Méterekről kiszúrtam, hogy a lány, aki a város közepén ácsorgott, igazából egy fiú. Alacsony, szeplős, karcsú, ám de izmos. Valamint iszonyat aranyos. Annak ellenére, hogy nem lány. Különösképpen nem érdekelt, így tovább haladva mentem a boltba, mivel anyám ismét elhajtott.

◄Másnap◄

Osztálytársaim fejvesztve várták, hogy megkezdődjön a tanítás. Csak azért, hogy érezzék, jó pár óra múlva szabadulhatnak ebből az "iskolának" nevezett pöcegödörből.

Mr. Kim megállt, s az ajtónak támasztotta a testét. Persze, ezt rajtam kívül senki nem vette észre. Ezért egy hangosat köhintett. Ebből adódóan, szempillantás alatt csapódott mindenki az asztala mellé, akár egy cövek.

- Ezt már szeretem - álmosan botorkált az asztalához.

Köszöntünk, majd túltettük magunkat a jelentésen.

-Jól van. Ilyen sem volt mostanában, hogy nem hiányzott valaki - tette hozzá. - Kezdjünk osztályfőnökivel, mivel új diákot köszönthetünk köreinkben - csapta össze a mancsait, majd ment az ajtóhoz, beengedve rajta az idegent.

Az ismeretlen lassan, ám de magabiztosan haladt be, egészen a tábláig. Mr. Kim megkérte, hogy mutatkozzon be nekünk.

- Üdv mindenki! A nevem Jeon JeongGuk, de csak Kook.

Értetlenkedve néztünk rá, hogy csak ennyi? Se az, hogy honnan jött, se a hobbia semmi. Vártuk a csodát, hátha kinyög valamit még, de nem így lett. Beletörődve a tanár a középső padsorba ültette. Tökéletes látószögem volt rá.

Elkezdődött az óra. Természetesen én voltam az első, akit rászólt a tanár, hogy figyeljek már és ne az ablakon bámuljak kifelé. Mert egy senki leszek, ha állandó jelleggel csak álmodozom.

Fejemet felé kaptam, majd nagy sóhajjal kipréseltem egy "Jó."-t.

Mint mindig lassan teltek az órák, de minden szünetben az új diák körül legyeskedett mindenki. Kivétel Én. Messziről szemrevételeztem minden egyes porcikáját. Egyszóval tökéletes volt, ezért a lányok már az első szünetbe Hercegnek hívták, és nyál csorgatva rajongtak érte.

Viszont! Volt egy dolog, ami nem hagyott nyugodni. Annyira, de annyira ismerős volt. Mégsem tudtam hova tenni. Ezáltal inkább elengedtem a dolgot.

Az órák után mindenki ment a saját dolgára, ki klubtevékenységre, ki haza. Én szokásosan hazafelé vettem az irányt. Tudni illik, hogy elég messze laktam ezért metróval jártam. Fele ez, fele gyaloglás.

Álltam a vágánynál, unatkozó arckifejezéssel. Ugyanis végeláthatatlan percek voltak hátra a metró érkezéséig.
Eközben az elmélkedtem, hogy vajon honnan olyan ismerős az új osztálytárs.
De csak nem akart beugrani.

Töprengésemből, egy oldalbökés hozott vissza. Ami tegyük hozzá eléggé fájt.
Szemeimet a tettesre szegezten, aki egy hatalmas mosoly közepette rakta fel a kezeit magasba.

- Véletlenül nem egy osztályba járunk? - érdeklődve tekintett rám. Persze, hogy az új srác volt.

- Ja - vontam vállat érdektelenül.
- Ez szuper! - kaptam válaszul egy mosoly közepette.

Huu, hat egyenlőre ennyi lenne. Mivel nem tudom, hogy érdekel-e bárkit is. Ezért nem írom hosszabbra. Netán igen. Kérlek jelezd kommentbe. Valamint köszönöm szépen, hogy el olvastad! ❤️