K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

- A philadelphiaiak szerint Carla Bronwell maximum tizenkét órája halott - hadarta Garcia laptop előtt ülő Dereknek. 

- Öregebbek az áldozatok - állapította meg Aaron.

- Ez szokatlan - toldotta hozzá az ujjai közt forgatva a tollamat a mellettem helyet foglaló férfi.

Én felhúztam a lábaimat törökülésbe, a falra hajtottam a fejemet és az ölembe heverő aktákat bújtam, miközben fél füllel a többieket hallgattam. Éreztem, hogy majd elalszok túlságosan is békés állapotomban - de koncentrálnom kellett, nem szabadott megpihennem. Morgan a combomra rakta a kezét, ami szinten azonnal felébresztett. A hüvelykujjával leírt pár kört a nadrágomon, majd szimplán csak nyugtatta ott mancsát.

- Nem szoktak típust váltani - köszörültem meg a torkomat, majd közelebb furakodtam a társamhoz és a vállára döntöttem a kobakomat. - Szia Penny!

- Szarul nézel ki - bökött a kamera felé az ujjaival, mire csak megráztam a fejemet. - Az áldozat kezén és lábán műanyag bilincs volt. 

- Micsoda? - horkant fel Max. - Nem kötél? 

- Ezt állítják - emelte meg a vállait. - A helyszínen várnak titeket. 

- Kösz cucibuci - vigyorgott a nőre az afroamerikai ügynök.

- Hívj, ha kellek! - tette a homlokához a jobbját, majd tisztelgett. - És hagyd már pihenni szerencsétlent!

- Idősebbek az áldozatok és változott az elkövetés módja - rázta a fejét Hotchner, nem értve a helyzetet. 

Nem volt teljesen elveszve, velem ellentétben, de érezhetően nem vette teljesen vette az adást. Túl kusza volt minden. Szinte nem is lehetett összekötni a nyolcvanas évek végén elkövetett gyilkosság sorozattal a mostani bűncselekményt. Ha a levél nem lett volna, nem is lett volna min dolgoznunk.

- A levél talán arra utal, hogy másoló gyilkos - dobolt a lábamon Morgan találgatás közben. 

- Egy másoló gyilkos, akinek megvan Amy Jenings jogosítványa? - fintorgott a társam az ex-profilozó. - Nem-nem, ez a Keystone Gyilkos. 

A lehető legflegmább és lenézőbb pillantással a világon nézett le az afroamerikai ügynökre, majd elcsapta a fejét és a repülő hátuljába sétált. Ha a partnerem tekintete nem volt gyilkos hatással rá, az enyém garantáltan. Utáltam az ilyen jellemű embereket, ha pedig egy ilyen egy olyan valakivel viselkedik így, akit szeretek - az istene óvja őt tőlem. 

A barátom pár pillanatig meredt maga elé. Általában nem érdekelte mások véleménye, de most őszintén látszott rajta, hogy rosszul estek neki a szakmabeli alak szavai. Megszorítottam az ujjait, ő felém fordult és csak bólintott. A többiekre lesett és megköszörülte a torkát. 

- Hogy fogunk vele dolgozni? - suttogta, ahogy előredőlt a kis asztalra, de a kezemet nem engedte el. A rangidős viselkedéselemző csak bámult maga elé, mintha meg se hallaná kollégája szavait. - Gideon - szólította meg -, Ryan már nem is aktív ügynök. 

- Azért van itt, mert jobban ismeri az ügyet, mint bármelyikünk - emelte az ég felé egyszerűen a tenyerét. - Mi vezetjük a nyomozást, ő csak tanácsadó. 

- És ezt ő is tudja? - dőlt vissza és csak megrázta a fejét. 

Senki nem nézte jó szemmel, ahogy Max viselkedett. De nem is tudtunk ellene mit tenni. Abban viszont biztos voltam, hogyha a férfi tovább folytatja ezt a stílust velünk nem fog érdekelni a kora, az hogy a szakma egyik legelismertebbje. És szerintem azt jelen állapotomban senki nem akarta megvárni. 

×××

- FBI? - vágta azonnal nekem a kérdést, ahogy beléptem a helyiségebe. 

- Jones és Gideon ügynökök - nyújtottam a kezemet felé egy biccentés kíséretében. 

- Santangelo nyomozó, Philadelphiai Rendőrség - válaszolt és megszorította felé nyújtott jobbomat. Igyekezve, hogy ne taroljam el vagy ne tapadjak rá elsurrantam előtte és próbálkozva azzal is, hogy ne legyek rosszul vizsgálgattam a holttestet. - Maguk szerint tényleg Keystone Gyilkos volt?

Jóformán elharapta az utolsó betűt, az enyhe felfelé lendülő kérdőívet meg se lehetett érezni az érkező férfi hangjától. 

- Igen az!

