K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Nem gondoltam volna, hogy pont Jenniferrel fogok ülni azon a kanapén. Márpedig a szőkeség foglalt mellettem helyet, egyenes háttal és az ölében összefont kézfejekkel. Diplomatikusan nézett a férfira, érzelemmentesen - pontosan azzal a maszkkal az arcán, amit a sajtó ellen kellett alkalmaznia évek óta. Tökéletesre csiszolta, legalábbis nekem oldalról nagyon is annak tűnt. Makulátlannak.

A szemem sarkából rápillantottam, de mikor még minden nem szólalt meg, megköszörültem a torkomat.

- Hány éves volt Ingrid, amikor a felesége meghalt? - támaszkodtam meg a térdeimen. 

- Tizennégy - ejtette higgadtan a számot.

- S azóta egyedül neveli? - az 'é' betűmet teljesen elnyeltem a mondat elejéről. Csak bólogatott, mint azok az elméretezett fejű bábucskák az elnökökről. - Miért nem jelentette be a lánya eltűnését, Mr. Griesen? 

- Mert nem tudtam, hogy eltűnt - válaszolt teljesen higgadtan. Hotchner úgy állt felettünk, mint valami testőr, de nem szólt és nem tett semmit se. Csak várt és hallgatott. Tanulmányozta a szülő reakcióját és testbeszédét, ha mi esetleg nem tudtunk volna még arra is figyelni. Az édesapa érezte, hogy ez a rövid kis mondata magyarázatra szorul, így hát folytatta. - Már nem velem lakik. Megvan a külön élete, a barátai. 

- Mikor beszélt vele utoljára? - akár egy könnyed beszélgetés is lehetett volna, de a pasas ezt megnehezítette elég rendesen.

Gyanús volt. Túlságosan is gyanús. 

- Úgy pár hete - figyelte folyamatosan a plafont. Nem tudom pontosan mit láthatott a tekintetemben, de egy sóhaj után továbbsorolta a dolgaikat. - Az utóbbi időben Ingrid megpróbált eltávolodni tőlem. 

- Megfenyegette bárki a lányát? - kérdésemre csak megcsóválta a fejét. - Nem voltak gyanús telefonhívások, nem látott gyanús alakot a ház körül? Bármit, ami eltért a megszokottól.

- Semmi ilyesmi nem történt! - hajtotta le a fejét, ahogy egy csöppet megemelte a hangját velem szemben.

- Okunk van feltételezni, hogy egy politikai csoport rabolta el - dörzsöltem meg a jobb tenyeremet. - Valamilyen ügy nevében ölték meg a srácokat és rabolták el Ingridet. 

- Úgy gondoljuk, hogy a legtöbbet azzal segítene neki, ha a sajtóhoz fordulna - bökte be Jennifer is a saját részét. 

Ha lehetett így nevezni azt, hogy megpróbálta rávenni az apukát, hogy terelje az ügyét a publikum elé és az majd valamilyen módon segít a gyermekén. 

- Hogy segít ez Ingriden?

- Ha elérjük, hogy az emberek számára megfogható személy legyen a közvélemény személyes sérelemként éli meg, ha az emberrablók bántják - magyarázta higgadtan és a lehető legrábeszélőbb stílusban. 

Bár, mit kellett meggyőzni? Ez volt a jó megoldás, esetek tucatjai bizonyították ezt be. De nem minden szülő járult ehhez hozzá, főképp akkor, ha a kétségei túl erősek voltak a módszereinkben. Vagy csak abban az egészben, hogy egy ujjal sem nyúlnak a gyerekéhez. 

- Ha bántják, azzal ártanak az ügynek - toldottam hozzá.

- Így nem merik majd megölni?

- Reméljük!

