D e r e k    M o r g a n

××××××

Arisztotelész mondta, hogy: "A gonoszság összehozza az embereket."

A tipikus amerikai álomnak felelt meg, ahogyan belépve a kis étterembe, inkább reggelizőbe, a molett, idősebb pincér hölgy a noteszébe felírt rendelést kiabálta hátra a konyhára. Az amerikai álom lett volna, ha nem vetett volna szét az ideg és aggodalom - és nem épp a munkám kellős közepében kellett volna betoppannom ide. 

Nem tudtam arra figyelni, hogy a nő mézes-mázos szavakkal illette Gideont, amíg én becsuktam az ajtót, majd felém fordulva végigmért. Jobb napjaim egyikén megejtettem volna az irányába egy bókot, de szemellenzős lóként követtem a tekintetemmel a főnökömet. Ökölbe feszültek az ujjaim, ahogyan a háttal ülő, felül kissé kopaszodó férfit fixíroztam. Ha nem tudtam volna uralkodni az indulataimon, képes lennék arra, hogy puszta kézzel szakítsam be a koponyáját. Halkan beszéltek, nem hallatszott el odáig, csak Jason szája mozgásából és szokásos, műmájer mosolyából sejthettem bármit is. 

Feltételt szabott nekem, de... 

- Nem cseverészni jöttünk! - sétáltam az asztalhoz. - Hol a nő? 

- A lényegre tér! - próbált tenni egy elismerő megjegyzést. 

Összeszorítottam a fogamat, de mielőtt bármit mondhattam volna, Gideon a zsebébe nyúlt a jelvényéért. 

- Igaza van, nem vagyok helybéli - ismerte el. - FBI ügynök vagyok. 

- Profilozó - biccentett. - Nem okozott csalódást a szüleinek. 

Visszacsúsztatta a zsebébe a bőrtokot, mielőtt megköszörülte a torkát, miközben az asztalra támaszkodott.

- Egy az ötvenes éveiben járó férfit keresünk, aki Beethovent hallgat, irhagalléros kordbársony zakót visel, és balkezes. - Megragadtam a vállát, hátrarántottam, és belenyúltam a belső zsebébe. - A zakója jobb belsőzsebében van egy notesz, benne azoknak a módszereknek az aprólékos leírásával, amikkel az áldozatait kínozza. 

A férfi mély levegőt vett, mielőtt szarkasztikusan megjegyezte volna: 

- Ez már szinte varázslatos!

- Ez nem varázslat, Frank! - dörrentem rá. - Hanem egy szadista sorozatgyilkos profilja! - belelapoztam, de nem az várt, amire számítottam. - Gideon, ez teljesen üres. Csak két bejegyzés van benne. Fekete férfi, százkiló, nagydarab. Húszév körüli, fehér nő. Ez semmit se bizonyít! - löktem elé az asztalon. 

- Képzelje, ha megiszom a turmixom, megkapják, amiért jöttek - vetett az irányomba egy jelentőségteljes pillantást, - aztán, szépen felállok, és simán kisétálok innen. És maga, meg az ölebe, el fognak engedni. 

Egy féloldalas vigyorral vette fel a poharát és kortyolt bele az átlátszó szívószálával. Jason arcán már megint ott táncolt a széles mosolya.

- Hát, tudja Frank, az tényleg varázslat lenne. 

Az étkezde előtt felsorakoztak a helyi rendőrök. Sörétes csattant az élesítéskor, betöltéskor töltények csusszantak a puskacsőbe. A seriffhelyettes határozott hangja utasításokat csattogott az alkalmazottainak. 

A tekintetem egy mikrorezzenését sem hagyta elveszni, a szeme pedig folyamatosan az órát kereste a vállam fölött. 

- Pár perc alatt harmadszor nézett az órára. Vár valamire!

Hasonlóan elemzően futtatta végig rajtam a pillantását, mint én őrajta. 

- Ha én így néznék ki, tudja mennyivel könnyebb lenne az életem? - méregetett még mindig.

A mosolya a felszínen elismerőnek tűnt, valójában viszont pontosan tudtam mi az. Ragadozóként figyelt, a fejében pedig valószínűleg már kismilliónyi szadista módot képzelt el arról, hogyan koncolna fel. 

- Ha azt hiszi, ki tudja magát dumálni ebből - hajoltam le hozzá, telibe szarva azt, mennyire távolságot is kellene tőle tartanom. A józan ész egy pillanatra kicsinyke félelmet diktált bennem, de ez hamar tova is szállt. Meg kellett tudnom, és meg kellett oldanom az ügyet. - Nagyon meg fog lepődni - súgtam neki oda végül. 

Pár pillanatig mereven nézett a szemembe, mielőtt egy lehengerlőnek szánt mosollyal visszafordult volna a felettesemhez. Szólni akart, de Gideon gyorsabbnak bizonyult. 

- Elmondjam, hogyan találtuk meg? 

- Kérem! - jegyezte meg mézesmázosan a gyilkos. 

- Azok odakint ki akarják nyírni a pasast, útban vagyunk - krákogtam. Nincsenek egyedül. - Nincs időnk mesékre!

- Annyi idejük van, amíg megiszom a turmixomat - duruzsolta Frank mézesmázos hangon. 

- Több nem is kell - intette le szavakkal Jason. - Georgia Davis seriff kérte a segítségünket. 

Mintha valami bűvös szó hagyta volna el a rangidős profilozó száját. Frank kivette a szívószálat a szájából és a turmix poharának kör alja pedig enyhén csillingelve koccant az asztalon. 

××××

K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Egy pár pillanatig még átkoztam Jennifert azért, amiért már megint túlságosan korán és hirtelen kellett befáradnunk az irodába, ám valójában egy percnél sem tartott tovább. Bár sokszor nehezen tettem túl magamat a korán kelésen és sokáig fennléten, sosem kételkedtem abban: megéri-e. A munkám, a hivatásom, az életem - mindegyik csupa olyan kifejezés, amivel a viselkedéskutató létet az FBI-nál jellemezni tudtam. 

Megerőltető, gyomorforgató és érzelmileg felkavaró. Ez utóbbi három volt az, ami igazán megfordult a fejemben, ahogyan a kerekasztalunknál ülve felnéztem a hatalmas televízióképernyőre, amin JJ most egy teljesen csontra csupaszított bordaketrec helyszíni fotóját mutogatta. 