Számítottam rá, hogy nem fog tudni kívül maradni. Olyan volt, mint egy örökmozgó (és persze mindenbe belekötő) kisgyerek. Sőt állíthatom, hogy rosszabb - a keresztlányom példájával legalábbis egészen biztosan dobálózhattam. Rá sem tekintettem, valószínűleg csak felforrt volna tőle az agyvizem, ami most egyáltalán nem hiányzott. 

- Üdvözlöm - köszöntötte a helyi rendőr és gyorsan kezet fogtak. - Gondolhattam volna, hogy Ön is itt lesz. 

- Tanácsadóként van itt - bökte közbe Jason, ahogy pedig rám nézett futtában kivettem a pillantásából: csak a mihez tartás végett és azt sem a pennsylvaniai fakabátnak szánta. 

- A helyszínelők már végeztek a tetemmel? - emeltem meg a szemöldökömet, ahogy oldalra döntött fejjel pásztáztam az ágyat. 

- Igen, nyugodtan dolgozhatnak - biccentett és már szinte ott sem volt. 

- Kösz! - vágta hozzá kicsit sem kedvesen Ryan. Kesztyűbe bújtatott ujjaimmal megvizsgáltam a gyorskötegelővel összefogott csuklóit, bokáit. - A nyolcadik áldozata.

- Nincsenek zúzódások a csuklón, a bokán és a nyakon - emeltem el a kezemet az utoljára említett területről. - Csak egy kiterjedt fejsérülés. 

- Igen, váratlanul csaphatott le - igyekeztem nem törődni vele, hogy jóformán már dolgozni nem hagyott. 

Nem tudtam az épkézláb gondolatomat végigmondani. Mit gondolatomat? A megállapítást, ami előre is vihette a nyomozást. Akármennyire is nagy tisztelettel voltam az ex-ügynök felé, nem voltam más véleményen csak azon, hogy hátráltatja a munkánkat. Bár lehet az is közrejátszott ebben, hogy nem épp a legjobb hangulatomban kapott el. 

- A rejtvényben az állt, harc nélkül - tekintettem le a hullára felegyenesedve. 

- Pontosan tudom mi volt a rejtvényben - lőtt felém nem túl szép pillantásokat. 

Még Gideon is ledermedt egy pillanatra volt kollégája hangnemét hallva. Már nála is kezdte kiverni azt a bizonyos biztosítékot a régi barát, valamint azt is tudhatta, mi többiek mennyire nem tudtunk dolgozni Max Ryannel. 

- Kiterjedt koponyasérülés - tárta szét a karjait. - Egyre erőszakosabban dolgozik - semmi más reakciót nem kapott az alaktól csak dünnyögést.

- A hálószoba a ház elülső frontján van - léptem a helyiség ablaka felé. - A rejtvény hátsó ablakot írt. Ujjlenyomatot hagyott? 

- Az kizárt! 

- Ah - fontam össze a kézfejeimet egy gunyoros mosollyal az arcomon. - Azért megnézem az ablakot. 

- Felőlem megnézheti, de csak az idejét pocsékolja vele - hurrogott le, majd megrántotta a vállait. 

Inkább meg sem szólaltam, pontosan tudtam, hogy csak olyan csúszott volna ki az ajkaimon, ami egyáltalán nem végződött volna jól leginkább az én számomra. Úgyhogy befogtam és csak egy rövid szájrántás után Jason felé távoztam a szobából. 

Hogy a fenébe fogom kibírni ezt az embert?

×××

Nem is emlékszem már mikor, hogyan és miért kerültem vissza a nyugalmazott FBI-ossal egy közegbe, csak arra eszméltem jóformán, hogy a csapat már szinte teljes is. Derek ott állt tőlem fél méterre se és Hotch is besietett a helyiségbe, Spencerrel a sarkában.

 Mi lesz itt? Tömegesen agyonverjük a fickót és elássuk? Hah, túlságosan is jól tudtuk volna, hogy kellene elrejteni a testet. Az pedig úgy nem ér. 

- Újabb levelet írt - tartotta a magasba a tasakba rakott papírt. 

- Hadd nézzem! - követelte magához azonnal az iratot, amit meg is kapott. - "Ahhoz, hogy a fény szikrázóan ragyogjon, sötétségnek is kell lennie."

- Sir Francis Bacont idézi - vágtam rá azonnal, mire Reidtől egy csúnya tekintetet, Morgantől pedig egy félmosolyt kaptam. 

- Ezt én is idéztem a könyvemben - bólogatott hevesen.

- A száznyolcvannegyedik oldalon- a zseni homlokát ráncolva koncentrált. - A gépen olvastam - magyarázva, reagálva a furcsa pillantásokra amiket kapott.

- És emlékszik hanyadik oldalon van az idézet?

