Hetek óta úton voltak már. Egyik nap telt a másik után. Senki sem tudta, hogy hová mennek, mi az, amit keresnek. Csak ő, és Loki. De a harcosok, akik kísérték őket, nem is igazán firtatták a miérteket. A legkevésbé sem számított nekik, mi a küldetés. Bőven elég volt a dicsőség, hogy a hercegeket - Asgard két, legendás hercegét - kísérhették.

Thor tűnődve járta szokásos esti körútját, hevenyészve felvert kis táborukban. Harcosai, bajtársai vidáman kockázva és iszogatva ültek a tűz körül. Meg sem érezték a hideget. Az ital, és a kaland izgalma belülről fűtötte őket. Pedig hideg volt az éjszaka... kegyetlenül hideg... Jeges szél csapkodta a sátrak falát, rést keresve, ahol bebújhat, elfújva az apró olajmécseseket, és álmukban is borzongásra késztetve az alvókat. Idefent, Asgard legmagasabb hegyei közt, még most, a nyár közepén is szinte harapott a szél. Itt mindig úr volt valamelyest a hideg, és a tél. Minél közelebb érnek majd az ő birodalmához, annál inkább így lesz majd...

Apró párafoltokat vetett előtte a lélegzete, ahogy halkan sóhajtva összedörzsölte a két kezét. Beszélnie kell Lokival... El kell dönteniük, mi legyen a harcosaikkal. Az embereik nem láthatják meg őt, nem tudhatják, miért jöttek ide. Meg kell őrizniük a sárkányok titkát, ahogyan fel is esküdtek erre, mikor arra az egy évre a Rend kötelékébe léptek.

Az erdő szélén, egy kis tisztásnál találta végül meg, ahonnan jól látszottak a csillagok. Mindig ezt csinálta, mióta... Mindig félrevonult. Egy fenyő törzsének támaszkodva ült a földön, épp úgy nem törődve a hideggel, mint a társaik, és olyan áhítattal nézte azokat az apró, ezüst pöttyöket az égen, mintha azt remélné, bennük majd újra megláthatja... újra megtalálhatja azt, akit elvesztett. Mintha a csillagok megadhatnák neki a választ, amit olyan régóta, és olyan kétségbeesetten keresett...

Ezért jöttek ide. A válaszért. Semmi másért. Az elején még aggódva figyelte, hogyan lesz úrrá az öccsén egyre inkább az a már-már tébolyult rögeszme, hogy visszaszerezze a kedvesét. A halál markából nem lehetett kimenteni senkit. Samerah meghalt, de Loki egyszerűen képtelen volt ezt feldolgozni, nem tudta elfogadni az elvesztését. Az elhatározása pedig, hogy kicselezze a halált, az az elszántság, hogy ha egy kísérlete kudarcba fúlt, máris másik utat, új lehetőséget talált, lassan elismerést, és csodálatot váltott ki belőle, felváltva minden korábbi aggodalmát. Csak ezért élt, csak ez az egy cél hajtotta, és ő most már hitte, hogy az öccse képes is rá, hogy tényleg megtalálja az utat és végül sikerrel jár. Ezért is támogatta. Segítette minden erejével, mindenben, amiben csak tudta. Még azzal sem törődött, hogy az apja a leghatározottabban megtiltott Lokinak minden további eszement kísérletezést. Nyíltan ugyan nem szegült szembe vele, de csendben, a háttérben mégis segítette az öccsét. Emiatt is találták ki végül ezt a küldetést. Azt mondták az apjuknak, hogy fel akarnak kutatni a hegyekben egy rég elveszett ereklyét. Egyébként is szerveztek ilyen kereséseket néhanapján, hogy edzésben tartsák a csapataikat, és ha sikerrel járnak, gyarapíthassák a kincstárat. Persze, a legtöbbször üres kézzel tértek haza az ilyen utakról... de ez senkinek nem számított, senkit nem érdekelt. Maga az út, és a kalandozás volt a lényeg.