- 1996: egy férfi mellkasára bukkantak a Desert Rose Nemzeti Parkban, sosem azonosították. Ma reggel két áldozat maradványait találták, majdnem pontosan ugyanazon a helyen - ugrott át a sokkal frissebb testrészek véres, cafatos képeire. 

- Egy év még megfontolandó lenne, de tíz? - elmélkedett hangosan Emily és a vetítés felé bökött. - Véletlen egybeesés. 

- Lehetne - javítottam ki, megelőzve a száját szólásra nyitó Spencert. Egy bocsánatkérő pillantást lőttem az irányába, de folytattam. - Ha ennek a férfinak nem hiányozna az egyik lengőbordája. A ma reggel talált tetemnél ugyanaz a borda hiányzik. 

- Mindkettőt sebészi pontossággal távolították el - jutott végre szóhoz a doki. - A tetem oszlása alapján a férfi jóval hamarabb halt meg, mint a nő...

- Ó, Katherine Hale! - fordult vissza a szőkeség a kis távirányítójával. Éppen sikerült mindenki kezébe egy-egy aktát nyomnia. - Egy karperec volt a csuklóján. Nagyjából két hete tűnt el egy coloradói kisvárosból. 

- A tettes több államban gyilkol, mobil - szúrta közbe Hotchner. 

Már megint olyan kínosan szorosra van húzva a nyakkendője, hogy nekem fáj. 

- Ha ugyanarról a gyilkosról van szó, mit művelt tíz éven át? - kérdezte Derek mellőlem, miközben szétterítette maga előtt a fotókat. 

Sosem fogom tudni megérteni, hogyan képes nyugodtan reggelizni, miközben ilyen fényképeket nézeget. Sok mindent elbírt az én gyomrom is, de ennyire azért mégsem. Olyan nyugodtan nyammogott tovább a szendvicsén, amit a közeli kávézóból vett magának, még amikor behívtak minket zöld hajnalban, mintha éppen a kedvenc telenovellánkat néznénk rongyos pizsamában. 

Persze, mások előtt és hangosan sosem ismerné el, hogy imádja a telenovellákat. 

- Gyilkolt! - érkezett meg Gideon, tökéletesen időzítve ahhoz, hogy választ adjon a férfi kérdésére. Egy meglehetősen nehéznek tűnő és teletömött kartondobozt helyezett az asztal tetejére. - Harmincéve vannak ilyen esetek - ragadta ki a legtetejéről az első négy-öt aktát. Hotchner, Reid és én is keselyűkként kaptunk értük. - Az áldozatok mind hasonló esetek: kirekesztettek. De ez a doboz csak a jéghegy csúcsa. Tizenhárom eset harminc év alatt, hasonlók. Egy jobb borda hiányzik. Ez ugyanaz a gyilkos, Hotch! 

- A tetemeket félreeső helyeken rakta ki a 80-as út mellett - jegyeztem meg, miközben végigfuttattam a tekintetemet az ugyanott kirakott aktákon, majd felnézve megigazítottam a szemüvegemet az orrnyergemen. Ilyen korán reggel mindig szükségem van rá. - De, ha jól látom, ez az első eset, hogy a holttest ennyire ép és nem sokkal a gyilkosság után találták meg. 

- Két áldozatot még sose rakott ki egyszerre - vette vissza a szót Jason. - Ugyanoda. 

Prentiss felvonta vékonyra szedett szemöldökét, hitetlenkedve elhúzta a száját. 

- Az összes gyilkosság egy ember műve?

- Minden idők legszörnyűbb sorozatgyilkosa. 

Lapos pillantást váltottunk Derekkel. Fáradtan felsóhajtott, miközben megtörölte a szája szélét a reggelijéhez kapott szalvétával. Kétség sem fért hozzá, hogy azonnali hatállyal indulnunk kell Nevadába. 

×××

Mindig is utáltam az észveszejtő, fülledt meleget. Semmi levegő, csak a száraz forróság, a néhai szellő is csak az éles, fullasztó, sűrű porszerű homokot kavarta. Muszáj volt napszemüveget húznom, ha el akartam kerülni, úgy álljak a helyi hatóságok elé, hogy könnybe lábad a szemem és megállíthatatlanul dörzsölgetem, akár egy kisgyerek. 

- Százkilométert autózott azért, hogy hányjon! Minek utazott ennyit, ha nem is a mi emberünk? - ütötte meg a fülemet egy erélyes, vontatott beszédű női hang. - Mi olyan vonzó számunkra a halálban? - szegezte az idősödő profilozónak a kérdést, amikor elég közel értünk. 

- De nem szennyezte be a helyszínt, ugye? 

- Nem - rázta meg a fejét. - Georgia Davis seriff. - Gideon lehajolva mustrálta a tetovált, felnyitott férfi torzót, amit már döglegyek dongtak. Hálát adtam az égnek, még a gépen sem döntöttem reggelizés mellett; kifejezetten bűzösnek találtam a szagot. - De mindenki Georgie-nak hív! - tette hozzá vidámabb hangon, ahogyan Aaronhoz fordult és megrázta a kezét, majd a mellette meghúzódó férfire mutatott. - Rick Silo seriffhelyettes. 

- Aaron Hotchner - mutatta be magát, miközben már nálunk is sor került a kézfogásra mindkét személy részéről. - Ők Derek Morgan és Khaleesi Jones, azaz alak pedig, aki néha elfelejt köszönni, Jason Gideon. 

Megejtettem egy futó félmosolyt, hisz' ennél találóbban le sem tudta volna írni idősebb főnökünket, aki most minket hátrahagyva sétált lentebb az emelkedőn, mustrálva a környezetet. 

- Tíz évvel ezelőtt már állt itt - jegyezte meg a nő, ahogyan a nadrágjának övbujtatójába akasztva az ujjait felnézett az égbolt mentén károgva repkedő madarakra. - Ugyanezen a helyen, és azt érezte, amit én most. 

- Micsodát? - vonta fel fél szemöldökét Morgan. 

- Hogy a gyilkos a mi városunkban lakhat - sztoikus, professzionális arckifejezését felváltotta egy gyöngéd mosoly. - Remélem, tévedek! Ó! - Kínosan elnevette magát, amikor felhangzott a csengőhangja. - A mobilom, a férjem, ez a mi dalunk. Elnézést!