A sajtófelelősünk jelentőségteljesen tekintett rám. Egy biccentés kíséretében megköszöntem az alak közreműködését, majd Hotchner mellé léptem. Ő intett, hogy nézzünk szét a házban nyugodtan - volt rá engedélyünk a tulajdonosától. Egy pillanatra hátranéztem a vállam felett, mielőtt befordultunk volna a keskeny és rövid folyosócskára. A pillantásom találkozott Mr. Griesenével és immáron sokkal jobban láttam a szemeiben: valamit titkolt előlünk. Kárára: feleslegesen. Előbb vagy utóbb, úgy sem lesz előttünk felfedetlen dolga. Legalábbis azok napvilágra kerülnek, amik az üggyel kapcsolatosak. A kollégám maga elé engedett, hogy elsőként lépjek a szobába. 

- Szia! - lepődtem meg, mikor megláttam a tinédzser asztalán turkáló társamat. 

Őszinte volt a meglepettség, hiszen mikor mi hárman eljöttünk ő ott maradt azzal a címszóval, hogy nem tart velünk. Most mégis ott állt és elvigyorodva megvonta a vállát. Nem volt ebben különösen semmilyen nagy dolog, de mindketten örültünk, hogy egymás társaságban dolgozhatunk. 

Hogy azért, mert így több időt lehettünk együtt? Mert a gerincemen végigfutott a kellemes borzongás és a gyomrom ugyanígy rándult össze a közelségétől? Mert a maximumot hoztuk ki egymásból? Az összes egyszerre? Nem tudtuk, nem is beszéltünk róla. Szimplán csak boldogok voltunk a lehetőségtől, ami adatott. 

- Na? - bökte be a rövidke kérdőszót.

- Gyerekrablásnál az apák magukat hibáztatják. Bármilyen irracionális, akkor is így van. Ez a fickó nem teszi, miért? - meredt rám az öltönyös keresztbe font kezekkel. 

- Az ilyen eseteknél az ártatlan szülők nem leplezik a bűntudatukat, a bűnös szülők viszont igen - plusz célzásként röviden felhúztam a szemöldökömet. 

- Szóval a pasas bűnös? - lépett mögém Derek. 

- Részben biztos - bólintott Hotchner, ahogy egy sanda pillantást vetett az ajtó felé. 

Nem tudtunk mást tenni, csak átnézni a kamasz lány saját kis birodalmát - vagyis az apa elmondása szerint, csak az volt -, és elméleteket gyártani. Mit titkol Peter Griesen, miben bűnös ő is. Csak találgatni tudtunk addig, ameddig ő maga be nem vall valamit. És az nagy valószínűséggel nem most lesz a következő pillanatban. JJ-vel vártunk, befut-e valami. Az adás után azonnal megcsörrent a mobil, amit a szőke fel is vett. Hümmögve hallgatta mit mondanak neki, majd átadta nekem, eltátogva felém Aaron nevét és azt, hogy 'nem tudhat róla', majd az összezavarodott családapa felé fordult. 

- Van egy hívásunk - nyújtottam az öltönyös felé a készüléket, amikor beléptem a helyiségbe. - A telefonáló nem akar Griesennel beszélni, az a helyzet, nem akarja, hogy megtudja, hogy hívott. 

Széttártam a karjaimat, fogalmam sem volt, hogy miről volt szó - én is csak ezeket az elsusogott szavakat kaptam. Annyit tudtam csak, hogy úgy látszott: érdekesen fognak még itt bonyolódni a szálak. 

×××

- A szektavezért keressük - kezdte Spencer. - Valószínűleg huszonöt-harmincöt év közötti férfi, átlagon felüli intelligenciával. Alul teljesítő szociopata, gyerekkorában bántalmazták. Nyilvánvalóan olyan személy, akit érdekel és vonzz az apacs kultúra és a szertartások. 

- Elítélték már kisebb bűncselekményekért - dobta be Morgan. - Drogbirtoklásért, lopásért. 

- És az egyetemi aktákkal mi van? - köszörülte meg a torkát JJ. - Az első gyilkosság áldozatai a Mesai Egyetemre jártak, talán a szektavezér is. 

- Ez jó ötlet! - csettintettem, ahogy belekortyoltam a kávémba. - Az őslakosok kultúráját tanulmányozó diákokat keressenek. 

