K h a l e e s i    J o n e s 

××××××

Csak feküdtem a hátamon és próbáltam minél felszínesebben venni a levegőt. Úgy nem nyilallt annyira belém a fájdalom kegyetlen hulláma. Nyöszörögtem, ahogy a fejem viszont erősen sajgott és a gyomrom is görcsben volt. Ha nem volt az egész testem kínban, akkor is fájt legalább egy valamim - és ez nagyon nem tetszett. Megpróbáltam átfordulni a bal oldalamra, hátha ott annyira nem lesz pokoli a fájdalom, hiszen igazság szerint az lett volna a sértetlen felem. Persze, miért is lett volna egyszerűbb így? Az EKG-s karomat behajtottam magam elé és próbáltam úgy aludni, hogy közben hallgatom a gépen a saját szívemnek hol ritmikus, hol ritmikátlan dübögését. 

Nagyon, de nagyon zavaró volt. 

A vállam és a gerincem ropogott, ahogy visszafordultam a hátamra és kinyitottam a szememet. Elfeküdtem a párnámat, már nem volt olyan felhőszerű, mint mikor a nővér bejött, hogy megigazítsa és megnézze összehánytam-e újra a frissen feltakarított padlót. Megpróbáltam fentebb mászni, de nem igazán sikerült.

- Hé, hé segítek! - állított le sietve valaki és a hátamra tapasztva a kezét segített felülni. - Nem szabadna ennyire erőlködnöd. Csak szólnod kellene, babám. 

- Derek? - fordultam felé, mire a társam csak felnevetett. Egy megkönnyebbült sóhajt ejtettem és visszadőltem a már felvert dunyhákba. - Mikor jöttél?

- Körülbelül három órája - ült az ágyam szélére, ahogy a combomra simította a takarón keresztül a kezét, én pedig az övére helyeztem a sajátomat. - Hogy érzed magadat?

- Mint akit kimostak - döntöttem hátra a fejemet és nagyokat nyeltem. Amolyan 'engem nem versz át' fejjel jutalmazott, mire ismét mélyen beszívtam a levegőt. - Ahányszor lecsukom a szememet vagy elbambulok, esetleg elrévedek: a fülemben hallom a golyó süvítését és az orromban érzem a puskapor szagát. Ez normális? - kérdeztem enyhén hisztérikusan. 

- Amikor engem elsőnek meglőttek, akkor hetekig aludni sem tudtam - kezdte. - Azt se, igazándiból. Addig fajult az egész, hogy állandó paranoiával léptem az utcára. Nem tudtam normálisan dolgozni. Féltem mindentől, hisz' a munkám majdnem az életembe került. Apám volt társa ült le velem beszélgetni. Ő magyarázta el.

- Mit lehet ezen magyarázni? - bámultam a falra a feje fölött.

- Azt mondta: "Derek, ha meg akarod oldani a helyzetet, egy valamit kell megértened. Legalábbis édesapádnak elég volt ennyi. Nem szabad olyan dolgoktól félned, mint a puskagolyó. A nők sokkal veszélyesebbek!" - elvigyorodott, de én csak fapofával meredtem a semmibe. - Ez annyit tesz babám, mint később nekem is elmagyarázták, hogy már élni is veszélyes. Nem szabad ennyitől meghátrálnunk. 

Mekkora egy hülye és számomra nem így értelmezhető mondás!

Bólintottam és felegyenesedtem. A fertőtlenítő már-már csípte az orromat, ahogy közelebb húzódtam a barátomhoz. Sajgott a tüdőm, a műtéti hegeim - az infúziós jobbomról nem is beszélve. 

Szanaszét törte a vénám falát az a szar.

- Legalább most már én is elmondhatom, hogy menő harci sérüléseim vannak, mint neked és a bátyáimnak - karcoltam egy félmosolyt az arcomra.

- Kérlek, most az egyszer próbáld meg, hogy nem teszel úgy mintha meg sem hatna - simította meg az arcomat, én pedig belesimultam az érintésébe. - Nem kell előadnod a kemény csajt. 

Elnevettem magamat, őszinte vidámsággal, és megráztam a fejemet. Felvontam a szemöldökömet, elővettem a nagyon kemény és menő, kőszívű ribanc tekintetemet - a gimnázium alatt ezt a kedvenc osztálytársnőim így nevezték -, ahogy megszólaltam:

- Nem kell eljátszanom. Mert az is vagyok. 

Most rajta volt a fejcsóválás és a vihogás sora. Aprócska megkönnyebbülést jelentett, hogy ilyen kedéllyel lehettünk azok után is, ami történt. Ha csak pár pillanatra is.

- Megehetem a zseléjét, őfelsége? 

×××

Azon a napon kívül még négyet kellett eltöltenem ott ahol. Kész rémálomként éltem meg, hiszen alapjáraton borzongtam a kórházaktól, utáltam a fertőtlenítő szagát és elég nagy volt a szabadságvágyam is - az utolsó pedig nem itt teljesedhetett be, az első kettő pedig annyira körülöttem volt, - nem is értem az intézményem miért csodálkozom -, hogy már úgy éreztem allergiás lettem mindkettőre.