Alapesetben elkuncogtam volna magamat, már éppen felbugyborékolt volna a torkomban egy, amit sikeresen elfojtottam. Túlságosan tiszteletlen lett volna, ha egy maradvány mellett nevetem el magamat; de akkor is az abszurdumok abszurdumái voltak ezek a szavak egy ilyen helyzetben. 

- Csoda, hogy megtaláltuk - folytatta a helyettese. - Egyre több a prérifarkas errefelé. 

Egyetértőlegesen hümmögtem, de Der gyorsabbnak bizonyult a szavakkal. 

- A tettes talán ezért hozza ide a tetemeket. 

- Komolyan azt hiszi, elnézést hiszik, hogy van egy sorozatgyilkos a városban? - tette csípőre a kezét Silo seriffhelyettes, miközben ide-oda járatta a pillantását közöttünk. 

- Vagy valaki, aki gyakran jár erre - javította ki a társam, majd se szó se beszéd megbökött a könyökével és elindultunk a két kollegánk után. 

Nem jutottunk sokáig, csupán be az első ponyva alá a torzóig. Visszanyeltem a feltörni kívánkozó hányingerérzetét, ahogy leguggoltam mellé. Hotch a vállamat megbökve adott a kezembe egy pár gumikesztyűt. Feltoltam a napszemüvegemet, majd guggolásban egyensúlyozva húztam fel a párt. 

- Börtöntetoválásnak tűnik - jegyeztem meg. - Már amennyiben felismerhető belőle. A tettesnek pontos anatómiai ismeretei vannak. A tintanyomok azt jelzik - húztam végig a jobb kezemen az egyik jól láthatón -, hol kell a testet felvágni. 

- Kauterizálta az artériákat? - érkezett Gideon kérdése pár tíz méterrel odébbról egy levágott kar mellől. 

Közelebb hajoltam, kicsit széjellebb húztam a bőrt, jobb rálátásom legyen. 

- Igen, mindegyiket! - A helyi férfi kérdése nyomán felpillantottam rá. - Égetéssel elzárta az artériákat, ez elállítja a vérzést. Az áldozatok még éltek, amikor felvágta őket. Ennél egyértelműbben már nem is lehetne szadista - dünnyögtem az orrom alatt. 

A mulat férfi mellém guggolva bányászta elő a mobilját a farzsebéből, hogy aztán jó közelről készítsen néhány fotót a tetoválásokról. 

- Garcia imádni fogja - fintorogta. - Van egy olyan sejtésem, Kyle alaposabban fogja szemügyre venni ezeket a képeket, mint ő. 

- Csodálkozol rajta, van olyan, akinek nem igazán bírja a gyomra az ilyeneket? - vontam fel a szemöldökömet. 

- Ugyan, babám, dehogyis! - csóválta meg a fejét, miközben állásba rúgta magát. - Azon csodálkozom, még nem dobtad ki a taccsot, amilyen falfehér vagy. - Megforgattam a szememet, de már nem láthatta, mert két hosszú lépéssel áttért Jasonhöz. - A két áldozatban csak az a közös, hogy ugyanaz a gyilkosuk. 

- Van még egy kapcsolat - ellenkezett a másik.

- Az országút, a 80-as - emelte ki Hotchner. 

- Nekem ezután egyelőre nem sok kétségem marad afelől, hogy valaki olyat keresünk, aki gyakran jár errefelé, és a lehető legjobbnak ítélte a helyszínt maradványok eltüntetésére. 

×××

Reid gyorsabban kapott a megérkező faxnyomtatvány után, mint én. Normál esetben győzedelmes vigyort kaptam volna, most viszont csak Hotchnak nyújtotta, s már hadart is. 

- Az előzetes toxikológiai vizsgálat szerint az áldozat vérében ketamin volt. 

- A ketamin egy lovaknál használt nyugtató - magyaráztam bólogatva, egy íróasztalnál ülve, fel sem nézve a jegyzeteimből. - De randirogként is befutott, használják, a szlengben "keta-kiütéses-menetként" hivatkoznak rá. 

- Tehát az áldozatok maguknál voltak, amikor megölte őket - fordította le teljes köznyelvire és lényegire az információt a seriff. - Micsoda szörnyűségeken mehettek át! 

- Fontos számára, hogy lássa az áldozatai szemében a félelmet - szólalt meg Emily. Még mindig nem békéltem meg vele, pláne nem Morgan esete óta Chicagóban, így tökéletesen meglettem volna anélkül is, hallannom kelljen a hangját. - Ez hozza izgalomba. 

- Vagy szakképzett orvos, vagy az évek során tett szert ekkora tudásra. 

- Az ötvenes évei végén járó férfi, nagyon intelligens. - Az eddig megszerzett információk alapján összeszedett-vedett profilt Gideon zsebre tett kézzel közölte a helyi hatósággal. - Módszeres, mániákusan tiszta. 

- Lakókocsit vezet, nem feltűnő színűt - tette hozzá Prentiss. - A kocsi pár éves, kitűnő állapotban van. 

- Van benne CB, radardetektor és rendőrségi rádió - folytatta Der, miközben, szokásához híven, fél fenékkel most is felhuppant az asztalomra. - Ezek segítségével tudott eddig meglógni. 

- A jármű a gyilkosság helyszíne. Hangszigetelt. A falain sebészeszközök. Fogorvosi szék, vagy boncasztal is van benne.

- A gyilkosságokat rögzíti. Ha nem videóra, akkor naplóba, amit mindig magánál hord a zakója jobb belső zsebében. 

Hosszú-hosszú hónapokkal később is rémisztőnek találom, mennyire pontosan meg tudjuk állapítani egy ember kilétét vajmi kevés információból. 

- Ezt honnan veszik?

- A nyomok a holttesteken arra utalnak, hogy balkezes - vontam meg a vállamat. - Ebben az alakban nincsen semmi emberi érzés. A szó szoros értelmében egy gyilkológép. Képtelen a megbánásra, az együttérzésre, szeretetre. 

Pillanatok kellettek ahhoz, hogy Rick Silo fennhangon felszólaljon.

- Az összes városból kivezető autóutat, ösvényt, csapást lezártuk! Az egész államot lezárjuk, ha kell!

- Nézzenek meg minden lakókocsit, trélert! - tette hozzá az utasítást Hotch. 

