K h a l e e s i   J o n e s

××××××

Éreztem, hogy átraknak egyik ágyról a másikra. Sajgott mindenem, hiába volt csukva a szemem forgott velem a világ - de a tüdőm: mintha minden alkalommal tüzet gyújtottak volna a hörgőcskéimben, ahányszor levegőt vettem. Az éles fény, annyira irritálta a szememet, hogy muszáj volt kinyitnom.

Én idióta. 

A régóta tartó sötétséghez hozzászokva, kész hirtelen halálnak érződött a már fehérnek ható világítás. Pislogni sem voltam képes, mintha csak kiszívta volna az életet a szememből a világosság. Csak pihegtem ott, próbáltam anélkül oxigénhez jutni, hogy ne árassza el azonnal a jobb tüdőmet az eszméletlen fájdalom. Sikertelen volt a próbálkozásom.

- Felébredt, jó - hajolt felém egy ismeretlen. Kórházi ruhát viselt, a szája előtt még mindig ott volt a maszk, ami miatt egy kicsit galuskásnak hatott a beszéde. - Rendben, pihenjen csak. 

Akármennyire is akartam, tudtam, hogy nem fog menni. Fáradt voltam, de képtelen a nyugovásra. Éreztem, hogy a tudatos alvásra képtelen lettem volna - már csak onnan is, hogy egy pislogás után is újra a fülemben visszhangzott a pisztoly hangja és az orromat csavarni kezdte a puskapor szaga. 

Hányingerkeltő volt. 

Öklendezve fordultam az oldalamra, hisz' annyi öntudatom volt így begyógyszerezve is, hogyha a hátamon fekszek továbbra is, akkor megfulladok a saját hányadékomban. 

Bár lehet, hogy jobb is lett volna.

A könny is kicsordult a szememből, ahogy szenvedve kiadtam a gyomrom tartalmát az EKG-gép tövébe. Hideg veríték csordult végig a tarkómon és a halántékomon, ahogy erőlködtem és a gyomorsav még mindig jött és jött. 

Akkor és ott földi pokolként éltem meg az egészet. Mert az is volt. Magatehetetlenül, fájdalomcsillapítók hatása nélkül hányni a kórházi ágy mellé, ahogy a tüdőd görcsöl és úgy érzed, hogy a mellkasodon és az oldaladon lévő varrat majd felszakad. Semminek nem tűnhet, de azt kívántam bárcsak meghalnék. 

Az infúzió be volt kötve a jobb kezembe, a kampós tű karcolta a vénámat, ahogy automatikusan azzal akartam megtörölni a számat. Nem csak a friss műtéti heg sajdult bele, de ahogy végighúztam az ujjaimat az ajkaimon és bekúszott az orromba a vérem illata - belehánytam a saját tenyerembe. 

Meg akartam halni. Bármit, csak ne szenvedjek. Mivel érdemeltem ezt ki? Talán anyával kellett volna maradnom - ott biztos nem ilyen sorsom lett volna. 

- Istenem, Khal! 

Csak a háttérből hallottam ki, hogy valaki ijedten a nővér után kiabál, majd valaki hozzám siet és összefogja a hajamat a tarkómnál. Az alattam lévő lepedőbe töröltem az okádékos kezemet, de a szagtól, amit a visszaköszöntött tegnap esti vacsora vagy akármi is árasztott, csak rontott a helyzeten. Ha mást nem hát a savat hánytam, megállíthatatlanul. Az ismeretlen csitítgatni próbált, de semmit nem hatott. 

Percek múlva, mikor már nem volt abszolúte semmi sem a hasamban, akkor sikerült abbahagynom. A szájízem horribilis volt, a fájdalom ami pedig görcsbe rántotta mindenemet újra elhatalmasodott. Lihegve dőltem neki a mögöttem ülőnek.

- Köszönöm - motyogtam, de nem mertem megfordulni.

Éreztem, mennyire szörnyen is festhetek. Az arcomra rászáradtak a könnyek és a vér is - mint valami horrorisztikus maszk, húzta össze a vonásaimat és rejtette véka alá a nagyjukat. A hajam csimbókokban verejtéktől és a skarlát kötőszövettől összetapadva. 

- Nincs mit - válaszolt a mély hang. Képtelen voltam beazonosítani, hogy ki volt. Lehetett akár egy kollégám, de még egy ápoló is, nagyon extrém esetben egy arra járó, aki meglátta per hallotta a szenvedésemet. - Megleszel egyedül? Vagy hívjak valakit?

Csak dünnyögtem és eldőltem, mint egy zsák burgonya. 

Szánalmasan festhettem.

Teljesen kimerültem, lemerült az a már említett tartalékakkumulátorom. Az idegen elismételte a kérdését még kétszer, mire eljutott az agyamig.

- Derek!

××××

Kihátrált a teremből. Az öröm, ami eddig elöntötte, hogy vele lehetett, teljesen elszállt. Düh és elkeseredettség váltotta fel. Féltékenység is valahol. Összeszorította az állkapcsát és beletúrt a hajába. Megragadta a tincseket és erősen beléjük tépett.  

Egyszer a büdös életben akart még egyszer mellette lenni és tessék! Kizárólag az a ficsúr kell neki!

Nem is figyelt hová lépett, merre megy. Csak minél messzebb akart lenni a hatszázhetes kórteremtől.  Elslisszolni onnan és visszamenni a búvóhelyére - ott pedig kideríteni, hogy ki volt az a szerencsétlen és meggondolatlan balfácán, aki rálőtt az ő drágaságára. Akármilyen alvilági alak is lehetett, pontosan tudnia kellett volna, hogy Khaleesi Jones különleges ügynök tiltott.  Aki pedig packázna vele, nem túl szép véget tudhat magáénak. Azt hitte ezt pontosan világossá tette, de ezek szerint valakinek nem jutott el a besült agyáig. 

Mikor beleszaladt egy felsőtestbe, unottan és haragosan pillantott fel. Amint felismerte az afroamerikai aggodalmas arcát, inkább elcsapta a barna íriszei fókuszát.

- Bocs! 

Kikerülte és amikor érezte, hogy a kedvese FBI-os társa utánafordul, diadalmasan elvigyorodott. 

Ó, helló Derek Morgan különleges ügynök. Úgy néz ki, még nem találkoztunk. Peter vagyok.