- Eh, hagyjuk! - legyintett az afroamerikai férfi, amiért persze nem mást kapott, mint megvető nézést Ryan szeme sarkából. 

Közel álltam hozzá, hogy kibukjanak belőlem a nem kívánt szavak a pasas irányába. Nagyon-nagyon közel. Türelmetlen voltam és kedvtelen, ez pedig még inkább rápakolt az egész eléggé imbolygó oszlopra, ami már így is túlságosan a fejem felé nyúlt. Akkor pedig, mikor az egész végleg meginog és leomlik, na akkor senki sem akart a közelemben lenni. Legalábbis ajánlatos volt nem tartózkodni tíz méteren belül (minimum).

- Azt írja, két nap múlva újabb ajándékot kapunk - köszörülte meg a torkát Hotchner. 

- Ajándékot? - ejtettük ki egyszerre a társammal kérdésképp a szót.

- Így hívja az áldozatait - taglalta nyugalmasan Gideon. 

- De kinek ajándék? - ráncoltam a homlokomat. 

- Nekem - meredt érzelemmentesen a holttestre a nyugdíjazott viselkedéselemző. 

×××

Fájt a fejem, a hátam még az évekkel ezelőtt részlegesen elszakadt szalagom is a bokámban. Egyszerűen egy két lábon járó fájdalom golyó voltam. Nehéz volt koncentrálnom, de muszáj volt. Szinte már elaludtam ahogy ott ücsörögtem az asztalon, mellettem Derekkel és vártuk, hogy mindenki befáradjon a helyiségbe. Közölnünk kellett bizonyos részleteket - de egyáltalán nem a profilt. Azt, hogy mi változott és miért - ezekhez hasonlóakat. Talán a lehető legszárazabb részét az egésznek. Már csaknem biztos voltam benne, hogy az agyam szét fog loccsanni mikor belekortyoltam a teámba. 

- Húsz év alatt sok minden megváltozott. A Keystone Gyilkos áldozatainak kora is - kezdte Aaron, de folytatni már nem tudta Santangelo végett. 

-  Idősebb, az áldozatai is azok. Nekem világos - tette szét a kezeit, ahogy hátradőlt az egyik irodai székben. 

- Az ilyeneknek speciális fantáziájuk van - vette vissza a szót öltönyös kollégánk. - Mint ha ugyanazt a személyt ölnék meg újra meg újra. Ez a férfi a fiatal, barna hajú nőket szerette - a szemem sarkából láttam, hogy a partnerem azonnal rám kapta a pillantását. - Most meg áttért az idősebbekre. 

- Ez mire utal?

- Ted Bundy olyan nőket ölt meg, akik hasonlítottak a menyasszonyára. De egyre mélyebbre süllyedt - mesélte egészen izgatottan a példáját Spencer. - Rátámadt egy egész csapat diáklányra, akik egyáltalán nem hasonlítottak előző áldozataira. Feladta a szabályokat. Az utolsó áldozata, egy tizenkét éves kislány volt. Mikor a rendőrök megtalálták a furgont, amiben megölte, minden csupa vér volt. Teljesen elvesztette az önuralmát. Egyre tébolyodottabb lett, ezért is tudták végül elkapni. 

- A mi tettesünkkel is ez lehet a helyzet - dörzsölte össze a kézfejeit Jason.

- Úgy érti előbb-utóbb hibázik? 

- Hogy a Keystone Gyilkos a teljes téboly szélén áll, az csak elmélet - támasztotta meg az állát beszéd közben Morgan. - Ha elvesztette is az önkontrollját, nem lehet tudni mikor esik szét és hány nőnek kell még addig meghalnia. 

- Át kell gondolni mindent - vezényelt Hotch. - Az összes infót, hátha őt találjuk meg előbb és nem egy újabb holttestet. 

- Kezdjük Ryan ügynök régi profiljával! - csapott a lényegbe bele Gideon. - Max, beszámolnál nekünk?

Meglepetés ült ki leszerelt FBI-os arcára. Mintha nem is számított volna rá, hogy neki akármit is tennie kell. Összepréselte az ajkait és egy darabig csak bámult maga elé. Mind arra vártunk, hogy végre megszólaljon és ki tudjunk indulni ezúttal a philadelphiaiakkal együtt az ő munkájából. De teljesen néma maradt.

- Nem - ennyit bökött ki, megrázta a fejét és hátat fordított nekünk.

Íme a nagy Max Ryan különlegesen ügynök, aki elkapta a Boise-i Gyerekgyilkost. 

Ledöbbentette a két főnökünket volt munkatársuk viselkedése. Percekig csak a lélegzetvételek hallatszottak a teremben, míg megpróbálták feldolgozni a férfi cselekedetét. Nem árulásról volt itt szó, csak szimplán hátráltatott minket - nem veszélyesen, csak egy picit. De ebben a szakmában még egy ici-pici hiba is elég és emberek vesznek oda. Vajon ez ért annyit, vagy csak a benne megbízó embereken okozott kisebb traumát? Szemét módon, de az utóbbiban reménykedem. 

