K h a l e e s i   J o n e s

××××××

Az egyemeletes épület, maga volt a meghitt családi fészek fogalom megtestesítője. Békés volt és világos - fehér csipkefüggönyök minden ablakon, amik tökéletesen átengedték a napsugarak fényét. Rendezett szobák, már-már csillogóra pucolt bútorok. A lépcső melletti barnára mázolt fakorlátra tettem egy pillanatra kesztyűs kezemet, ahogy áthajoltam, hogy onnan is lássam a tett tényleges helyszínét.

- Az ellopott tárgyak a fenti hálószobában voltak - magyaráztam, ahogy lerobogtam a fokokon. - A táskáját miért hagyta itt? És a mobilját? És a nőn lévő ékszereket? - ötlött fel bennem az újabb és újabb kérdés, ahogy kezeim között a nyitott aktával a zongora elé léptem. - Ez valahogy nem áll össze.

A pillantásomat automatikusan végigfuttattam a lenti káoszon. A bézs fotelre, a hófehér szőnyegre, a kottára és a hangszerre mind egyaránt rengeteg vér száradt. Mocskos munkát végzett a rohadék annyi szent - és ki tudja hány ilyen házat fog még maga mögött hagyni.

- Mi sem nagyon értjük - szólt mögöttem egy ismeretlen, rekedt hang.

Csak félig fordultam oda, míg biccentettem a frissen érkezett rendőrnek. Az idősödő férfi tekintete persze azonnal a szétcsattant alsó ajkamat, a padlizsánszín zúzódást találta meg és nem a szemeimet. De nem is lepődtem meg ezen.

- A fickó nem ment a holttest közelébe - közölte velünk Reid.

- Ezt hogy érti? - csodálkozott a helyi rendvédelmis.

- Szóval ellentmondás van a profilban - reagáltam le gyorsan, ahogy a tollam kupakját gyorsan a számba véve lefirkantottam még egy szót csupa nagy betűkkel.

- Hall seriff, lehetséges, hogy öhm... két személy járt a házban? - fordult az alak felé a doktor.

- Két szörnyeteg mászkál odakint?

- Valaki drogot keresett a gyógyszeres szekrényben - magyarázta, ahogy jelzésként az emelet felé pillantott. - Túlzott metamfetamin fogyasztás pszichotikus rohamokhoz vezethet.

- Maga szerint narkósok voltak? - jött a következő hitetlenkedő kérdés az ajtóban álló női rendőrtől.

- Szerintem két különböző profilunk van - intézte sokkal inkább hozzám a szavait, mint hozzájuk. - A gyilkos biztos, hogy pszichotikus. A másik fickó csak egy szimpla tolvaj. Az, hogy nem vitte el az áldozaton lévő ékszereket arra utal, hogy azonosult vele.

Figyelmesen hallgattam a kollégám eszmefuttatását, ahogy a helyszíni fotókon lévő helyekre léptem. A fotel mellé, a zongora elé és végül a kottatartó mögé. Gondolataimba merülve bámultam ki az ablakon - amikor bekattant.

- Ez mit jelent?

- Valószínűleg ismeri - jött az egyszerű válasz.

- A helyszínelők találtak egy üdítős dobozt a kerítésnél, megjelölték a helyét - mondtam, nem is igazán figyelve az ejtett betűkre és szótagokra.

- Igen - helyeselt nyomottan a tiszt. - Úgy gondoltuk a tettes vagy tettesek ott várakozhattak.

- Beszéltek a fiúval, akinek énekórája volt?

- Igen, miért? - méregetett nem épp pozitív villogással a szemében.

- Vajon miért nem mondta el maguknak, hogy látta a tettest? - emeltem meg a szemöldökeimet. A seriff csípőre tett kézzel förmedt rám hitetlenkedve. - A helyszínelők itt találták meg Wally Brisbane ujjlenyomatait, ebben a helyzetben - futtattam az állvány kis párkánya felé az ujjaimat. - Ahol én állok, ilyen magasan egy fa eltakarja a kilátást, de - szó nélkül hajlítottam be a térdeimet - Wally hét éves az ő szemmagassága körülbelül itt van.