A hírhedt viselkedéselemző gyanakvó tekintettel közelítette meg a seriffasszonyt. Homlokráncolva figyeltem őket, s bár a társam intett tartsak vele és a többiekkel, kíváncsian váram a beszélgetésük fejleményét. 

Akárhogyan is néztük, a mese végén az marad, kisvárosban nőttem fel, ahol ha nem a szó szerint mindenki ismert mindenkit elv érvényesült, de az biztosan, hogy a hatóságok mindig tudtak mindenről. 

- Valami zavarja? - tért végül a lényegre Gideon. 

Így jobban megfigyelve, tényleg eléggé zavartnak tűnik szegény asszony. 

- A jellemrajzról eszembe jutott egy régi történet. - Röviden hümmögött, mielőtt felpattant. - Találkozniuk kell valakivel! 

×××

A Golcondai Rendőrőrs kísértetiesen hasonlított felépítésben az otthonira Alaszkában. Kicsi, de hasznos, éppannyira világos és tágas, amennyire csak kell. Még annak a nyavalyás fogdának a kicsiny kockarácsai is megegyeztek az északival. Néhány pillanatra régi emlékeket idézett; mint például amikor tinédzserkoromban én magam ültem mögöttünk, és vártam, valamelyik bátyám mikor méltóztat értem jönni. 

- Hogy érzed magad Jane? - hangzott fel a kedves kérdés, ahogyan kinyitotta a zárka ajtaját. 

- Nem akarok hazamenni, Georgie, kérlek ne küldj haza! 

A rács mögött ülő, ágról szakadtnak tűnt nőt csak akkor tudtam jobban szemügyre venni, amikor beléptem a kis vérszegény helyiségbe, aminek a padján összeroskadva ücsörgött. Szőke haja éppen csak a válláig ér, ruhái elnyűttnek tűntek. A seriffnő jótékony mosollyal az arcán tette a Jane-ként nevezett nő vállára a kezét. 

Diplomatikusan összefontam az ölem előtt az ujjaimat, amikor röviden közölte vele kik vagyunk és az asszony felénk pillantott. Mély ráncok szántották az arcát, akár bőven korban lévő nagymama is lehetett volna, pedig nem lehetett több ötven egynéhány évesnél. 

- Meséld el nekik a történetedet!

- Minek, hogy ők is kinevessenek? - vágta hozzá, akár egy durcás kisgyerek, mielőtt újból lehajtotta volna a fejét. 

A kezében valami kis tárgyat forgatott, így más módot nem látva rá, torokköszörülve közelebb léptem. 

- Ez nagyon szép! - dícsértem meg, holott inkább tűnt morbidnak, mintsem valóban szemrevalónak. - Maga csinálta? 

- Ajándék - mondta áhítatosan, ahogy felém fordítva a kis függőjénél fogva feltartotta a valamit. 

Meghajlított faág darabkának tűnt a leginkább, de annak se mertem nevezni igazán. Az ujjaim között vizsgálgattam, viszont amikor már tényleg semmire se jutottam, újból rápillantottam. 

- Mi történt magával? 

Engedélykérésként elnézett a vállam fölött, egyenest a seriffre, majd az oldalamra Reidre nézett, mintha azt mérlegelné vele kapcsolatban eléggé megbízható. Bizonyára nem találta potenciális veszélyforrásnak, mert enyhén leszegett fejjel mesélni kezdett. 

- Lerobbant a kocsim. Leállt a motor, és akkoriban még nem voltak mobiltelefonok, ezért megpróbáltam én megjavítani. Úgy éreztem, van ott velem valaki, aztán minden elfehéredett. Egy űrhajóban ébredtem. És láttam magamat, mintha megállt volna az idő, mindent éreztem... A falon fura térképek voltak... ilyen csillagtérképek. Hideg volt. Nagyon, nagyon hideg. Az idegen mindenfélét művelt velem - állt fel, majd visszafordulva felém, nem kerülgette tovább a pillantásomat. - Gyengéden megérintett és megsimogatta a hajamat. Vonalakat rajzolt a testemre, és közben végig ott állt fölöttem és mosolygott. Aztán belenéztem a szemébe, és többé már nem féltem. Nem tudom miért - ráncolta a homlokát. 

Megértően hümmögtem, mielőtt lágy kérdéssel felvontam a szemöldökömet. 

- Ezután mi történt? Mit csinált az idegen? 

- Aztán a saját ágyamban ébredtem - kuncogta. 

- Ez mikor történt? 

Bolondos mosolyt villantott felém, tinédzser lányos zavarral tűrte zsíros, szalmaszőke tincseit a füle mögé. 

- Tizenkilenc voltam - motyogta. - Ennek már harminc éve. 

- Mondja csak, Jane, látta az idegent azóta? - ráncoltam a homlokomat. 

- Láttam - bólogatott hevesen, majd mintha egyszeriben ráeszmélt volna valamire, sejtelmesre vette a hangsúlyt. - Ha behunyom a szememet, mindig látom az arcát. 

A lehető legkedvesebb arcomat vettem elő a fáradtságom ellenére, finoman a vállára helyeztem a kezemet és végigsimítottam a felkarját köszönetképpen. Reidre sandítottam, aki, mint mindig, ugyanazt az elemző, statikus arckifejezést vágta, mint az esetek kilencvenkilenc százalékában, amikor összeáll valami a fejében. 

- Nagyon szépen köszönöm, Jane - biccentettem neki. - Sajnálom, amiért megbélyegzik emiatt. 

Megcsóválta a fejét, egy szót sem szólt, én pedig követtem a többieket a zárkából kifelé. A fiatal zseni azonnal felém fordult.

- A fura térképek a falon anatómiai rajzok lehettek. 

- És hogy lehet, hogy látta saját magát? - ráncolta a homlokát a seriffasszony. 

- Tükör volt a plafonon, az áldozat látja, ahogy darabolja - nagyot nyeltem és igyekeztem úrrá lenni azon az alapvető emberi reakción, hogy undorodva fussanak össze a vonásaim.

- Mindig, amikor azt hiszem, rosszabb már nem lehet, mindig jön velem - borzongott meg a helyi nő. 

- A tudatalattija kreált egy szép mesét, hogy az idegenek rabolták el - böktem az állammal a zárka felé. Megremegett a szám széle. Mérhetetlen sajnálat lett úrrá rajtam a nő felé. Ugyanakkor tisztelet is. Túlélte a túlélhetetlent, azt amit rajta kívül több, mint száz embernek nem sikerült. - Valószínűsíthetően ő az egyetlen túlélő. 