Ezt az utat azonban, egyelőre legalábbis úgy látszott, nem kísérte a szerencse. Hiába bolyongtak a hegyek között már hetek óta, nem akadtak a nyomára annak, amit - pontosabban, akit - kerestek. Ő pedig, nap nap után, az öccsét figyelve egyre inkább látta rajta eluralkodni a kezdetei lelkesedést és elszántságot követően a fáradtságot, a fásultságot, és a letargiát. Úgy érezte, Loki kezdi feladni, hogy már nem bízik magában, nem bízik abban, hogy célhoz ér, hogy válaszra talál. Most is, ahogyan ott ült a fa alatt, a csillagokat bámulva, olyan csüggedtnek, olyan szomorúnak látta... Tényleg muszáj beszélnie vele. Valahogyan fel kell őt ráznia...

***

Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Még mindig azok gyötörték meg a legjobban. Számos módszert kitalált már magának, amelyek ugyan ideig-óráig könnyebbé tették egy kicsit... de akkor is fájt. Mindig fájt. És mindig hiányzott neki. Úgy hiányzott... Annyira hiányzott... Különösen egy ilyen gyönyörű, csöndes, csillagfényes éjszakán, mint ez a mai. A tiszta, éjszakai égbolt mindig őt idézte az eszébe. Őt, ahogyan ránézett. Azokat az apró, ragyogó, ezüst szikrácskákat a szemében... Ezért is szeretett annyira elvonulni az ilyen estéken és a csillagok látványába feledkezni. Bármennyire is fájt, mégis... olyan édes volt az emlékezés... És így vele lehetett. Újra. Még ha csak az emlékeiben is... A csillagok közel hozták őt hozzá újra és néha, ha nagyon-nagyon belemerült a látványukba, még az illatát is érezte, a hangját is hallotta. Ha pedig alattuk nyomta el az álom, mindig... mindig vele álmodott. Hosszú heteken át töltött minden éjszakát a palota kertjében a szabad ég alatt, miután rájött erre. Egészen addig, míg az apja rá nem parancsolt, és meg nem tiltotta. Mit bánta ő, hogy mit gondolnak, hogy miket sutyorognak az udvaroncok, a cselédek vagy akár a strázsák a háta mögött. De Odin nyilván nem vette jó néven, hogy Asgard ifjú hercegéről mindenki azt pletykálja már, megtébolyodott... A parkban alvással ugyan felhagyott a kívánságára, de nem volt hajlandó letenni arról a vágyáról, arról a tervéről, hogy Samerah-t visszakapja. Ezért is jött most ide, a hegyekbe. A könyvek nem mutattak utat. A bölcsek nem adtak választ. Hiába volt minden próbálkozás, minden mágia. Az alvilág kapuja zárva maradt előtte. Odin nem volt hajlandó rá, hogy segítsen. Frigga pedig, az ő mindenek felett szeretett édesanyja, akitől a mágia adományát kapta, bár talán képes lett volna ilyen erejű varázslatra, de ebben nem volt mersze szembeszegülni az urával, a Mindenek Atyjának akaratával. Így aztán másvalakihez kellett fordulnia segítségért, és tanácsért. Egy sárkánnyal akart beszélni. Olyan sárkánnyal, akit nem kötött mindenek felett a Rend és az uralkodóhoz való hűség. Egyedül az évszakok sárkányairól tudott, akik a Rend kötelékein kívül éltek. Nekik még a nagymester sem parancsolt. Tulajdonképpen, még Odin sem. Ezért is határozta el, hogy megkeresi a hegyekben Shanna-t, az egyetlent, akit ismert közülük. A Tél Sárkányát. De hiába töltötte az elmúlt heteket a hegyek közt való kutatással. Shanna-nak nem akadt a nyomára. Tudta, hogy nem parancsolhat neki. Nincs hozzá joga. Csak kérhetett. És ő kérte is, minden nap, minden percben, egész szívével, teljes lelkével könyörgött magában a segítségéért. Ez volt az egyetlen, ami hajtotta, az egyetlen, ami éltette. A remény, hogyha rátalál, ő majd segíthet. De Shanna nem jelent meg. Pedig tudta, hogy a Télsárkány hallotta őt. Valamiért, ezt biztosan tudta. Érezte, hogy hallja. De mégsem mutatkozott, ő pedig nem értette, miért, és lassan, napról napra egyre inkább úrrá lett rajta a csüggedés.