- Mindent meg kell tennünk, lehet, hogy újabb gyilkosságok lesznek!

Körbenézett az embereken, semmi más nem látszott rajtuk csak bosszúvágy. Nemcsak a fiatalokért és az ötfős családért, hanem a rendőrért. A barátjukért, kollégájukért és bajtársukért. Vérszomjasak voltak, minden áron el akarták kapni a felelősöket. Szívük szerint pedig végeztek is volna velük, szétcincálták volna a tetteseket a segélykiáltások sem zavarták volna őket. Elbántak volna velük, akár a vadállatok. 

×××

Az adrenalin pumpált az ereimben még akkor is, amikor levettem a golyóálló mellényemet. Teljes mértékben akcióra számítottunk, de senkit nem találtunk az elhagyatott motelben csakis Jackson Cally-t. A nyakam hangosan roppant, ahogy oldalra döntöttem a fejemet, ahogy a fiúra néztem. 

Fiú - egyidős volt Derekkel. 

Csak várni tudtunk, hogy mit képes kihúzni belőle az öltönyös kollégánk. A társam keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt, ahogy felemelt állal lefelé bámult a tettesünkre. Legalábbis a szektavezérre. A tagok sehol nem voltak, Nagyapa elmondása szerint pedig vadászni voltak. Akármennyire is akartam, nem tudtam semmi jóra sem gondolni. 

- Mr. Cally, Hotchner különleges ügynök vagyok az FBI-tól. 

- Egész életemben zsarukkal és orvosokkal beszélgettem - dörzsölte meg az állát összebilincselt kezeivel. - De maga nem olyan, mint ők. Maga nem egyszerű zsaru. 

- Nagyon jó megfigyelő - ismerte el.

- Szóval micsoda?

- Profilozó - ejtette gyorsan a rövid szócskát. 

- Ahogy én is - vigyorgott egy bólintással kísérve. - A kollégái nagyon tisztelik. Mind magától várják a válaszokat. Egy vezetőre nagy felelősség hárul. 

- De engem nem hívnak Nagyapának. 

- Az én törzsemben Nagyapának hívják a tanítókat - malmozott a hüvelykujjaival. 

- Ön tanította meg a törzset gyilkolni?

- Én nem a gyilkolást, hanem a szeretetet tanítom - javította ki. - A föld szeretetét, az ősök szeretetét. A törzs szeretetét! A betolakodók megmérgezik a földet! - egy mindentudó pillantást váltottunk a partneremmel. Nem is próbálta tagadni. - Az apacsok újraemlékezni fognak arra, hogy kik és elzavarják onnan a betolakodókat. Míg végül senki nem marad, csak az apacsok.

- Azt hiszi, hogy az apacsok nevében szól - guggolt mellé John, mikor már nem bírta a szótlanságot. - De maga nem más, mint egy gyáva, kegyetlen gyilkos. 

- Senkit sem öltem meg!

- Gondolja, hogy a törzse kész az állam összes fehér lakosával megküzdeni? - ráncolta a homlokát Hotch. 

- Erre nem lesz szükség - rázta meg a fejét. - Mi lesz majd, ha a feldühödött fehérek a maguk gyermekeit hibáztatják a fehérek megöléséért? - nézett fel Blackwolfra. - Mit fogna csinálni, hívják a zsarukat? Nem, felakasztják őket! A fejüket karókra tűzik, a nőket megerőszakolják, mint a vadak mert maguk valójában azok! Amilyen vadállat az apja is volt, amíg le nem lőtték!

Egy pislogásnyi idő is elég volt ahhoz, hogy minden megtörténjen. Az indián gyorsan mozgott, olyan sebességgel, mint egy gazella. A szociopata fiatal férfi koponyája keményen csattant a fallal és biztos voltam benne, hogy a rezervátumi képes lett volna kitépni a torkát. De Morgan se volt lassabb - Jackson fogsága nem tartott egy percnél tovább, már le is szedte róla segítőnket. 