Spencer is mellém guggolt és tátott szájjal nézett rám. Nem értettem, mire volt ez a nagy döbbenet, nem volt bonyodalom kitalálni. De jól esett látni az elismerést a fiatal zseni és a felügyelő arcán.

×××

Távolról már láttam, hogyan is löki édesanyja a hintában ülő kisfiút. Már most kellemetlenül éreztem magamat, de nem volt más választás. Meg kellett tudakolnunk a gyerektől, hogy helyes-e a sejtésem vagy annyira beleélte magát a dalolászásba, hogy semmit nem látott.

- Helló - üdvözöltem őket. - Jones vagyok - mutattam fel a jelvényemet, ahogy egy jó öt méterre előttük megálltam. - Az FBI Viselkedéselemző Egységétől.

- Nem tudom, mit képzel a seriff. Miért akarta, hogy idejöjjünk? - kérdezte ellenségesen a harmincas éveiben járó nő.

- Beszélnem kell a fiával - közöltem vele finoman egy enyhe mosollyal az arcomon.

Nem tudtam elmenni szó nélkül mellette mennyire feltűnően figyeli a meggyötört arcomat. Bocsánat, hogy nem tudtam elég alapozót rákenni, hogy ne látszódjon, és mellé ne nézzek ki nevetségesen.

- Nézze - kezdte és már éreztem előre a vitatkozás szagát a levegőben. - Már így is elég baja van.

- Mrs. Brisbane, mi segíteni akarunk - kulcsoltam össze az ujjaimat magam előtt.

- Tegye fel a kérdéseit, de végig itt maradok - egyezett bele nehezen, mire hálásan rámosolyogtam.

A lehető legkedvesebb ábrázatomat öltöttem fel, ahogy leguggoltam a kisfiú elé. Nem is tudtam volna komolyan és szigorúan ránézni. Olyan kis aranyos és ártatlan volt, ahogy rebegő őzike szemeivel nézett rám.

- Wally, úgy tudom, hogy te vagy az egyetlen az egész városban, aki talán látta ki tette ezt a tanárnőddel.

- Semmit sem látott! - förmedte rám anyatigrisként az asszony. - Igaz, kisfiam?

- Wally - néztem mélyen a szemeibe, amiből tisztán ki tudtam olvasni a rejtett tudást. És a félelmet. Azt már nem tudtam, hogy az utóbbi a férfi vagy az irányomba szólt. - Milyen volt?

- Őrült - mondta ki sokára az egyetlen jelzőt, ami eszébe jutott az emlékről. - Nagyon magas volt és nagyon sovány. És a szája vérzett. És amikor az ablakon keresztül megláttam, ezt csinálta - apró, remegő kezével elengedte a hinta kötelét és kinyújtott mutatóujját az enyhén elnyílt ajkai elé emelte.

×××

A békebíró már az ajtó mögött várta az érkezésemet. Kezembe a jegyzetfüzettel és a slusszkulccsal üdvözöltem, ahogy kikerültem és magamtól indultam el az őrs belsejébe.

- A kisfiú egy tipikus drogost írt le - válaszoltam a sokadik kérdésére menet közben. - Kellenének majd a droghasználatért mostanában letartóztatottak aktái.

- A gyanúsítottak listáját a lakóhelyük alapján szűkíthetjük - magyarázta a férfinak Spence. - Az ilyen cselekményeket az alkalom szüli.

- A lista élére az kerül, aki a legközelebb lakott az áldozathoz - vettem át tőle újra a szót. - És hol dolgozhatunk?

- Simpson íróasztalánál, ott van telefon és számítógép - mutatott az irodáján kívül bútor felé. - Én addig leszűkítem a gyanúsítottak listáját.

