K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

"Az elme sérülései olyanok, mint a testen ejtett sebek. Bár mindent megteszünk, hogy begyógyítsuk ezeket, a heg mégis megmarad." - François La Rochefoucauld, francia író. 

Kénytelen-kelletlen ki kellett nyitnom a szemem, a fény annyira erősen tűzött belé, hogy azonnal felébresztett. Én pedig utáltam, ha felkeltettek az édes álmomból - igazi házisárkánnyá váltam, ha ez akármikor is megtörtént. Éppen terveztem meggyilkolni a napsugarakat - azt még nem tudtam hogyan, de biztos voltam benne, hogy jelen állapotomban képes lennék rá -, mikor iszonyatos fájdalom nyilallt a tüdőmbe. A szemembe könnyek szöktek és már a bőgés szélén álltam, annyira sajgott az egész. Lepillantottam a fehér pólómra, amin egyre nagyobb folt kezdett formálódni - a skarlát vérem vasas szaga pedig az orromba kúszott. Egyre nehézkesebben kaptam levegőt, ahogy figyeltem a kezemet, amik áztak a kötőszövetben és már a szám szélén is éreztem kicsordulni.

A telefonom után nyúltam, ami a velem szembeni ülésen helyezkedett el, de heves köhögés szakította félbe a cselekvésemet. Nagy mennyiségű vért köptem a világos padlóra és éreztem, hogy folyamatosan csúszok le az ülőalkalmatosságról bele a saját tócsámba. A szenvedés kezdett a tetőfokára hágni és tudtam, hogy a Kaszás pillanatokon belül kivágja a repülőgép ajtaját. 

Lépések koppantak mellettem, én pedig felnéztem. Hunyorogva próbáltam kivenni az alak vonásait, de nem láttam támadóm arcát.

- Ez az egy szabály volt, Jones ügynök. Olyan nehéz lett volna betartani?

×××

Összehúzott szemmel fordultam körbe. Még mindig a szolgálati gépen ültem az általában megszokott helyemen - de se közel se távol senki más. Eléggé furcsálltam is - mi a fenét kerestem itt? Valóban meghaltam volna?

- Jones ügynök! - szólított meg egy az utastérbe éppen belépő férfi. - Kérem az aktát!

- Hogy kerültem ide? - ráncoltam a homlokom értetlenül. 

- Nagyon sajnálom - nézett lefelé rám szigorúan. - Ha nincs aktája, le kell szállnia! A szabályok nagyon...

A hangja elfulladt, csak azt láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam mit is mondott nekem. Zúgott a fülem, távoli kiabálások vonták el minden figyelmemet - az oktávérzékelésem is arra hangolódott rá. Mintha áramütést szenvedtem volna, rázkódott meg a mellkasom - nehéz volt leírni, hogy milyen érzés volt. De... talán ilyen lehetett az, amikor valakit kiütnek egy defibrillátorral. 

Ültemben szédülni kezdtem és a szemem előtt fekete pontok táncoltak. Egyáltalán nem láttam tisztán, közben pedig mintha kalapáccsal ütlegelték volna folyamatosan a koponyaagyamat. Ezekből a tünetekből sejtettem, mennyire alacsony is lehetett a vérnyomásom. 

Érzékeltem mindent és semmit egyszerre. Nem tudtam hova tenni a helyzetet. Most akkor a mennyországban volnék? Vagy félúton oda és mindent érzek, hogy milyen módon próbáltak volna stabilizálni addig, amíg be nem érnek velem a kórházba? 

Érthetetlen volt az egész.

×××

Az első változás, amit felfedeztem az volt, hogy mennyire is sötét lett. A második az, hogy milyen állott por és doh szag volt a helyiségben, ahová kerültem. Nagyon rég nem takaríthattak és szellőztethettek ebben a szobában. Engem pedig ez egyre kíváncsibbá és kíváncsibbá tett, hogy hova kerültem.

Hirtelen kapcsolódott fel a lámpa, ami ideiglenesen teljesen elvakított. Kénytelen voltam a szemem elé emelni a jobbomat, hogy akármit is kivehessek az egészből. Minden meglehetősen ismerős volt - fájdalmasan ismerős, ami azt illeti. Végignéztem a berendezésen, teljesen elfeledkeztem az alakról, aki a világítást gyújtotta - addig, ameddig meg nem köszörülte a torkát. 

Finom, nőies krákogás volt és ez is sajgón ismerős. A pillantásomat azonnal odakaptam. Az ismert szőke fürtök, a kedves arc és a gömbölyded csípőre tett kéz kényszerítettek arra, hogy elnyíljanak az ajkaim és könnyek tömkelege kezdje szúrni a szemem.