- Egy negyvenes évei végén járó fehér férfi - kapta magát össze Aaron. - A helyszíneken tapasztalt rend, az alaposság, az hogy trófeákat gyűjt katonai kiképzésre utal. Úgy véljük egész életében ugyanazon a környéken élhetett. A közösség, amiben él, megbecsüli és tiszteli. 

Nem tartott tíz percig sem, hogy bemutassa az egyelőre még hiányos profil-szerű valamit. Én legalábbis csak ennek tudtam nevezni, semmi másnak nagyon. Valószínűleg az alaphangulatom játszott rá, hogy ennyire pesszimistán álltam hozzá a dolgokhoz. Nos, nem kellett volna valakinek elrontania az egészet és akkor még az is megeshetett volna, hogy most még képes lettem volna nevetni is a barátom néhai idétlenségén - vagy minimum nem készültem volna letépni az ex-ügynök fejét. 

A papírok felé görnyedve különböző összefüggéseket és felvetéseket körmöltem le a jegyzetfüzetemben. A kezem már fájt a folyamatos írástól, az ujjaimat kék tintafoltok díszítették itt-ott és egész csíkok kézfejem oldalát a kisujjam vonalában. A füzetlapok is itt-ott áztak a tusban. Derek csak olvasgatott és néha-néha szurkálódó megjegyzéseket tett a güzüsségemre, válaszul csak lapos pillantásokat és szemforgatásokat kapott. De rossz szót nem még és reméltem is, hogy nem borul el annyira az agyam a bátyám iránti csalódottsággal és szomorúsággal kevert harag, hogy őt is leordítsam. 

Komolyan szurkoltam érte, hogy ne. 

- Koncentráljunk arra, amit másképp csinál - lépett be az állandóan férfiruhába öltözött szaktársunk. - Mik az új elemek?

- Az utolsó áldozatát fejbe vágta - pillantottam fel a lapokból. - Ez új, nem? 

- A rejtvény szerint a nő nem küzdött - folytatta az afroamerikai férfi. - Miért ütötte meg? Hogy megijessze? Bebizonyítsa, hogy ő irányít? Ilyet még sose csinált. 

- Egy ilyen erős ütéssel nem megijesztette a nőt - kezdtem volna, de a fekete FBI-os meg se várta, hogy befejezzem.

- Kiütötte, hogy ne legyen magánál! - vágta rá és el is húzta előlem a bőrkötéses könyvecskét, hogy saját maga firkantson hozzá az eszmefuttatásomhoz. 

- Hogy hatalma legyen fölötte? - a mániákus bűnözőkre specializálódott férfi megemelte a vállait a kérdésre. 

- Kötél helyett műanyag bilincset használ - meredt a képekkel tűzdelt táblára Jason. - Pedig a csomó volt az aláírása. 

- A bilincs egyszerűbb, időt spórol meg vele - magyarázta egy teljesen logikus módon a társam. 

- Nem, nem, nem valami más van a háttérben - intette le a rangidős profilozó. - Az a csomó túlságosan bonyolult volt, régen se volt rá szükség. 

- Elhagyta a kötelet, már nem a kezét használja - bambultam magam elé. - Ettől a gyilkosság kevésbé személyes, kevésbé intim. 

Már-már fájdalmas volt ezen gondolkozni. Miért más viktimológia, miért más elkövetési mód és a többi. Homályos volt és nem is nagyon derengett az ok-okozati viszony, engem pedig ez kezdett kétségbe ejteni. 

- Na jó, figyeljetek - söpörte arrébb a jegyzőkönyveket az eredeti esetekről. - Hagyjuk ezt az egészet! Kezeljük úgy, mintha új elkövető lenne. 

- De nem az! - ellenkezett hevesen Gideon. 

Csak megdörzsölte a szája szélét és a borostáját, sóhajtott és hátradőlt a székében. Kezdte őt is kiakasztani ez az egész. Pontosan úgy, mint engem is. Hát nem hiába vagyunk olyan kapcsolatban, amilyenben. 

- Találtam egy nevet! - köhintett egyet Reid. 

- Nibrahs - olvastam ki a piros filccel bekarikázott szót. - Ez milyen nemzetiségű név? Arab?

- Fordítva van - javított ki a zseni kedvesen mosolyogva, de Morgannek nem kellett több, hogy horkantva kiröhögjön. - S. Harbin. Ryan gyanúsított listáján volt egy Scott Harbin. 

- Harbint '88-ban lecsukták, mert leszúrt egy krapekot, miközben egy betörés helyszínéről menekült - lépett be a kicsit sem kívánt és várt férfi. - A fickó meghalt. Mikor betört, Harbinnak fogalma sem volt arról, hogy a család otthon lesz. 