Biccentettem az irányába és azzal a lendülettel ki is fordultam a kis elkerített helyiségből. Az íróasztalon semmi más nem volt a monitoron, billentyűzeten és egy vezetékes telefonon kívül. Lehuppantam a mellette álló irodaszékre, majd félretéve a kulcscsomót nyitottam ki a kis füzetecskémet. Jobbomba a tollal bámultam a feljegyzésekre, az egy-két szavas kis pontokra, a kesze-kusza mellétoldásokra. A doktor visszatért két papírpohárral, mire hálásan mosolyogtam rá.

Nem tudom pontosan meddig kutakodtunk a papírhalmokban, hányszor olvastunk át egyet. Valószínűleg már túl sokszor.

- Üdv, találtatok valamit? - ütötte meg a fülemet Derek mély hangja.

- Khal talált egy szemtanút: egy kisfiú látott valakit a kocsifeljárón - osztotta meg velük Reid az egyetlen felfedezésünket az órák alatt.

- Király vagy, édes - jegyezte meg a társam, mire csak megforgattam a szememet és felé nyújtottam a körülbelül öt perce újratöltött kávéadagomat.

- Több mint Thompsonéknál.

- Két gyanúsított van - nyújtott az irányomba az őrmester kettő mappát. - Judd Franklin és Domino Thacker.

- Dominót ismerem - jelent meg szinte végszóra Hall is. - Komolyan narkózik, ő főzi az anyagot magának.

- A helyszínekhez közel lakik? - pillantottam fel rá a másik alak adataiból.

- A két helyszín között - tette csípőre a kezeit, mint valami elcseszett cowboy.

Ez már rég kikívánkozott.

- Rablás, fegyveres rablás és kábítószer birtoklás - olvasta fel a partnerem a fickó aktájában találhatóakat. - Túladagolás és öngyilkossági kísérlet miatt kórházban is volt.

- Mit gondolnak?

Elsőnek rám pillantott, én elkerültem a tekintetét és sokkal inkább figyeltem a csapatomat. A csodagyerek arcáról nem olvastam le semmit, ahogy az öltönyös főnököméről sem. Morgan szemeiből azt, ami az én egész arcomra kiülhetett. Bólintottam, majd a tekintetemet visszavezettem a helyi rendőrre.

- Meg kell találnunk Thackert.

×××

Elborzadva figyeltem a barátom által behozott pasasra. Vékony teste köré egy pokrócot tekert, ugyanis csupán egy rossz alsónadrágban kapcsolták le. Komolyan megrengetett az állapota. Szépen szólva is szörnyen festett. Az ő példájára már végképp nem akartam átcsapni narkósba. Nem mintha eddig szerepelt volna a terveim között.

Enyhén meg is sajnáltam, ahogy azt se tudta hova nézzen, és mit tegyen a kérdés halmaz közepén. Tudtam, hogy ő áll a lopás mögött - mindannyian tudtuk. De Dominónak kellett bevallania, így Hotch kénytelen volt megkínozni őt. Derekre pillantva megráztam a fejemet, esküszöm még meg is sajnáltam a csákót. Olyan volt, mint egy nagy gyerek.

- Megtalálták Annie Stewart vérét a bakancsán - szólaltam meg a rácsokon kívülről. - A bakancsa talpának a lenyomata ugyanolyan, mint azok a nyomok, amiket a helyszínen találtunk. Odabenn.

- Én semmit sem csináltam vele! - nézett rám, ahogy hevesen megcsóválta a fejét.

- Ugyan már Domino! Ezzel semmire se megy a bíróságon. Narkós, priusza van, az áldozat vére a bakancsán - növelte a nyomást rajta az afroamerikai férfi. - Gondolkodjon!

- Rendben! Visszamentem, öhm, visszamentem a házba - ismerte el remegve. - Épp akkor ment el.

- Kicsoda?

- Öö, egy pasas, öö nem ismerem!

- Mi volt rajta? - kérdeztem tőle lágyan, muszáj volt nem keményen beszélnem vele, hogy ki is tudjuk venni a dadogásából a dolgokat.