- Miért engedte el?

- Mert, amikor a szemébe nézett megnyugodott - vontam meg a vállamat. Egy külsős szemnek csupán találgatásnak tűnt, de nekem, aki azzal foglalkozott nap nap után, kiismerje az ehhez hasonló beteg elméket, egyértelmű volt. - Nem adta meg neki azt a valamit, amire vágyott. Nem félt. 

Kinyújtottam a kezemet a seriff felé, amit ő megrendülten, de köszönetteljesen megrázott. Spencerre pillantottam, aki már szinte kint is volt az őrsről, és a telefonját nyomkodta - bizonyára a két feljebbvalónk valamelyikét tárcsázta, mi a következő feladatunk. Mély levegőt vettem. 

A gyomrom ezúttal is nehezen fogadta be mindazt, amin ezeknek az embereknek keresztül kellett mennie. 

××××

D e r e k   M o r g a n

××××××

Minden önuralmamra szükségem volt, ahogy ott ült velem szemben az a férfi, akit puszta kézzel képes lettem volna megfojtani. A szakmaiságom mögé kellett rejtenem az összes elurakodni kívánó érzelmemet. Nyugodtnak kellett maradnom. 

Ha nem lennék erre képes, Gideon nem hozott volna magával. 

- Olvastam egy nőről, akit a lakásában találtak holtan - kezdte a gyanúsítottunk teljesen higgadtan. - Az Upper East Side-on, azt hiszem. 

- Ha vallomást tesz, azokkal a nőkkel kezdje, akiket most kapott el! - dörrentem rá.

- Megölte magát - folytatta higgadtan, miközben meredten bámult a főnököm szemébe. - A holttestét egy év múlva találták meg. Több, mint egymillió ember vette körül és egyiknek sem hiányzott. Mit sugall ez a sztori a világunkról?

- Engem szomorússággal tölt el - hümmögte Jason. - De magát ez meg sem érinti. Azok, akikkel nem törődnek, a száműzöttek, a nincstelenek, a szenvedők, a kitaszítottak, az elhagyottak... Ők a maga áldozatai. De tegnap este, ez megváltozott - rázta meg a fejét egy gunyoros mosollyal az arcán. - Két köztiszteletben álló nőt rabolt el, olyasvalakiket, akik számítanak. Miért?

Az étkezde lágy, sárgás fényei tompán tükröződtek Frank turmixos poharának átlátszó üvegfalán. Igyekeztem az egyszerű arckifejezésemet, a professzionálisat, fenntartani. Kívülről nyugodtnak tűntem. Kiegyensúlyozottnak. De belül... belül minden idegszálam pattanásig feszült. A háttérzaj teljesen egybefolyt, ahogy ők ketten csupán meredten bámultak egymás szemébe. Kanalak csörrentek a porcelánon, halk beszélgetések foszlányai ütötték meg a fülemet, amik feszülten érdeklődtek egymás között a kialakult helyzetről. Egy régi szám szólt halkan, dallamosan, az előzőlegesen bedobott érmének hála a sarokban álló zenegépből. Az élet nem állt meg, kint rajtaütésre készen sorakoztak a golcondai rendőrök, számomra viszont az idő megakadt abban a pillanatban, amikor tegnap este Hotchner dörömbölt a szállásunk ajtaján. Abban a pillanatban, amikor megtudtam ez a rohadék elrabolta őket. 

Khal. Georgia Davis. 

Egy különleges ügynök és egy seriff. Két nő, akik nem kértek védelmet, mert képesek megvédeni magukat. Akik nem kitaszítottak és nincstelenek, akik valóban számítanak. Mindig is azok közé tartoztak, akik a harcmező első vonalában álltak. 

Most mégis ők lettek a célpontok. 

- Ez egy érdekes kérdés, Jason - szólalt meg végül a férfi. - Miért? 

Kintről hallatszó üvöltözés csapta meg a fülemet, és máris az ajtó felé pördültem. A seriff férje egy tüzelésre kész sörétessel lépett be a helyiségbe, egyenest az elkövető tarkójára irányítva a csövét. Rögvest felismertem az arcán kavargó érzelmeket: egy dühös férj bosszúvágya, riadalma és fájdalma volt. 

- Uram, ne jöjjön közelebb! - fogtam rá a fegyveremet. 

Felém sem rebbent a szeme. 

- Ez a szemét elkapta a nejemet! 

- Kérem, tegye le a fegyvert! Tegye le! 

- Mondd meg, hol a feleségem vagy esküszöm, lelőlek!

- Uram, tegye le a fegyvert, épp a feleségét próbáljuk megtalálni! - próbáltam hatni rá, de csak tovább üvöltözött magából kikelve. A Glock remegett a kezemben. - Az Isten szerelmére, tegye le!

- Mondd meg, hogy hol van te rohadt állat! 

Hátrapillantottam a vállam felett a neszezésre. A lába melletti táskáját az asztalra tette. 

- De van egy ennél jóval érdekesebb kérdés - duruzsolta tenyérbemászón. - Mi rejt a pszichopata táskája, Jason? 

Megremegett a gyomrom a poggyász láttán. A legrosszabbat feltételeztem, de nem mutathattam senkinek. Gideon feltétele volt ez ahhoz, hogy itt lehessek, amikor elkapjuk ezt a mocskot. 

- Nyissa ki - meglepően higgadtan, remegő kézzel és szájjal szólalt meg. Nem tartott tovább egy tizedmásodpercnél a haragos kétségbeesés újból visszatért. - Nyissa már ki! 

- Adja ide a fegyvert és kinyitom.

Annak ellenére a rangidős profilozó hangjából sütött a nyugalom, éreztem a feszültségét. Még ő sem tudhatta, mire számíthatunk Franktől. 

Mr. Davis néhány pillanatig gondolkozott, majd kiürítette a tárat és a kezembe nyomta a puskát. 

- Megöllek. Kicsinállak! 

Leeresztettem magam mellé mindkét fegyvert és megfeszülve fordultam feléjük. A szívem a torkomban dobogott, ahogyan a főnököm kicipzározta a bőr kézipoggyászt. Egy pillanatra undorodtam magamtól, amikor megkönnyebbülten felsóhajtottam, amint megláttam a levágott afroamerikai férfi fejet. Egy újabb áldozat, újabb elvett élet. 