Még mindig úgy éreztem magamat, mint akit bevágtak a mosógépbe alapjáraton és még ki is centrifugázták - vagyis: fantasztikusan. A hegeim még mindig érzékenyek voltak és picit még mindig piroskásak, de ami az igazi kínt jelentette az maga a légzőszervem jobb lebenye volt. Szörnyen szúrt, ahányszor mélyebb levegőt vettem és az orvos állítása szerint azon se csodálkozzak, ha néha befulladok majd. 

Kiskoromban asztmás voltam - azzal nem lesz semmi gond. 

Körülbelül egy héten belül a varrataimat is kiveszik - addig viszont már képtelen voltam bent maradni. Inkább volt ez saját felelősségre hazajövetel, mint szakember által teljesen elrendelt vagy éppen javasolt. Jóformán elszöktem az egészségügyi intézményből. 

Jó, azért ilyen durván nem kell fogalmaznom. Csak elég makacsul kijelentettem, hogy semmiféle szándékomban nem áll ott maradni tovább, ha ez nem tetszett a doktornak - már pedig ez történt -, finoman és intelligens nő módjára közöltem vele, hogy szövetségi ügynök vagyok, fegyvert hordok - és talán még az édesanyját is megemlítettem neki. Csak ilyen kis érdeklődésképpen, hogy hogy s mint van, jól szolgál-e az egészsége meg ilyesmik. Igen, határozottan így történtek a dolgok. 

Na meg a nagy fenéket! 

Derek segített hazapakolni, de a többiek is sűrűn látogattak az alig kilencvenhat óra alatt. Nem igazán akarták hagyni, hogy netalán unatkozzak vagy éppen egyedül érezzem magamat. 

De mi van ha éppen az utóbbira vágytam? Egy kis magányra egy elsötétellt szobában, csak a gondolataimmal? Emberek nélkül, akik fel és alá rohangálnak körülöttem, mint a hangyák és még a levegővételemet is árgus szemekkel figyelik? 

Ebbe érdekes módon senki nem gondolt bele. 

Csak a cipőnk talpa kopogott a lépcsőfokokon, ahogy felkaptattunk a szolgálati lakásomhoz. Morgan DC-ben akart maradni, a saját házába akart vinni engem, de külön kérésem volt, hogy hagy jöjjek ide - ő pedig velem tartott. Egy tapodtat sem mozdult mellőlem azóta, hogy a műtétem után berongyolt a sürgősségi osztályra, egyenest Dél-Bostonból, áthajtva egy pár veszélyes zöldön - ahogyan ő maga próbálta csitítani Hotchner előtt a piros lámpán való átvezetését -, és kétszázzal nyomva az utakon. Amikor ezt a szemére hánytam csak annyit mondott, hogy az FBI-nak küldik a csekket, ők pedig ha nem tetszik nekik, majd átadják neki. Különösebben nem érdekelte. 

Megingott körülöttem a világ, mikor megálltunk a saját bejáratom előtt. Már nem boldogsággal és elégedettséggel töltött el a sötét bútorlap megpillantása, hanem gyomorgörccsel és szomorúsággal. Úgy éreztem félek az ajtótól - és attól, ami mögötte várhatott rám. 

Az afroamerikai férfi beletúrt a bőrkabátja zsebébe és előhúzott belőle egy kulcscsomót. Szép komótosan, pontos szakértelemmel, hogy melyik mit is nyit, kereste meg a zárba illőt. Csinos kis fémdarab volt, ami azt illette: kerekded fejjel, szép keskeny szárral, amin vad tenger hullámaiként voltak a bevágások. 

Kész Pandóra szelencéje. Itt a kulcs volt a szép ládika, ha pedig betoltuk a helyére és elfordítottuk: a tulajdon poklom kapuját nyitottuk ki vele. Azzal pedig rám szabadult minden rossz. 

Kérdőn nézett rám, hogy melyikünk induljon előre. Esetleg egy csöppet felelőtlenül vállaltam magamra, hogy elsőnek lépek be. Sötétség honolt, a levegő állott volt - már csak az örök kárhozottak sikolyai hiányoztak és megelevenedett volna előttem Hádész birodalma. A fénytelen előtérben még a ruhafogas is Kharónnak, az Alvilág révészének hatott. 

Hatalmas nyeltem. 

Kihúztam magamat és többé-kevésbé határozott léptekkel indultam meg a nappali felé. Furcsa alakokat képzeltem a bútorokba, így azonnal a villanykapcsoló után nyúltam, amint abba a helyiségbe érkeztem.

Én butus, még azt hittem segíteni fog a fény. 

A kanapéval szemközt még mindig ott piroslott a világosra mázolt falon a felirat. Látszott, hogy valaki erősen próbálta letakarítani onnan, de a vérrel festett szavak még mindig elég tisztán kivehetőek voltak: szabályok. 

- Hotch igyekezett volna - kezdte a magyarázatot a partnerem, de hevesen és sokkoltan megráztam a fejemet. 

- Csak menjünk innen, jó?