- Kapucnis pulóver - ütögette a koponyáját.

- Milyen színű?

- Fekete! - vágta rá azonnal, bár a makogása még mindig szaggatta a beszédjét. - Fekete volt, igen!

A nézésem találkozott Hotchnerével, mire a fejével intett a kijárat felé. Megerősítésként Derekre néztem, aki ugyanazt tette.

- Elnézést! Kimegyek!

×××

- Egy húsz-harminc éves férfit keresünk - kezdte Aaron a profil közlését a harringtonville-i rendőrség dolgozóival.

- A tettes antropofágiában szenved - használta a tudományos megnevezését a szörnyű tettnek. Az afroamerikai ügynök megtámaszkodott az előtte lévő széken, ahogy haláli nyugalommal folytatta. - Az a meggyőződése, hogy emberi vért kell innia és emberi húst kell ennie.

- Richard Trenton Chase, a vámpírgyilkos - hozta a példáját a doktor. - Azért itta meg az áldozatai vérét, mert azt hitte idegenek szállták meg a testét, akik lassan kiszívják a vérét.

- És ha nem kap elegendő vért, meghal - toldotta hozzá az öltönyös főnökünk. - Az antropofágia súlyos pszichózisra utal. A tettes annyira zavarodott, hogy nem tud az otthonától távol tevékenykedni.

- A fickó ebben a városban él vagy élt. Ismeri a környéket - pillantott hátra a válla felett a táblára. - Mind látták már. Lehet, hogy a parkban, vagy amikor hazafelé biciklizett a boltból. Nem mindig volt veszélyes. A szomszédjuk is lehet; vagy egy barátjuk. Egy a téveszméivel kapcsolatos dolog tartja a városban.

- A kutatást Annie Stewart házánál kezdjük - adta ki a parancsot Hotch. - Onnan csapatokra oszlunk. Átfésüljük az összes lehetséges búvóhelyet.

- Paul Thompsont ma délután temetik - bökte közbe a seriff. - Sokan el fognak menni rá.

×××

Némán hallgattam a pap beszédét. Valóban meglepően sok ember jelent meg a temetésen. Megdöbbentő volt szinte, hogy tényleg ennyien le akarják róni a tiszteletüket az elhunyt idős férfi felé. A szemem sarkából láttam, hogy JJ a csapatvezetőnkhöz siet és bizalmasan beszélnek valamiről. Nem sokára egy közepesen vastag mappa is feltűnt a szőkeség kezében, amit hevesen magyarázva dugott kollégánk orra alá.

A szentbeszédhez képest nem tartott olyan sokáig a szertartás. A tömeg lassan oszolni kezdett, én pedig nem is vártam tovább a kérdésekkel. Morganre néztem, majd egy hosszú szőrmét viselő idős asszony felé biccentettem - ővele akartam beszélni. Ám mielőtt meg tudtuk volna szólítani, Jennifer teremt mellettünk felénk mutatva egy egykori focihátvéd adatlapját.

Oley Maynor.

- A minap találkoztam vele - vetett egy sanda nézést hátra a válla felett az asszonyság, ahogy válaszolt nekünk.

- Hol látta? - érdeklődött udvariasan a társam.

- A bátyjával volt - tette kesztyűbe bujtatott kézfejeit az autójának ajtajára. - Úgy tűnt, nem szeretnék, hogy bárki meglássa őket. Amint kiszálltak a kocsiból, a bátyja bevitte Oley-t a házba.

- Ez mikor volt Mrs. Mays? - sokáig gondolkozott, hogy mit feleljen az interpellációmra, de mi türelmesen vártunk.

- Három nappal ezelőtt.

Derek a hölgy felett pillantott rám. Mélyen belenézett a szemeimbe, majd kérdőn és mindentudón egyszerre felvonta a szemöldökeit. Talán meg is volt az emberünk.

×××

Egy hentes lenne az antropofágunk?