De nem Khal az. 

- Nem ő az! - zokogott fel Georgia Davis férje. - Hál'istennek! 

- Ki ez?

- A helyes kérdés szerintem az lenne - javította ki a profilozót. - Ki volt ez?

- A kurva anyádat! 

Hirtelen mozdult a seriff férje, a mellkasára téve a kezemet taszítottam vissza. 

- Egyikünk anyja se szűz - köpte a szavakat, anélkül felénk pillantott volna. 

- Kifelé! - taszítottam az ajtó felé a férfit. - Kérem, menjen ki, bízza ránk!

A férfi mozdulatlanul állt egy pillanatig, tekintete dühvel és kétségbeeséssel fúródott az enyémbe. Láttam benne azt a fajta haragot, amelyet csak az érzett, aki túl sokat veszített, akit a kétségbeesés a racionalitás határára sodort. Ugyanaz a harag volt benne, amely bennem is fortyogott – csak én megtanultam elfojtani.

Ahogy az ajtó felé hátrált, a kezét ökölbe szorítva, a hangja remegett, de nem a félelemtől, hanem a tehetetlenségtől.

- De Jones ügynök is eltűnt! 

A szavai pengék voltak, élesen vágtak, mintha még jobban mélyíteni akarnák a bennem tátongó űrt.

Éreztem, hogy az állkapcsom megfeszül. A légzésem egy pillanatra megbicsaklott, de kívülről semmi sem látszott. Nem reagáltam. Nem adhattam neki semmit.

Mintha nem tudnám. Mintha nem ez lenne az egyetlen gondolat, ami minden egyes másodpercben átszáguld az elmémben. Khal nincs itt. Nem tudom, hol van. Nem tudom, milyen állapotban van. Nem tudom, mennyi időm van, mielőtt...

Elvágtam a gondolatot. Nem engedhettem meg magamnak.

Egyenesen a férfi szemébe néztem, és halkan, kimérten válaszoltam:

- Tudom.

Aztán becsuktam az ajtót mögötte, és egyetlen másodpercet sem vesztegettem tovább. Az idő fogyott. És nekem már nem volt türelmem várni.

- Ki ez Frank? - bökött a fej felé Gideon, ahogyan visszasiettem melléjük. 

- Lényegtelen - vonta meg a vállát a férfi. - Ez itt csak a kilépő kártyám. 

- A kilépője innen? - kiáltottam rá. - Még ha minket ki is tudna csinálni és kisétálna innen, azok odakint darabokra szednék magát! 

- Erősen kétlem - pillantott fel rám. - Mellesleg: Khaleesi miatt maga fokozottan érdekelt abban, hogy életben maradjak... nem igaz? - Halvány, önelégült mosollyal nézett rám, majd visszafordult a kollegámhoz. - Fejezze be a történetet, Jason!

××××

K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

- Létrehoztunk egy lakossági bejelentővonalat. Ötvenes, fehér férfi, magas, közepes testalkatú - közölte Hotch Silóval és a seriffasszonnyal. 

Annak ellenére napszemüvegemet viselte, ellenzőként tartottam a szemem fölé. 

- A ma reggeli tetem alapján tudjuk, hogy az áldozatok nem élnek sokáig.

- Rengeteg zsaru érkezik, hogy segítsenek a keresésben. Országos körözést adtunk ki - biccentett a nő, ahogy fegyvertartó övébe bújtatta a hüvelykujját.

- Ha még a városban van, ahogy gondoljuk, lehetetlen kijutnia - biztosította a helyi rendőrfőnököt Derek. 

- Akkor mire várunk még? Kapjuk el a rohadékot! 

A seriffhelyettes majdhogynem rikkantotta a felszólítást, ha nem egy sorozatgyilkos felkutatásáról lett volna szó, még el is nevettem volna magamat. 

Társam intett a fejével, kövessem. 

A levegő sűrű volt, áporodott szag keveredett a benzin és a cigaretta füstjével. A Golcondai lakókocsipark nyomasztó csendje még a szokásosnál is fenyegetőbbnek tűnt. Az itteniek hozzászoktak ahhoz, hogy ne kérdezzenek, ne beszéljenek - és most sem tettek másként.

Morgan előttem haladt, mozdulatai kimértek és határozottak voltak, ahogy az egyik rozsdás ajtón kopogtatott. A válasz egyetlen nyikorgó mozdulat volt: az ajtó lassan kinyílt, és egy beesett arcú férfi bukkant elő a félhomályból.

- FBI - mutattam fel a jelvényemet, de az alak arcán semmilyen változás nem tükröződött. 

Nem lepődött meg. Nem ijedt meg. Csak egy hosszú, unott pillantást vetett ránk, majd válasz nélkül becsapta az ajtót.

Az éles csattanás szinte visszhangzott a levegőben. Derek megfeszülő állkapoccsal bámulta a koszos fémet egy röpke másodpercig, aztán némán intett, hogy folytassuk.

Tovább haladtunk a szűk sétányon, ahol a kavics ropogott a csizmám alatt. Az ablakok mögül árnyak mozdultak, de senki nem jött ki, senki nem kínált válaszokat. Csak a lakókocsik között lappangó bizalmatlanság vett körbe minket.

Egy idő után már nem számítottam arra, hogy bárki is megszólal. Ez a hely nem a kérdésekre épült - csak a hallgatásra. És mi idegenek voltunk benne.

Az emberek jelenléte érezhető volt - a moccanások a függönyök mögött, az árnyak, amik egy pillanatra átsuhantak a piszkos üvegeken -, de senki sem akart beszélni. Derek mellettem haladt, mozdulatai feszesek voltak, de az arcán nyoma sem látszott a türelmetlenségnek. Tudtam, hogy ő is pontosan érzi azt, amit én: itt mindenki tud valamit, de senki nem fogja megosztani velünk.

Egy újabb lakókocsihoz értünk. Derek kopogtatott, én pedig fél lépéssel hátrébb maradtam, figyelve a környezetet. Aztán az ajtó kinyílt. Egy idősebb nő állt előttünk, arcán mély barázdák húzódtak, szemei fáradtan mérték végig a jelvényeinket.

- FBI - mondtam, próbálva a lehető leglágyabb hangnemet megütni. - Egy folyamatban lévő nyomozás miatt kérdeznénk.