- Hány évet kapott? - nézett fel a mellettem ülő viselkedéselemző a nyugdíjazottra. 

- Harmincat.

- Eddig valamivel több, mint a felét ülte le - gondolkozott hangosan Aaron. - És ha felezték a büntetését?  

- Nem, ez így túl egyszerű - szavazta le azonnal. - Kihallgattam Harbint, kétszer. Perverz barom. Kisstílű betörő, aki odavan a csipkebugyikért. Az igaz, hogy beteg, de nem ő a Keystone Gyilkos. Higgyétek el a mi emberünk eddig nem börtönben ült! 

- Oké, felhívom Garciát, meglátjuk mit ás elő Harbinról - emelkedett fel a partnerem és már nyúlt is a mobilja után. 

- De nem ő a tettes! - emelte meg a hangját, nem is kicsit. 

- Ne beszéljen így vele! - bukott ki a számon, ahogy én is felálltam. Szabályosan megfagyott a levegő a helyiségben, úgy meredtem a nyugállományban levőre, mintha akármelyik pillanatban képes lennék rávetni magamat és meggyilkolni. Ő visszatekintett rám, hasonló érzelmekkel a szemeiben, mint az enyémek. Egy taknyos kis picsának gondolt, akinek semmi köze nincsen a profilozáshoz. Hogy merészeli? - Menjünk.

×××

- FBI! - hagyta el a kiáltás a számat, ahogy berontottam a kommandósok után a gyanúsítottunk házába. - Állj! - egy pillanatra találkozott a tekintetem a szemüveges szempárral. Az csak menekült a hátsó ajtó felé, de én sem voltam rest, utána vetettem magam. - Mondom állj! - nem kellett nagyon rohannom, épphogy csak kocogni. 

Az ujjaimmal a vállába kaptam és a jól betanított mozdulatokkal már földre is vittem. Az állam koccant a fejbúbjával, éreztem, hogy a fogaim miképp csikorognak egymáson, de csak a derekába térdeltem és összeszorítottam az állkapcsomat.

- Oké, oké jól van! 

- Maga Scott Harbin? - érdeklődtem tőle finoman, ahogy a csuklóját a gerince ívébe toltam. 

- Kicsoda, cicám? 

- Scott Harbin! - ékeltem a térdkalácsomat keményen a veséjébe. 

- Igen, ez Scott Harbin - jött mögülem a támogató mondat. 

- Nocsak, Ryan! - kurjantott, ahogy felrángattam a lábaira. Magasabb volt, mint én és így elég komikusan hathatott a helyzet. - Megöregedett! 

- Nem volt a felügyelőtisztnél - közöltem vele tömören.

- És ezért már az FBI-t küldik rám? - felnevetett. - Nem mintha bánnám, hogy maga jött angyalom.

- Épp erre volt dolgunk - fúrtam a pisztolyomat a bordái közé. - Jöjjön csak!

Bírtam vele, nem tanúsított különösebb ellenállást. De a perverzsége meglepően zavart. Jobban, mint más ügyeknél. Sokkal, de sokkal jobban. Talán mert ezúttal egy olyan férfi, próbált volna becézgeti és izgató bókokat dobni felém, aki az apám is lehetett volna. Vagy ki tudja miért, de kezdte kiverni a biztosítékot nálam. Arrébb toltam egy mappát, belekukkantottam egy másikban és felemeltem egy harmadikat, beszéltem arról, hogy milyen bánásmódban is részesült  amikor csattant mögöttem a tónusa.

- Befejezték?

- Mi van felbosszantottam? - léptem elé felvont szemöldökkel. - Kiborítottam? Szívesen megütne? 

- Nem vagyok hülye, virágszálam.

- Nem, itt - hangsúlyoztam ki a második szavamat az arcába hajolva -, nem merne bántani. Várna. Csendben mögém lopózna és fejbe vágna, mikor nem figyelek. Mi a baj, Scotty? Nem bír az olyan nőkkel, akik nem félnek magától?

Csak meredt rám egy árva szó nélkül, de szemében láttam csillanni a kihívást. Viszont inkább megráztam a kobakomat és hátat fordítottam neki. Éreztem a tapintatlanul vájkáló tekintetét a lábaimon és a hátsómon, de nem fordultam vissza kiosztani. Pedig lehet nem ártott volna neki egy kicsit. Csupán arrébb vonultam és lehuppantam a foteljének karfájára, gondolkozni akartam két pillanatra. De annyi sem jutott, Gideon már meg is kocogtatta a polc oldalát, ami mellettem helyezkedett el.

- Jól vagy? 

- Mire gondolsz? - válaszoltam kérdéssel reflexből. 

- Bepöccentél - folytatta rövid gondolkozás után. 