- Anyu! - szakadt ki belőlem, az asszony pedig mindentudóan elmosolyodott. 

- Szia kincsem!

××××

D e r e k   M o r g a n

××××××

Meglehetősen vidáman doboltam az ujjaimmal a kormányon, ahogy elhajtottunk a Dél-Boston felirat mellett. Nem gondoltam volna, hogy akármi is kedvemet tudta volna szegni: biztonságos ügy volt, akit pedig félthettem is volna otthon tartózkodott és semmi bántódása nem eshetett a lakásán. JJ mellettem halkan telefonált pár percig, majd letette.

- Mi van? 

- Hotch volt az - közölte velem kicsit inogó hangon. 

- Jaj, ne is mondd! - legyintettem, ahogy előrébb dőltem az ülésemben. - Reid mindenre rájött, feleslegesen jöttünk el idáig, igaz? - nevettem.

- Derek - ejtette ki a nevemet.

- Hah? - néztem rá fülig érő vigyorral az arcomon. Mikor megláttam, hogy ő egyáltalán nem mosolyog, sőt egyre vizesebb lesz a tekintete egy szekundum alatt eltűnt a vidámságom. Meghűlt bennem a vér is. - Mi van?

-  A tettes - kezdte akadozva és akkor már a sebváltón lévő kezemre rakta a sajátját. - Lelőtte Khalt a saját szolgálati lakásán.

Annyira gyorsan hadarta el, hogy időm sem volt normálisan felfogni. Megfagyott körülöttem a levegő és egészen biztos voltam benne, hogyha nem reagálok karambolozni fogunk. Lehúzódtam, majd teljes súlyommal nehezedtem rá a fékre.

- Hogy mi? - éreztem, hogy megcsuklik a hangom, de nem is igazán arra figyeltem.

Igazándiból semmire sem, hisz' elég szabálytalanul fogtam magamat és hajtottam át az út túloldalára, hogy visszafordulhassak. Az állkapcsomat összeszorítottam, a fogaimat csikorgattam, mikor tömegesen dudáltak rám.

Hidegen hagyott. 

- Mit csinálsz? - kérdezte riadtan Jennifer.

- Visszamegyek - szűrtem ki a fogaim között.

- Ne, ne, Hotch azt mondta, hogy ne! - rázta a fejét hevesen. 

- Elég magasról teszek rá, hogy mit mondott Hotch! - emeltem meg a hangomat, mire a kolleginám riadtan pillantott rám.

- De Derek igaza van - próbálkozott. - A kórházban nem tudunk segíteni, de így talán megtaláljuk a tettest! Ha megvan az áldozat profilja, Rebeccáé. 

A szám elé szorítottam a szabad kezemet, ahogy kattogtam. Szembemenjek az egésszel vagy most hagyjam őt magára? Az első lett volna a helyes, de... 

De az én babám!

- Még operálják - törölte meg a szemét. - Ennyit mondtak. 

××××

K h a l e e s i   J o n e s

××××××

- Anya? - ismételtem meg, ő pedig csak továbbra is finoman somolygott. - Ó, anyu!

Nem bírtam tovább visszatartani, zokogva siettem hozzá és borultam a karjába. Éreztem, hogy ő is mélyen veszi a levegőt, de nem sírt. Csak simogatta a hátamat és a hajamat. Ott álltunk a kamaszkori szobám közepén - ott, ahol utoljára láttam őt élve. 

- Semmi baj, kincsem - tolt el magától és végighúzta a hüvelykujjait a szemem alatt, ahogy két tenyere között fogta az arcomat.

- Olyan nehéz volt nélküled felnőni - szipogtam neki. 

Hiába voltam tizenhat éves, mikor elvesztettük őt, számomra azután kezdődött az igazi felnőtté válás - és ő nem volt mellettem, hogy segíthessen. Igazából, a testvéreimen kívül senki sem. Apánk az alkoholba és nőkbe próbálta fojtani bánatát, ami vigasztalhatatlannak igazolódott. Semmi nem volt a régi a halála után. Semmi se.

- Sajnálom!

- Nem, nem a te hibád - ráztam a fejemet hevesen. Istenem, de jó volt végre újralátni! - Csak nagyon hiányoztál!

- De hiszen mindig veled vagyok, kincsem - tűrte a fülem mögé két oldalt a tincseimet. 

- Mi fog most velem történni?