A nő végigmért minket, majd aprót sóhajtott.

- Nem tudok semmit - jelentette ki rezzenéstelen arccal.

- Talán csak egy név? Egy új arc, aki mostanában feltűnt itt? - kérdezte Derek, egy árnyalatnyival több határozottsággal a hangjában.

A nő egy pillanatig habozott. Mintha valami átfutott volna az arcán, egy gondolat, egy emlék – aztán megrázta a fejét.

- Nem tudok semmit - ismételte meg, a hangja most már határozottabb volt.

És azzal becsapta előttünk az ajtót.

Egy halk, éles sóhaj szakadt ki belőlem, ahogy az ajtóra meredtem. Nem lepődtem meg, de ez nem tette kevésbé frusztrálóvá.

Derek hátrébb lépett, végignézett a sorakozó lakókocsikon, mintha egy pillanatra mérlegelné a következő lépést. Én is végigfuttattam a tekintetem a környéken. Az egész hely tele volt megválaszolatlan kérdésekkel, és mi egyetlen lépéssel sem jutottunk közelebb a válaszokhoz

×××

- Vissza kell mennünk a városba! Átkutatni a garázsokat, raktárokat, minden helyet, ahol egy trélert elrejthetett! - kiáltotta Jason Gideon az utasítást a seriffnek és helyettesének. 

Szaporán kapkodtam a lábamat a többiek után, szinte rohantam, majd csaknem beleütköztem a társam hátába, amikor megtorpantam előttem. 

- Ahogy mondta, amíg itt van, nem szed áldozatokat! - mondta a nő. - Tehát nem megy sehová és nem tart fogva senkit! Reggelig várhatunk.

- Várni? - ráncolta a homlokát. - Nem várhatunk! 

- Az embereim fáradtak, én is, minden utat lezártunk...

- A seriffnek igaza van, Gideon, holnap hajnalig várhatunk - köhintettem. 

- Ők meg te várhattok, én megkeresem! - intett le és máris futólépésben indult tovább. 

- Hosszú éjszakánk lesz - sóhajtotta Derek és máris főnökünk után iramodott. 

- Sajnálom, de az embereimnek pihennie kell - tárta szét a karját a nő, de most Hotch volt az, aki leintette, viszont ő együttérzőn. 

- Érthető, beszélnek vele - pillantottam rá, miközben zsebre tett kézzel felé fordultam. - Ami azt illeti, a fáradtságot én magam is megértem. 

Most értem el azt a holtpontot, amin már nem tudtam átlendülni és semennyi koffein nem tudott már rajta segíteni. A zöldhajnal óta tartó komoly agy- és terepmunka, az utazás, kezdett teljesen leszívni. 

- Magának sem lehet könnyű egy férficsapatban - jegyezte meg. - Hazaviszem Jane-t, említette, akar majd még vele beszélni, velem tart? 

Helyeslően biccentettem, majd előhalásztam a mobiltelefonomat a zsebemből, hogy dobhassak egy SMS-t Dereknek.

"Jane-nel leszek, megpróbálok többet kideríteni. Hívj, ha találsz valamit."

×××

- Mark az anyjánál van, Tommy-t is magával vitte - szólt vissza seriff a közlkedőre, ahogy besietett az étkező-nappaliba és lepakolt az asztalra. - Gyertek csak be! Jane, itt biztonságba vagy, Khaleesi csak beszélgetni szeretne veled! 

- Kérlek, hívjatok csak Khalnak! - legyintettem, ahogy a székre fektettem a kabátomat és magam is lekötöttem a derekamról a fegyvertartómat, mielőtt az ülésre tettem. - A Khaleesi olyan hivatalos! 

- Azt mondtad nem akarsz hazamenni, Jane, a fogdában nem hagyhattalak! - magyarázta, ahogy elindította a rögzítőn hagyott üzeneteket és rendezkedett. 

- Mielőtt akárminek is nekiállnánk, megkérdezhetem, merre találom a mosdót? - köhintettem zavartan. 

- A közlekedő eme végén jobbra! Szembe a fürdő!

A csapból hideg víz zúdult a kezemre, hűvösen csillapítva a bőröm alatt vibráló feszültséget. A tükörbe néztem, de nem időztem a saját arcomon. Nem volt időm rá. Egy gyors mozdulattal elzártam a vizet, és megtöröltem a kezem a törülközőben, majd kifújtam a levegőt. Csak egy pillanatnyi szünet. Egy lélegzetvételnyi nyugalom.

Nem időztem sokáig - egy gyors pillantás a tükörbe, egy fáradt sóhaj, majd megfordultam, és kiléptem az ajtón.

Aztán megálltam.

A nappali képe egyetlen szempillantás alatt égett bele az elmémbe: Georgia Davis a földön feküdt, mozdulatlanul. A testem automatikus feszült meg. A veszély itt volt. 

A szék felé vetettem magamat, ahol a pisztolyom hevert, de hirtelen valami kemény csattant a fejem oldalán. A fájdalom villámként hasított végig rajtam, a látóterem megingott. Megrendültem, de nem estem el - az adrenalin átvette felettem az uralmat. Elrúgtam magamat, de túl lassúnak bizonyultam - megéreztem a következő csapást. Valami súlyos, kemény tárgy volt - a koponyám hátsó részére csapódott. A világ megingott körülöttem. A végtagjaim erőtlenebbé váltak, a látásom elhomályosult. Még próbáltam kapaszkodni a valóságba, de az kicsúszott a kezeim közül.

Az utolsó dolog, amit éreztem, a padló hidege volt, ahogy ráomlottam. Aztán minden eltűnt.

××××

D e r e k   M o r g a n

××××××

Vállamagasságban tartva a fegyvert, alapos figyelmmel fordultam be az étkezőbe. Az egybenyíló konyhának burkolóján valami lilás színű folyadék hatalmas tócsában állt - avatatlan szemnek vérnek tűnhetett, de nem volt az más csakvalami szörp vagy gyümölcslé.

- Senki! - kiáltottam, mire a másik oldalról Silo is megerősített benne.

A helyettes lehajolt és a kancsóért nyúlt. 

- Silo, ne nyúljon semmihez, profil kell a szobáról! - szóltam rá.

- Profil? - egyenesedett fel és vehemensen felém indult. - Azt mondta, a tettes öt órával ezelőtt, telefonált a ház elől! Elvitte Georgie-t. 