- Mondtam bármit, ami nem igaz? - fordítottam felé a fejemet, ahogy összehúztam a szemöldökeimet. Amikor megrázta a fejét, elhajtottam az arcomat. - Akkor nincs velem baj. 

×××

- Ilyen még nem volt - kezdte fennhangon Derek. - Egy gyilkos vezet el minket egy másik gyilkoshoz. 

- Áh, te is tudod, kiváló profilozók lennének - legyintett Gideon mögöttünk. - Csodálják egymás munkáját. 

- Igen, de általában távolról - néztem hátra a vállam fölött a főnökre, mire ő csak megvonta a vállcsontjait. 

- Legalább Harbint kivontuk a forgalomból - vigasztalódott ezzel a gondolattal Aaron. Lehuppantam az egyik irodai székre, az afroamerikai férfi pedig mellém. - Nézzük át újra, mit tudunk a Keystone Gyilkosról?

- Hogy nincs börtönben és nem halt meg - mutattam kettőt a kezemen. - Szeret játszani velünk - dobtam fel még egy ujjamat. - Irányítani akar minket. A nyolcvanas években hét nőt fojtott meg. Tizennyolc évig nem gyilkolt, most megfullasztja az áldozatait. Az élet elleni cselekmények tíz százalékánál fojtják az áldozatot, nem kell túl nagy erő ahhoz, hogy valakit megbénítsanak. Ha a nyomást ötven másodpercig fent tartják, az illető meghal. 

- De ha megfullasztunk valakit, kevésbé uraljuk a halál tusáját - emelte fel a karját Hotchner. - Passzívabb módszer, mert a gyilkos nem érzi, hogyan távozik az élet a testből. 

- Szinte majdnem minden elemen változtatott - fontam össze az ujjaimat, hogy megtámaszthassam az államat. 

- De miért, miért, miért? - gondolkodott Jason és próbált minket is arra ösztönözni. 

Sajnos, nálam nem sok mindent ért el vele. Úgy éreztem, mintha kihasználtam az agyam minden energiáját és lemerült volna. Fáradtam és ezt egyértelműen észre is vettem magamon. Addig míg csak azzal foglalkoztam, mennyire is megutáltam Max Ryant, fel sem tűnt. Most, hogy áttértem a tényleges munkára már éreztem is milyen jól jönne egy kávé. 

- Miért változtatta meg az elkövetés módját? Mi haszna van belőle? Carla Bronwell súlyos koponyasérülést szenvedett. A váratlan támadás önbizalomhiányra, szervezetlenségre utal. Ez az alak régen lazán besétált hét nő otthonába! Erőszakos behatolásnak nem volt nyoma, időközben hová lett az önbizalma?

- Nem állt szándékában megváltoztatni a módszerét - bökte közbe Max. - Eddig azt hittük, hogy szabad akaratából változtatott az elkövetés módján.

- Azt mondod muszáj volt?

- Carla Bronwellt le kellett ütnie. Nem azért, hogy megijessze - rázta meg a fejét Derek. - Hanem azért, mert másképp nem bírt volna vele. Testi fogyatékossága lehet. Legalábbis részleges. Balesete lehetett vagy stroke-ja. 

- Akármi az ok át kell néznünk a kórházi jelentéseket!

- Igen, akármi is történt az a nyolcvanas évek közepe után történt, Philadelphiában, egy olyan emberrel akire illik a profil. Ez nagyon sok kórházi aktát jelent - roppantottam ki a hátamat, ami már sajgott az állandó üléstől. 

- Hívjátok fel a PC gurut - utasított minket Gideon. 

A homlokomhoz érintve a kézfejem élét, álltam fel és tisztelegtem. Hotch megcsóválta a fejét, Morgan pedig felröhögött, de már ott sem voltunk. A zsebembe nyúlva kerestem a mobilomat és a tenyerembe tartva tárcsáztam Garciát. 

×××

- Hogy lehet valakinek ekkora pofája? - sziszegtem, ahogy ledobtam magamat Morgan eddigi helyére, őt ezzel az asztalra kényszerítve. Sértődötten összefontam a karjaimat a melleim előtt. Duzzogtam, de volt miért. - Hogy lehet valaki egy ennyire felfuvalkodott, nagyképű és egoista köcs...

- Babám - szakított félbe az afroamerikai férfi. - Nyugodj meg. 

- De nem tudok!

Felsóhajtott, megcsóválta a koponyáját és előredőlve nyomott egy puszit a fejem búbjára. Ez sem segített, hiszen Ryan ügynök szavai még mindig égtek a fülemben. Nehéz volt engem vérig sérteni, hát ennek a pasasnak sikerült. Hisztis kamasznak tűnhettem, de Derek értette min "nyafogtam". Ugyanezt csinálta vele is a szakmabeli, csak ő éppenséggel jobban tűrte, mert nem tőle kapta meg a kellemetlen szavakat először. Én viszont igen - és nem nagyon jöttek be. De kinek is nyerte volna el a tetszését ha burkoltan lusta és olcsó prostituáltnak definiálják? Ugye, hogy nem sok nő preferálta volna?