Ez az egy kérdés villogott csupán az agyamban, mikor beléptünk az épületbe. A vér szaga azonnal belekúszott az orromba, mint ahogy a fémé is. Furcsa kombináció volt, de ez uralkodott a helyiségben. A seriff sétált elől, látszott, hogy már pontosan ismeri a járást. Hányszor járhatott már itt, milyen jól ismerhette a fickót és a családját - határozottan nem lettem volna Don Hall helyében. Ugyanúgy, mint egyik kisvárosi rendőr helyében sem az eseteinkben. Nem lettem volna John Bridges helyében sem.

- Jess - üdvözölte a kötényben és bárddal a kezében álló férfit.

- Mit akarnak itt? - tudakozott higgadtan, de egy pillanatra sem engedte volna el a hentesszerszámát.

- Tégy meg egy szívességet. Tedd le azt a bárdot, jó? - mutatott szájhúzogatva a tárgyra.

Óvatosan lehelyezte a fémasztalra. Azonnal nyugodtabbá váltam, bár még mindig nem volt tőle elég távol, hogy ne kaphassa fel akármelyik percben is. Igaz, nem ő volt az emberünk, de ki tudja mit tett volna meg az öccse védelmében.

- FBI - mutattam fel a jelvényemet. - A testvérét, Oley-t, keressük.

- Miért? - förmedt rám bunkón.

- Jess, hol van Oley?

- Nagyon jól tudja, ott ahol az elmúlt nyolc évben is - vált még inkább távolságtartóbbá a békebíró irányába.

- Nos, felhívtuk a kórházat - döntötte oldalra a fejét az idősödő férfi nyugodtan. - Tudjuk, hogy kiengedték.

Csak bámultunk a nagydarab pasasra, mikor a mögötte elterülő ponyvával elválasztott részen megszólalt valami. Mintha levertek volna valamit.

- Ez meg mi volt? - nyúlt a fegyvere után az afroamerikai ügynök.

- Ne menjen be!

- Oley odabent van? Maradj nyugton Jesse! - fogta a revolverét a huszonévesre.

- A-a, ne tegye - mutattam a pisztolyommal a bárdra, majd visszairányítottam rá.

- Jess, ne próbáld meg!

- Hallgasson rá - javasolta neki finoman Morgan. - Oley Maynor? - lassan közelítette meg a műanyagfüggönyt, majd széthúzta a hasítékokat. Még engem is megcsapott a hűtőkamrából áradó hideg. Hallottam a Glock kakasának kattanását. - Khal!

- Tegye le gyorsan! - pöccintettem el én is a biztosítót, mikor én is odaléptem és megláttam a kezében a felemelt feszítővashoz hasonlító tárgyat. A bátyja után szólt, az pedig valamit mormogott a rendőrtisztnek válaszul. - Azt mondtam tegye le most!

- Gondolkodjon! - figyelmeztette a partnerem is. - A golyósebessége négyszázhatvan méter per szekundum. Milyen gyorsan tud lecsapni azzal az izével? Rajta! - mutatott a Glockkal a földre. - Tegye le!

Pár másodpercig még gondolkozott, de végül csak felismerhette, hogy reménytelen a helyzete. A fémrúd hangos koppanással hullott a padlóra. Bólintottam, hogy helyesen tette és már el is tüntettem a mordályt a kabátom alatt. Várakozóan, csípőre tett kézzel vártam, hogy a férfi kifáradjon a fél disznók közül. Morbid. Amikor végre megtette egy ujjal sem nyúltunk hozzá, csak hagytuk, hogy a fivéréhez fáradjon. Az valamit motyogott a fülébe, mire az hátradobta a kapucniját legyintett és lehuppant egy isten tudja honnan elővarázsolt székre.

- Oley, ezek bármit megtesznek, hogy megoldják ezt az ügyet - búgott immár hangosan neki. - Vallomás kell nekik, a nyakadba fogják varrni.