- Miért? 

- Nagyon kell sietnünk. 

Elemzőn körülpillantottam. 

- Georgie belép a házba - kezdtem. - Szokásos rutin: ledobja a kulcsot, lehallgatja a rögzítőt, leveszi a fegyverét. Aztán elindul a konyha felé. Prominens személyt még sose rabolt el, akkor a seriffet miért? A fegyverét viszont itt hagyta. Bajban minden zsaru fegyvert ránt. Georgie is meg akarta szerezni a fegyverét. 

- De nem sikerült - szólalt meg Reid, ahogy egy műanyag kesztyűt szorítgatva az ujjai között a magasba emelt vele egy fecskendőt. 

Észre sem vettem korábban eltűnt mellőlünk a helyi helyettes. Szomorú arckifejezéssel lépett hozzánk, leginkább hozzám közelebb.

- Fiúk - kezdte, mintha egy kicsit félne elmondani a megtudottakat. - Georgie a Bolond Jane-nel jött haza. - Rám vezette a tekintetét, mintha pontosan tudná, ez leginkább nekem szól. - És Jones ügynök is velük volt. 

Nem. 

Az agyam azonnal tiltakozott a hallottak ellen, mintha ezzel megváltoztathatnám a valóságot. De a szavak ott visszhangoztak a fülemben, élesen, kegyetlenül.

Khal is eltűnt. Elrabolta Khalt. 

A mellkasom összeszorult, mintha egy láthatatlan erő próbálná kipréselni belőlem a levegőt. Egy pillanatra minden háttérzaj megszűnt. Csak az üresség maradt. 

A kezem ökölbe szorult.

Ez nem történhetett meg. Nem vele.

Túl sokszor láttam már, mi történik az elrabolt nőkkel. Túl sokszor érkeztem túl későn. Az a gondolat, hogy most ő is egy ilyen rémálomban van, hogy valahol kiszolgáltatottan várja, mi fog történni vele... megőrjített. Nem beszélve arról, ez a fickó milyen különös szadizmussal végezte ki az áldozatait. 

A pulzusom a fülemben dobolt, a gyomrom görcsbe rándult. Azonnal mozdulnom kellett, tennem kellett valamit.

Meg fogom találni. Bármi áron. 

××××

K h a l e e s i   J o n e s

××××××

A világ még mindig ködös volt.

Mintha egy vastag, áttetsző fátyolon át próbáltam volna nézni, minden lassúnak, távolinak tűnt. Az autó mozgása ringatott, de nem nyugtatott meg. A fejem zúgott, a végtagjaim ólomsúlyúnak érződtek.

A ketamin maradványai még mindig bennem keringtek, gátat emelve a gondolataim és a valóság közé. Tudtam, hogy szabad vagyok. Már nem abban a sötét, fullasztó helyen voltam, nem a félelemtől terhes csend vett körül - de a testem még mindig nem hitt benne.

A torkom kiszáradt, az ujjaimat próbáltam megmozdítani az ölemben, hogy bizonyosságot szerezzek arról, valóban ébren vagyok. Lassú, nehézkes mozdulat volt.

- Khal?

Hotch hangja közeli volt, mégis távoli. Egy pillanatba beletelt, mire felfogtam, hogy hozzám beszél. Az ajkaim elnyíltak, válaszolni akartam, de csak egy halk, erőtlen hangfoszlány hagyta el őket.

Éreztem, hogy a kocsi lassul, majd megáll.

A szemeim megrebbentek, de a világ még mindig túl fényes volt, a fejem tompán lüktetett. Az elrablásom képei a homályos tudatom résein át visszaszivárogtak - a dulakodás, az ütés, a hideg padló, aztán a sötétség, amiből nem tudtam szabadulni. Az éber eszméletlenség hosszú, nehéz árnyéka még mindig rám vetült.

De most... most már itt vagyok.

Az ajtó kinyílt mellettem, és a nevadai, meleg levegő végigsimított a bőrömön. Egy erős kéz érintette a karomat, finoman, de határozottan.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Tudtam, ki az. Tudtam, hogy ő az.

Egy pillanatig még nem néztem rá. Talán féltem attól, mit látok majd az arcán – a haragot, az aggodalmat, a megkönnyebbülést, vagy mindezeket egyszerre.

De amikor végül felemeltem a tekintetem, és Derek Morgan ott állt előttem, minden más megszűnt létezni.

A tekintetem homályosan tapadt az alakjára, mintha az agyam még mindig nem akarta volna elhinni, hogy tényleg itt van. Tényleg ő van itt.

A hideg levegő csípte a bőrömet, a testem még mindig nehézkesen engedelmeskedett, de minden érzékem felé fordult.

Derek.

Ő nem szólt semmit. De a szemei...

A szemeiben ott izzott valami, amitől összeszorult a torkom. Félelem? Harag? Megkönnyebbülés? Nem tudtam szétválasztani ezeket az érzéseket, mert az én bensőmben is ugyanez kavargott - csak épp megfoghatatlanabb, törékenyebb módon.

A gyomromban mély, nehéz feszültség ült, az elrablásom emlékei nem eresztettek. A földre zuhanás pillanata, a kétségbeesett küzdelem, ahogy éreztem, hogy az erő kicsúszik belőlem, ahogy elvesztem az irányítást.

Most is úgy éreztem, hogy az egész testem ellenem dolgozik - nem tudtam teljesen uralni a mozdulataimat, a ketamin még mindig árnyékként telepedett rám.

A számat próbáltam kinyitni, hogy mondjak valamit. Bármit.

De mielőtt egy szó is kicsúszhatott volna, Derek már ott volt mellettem.

Egy pillanat alatt mozdult, az erős kezei rám simultak - de nem úgy, mint az elrablómé. Nem bántóan, nem fenyegetően. Az érintése biztonságot árasztott, mégis tele volt egyfajta zabolázott indulattal.

Egy sóhaj szakadt fel a tüdőmből, ahogy a homlokom puhán a mellkasának dőlt. A teste meleg volt, stabil, valóságos. Nem gondolkodtam, csak hagytam, hogy megtartson.

A kezei megfeszültek a hátamon, mintha minden viharát próbálná uralni ebben az egyetlen mozdulatban.

-Itt vagyok. - Ez volt az egyetlen gondolat, ami átsuhant az elmémben.

De az, hogy ő is itt van, sokkal többet jelentett.