- Veled? - mosolygott szolidan. - Ez csak rajtad múlik, kicsim! Tőled függ az egész, hogy hogyan döntesz! - láthatta az arcomon a gondolkodást, majd a bevillanást. Morgan! - Most mondták el neki. Majdnem okozott egy közúti balesetet, zaklatott és aggódik, de jól van. 

- Ho...

- Ó - kuncogott fel és az a ravasz és mindentudó felfelé ívelő görbe ismét sátrat vert az arcán. - Én mindent látok.

×××

Hagyta, hogy szórakozottan játsszak az ujjaival, mint anno kiskoromban. Nosztalgikus volt az egész, ami elszomorított. De egyben volt csodálatos érzés is: végre újraláthattam őt. És jól volt. Boldog volt, hogy folytattuk az életünket nélküle és - hogy az ő szavaival éljek, - ennyire csodálatos emberekké váltunk mind az öten. Sikeresek a karrierünkben, megtalálva a párunkat ezzel sikeresek a magánéletben is. Ez volt az ő öröme a méltán híres Túlvilágon. 

- Félek - sóhajtottam nehézkesen. - Mi van ha így maradok? Ha nem ébredek fel?

- Úgy beszélsz, mintha ez nem tőled függne - simogatta a kézfejemet. Úgy, mint akármikor amikor csajos kis beszélgetéseket tartottunk tizenéves koromban. - Küzdhetsz ellene, kincsem. Sőt, győzhetsz is. Az egész csak kizárólag rajtad múlik. 

Nem tudtam megállni, hogy ne kuncogjak fel egy picikét. 

Olyan jó volt vele lenni. 

- És ha veled maradnék? 

Fájdalmasan lassan rajzolt fel egy félmosolyt az arcára, azt is nehezen. Nem volt az ínyére az előbbi mondatom, de most már felnőtt nő voltam - a halál küszöbén ácsorogva.

- Hát - tartott hatásszünetet -, azt is lehet. De szerintem nem leplek meg, ha azt mondom, hogy én nem ezt szeretném. Nagyon hiányoztok, kincsem, pokoli nélkületek. De nem ilyen módon akarlak visszakapni titeket. Van saját életed, sorsod. Családod. A párod mit szólna szerinted, ha megtudná, hogy eldönthetted és te inkább elhagytad? Apád, a nővéred, a bátyáid és a húgod mit mondanának? 

- Anyu - ráztam meg a fejemet és ő csak felkacagott. Pontosan olyan virágzóan, mint életében. - Van valami. 

- Nem számít - intett le.

- De, el akarom mondani - sóhajtottam és a könnyeim újra szúrni kezdték a szememet. - Aznap, nagyon mérges voltam. Azt akartam, hogy Peter átjöjjön és ott aludhasson nálunk, de te nem engedted, ezért szörnyű dolgokat vágtam a fejedhez és elszöktem otthonról. Nagyon önző voltam! Gyerekesen viselkedtem.

- Kincsem - emelte fel a kezét és megsimogatta az arcomat. Belesimultam az érintésébe. - Tizenhat éves kamasz voltál, aki a lázadó korszakát élte és találkozni akart a barátjával. 

- Azt mondtam, hogy utállak és sokkal jobb lenne nélküled! - fakadtam ki. Végre kicsúsztak azok a szavak, amik évek óta nyomták a lelkemet. - Ezeket mondtam neked utoljára! - kedvesen csitítgatott, ahogy az orcámat cirógatta nyugtatólag. - Rengetegszer eszembe jutott, hogy bár elmondtam volna, hogy: szeretlek, anyu! 

- Én is szeretlek, kincsem. Nagyon-nagyon - eresztett el egy kósza könnycseppet.

- Nem maradhatok veled - húzódtam el tőle és inkább a markomba fogtam kicsiny kézfejét. 

- Semmi baj - villantott rám egy harminckettes, sugárzó vigyort.

- Látlak még valaha?

- Ha majd eljön az ideje - elengedett és felállt az ágy széléről. 

Én is feltápászkodtam és megálltam előtte. Bólintott, majd mélyen beszívta a levegőt. Folyamatosan lépkedett hátra, majd kinyitotta az ajtót. Lentről felhallatszott a televízió új szappanoperájának a főcímdala. Éppen be akarta húzni maga mögött az ajtót, amikor megszólaltam:

- Szeretlek!

Nem szólt semmit, csak színtiszta derűvel az arcán hátrapillantott a válla felett. Majd lekapcsolta a villanyt és behúzta maga mögött a bejáratot.