K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Őszintén nem tudtam, hogy mit kellett volna pontosan tennem és szólnom a részlegvezetővel szemben. Annyi volt a tudásom csupán, hogy nem hagyhattam, hogy a társamat emiatt akármiféle rossz fényben is tüntesse fel vagy megfossza a munkájától, vagy lényegében akármiféle büntetést szabjon ki rá. Nem érdemelte meg.

A szívélyes beszélgetésük után az elsötétített teremben, illetve előtte is rengetegszer átvitattuk már. Mindig ugyanarra a következtetésre jutottunk: nem azért lőtte le Cory-t, mert szimplán engem féltett. Sokkal bonyolultabb volt ennél és ezt hiába magyaráztuk az egységen kívül akárkinek is, senki nem értette meg. Még a részlegvezető sem, aki maga is ebben dolgozott. Bár elgondolva, kétlem, hogy az a hárpia valaha is tűsarkújával taposta-e már egy helyszín földjét. Mindegy is; jobb volt nem belegondolni ebbe az egészbe.

Másnap reggel egyedül keltem a saját ágyamban. Amit furcsálltam, mert tisztán emlékeztem, hogy este nem éppen egyedül hajtottam álomra a fejemet. A digitális órára kiírt számok után, már egész összeesküvés elmélet is kirajzolódott a fejemben - fél öt és Derek sehol nem volt. Fogalmam nem volt, hogy hova tűnhetett, hiszen nem említett semmit, hogy akár futni is elmenne majd a korai órákban. Ráadásul ilyen korán, még a Nap sem kelt fel normálisan. Éreztem, hogy nem fogok tudni tovább pihenni, így a papucsomba lépve indultam a mosdó felé.

- Tudom, de akkor sem - hallottam meg az elfojtott, suttogó hangot.

- Érte kockára tennék mindent!

- Ti meg mi a fenét csináltok? - szólaltam meg rögtön utána. A bátyám és a barátom egymással szemben állt és nem lehetett eldönteni, hogy veszekedtek valamin vagy csak beszélgettek. Lényegtelen; az órához mindkettő szürreális volt. - Tudjátok ti mennyi az idő?

- Felkeltettünk, baba? - nézett rám aggódóan az afroamerikai férfi, mire csak megcsóváltam a fejemet.

- Azt keltett fel, hogy egyedül vagyok - mondatom vége egy hatalmas ásításba fulladt. - De amúgy sem vagyok már álmos. Legalábbis kénytelen lennék már visszaaludni.

- Pedig nem ártana - bölcselkedett ezúttal a testvérem. - Pihenned kéne, tekintve a történteket. Főleg, hogy nagy valószínűséggel újra befut egy új ügyetek még a nap folyamán és kipihentnek kellene lenned.

Csak megforgattam az alvástól összeszűkült szemeimet és legyintettem egyet. Elmozdultam az ajtóból végre és az utamat Kyle felé vettem. Megböktem a karját és komolyan néztem fel rá.

- Mire visszajövök, ugye lesz kávé? - bólintott, bár kissé morcos volt. - Örök hála, bátyus.

Nem törődtem tovább velük egy időre, sokkal inkább érdekelt az, hogy normális formába hozzam magamat munka előtt. Na meg persze az sem volt félreseperhető tényező, hogy a nappaliban várakozó párom előtt nem akartam úgy kinézni, mint egy csöves. Bár tekintve a hetek óta tartó együtt alvást, ki tudja hallott-e már horkolni vagy hasonló. Inkább bele sem gondoltam mélyebben, hogy milyen jókat röhögött, ha megtörtént már a "félelmem".

A zár elfordítása után, megnyitottam a csapokat. Hiába zuhanyfülke volt nem kád, azt akartam, hogy a víz kellően felmelegedjen, és ne kelljen még azzal is kellemetlenül szerencsétlenkednem. A gőz nem sokára már átjárta az egész helyiséget, én pedig elkezdtem ledobálni magamról az alváshoz használatos ruháimat. Rövidnadrág, póló és fehérnemű gombóc repült a szennyes kosárba, majd lecsaptam annak műanyag tetejét. Kócos fürtjeimet egy miniatűr Pisai Ferde Toronynak is beillő kontyba polcoltam a fejem tetején, ahogy beléptem a kis kamrába. Az első cseppek azonnal megtalálták helyüket a bőrömön és habár piszkosul égették a hátam puha húsát, különösebb összerezdülés nélkül álltam a vízsugár alá. A zuhany alatt valahogy mindig elkapja az embert az énekelhetnék, nem? Ó, még szép, hogy igen!

Észre se vettem mikor jutottam el a hetvenes évek rockjától, a sokkal újabb kanadai énekesnőig, csak arra lettem figyelmes a tusfürdőm lemosása közben, hogy valaki nagyon is dörömböl az ajtón.

- Hé Celine Dion, kihűl a kávéd!

- Pofa be Kyle! - kiabáltam vissza, ahogy elzártam a folyadék forrását.

Gyorsan, ám precízen megtörülköztem és magam köré tekertem a textíliát - mert mint én idióta utólag rájöttem egyáltalán nem hoztam magammal tiszta fehérneműt. Tapsot kérnék az emeletes balfaszságomért, köszönöm, köszönöm. Így vállalnom kellett a vállalhatatlant: átkelni az aknamezőn és lehetőleg nem (hősi) halált halni. Igyekeztem előhívni a kamaszként tökélyre fejlesztett lopakodóképességemet, de az már akkor elbukott, amikor kinyitottam az ajtót és szemtől szemben álltam a bátyámmal - jóformán egy szál semmiben.