Hallgattam, ahogy arról beszéltek ki lehetne a lehetséges Keystone Gyilkos. Mi történhetett vele: stroke vagy autóbaleset? Nyaktörés esetleg? Túlságosan is színes volt a paletta, rengeteg volt a kórházi jegyzőkönyv. Szemétnek éreztem, hogy én csak ülök ott és lesek kifelé a fejemből, de mikor nyúltam volna egy kartonért, a társam a kezemre csapott és szigorú pillantást küldött felém. 

- Segíteni akarok - böktem be két perc után. 

Nem maradhattam ki a buliból. 

- Manó - kezdte a barátom, mire oldalra döntött fejjel meredtem rá. Azonnal leesett neki, hogy nem szabad ellenkeznie. - Rendben, nézd át az egyetemi baleseteket - mutatott a hozzám legközelebb eső kupacra. - A fickó olvasott, talán tanár volt. 

- Túl sok kórház, klinika és rehabilitációs intézet van, hetekig tartana átnézni az aktákat - szólt közbe Reid. 

- Valahogy csak le tudjuk szűkíteni a vizsgálandó kört - dobolt az ujjaival Derek. - 

- A stroke kilőve - köszörülte meg a torkát Hotchner. - A kórházak fele nem tartja nyilván a balesetek körülményeit. 

- Balesetek - kaptam fel a fejem a szóra. - Amerikában minden tíz másodpercben történik egy autóbaleset - jutott eszembe a nem is annyira rég megtárgyalt adat. - A sérüléssel járó balesetekről rendőrségi jegyzőkönyv készül. 

- A profil szerint egy öreg, amerikai szedánja lehetett - bökte közbe Max. 

- Szólok Garciának nézze át a rendőrségi jelentéseket: ilyen autót és komoly sérülést keressen.

- Merész ötlet - dünnyögte az ex-ügynök.

- De ötlet! - hurrogta le Jason. - 1988-tól kezdje, akkor állt le, ha balesete volt akkor történt.  

Morgan gyorsan összerendezte a lapjait, lekapcsolta övéről a mobilját és már ott sem volt. Gyorsan mozgott, mint egy fekete párduc és észrevehetetlenül, akár egy árnyék. Bár a kettő szinte egy és ugyanaz volt néhanapján. Sőt, miket beszélek? Mindig. Fürge volt és halálos, akár a bátyáim, akiket ölésre teremtettek. 

A bátyáim. Jelen pillanatban úgy éreztem, hogy csak egy fiútestvérem van, s neki sem K-val kezdődik a neve és yle-ra végződik. Hiába ő volt az a tesó, akire akármikor és akármiben - de tényleg - számíthattam, most egy darabig (hacsak pár napról vagy hétről is beszélünk) pontot kellett raknom, akár hármat is a drámaiság kedvéért. Vagy éppen egy pontosvesszőt, akármit csakhogy érzékeltessem, legfőképpen magammal, hogy most haragudnom kell rá. Nem volt megbocsátás, legalábbis nem nyílt és nem volt térden csúszva könyörgés, hogy bocsássa meg nekem, hogy azt vártam el, hogy a kishúgát válassza a felesége helyett. Nem. Ezeknek itt és most, az új Khaleesi Jones életében nem volt hely. Már minden ülést lefoglaltak. 

- Walter Kern! - tért vissza az afroamerikai férfi, megszakítva ezzel kínkeserves gondolatmenetemet. Jobbnak is éreztem így, egy két pillanatig. Fájdalmas volt a bátyusra gondolni, aki most is valamelyik autópályán hajtott előbb a kanadai határ felé, hogy aztán egy újabb vámolás után a negyvenkilencedik tagállamban találja magát. - Kapott katonai kiképzést, katonai iskola - nyújtotta nekem a kinyomtatott adatokat a gyanúsítottról -, négy év a Légierőnél. 

- A kórházi jelentés szerint a gerincvelő sérülése miatt, a jobb oldalát nehezen mozgatja - böfögte vissza a villámsebességgel elolvasott szavakat Spencer. 

Még mindig elképesztő csodabogár volt, hiába dolgoztunk együtt már kicsivel több, mint fél éve. Nagyon megkedveltem a srácot, a nemlétező öcsémnek tekintettem és nála kezdődött az el, amire nem is számítottam, hogy éppen egy munkaközösségben érezni fogom: a családnak nem muszáj vér szerinti összeköttetésben lennie. 

- Kern állami alkalmazott volt: kárfelmérő - olvastam fel a papírokból. - Lám csak, a mi Scott Harbinunkal szerelt be riasztókészülékeket. 