- Megint bujkálsz, testvér? - hallotta meg Thor hangját hirtelen és akaratlanul is, egy bosszús kis sóhaj szakadt fel belőle. A bátyja is jól hallotta, ahogyan az arcán is nyilván látta, hogy a háta közepére sem kívánja most, de nem igazán törődött vele. Kedélyesen vigyorogva megpaskolta a vállát, majd egyszerűen leült melléje.

- Ki vele, mi a baj? - kérdezte aztán.

- Miből gondolod, hogy van valami baj? - kérdezett vissza Loki egy kis fintorral, még mindig az éjszakai éget fürkészve.

Ezúttal Thor következett a bosszankodó kis sóhajjal. Ha az öccse így akar játszani, ha úgy akar tenni, mintha minden rendben lenne vele, hát legyen. Nem kell tudnia, hogy ő pontosan látta rajta, mennyire nincs rendben...

- Gondolkodtál már azon, mit mondunk majd az embereinknek? - váltott inkább témát.

- Miért kellene bármit is mondanunk nekik? - vonta meg a vállát Loki.

- Nem láthatják meg Shanna-t, te is tudod. Valahol hátra kell őket hagynunk, akkor pedig az a legkevesebb, hogy erre magyarázatot is adunk.

- Ez a te gondod, nem az enyém. Én el se akartam őket hozni. Egyébként sem kell tartanunk tőle, hogy meglátják Shanna-t, mivel úgy tűnik, esze ágában sincs mutatkozni.

Thor megint sóhajtott egyet halkan. Szóval, jól gondolta. Valóban itt van a kutya elásva.

- Talán csak azért nem mutatkozik, mert még nem vagyunk elég közel. - mondta, és egy pillanatra biztatóan megszorította az öccse vállát.

- Ha elég közel vagyunk, hogy halljon engem, akkor ahhoz is elég közel vagyunk, hogy megjelenjen... - felelte Loki fásultan, és lerázta magáról a bátyja kezét.

- Ezt meg... hogy érted? - ráncolta Thor meglepetten a szemöldökét. - Hogyhogy... hall téged?

Loki azonban nem felelt. Hosszú percekig hallgatva, meredten nézett maga elé, mielőtt végül újra megszólalt volna.

- Mégis jobb lett volna, ha egyedül jövök ide. - mondta.

- Loki, ne kezd ezt újra. - kérte a bátyja, és egy kissé bosszúsan beletúrt a hajába. - Ha egyedül jössz, apánk azonnal gyanút fogott volna.

- És ha miattatok nem jön? Ha azért nem találjuk meg, mert te a fél kiképzőtábort magunk után csődítetted erre az istenverte... „küldetésre"?

- Ezért mondtam, hogy valahol hátra kellene hagynunk őket.

- Egyáltalán, el se kellett volna hoznunk őket.

- Szükség volt rájuk, az álcánk végett.

- Csak felesleges ballasztok, az egész bagázs! Otthon kellett volna hagynom őket. Ahogy téged is.

- Ezt meg mire véljem? - húzta össze a szemét Thor némiképp ingerülten. - Elismerem, az embereink valóban jelenthetnek némi... problémát, de én nem. Shanna-nak nincs oka elrejtőzni előlem.

- Akkor sem kellett volna jönnöd. - jelentette ki Loki, makacsul továbbra is az eget nézve. - Ez az én ügyem. Nekem kell elintéznem.

- Attól, hogy segítek neked, ez még nem lesz kevésbé a te ügyed.

- Nem kértem, hogy gyere. Nincs szükségem a segítségedre.

- Mégsem hagyhattam az öcsémet egyedül sétálni a veszélybe...

- Ugyan testvér, ne tégy úgy, mintha tényleg én érdekelnélek.

- Loki!

