Kora hajnal volt, a könyvtár ablakain épp csak elkezdett beszűrődni némi fény. Loki a hatalmas terem közepén futó hosszú asztalnál ült, könyvkupacokkal körülbástyázva, félig az asztallapra hasalva, és az állát egy vaskos, ősrégi köteten nyugtatva. Nem tudta, mikor aludt el végül az éjjel, azt sem, hogy mikor, vagy mire is riadt fel, teljesen összemosódott az álom és az ébrenlét. Halk sóhajjal fordította oldalra a párnaként szolgáló könyvön a fejét, majd az ujjaival finoman végigcirógatta párszor az asztalon mellette heverő kis sárkányfigurát. Legalább ennyi értelme volt annak az átkozott útnak a hegyekbe, hogy ez visszakerült hozzá...

Három hete tértek vissza és ő azóta gyakorlatilag ki sem igen mozdult a könyvtárból. Még enni is csak akkor ment le a nagyterembe néha, mikor az édesanyja már szabályosan veszekedett vele miatta. Még mindig görcsbe rándult a gyomra tehetetlen haragjában, ha eszébe jutott az az elhibázott út... Pedig már annyira közel volt! Biztos volt benne, hogy ha akkor egyedül van, ha nincs ott vele a bátyja, meg az a kenyérpusztító kolonchad a nyakán, akiket magukkal cipeltek az „álca végett", amit Thor kitalált... akkor nem kellett volna dolgavégezetlenül visszatérnie. Ha egyedül van, Shanna biztosan megjelent volna előtte. Biztosan beszélt volna vele. Hiszen ott volt! Ott kellett, hogy legyen... Mi mást jelenthetett volna, hogy a nyár közepén hó esett?

Akkor éjjel, aznap, mikor arra a frissen hullott, nyári hóra ébredtek, egy nagyon furcsa, nagyon különös látomásban volt része. Egész nap hiába meneteltek, nem akadtak semmilyen nyomra, semmilyen jelre. Ő nem is akart megállni ott, ahol végül tábort vertek, de az embereik már zúgolódtak, és Thor végül rábeszélte őt arra, hogy éjszakára egy kicsit megpihenjenek. Neki azonban nem jött álom a szemére... Nem volt nyugta, nem volt maradása egy helyben, így aztán felkelt, és csendben kiosonva a bátyjával közös sátrukból, nekivágott a körülöttük elterülő erdőnek. Nem volt semmi konkrét célja, csak sétálni akart egyet. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, mikor megint havazni kezdett. Csak ment tovább, egyre beljebb és beljebb az erdőbe, mígnem vígül, felpillantva egy magas, karcsú, ezüstszínű csuklyás köpenybe burkolódzó alakot vett észre a fák között, nem is olyan túl messze tőle. Meglepve, és mitagadás, egy kissé riadtan torpant meg, pedig nem igazán volt mitől félnie. Amikor ő megállt, az alak a távolban ugyanígy tett. Majd lassan megfordult. Fiatal, kedves leányarc nézett rá a csuklya alól, és egy ezüstszínű szempár. Egy különös, hideg tűzzel égő szempár, keskeny, fekete pupillákkal, ősöreg bölcsességgel, és a csillagok időtlen ragyogásával...

- Shanna! - kiáltott fel önkéntelenül is hangosan, és ezúttal már nem félelmében, hanem örömében dobbant olyan hatalmasat a szíve.

A lány nem válaszolt, mindössze mosolyogva bólintott egyet feléje. Némán nézték egymást hosszú, hosszú percekig. Végül ő volt az, aki megtette az első, tétova lépést. Majd a következőt, aztán a következőt, végül már szinte rohant felé, de hiába. Shanna nem mozdult, egyetlen lépést sem tett, de mégsem érte el őt, soha. Hiába próbált meg mindent, a Télsárkány mintha minden egyes megtett lépéssel csak tovább távolodott volna tőle... és ő hiába próbált odajutni hozzá, hiába könyörgött kétségbeesetten, hogy hallgassa meg, hogy segítsen...