- Madarat tolláról...

- Szabad bejárása volt az emberek otthonába - gondolkodott továbbra is hangosan a doktor, de befejezni már nem tudta.

- Ezért nem történt erőszakos behatolás. Meg tudta indokolni miért akar bejutni - vakarta meg a tarkóját Derek. - Azok a nők nyugodtan beengedték.

- '88-ban a Villanován diplomát szerzett kriminológiából - csettintettem a nyelvemmel. - Vajon ott is megölt valakit? Innen ismeri a bűnüldöző szervek munkáját is. 

- Ez lesz a mi pasasunk - bólogatott Hotch. - Megvan a címe?

- Dél-kelet Philadelphia White Street 575 - olvasta fel Ryan. - Megvagy te rohadék! - nevetett fel önfeledten. Egy halovány mosoly költözött az arcomra, mert együtt örültem a férfival. Évtizedek óta üldözte és most sikerült. - Elkaptuk! Gyerünk, gyerünk, hozzuk be! - intett és engedett mindegyikünket maga elé. 

Akkor jöjjön a halálos iramban és a dicső győzelem. 

×××

Idegesen beletúrtam a hajamba, mikor a fiúk akármi nélkül jöttek ki. Derek mellém sietett, a keze azonnal a derekamon volt. Tudtam, hogy mennie kell azért csinálja ezt - én pedig nem tarthatok vele a nagyfőnöki utasítás szerint. 

És ez eléggé elrontotta a kedvemet. 

Elforgattam róla a pillantásomat, mire az azonnal Ryan ügynökével találkozott, aki enyhén hitetlenkedve bámult ránk. Nem tudtam eldönteni, hogy miért: azért, hogy kollégák vagyunk vagy a rasszbéli eltérés szúrta a szemét. Valamelyik egészen biztosan. 

- Walter Kern valószínűleg Slyvia Gooden házában van - magyarázta nekem. - A közösségi házból órákkal ezelőtt eljött, a kocsija is itt van nem messze. Max élve akarja, a kommandósok várják a parancsot és Gideon indulni akar - suttogta, ahogy egy oldalsó pillantást vetett a főnökünkre, aki diszkréten várakozott, elfordítva a fejét.

- Gondolom csak te mész.

- Hívlak, ha már elkaptuk - csupán összeszorított állkapoccsal biccentettem. Pontosan látta az arcomon, hogy nem vettem jó néven a kizárást. Sóhajtott és odahajolva egy gyors homlokpusziban részesített. A szám sarka felfelé rándult egy pillanatra, ahogy végignéztem, amint beszáll. Az ajtóhoz léptem, ahogy oda sem nézve a bal oldalamon kicsatoltam a mellényemet. Mikor látta, hogy még mondani akarok valamit, letekerte az ablakot. - Nagyon zavar, hogy nem jöhetsz Pindúr pandúr? 

- Csak vigyázz magadra! 

×××

Abraham Lincoln egyszer azt mondta: "A végén nem az számít, hogy hány évet éltünk. Hanem az, mennyit éltünk."

Viszonylag boldogan felnevettem, ahogy Derek vállára hajtottam a fejemet. A várttól eltérve egész jó hangulatban telt az út vissza a főváros felé. Bár azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy nem indult túl jól a rövid veszekedés végett a társammal: fájlalta a bordáját, ami elég keményen találkozott egy pisztoly csövével, majd egy könyékkel és ezeknek bizonyítékaként, pigmentált bőrén már formálódott is egy lila folt. 

Derek Morgan különleges ügynöknél, azt jelenti a vigyázás, hogy nem egy fekete zsákban kell hazatérnie. 

- Jason nem mesélte mi történt, mikor megtalálta az igazgató programját egy bombagyártó kocsijában? - dobta az ölébe újságját Max.

- Jaj! - csapott a homlokára az említett. - Hagyjuk ezt!

- Nem-nem, erről még nem hallottunk - mutatta fel a mutatóujját Morgan. - Tessék!

- Akkor elmondom: volt ez a robbantó, ez volt Jason első ügye - csapta össze a tenyereit és már bele is lendült. - Neki kellett átvizsgálnia a bombagyáros kocsiját, ami bent volt a Quanticói Garázsban. A fiúkkal elrejtettünk egy darab papírt az autóban, a cetlin mindenféle helyek meg időpontok szerepeltek. Az FBI igazgatójának programja - hangosan kitört belőlünk a röhögés, amit persze a főnök nem díjazott. - Szóval Jason megtalálta a cetlit és mielőtt szólhattunk volna, már ment is. Rohant! Huszonöt emeletet végigrohant, berontott az igazgató irodájába, ahol ő éppen a legfőbb ügyésszel tárgyalt!

- Na ne! - csapott a másik férfi térdére a barátom, mire az érintett csak megcsóválta a fejét. - Van más sztori is?