- Nem! - ráztam meg a fejemet és az arcomra azonnal kiült a megbotránkozásom a feltételezésére. - Csak megakadályozunk egy újabb gyilkosságot.

- Tudjuk, hogy Oley-t három hete engedték ki egy richmondi intézetből - intézte Derek a szavait sokkal inkább az idősebbik alakhoz.

- Meg kellett volna mondani, hogy itthon vagyok - szólalt meg bágyadt hangon a gyanúsított; olyan volt, mintha be lenne lőve vagy nem is tudom.

- Fogd be a szádat, Oley! - förmedt rá kicsit sem finoman az öccsére. - Hagyj mondjak valamit: az emberek folyton kigúnyolják az öcsémet. Az apánk, a srácok, a tanárok a suliban. Hát, soha többé nem fogják megtenni.

- Nem hiszed, hogy jobban vagyok?

- De, igen!

- Pontosan ezért nem akartam hazajönni - meredt maga elé.

- Akkor miért jött haza? - érdeklődtem meg.

- Elbúcsúzni - nézett fel rám lesütött pillái alól.

- Velem fogsz lakni, nem tudom, mi a fenéről beszélsz!

- Mindig ugyanaz történik. Szegény Oley, állati jó focista, de teljesen hibbant szegény - változtatta el a hangszínét. A vére tiltakozva megrázta a fejét, de az mintha meg sem látta volna. - Elmehetnék egy otthonba. Nem kell itt maradnom. Nem fogok bujkálni.

- Oley - szólítottam meg. - Szedi a gyógyszereit?

- Mindennap - bólintottam a szavai hallatán. Éreztem a barátom pillantását magamon, talán furcsállta, hogy miért próbálok lágyan beszélni a pasassal. Csupán azért, mert azon kívül, hogy nem volt valami a helyén a fejében, semmi más probléma nem volt vele. Nem ő volt a tettes. Az egykori hátvéd végighúzta válláig érő göndör tincsein a kezét és felém nyújtott egy marék kitépett hajszálat. - Ellenőrizzék!

×××

Teljes sötétség borult a tennesseei kisváros felé, amikor beléptem a házba. Hallgattam, ahogy az őrmester elsorol egy jó pár dolgot az újdonsült áldozatról, de a fejemben csak a délelőtti események villogtak.

Vajon az én hibám?

- A szemben lakó szomszéd kábé huszonöt perce látta, hogy egy kocsi elhajtott - mutatott az utca felé hüvelykujjával. - A nagymamáé, Lynette Giles-é - válaszolt a főnöke kérdésére. - Egy hetvenkettes Buick, már kiadtuk rá a körözést. A szü...

Nem hallottam a végét, az őrülten karomba kapó kezek elterelték a figyelmemet. Hallottam, ahogy valaki dühös imákba foglalja a nevemet és szülőanyámat. A cibálás közepette felismertem Mrs. Brisbane dühtől és keseredettségtől eltorzultvonásait. A fiát emlegette, könnyek csíkozták az arcát és köpködve, sziszegve szidott nem gondolkozva túl sokat azon, hogy ki vagyok én és kik hallották a kifakadását - az anyaság szólt belőle, a gyermeke iránti mérhetetlen szeretet. Nem is hibáztattam azért sem, mikor a tudatlan fruska jelzés után tenyere keményen csattant eddig is sebzett orcámon.

Megérdemeltem.

Nem tudtam, ki rángatta el tőlem az asszonyt - a férje vagy valamelyik rendőr kapott észbe. De szinte már kérleltem, hogy üssön tovább, tombolja ki magát rajtam. Őszintén jogosnak tartottam, hogy a véremet akarta venni.

Melyik anya nem így reagált volna?

Derek ott volt, felém nyújtotta a kezét, hogy kihúzzon a bántalmazás köréből. De nem fogadtam el. A férje karjai között vergődő hölgyre néztem. Bal arcom égett a pofontól, de megemelt állal belebámultam a szemeibe.

- Meg fogom találni a fiát.