Végül a bátyja talált rá reggel, a tábortól nem messze, az erdő első fái alatt. Odakint feküdt a hóban, a kezében a kis sárkányfigurával, ébren, de mégis öntudatlanul, mintha valahol egészen máshol járna. Thornak nem kevés idejébe és erőfeszítésébe került, hogy életre pofozza újra. Akkor döntött úgy, hogy elég volt, nem kutatnak tovább, és hogy ha törik, ha szakad, ő hazahozza. Most már ő is úgy látta, hogy az öccsét valami eszelős téboly szállta meg, hisz kis híján megölte magát az éjszaka! Ha nem talál rá, akár még halálra is fagyhatott volna! Abba pedig már nem is akart belegondolni, mi lett volna, ha nem ő találja meg a fa alatt fetrengve, abban az ijesztő, transz-szerű éberálomban, hanem valamelyik harcostársa. A tegnap esti ivászat után bármelyik arra járhatott volna, hogy könnyítsen magán hajnalban, és ha ők találnak rá... Ezt még elképzelni is rossz volt. Thor tehát úgy döntött, hogy feladják a kutatást, és hazatérnek. Ő pedig hiába ellenkezett. Igaz, ereje se nagyon volt hozzá, túlságosan is a hatásuk alatt tartották még a történtek. Az a furcsa révület, amit átélt, mindaz, amit érzett... és az a kis gránitsárkány, amit olyan görcsösen szorongatott egész hazaúton a kezében. Samerah-tól kapta ezt a faragványt, még akkor... még jóval azelőtt, hogy ők ketten...

Azt hitte, hogy elvesztette. Mindent felforgatott utána, mielőtt elhagyta volna az Erődöt az apjával és a fivérével, a lány kivégzése utáni reggelen. De nem találta meg. Most viszont, itt volt... A kezében volt, mikor Thor felrázta, és nem tudta... nem értette, hogyan került oda. Ugyanolyan váratlan és rejtélyes módon tért vissza hozzá, mint ahogyan korábban elhagyta. És ugyanolyan gyönyörű volt, most is. Ugyanolyan gyönyörű, ugyanolyan élethű a maga aprólékos részletességével, az ezüstös kis pikkelyrajzolataival, a szélesre tárt, ezüstszínű tollakkal ékes szárnyacskáival... Csak egy dolog változott meg rajta. Nem égett már a szájában a láng. Ettől persze még nem lett számára kevésbé kedves, vagy kevésbé szép, csak... úgy érezte, hogy így... nem ugyanaz már... Ahogy ő sem volt már ugyanaz többé. Nélküle...

Vissza kell mennie. Napok óta ezt érezte már, csak ez járt a fejében. Vissza kell mennie a hegyekbe. De ezúttal, egyedül. Meg kell próbálnia újra...

- Sejtettem, hogy megint itt talállak majd... - csendült mögötte váratlanul egy kedves, nyugodt hang.

Olyan hirtelen egyenesedett fel ijedtében, hogy kis híján lesodorta az asztalról a könyvet, amelyen idáig a fejét nyugtatta, és az első, önkéntelen reakciója az volt, hogy a kis sárkányfigurát óvón a két tenyere közé zárta. Mintha el kellene rejtenie... mintha meg kellene védenie attól, aki most ilyen durván betolakodott a reggelükbe, a magányukba. Pedig erre igazán nem volt semmi oka. Csak az édesanyja volt az, aki megszólította...

Frigga megértő, szolid kis mosollyal az arcán ölelte át a vállait egy pillanatra, majd leült mellé a széles, alacsony fapadra.

- Nem jöttél le vacsorázni tegnap. - mondta szelíden, és finoman félresimított a fia arcából egy kósza hajtincset.

- Tudom... - mondta Loki szemlesütve. - Tudom, én... Ne haragudj, én csak... elfelejtettem.

- Ahogy szinte mindig, az utóbbi hetekben. - mosolyodott el Frigga megint, elnézően. - Apád már meg akarta tiltani, hogy felküldessem utánad az ételt. Azt mondta, mielőtt éhen halnál, majd csak szerencséltetsz minket a jelenléteddel...