- Fogom - léptem Aaron mögé és a kezem már is Cally vállába markolt keményen.

- Ó, helló gyönyörűm! - villantott nekem egy csábosnak szánt harminckettest. - Khaleesi, ha nem tévedek. A neve tökéletes leírja magát: a szépsége valóban királynői - felvontam a szemöldökömet. - Nem is említettem, honnan tudom. Van egy közös barátunk, aki már nagyon-nagyon régóta szeretne látni, virágszálam - megforgattam a szemeimet és egy határozott mozdulattal fordítottam a fal felé, hogy állíthassak a bilincsén. - Auch! Vad, ez tetszik!

- Ezt majd a cellatársainak mondja - mosolyogtam rá gunyorosan. 

Egy pillanatra tisztán feltűnt a szemében a riadalom, de két másodpercen belül el is tűnt és továbbra is csak vigyorgott rám.

- Az biztos, hogy nem lesznek olyan finom kezeik, mint magának - harapta be az ajkát, majd pár pillanatnyi gondolkodás után hozzátette. - Maga tényleg csodaszép és rendes embernek is tűnik, Khaleesi. Ezért nem is értem, hogy úgy viszonyulni egy alattomos félvérhez.

×××

A hátam erőteljesen csapódott a polcnak. Biztos voltam benne, hogy egy hatalmas lila folt nyomot fog mutatni róla, de nem érdekelt. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy a férfi felém hajol én pedig fekszem a felborult bútoron és kong a fejem. 

Nem tudtam mit akart. Megölni, leütni vagy mást - ahogy pedig elhelyezkedett felettem erősen az utolsó tippeltem. Nem tehettem mást, felhúztam a térdeimet és erőteljesen rúgtam egyet a mellkasába. Megtántorodott, eléggé ahhoz, hogy kényelmesen felpattanhassak. A sörétese már rég valahol a lehullott dobozok között pihent és reménykedtem benne, hogy nincs is több fegyvere.

Hogy én mekkorákat tudok tévedni mostanság. 

Szélesen elvigyorodott, ahogy a combján lévő tartóból előhalászta a vékony pillangókést. A rémület kiülhetett az arcomra, mert felröhögött.

- Kicsi szívem, még visszatáncolhatsz - ajánlotta fel nagylelkűen. 

- Ez nagy hiba volt - céloztam, a kezében tartott fegyverre, ahogy kifújtam egy tincset a látószögemből.

- Ahogy szeretnéd. 

Annyit tudtam, hogy egy rossz mozdulat is az életemben kerülhet. Még a jók is, ha ő jobb. Láttam, hogy lendül felém, a pengén megcsillan az az aprócska fény és csak annyira volt időm, hogy arrébb lépjek. Féltem, mert a gumibotra, amit Hotch a kezembe nyomott ráborult az egyik állvány. Nem halászhattam már elő. Nem volt időm gondolkodni, jött a következő támadás. Ezúttal oldalról. Nem voltam elég gyors, hogy kitérjek az útjából. Lesepert a lábaimról. A hideg fém a torkomnak nyomódott, a férfi pedig eszelősen nevetve ült a csípőmre. 

- Utolsó esély - emelte el kissé a kést. - Hol vannak a gyerekek? 

- Nem elég egy FBI-ügynök? - lihegtem mímelten.

- Attól függ mire - vigyorgott és az övéhez nyúlt. 

- Ahogy szeretnéd - idéztem tőle.

Nem volt más előttem, csak az a mozdulatsor, amit Kyle tanított. Tolás a csípővel, kéz a csuklóra és jobb láb a derék köré. A homlokom erősen találkozott az övével, de tudtam, hogy sikerült. A kezem kicsapott egy szobor felé, ami immár sokkal közelebb volt. Lesújtásra emeltem a karomat, de a hirtelen rám törő égető fájdalom elvette az eszemet. 

Van egy régi apacs mondás: "Ugyanarra a helyre több úton is eljuthatsz."