- Tudom jól, hogy csak azért jöttél, mert apánk megbízott, hogy tartsd rajtam a szemed. Na meg azért is, mert ki nem bírtad volna, hogy a nagy Thor kimaradjon egy ilyen... „kalandból", mint a Tél Sárkányának felkutatása.

- Loki, elég! - mordult rá Thor haragosan az öccsére, majd egy sóhajjal a fatörzsnek vetette a hátát. - Mondd miért kell nekünk minden apró ostobaságon összekapni? - kérdezte aztán, nyugalmat erőltetve a hangjára. - Miért van az, hogy a végén mindig ide lyukadunk ki?

Loki megint nem válaszolt neki. Sokáig ültek egymás mellett, néma hallgatásba burkolózva, és az éjszakai éget bámulva. Végül aztán, az ifjabb herceg halk, szomorú hangja törte meg közöttük a csendet.

- Hall engem, Thor. - mondta megtörten, csalódott kis sóhaj kíséretében. - Tudom, hogy hall engem. Érzem. Shanna hallja, hogy hívom. Tudja, hogy itt vagyok, hogy őt keresem. Tudja, miért keresem. De nem jön... Nem felel. Nem akar segíteni nekem...

- Ezt nem tudhatod. Míg nem beszélsz vele, nem tudhatod...

- Tudom.

- Ugye nem arra akarsz ezzel célozni testvér, hogy feladod?

- Mi mást tehetnék?

Olyan megtört volt. Olyan szomorú. Olyan csalódott. Thor most megint annak a szenvedő, önmagában nem bízó, folyton tépelődő kisfiúnak látta, aki gyerekkorukban is volt. Aki nagyon sokszor érezte úgy, hogy ő kevés... hogy nem elég jó... hogy nem eléggé méltó... Talán most is ezt érzi, bár próbálja nem mutatni.

- Loki... - kezdte gyöngéden, és finoman újra az öccse vállára tette a kezét. - Figyelj rám, testvér. Nagyon figyelj. Eszedbe ne jusson feladni, érted?

Az ifjú herceg erre csak egy apró sóhajjal, és egy gunyoros kis nevetéssel felelt. Thor azonban nem törődött vele.

- Komolyan beszélek. - folytatta, elszántan nézve a fivére szemébe. - Eszedbe se jusson, hogy visszafordulsz, és feladod, mert nem fogom hagyni. Nem fogom, ha már idáig eljutottunk. Nézz csak körül, milyen messzire jutottál! Mi mindent megtettél már!És mindezt, csakis őérte... Mindent érte csináltál, és én tudom, hogy te képes vagy rá. Ha valaki, hát te képes vagy rá. Add a kezed! - nyújtotta aztán a jobbját az öccse felé hirtelen.

- Minek? - nézett rá Loki kérdően, értetlenkedve.

- Csak add a kezed! - szólította fel a bátyja ismét, és a herceg, bár továbbra is sütött róla az értetlenség, engedelmeskedett.

- Nem vagy egyedül. - mondta Thor, határozott, bajtársias kézfogásba szorítva az öccse szinte már nőiesen kecses, de mégis erős, fegyverforgatáson és mágikus gyakorlatokon edződött ujjait. - Itt vagyok veled. Nem adhatod fel. Nem fordulhatsz vissza most, amikor már olyan közel a cél. Hiszen már félúton járunk, testvér! Én pedig veled tartok. Akkor is, ha ez nem tetszik neked, és esküszöm, együtt megcsináljuk! Megtaláljuk Shanna-t, ígérem! Megtaláljuk, őt is, és a választ is, amit annyira keresel!

Loki némán nézett vissza rá, és nagyon sokáig nem mondott semmit. Thor semmit sem tudott az arcáról leolvasni. Azok a sokszor olyannyira árulkodó zöld szemek most nem mutattak semmit. Semmi érzelmet. Nem tudta, mire számítson most tőle. Kineveti? Kigúnyolja? Ahogy mindig is szokta, ha rejteni akarta az érzéseit, ha nem akarta, hogy mások lássák a gyengeségit? Loki semmit sem felelt. Nem viszonozta a kézszorítását sem. Egymás után teltek a percek, némán, csendesen. Azután hirtelen, váratlanul, apró, szomorú, de őszinte kis mosoly villant fel az öccse keskeny ajkain.