Loki erre csak keserűen elnevette magát, és anélkül, hogy észrevette volna, megint cirógatni kezdte a kezében tartott kis sárkányfigurát.

- Ez ő? - kérdezte Frigga kedvesen, miután néhány percig csak csendben figyelte, mit csinál.

- Igen... - felelte Loki halkan. - Ő... Ő volt... Ilyen volt, mikor... A sárkánya alakjában...

- Megnézhetem?

Loki egy pillanatig habozott. Jól láthatóan vívódott, de aztán, végül egy halk sóhajjal mégis az édesanyja kezébe adta a kis gránitszobrot.

- Gyönyörű szép... - mondta Frigga, végigsimítva az ujjaival a sárkány apró ezüst-tollain. - Sokszor láttad őt így?

- Csak kétszer...

- Már az is nagy tisztesség, fiam. Nagyon régóta már, hogy senki sem láthatta őket így, a teljes alakjukban... Még apád sem állhatott soha szemtől szemben egy sárkánnyal, pedig maga a Rend nagymestere az egyik legrégebbi barátja. Bár azt hiszem... Nekik egy kissé más természetű volt a kapcsolatuk, mint a tiétek, talán ez lehetett az oka... - kuncogta el magát a királyné halkan. - De ő... Ő a te sárkányod volt. Ezért láthattad úgy, ahogyan a társain kívül nem láthatta volna senki más, soha...

Loki megdöbbenve hallgatott. Frigga már megint belélátott, megint olyasmiről tudott, amit... amit nem mondott el senkinek, soha. Senkinek nem beszélt arról, hogy Samerah... Soha senkinek nem mondta el, hogy a lány nem csak a kedvese volt, hanem... a sárkánya is...

Frigga hallgatagon, mindentudó kis mosollyal az ajkán nézett rá egy darabig, majd halkan újra megszólalt.

- Megint el akarsz menni. - mondta nyugodtan. - Ugye így van?

Loki sokáig nem felelt erre. De amikor az édesanyja, a vállát finoman újra átkarolva visszatette a kezébe a kis sárkányfigurát, egyszerűen csak kitört belőle.

- Muszáj visszamennem, anya! - mondta, az ujjait szorosan a szobrocska köré zárva. - Egyszerűen muszáj! Muszáj megpróbálnom újra... Kérlek értsd meg, én...

- Megértem... - szakította félbe Frigga kedvesen, a fejét a fia vállára hajtva. - Hidd el, én megértem. Nekem nem kell magyarázkodnod, soha. Tudom, hogy mit érzel... és nagyon büszke vagyok rád. Amiért nem adtad fel, amiért még mindig hiszel, ennyi kudarc után...

Gyöngéden magához vonta Lokit, csókot nyomott az arcára, majd maga felé fordítva őt, komolyan a szemébe nézve így folytatta:

- Maradj meg mindig ilyennek, Loki. Mindig őrizd a hited. És kérlek fiam, egyvalamire nagyon figyelj... Ne kezdd el őt hibáztatni. Ne hagyd, hogy gyűlöletté váljon a szerelmed, ne kezdj el rá haragudni. Ígérd meg ezt nekem. Rendben?

- Megígérem... - felelte Loki halkan.

- Jól van. - bólintott rá Frigga elégedetten, és gyengéden újra arcon csókolta. - Megyek. - mondta aztán, felállva mellőle az asztaltól. - Nem zavarlak tovább. Hagylak, hogy nyugodtan készülhess az útra. De ma este azért még remélem, velünk tartasz majd...

Megígérte. Ezt is, nem tehetett mást. Egyszerűen nem volt szíve most nemet mondani és visszautasítani az édesanyját. Meg is bánta aztán ezt a döntését, nem is egyszer, a nap folyamán, de akkor is kivárta és végig is ülte azt a nyavalyás vacsorát. Talán ez türelme és kitartása volt az, amely az éjjel aztán, még ha oly különös formában is, de végül jutalomra talált...

***

Nagyon késő volt már, és őt megint a szokásos nyugtalansága gyötörte. Frigga arra is rábeszélte, hogy legalább ezt az éjszakát töltse még a Palotában, de az álom, ahogy olyan sokszor már, megint elkerülte. Így aztán, a kertbe ment, hátha egy kis megkönnyebbülést talál majd a hold, és a csillagok szelíd fényében... Nem is vette észre, mikor kezdett el a levegő lassan lehűlni körülötte. Sosem érezte igazán a hideget, legalábbis úgy nem, ahogyan az asgardiak többsége... Már csak az első, tétován szállingózó kis hópelyheket vette észre. Először azt hitte, csak káprázik a szeme. De egyre sűrűbben és sűrűbben esett, ahogy tovább sétált a kertben, míg végül már mindent beborított az a puha, szikrázó fehérség körülötte. Majd meglátta őt. Shanna-t. Ott állt, nem messze tőle, az ő egyik kedvenc kerti pavilonjánál. Pont ott, ahol olyan sokszor szokta olvasgatni Samerah naplóját... A Télsárkány most sem szólt hozzá. Csak állt a pavilonnál, ugyanazzal a kedves, sokat értő mosollyal, ugyanazzal az időtlen bölcsességgel nézve rá. És ő hirtelen megint úgy érezte magát, mint akkor, az erdőben... Megint ugyanaz az érzés fogta el, hogy nem lesz képes elérni őt, hogy hiába akar, nem tud majd odamenni hozzá... Shanna nem szólalt meg. Csak állt, és várt. Egyetlen, árva szó sem hagyta el az ajkát. De Loki valahogyan mégis... mégis úgy vélte, mintha hallaná a hangját. Valahol mélyen. Önmagában...

Ne keress... Ne keress, csak várj...

A hangja halk volt, és lágy, nem is igazán hang, inkább csak... suttogás. Mint a hópelyhek neszezése egy csöndes, téli éjszakán.

Ne keress... Csak várj... Várj, herceg... Várj, és őrizd a hited...

Szólni akart hozzá, de nem bírt. Mintha teljesen elveszítette volna a beszéd képességét. Pedig annyi minden volt, amit el akart volna mondani! Amit meg akart volna kérdezni! El akart mondani neki mindent, mindent, amit érzett, mindent, ami fájt. Minden reményét, minden kudarcát, minden keserű csalódását. Úgy érezte, ha Shanna csak egyszer is... végighallgatná... akkor biztosan megértené, biztosan megszánná. Ha mindazt, ami a szívét nyomta, csak egyszer is elmondhatná... akkor a Télsárkány biztosan segítene rajta. Valami kiutat biztos, hogy mutatna. De nem volt képes megszólalni. A szavak szinte szétfeszítették már a fejét olyannyira igyekeztek kiszabadulni, de hiába. Egyetlen egyet sem volt képes közülük kinyögni...

Őrizd a hited, herceg... - suttogott az elméjében az a halk hang tovább. - Őrizd, ahogy megőrizted róla mind, az emlékeket... Ne hagyd, hogy gyűlöletté váljon a szerelmed... Bízz... emlékezz... várj... és tartsd meg a hited...

Nem tudta, mennyi ideig volt az éjszaka odakint. Hogy mennyi ideig hallgatta azt halk hangot, a Télsárkány csendes, szelíd intelmeit. Másnap reggel, a szobájában ébredt. Tiszta, nyári hajnalban, kellemes, hűs félhomályban, puha párnák, és selyem lepedők között. A saját ágyában. A kis sárkányfigura pedig, ott volt vele. Ott volt, a párnán, mellette, mintha a maga csöndes mozdulatlanságában csak egyetlenegy feladata lenne. Az, hogy az ura, a hercege álmát őrizze. Loki ahogy ránézett, az első pillanatban nem is tudta, mit talál olyan furcsának rajta. Csak azt érezte, hogy... más, hogy nem egészen olyan már, mint amilyen tegnap volt. És minél tovább nézte, annál nyilvánvalóbban érezte, hogy a faragvány megváltozott. A szeme... A szeme valahogy most jobban ragyogott. Talán a szárnyai vége is ezüstösebb, csillogóbb volt. A szájában pedig - és ezt csak most vette észre - aprócska, bíborszínű kis láng pislákolt...