- Köszönöm, testvér. - csak ennyit mondott. De az a határozott szorítás, amit Thor most a kezén érzett, helyette is éppen eleget beszélt. Megkönnyebbülten nevetett fel, és felállva, felrántotta a földről az öccsét is, aki még azelőtt, hogy tiltakozhatott volna, máris egy bordaropogtató, testvéri ölelésben találta magát.

- Azért ne ess túlzásokba... - motyogta Loki egy kissé zavartan, miután elengedte a bátyja, és szenvedő képet vágva megtapogatta az oldalát.

Thor erre csak nevetve átkarolva a vállát, megint magához rántotta, majd összeborzolta a haját, ahogy kisfiú korukban is gyakran csinálta. Tudta, hogy Loki mennyire utálta ezt mindig, de nem törődött vele. Nem volt itt senki más, csak ők. Most nem számított a hercegi méltóság. Loki most megint, csak az ő kisöccse volt, semmi más.

- Gyere. - mondta, még mindig magában nevetve. - Ideje visszamenni a táborba. Mielőtt még azt hinnék az embereink, elloptak minket a farkasok idekint...

- Én még maradnék... - mondta Loki, visszafordulva az öreg fenyőfa felé. Thor azonban nem engedte.

- Felejtsd el. - közölte ellentmondást nem tűrően, de mégis, valahogy kedvesen. - Tudom, mi jár a fejedben, de nem fogsz idekint aludni ma éjjel. Túlságosan is hideg van, még a végén halálra fagynál nekem.

- Én nem érzem, hogy hideg lenne... morogta Loki bosszúsan, de azért engedelmesen hagyta, hogy a fivére a tábor felé terelgesse.

- Pedig az van, nekem elhiheted. - mondta Thor, és egy bosszankodó kis pillantást küldött a tiszta, csillagos égbolt felé. - Nyár közepe, és olyan farkasordító hideg, mintha a tél már legalábbis a sarkunkban lenne. Talán ez is azt mutatja, milyen közel járunk már...

- Persze... - horkant fel Loki, gunyorosan nevetve. - Mi mást is jelenthetne...

- Várd csak ki a végét! - jelentette ki Thor, elégedetten somolyogva magában, hogy az öccsét végre, ha az ő kárára is, de megint nevetni látja. - Meglátod, nem is olyan sokára, hogy mennyire igazam is volt...

***

Ragyogó, kék égre, metszően tiszta, friss levegőre, és csípős hidegre ébredtek másnap reggel. Hidegre - és mindent beborító, puha, süppedős fehérségre...

- Hó, nyár közepén! - lépett mellé kuncogva a fivére, és Loki nem tudta nem észrevenni azt az elégedett kis csillanást a szemében. - Még ha a hegyekben járunk is, ez azért eléggé... nem hétköznapi, nem gondolod, testvér?

Loki nem válaszolt, csak megeresztett egy kis mosolyt, ahogy a bátyjára, majd azután a bajtársaikra nézett. Ezek a nagydarab, marcona, erős harcosok most épp olyan önfeledten mulattak és játszottak a frissen hullott hóban, akár a gyerekek.

- Megmondtam. - lapogatta meg Thor a hátát, még mindig ugyanazzal az elégedett mosollyal. - Már félúton vagyunk!

- Igen... - nevette el magát Loki is végre, és ezzel a nevetéssel, mintha egyszerűen lehullott volna róla minden korábbi csüggedése és kételye. Felszabadult volt, és bizakodó újra, amilyennek mindvégig lennie kellett volna. - Talán mégis igazad volt, testvér. - mondta halkan, szinte csak magában, kis félmosollyal nézve a bátyja után, aki időközben már az embereikhez csatlakozott, hogy ő is kivegye a részét még indulás előtt, a hóban való mókából. - Talán már valóban félúton vagyunk. És talán... együtt tényleg megcsináljuk...