- Na, hála az égnek, azt hittem már világ körüli turnét tartasz - húzta az agyamat egy idegesítő vigyorral az arcán.

- Csitt, nem is voltam bent olyan sokáig! - vágtam hozzá sértődötten, ahogy szorosan fogva magamon az anyagot elindultam a szobám felé.

- Fél hat van. Európában koncerteztél, hogy elvesztetted az időérzékedet? - égetett tovább, utánam ordítva a hálóba is.

Komolyan nem tudta néha, hogy mikor kell befogni. Már ott tartottam, hogy kirohanok, hogy elagyabugyáljam egy kiadós testvéri bunyóban, de ismét ráeszméltem arra, hogy nem lenne rossz, ha vennék valamit a törölköző alá. Enyhén sértetten túrtam bele a fiókomba melltartó-bugyi-zokni triumvirátus keresésében. Eléggé gyorsan haladhattam - vagy elaludtam a procedúra közben -, de arra eszméltem, hogy már a pólómat tűröm be a fekete farmerom derekába.

- Rá se ránts - rémisztett meg az imádott hang. - Tudod, hogy csak húzni akar - nyújtott felém egy bögre gőzölgő koffein bombát.

Hálásan rámosolyogtam és kivettem a kezéből, ahogy a fésülködőasztal felé léptem.

- Köszönöm - nyomtam egy gyors puszit a szájára, majd belekortyoltam a fekete italba. - Finom. Te főzted vagy ő?

- Közös munka volt - kacsintott sejtelmesen. Csak megcsóváltam a fejemet, ezzel jelezve felé, hogy mekkora idióta is időközönként. - Jól vagy? - futott fel a keze az arcomra. Az ujjai átfutottak a csúnya zúzódáson, szemei aggódóan figyelték a vonásaimat. Egy lágy csókot leheltem a tenyerére, ahogy bólintottam. - Annyira sajnálom.

- Mit? - ráncoltam össze a homlokomat. - Megmentetted az életemet, Derek, nincs miért bocsánatot kérned.

Megrázta a fejét, majd magához húzva szorította az ajkait a homlokomra. Megviselte az egész mcallisteri cécó és ezt nem is tudta volna tagadni. Előttem legalábbis biztos nem. Talán sokkal tovább is tarthatott volna a pillanatunk, ha nem szólal meg a zsebében a mobil. Egy hitetlen pillantást váltottunk egymással, ahogy fogadta a hívást én pedig gunyoros görbével az arcomon iszogattam tovább az eszpresszómat.

Mikor letette nem kellett mondania semmit, tudtam, hogy indulás volt. Felhajtottam az utolsó kortyot is, kivettem a szekrényem aljából az előre összepakolt bőröndöt, belenéztem a kézitáskámba, hogy minden benne van-e, az oldalamra csatoltam a fegyveremet az orromra illesztettem a szemüvegemet - volt kedve a fenének még a kontaktlencsével is vacakolni - és már készen is voltam. Becsuktam magunk után a szobám ajtaját, megfordulva pedig a második Jones-gyerek állt előttem.

- Meló? - nem is kérdésnek szánta igazán, csak megszokás volt a felvitt hangsúly. - Hol?

- Tennessee - válaszolta gyorsan Morgan, ahogy zsebre tett kézzel állt mellettem. - Vigyázok rá, ne aggódj.

- Ja - biccentett bunkón, ahogy karba tette a kezét. - Legutóbb is ez volt.

- Kyle! - csattantam fel a barátom védelmében. - Semmi bajom nem lett, semmi különösebb nem történt. De legfőképpen, nem az ő hibája! Én voltam hülye és még meg is köszönhetnéd Dereknek, hogy megakadályozta, hogy nagyobb baj történjen. Ne viselkedj úgy, mint egy durcás kisgyerek, rendben? - tettem a kezemet a vállára.

Rosszul esett, hogy így látja a történteket és a férfit okolja érte, de egyben meg is értettem. Csak féltett. Tudtam, hogyha ketten lennénk, és nem lenne ilyen makacs, már előadott volna egy sírásra késztető beszédet arról, hogy az ő kicsi húgocskája vagyok és nem akarja, hogy akár egy karcolás is legyen rajtam. De, mivel Kyle Benedict Jones-ról beszélünk, így most ez nem fog megtörténni.

- Rendben - sóhajtott fáradtan, ahogy lenézett rám. - Vigyázz magadra, és ne csinálj hülyeségeket - húzott egy hosszú ölelésbe. Az arcát belefúrta a nyakamba, amire összerezzentem. Már megint elhagyta a borotváját. - Hallgass Morganre, oké?

- Oké - motyogtam vissza.

- Szeretlek, pöttöm - toldotta még hozzá, ahogy megköszörülte a torkát és elhúzódott tőlem.

- Én is.

Összeszorított állal fordult a partnerem felé, aki szótlanul nézte végig az előző jelenetet. Zavarban volt, hogy most mi fog következni, de mikor a bátyám többé-kevésbé békésen kezet nyújtott neki fellélegzett.

Talán mégsem szabadított a nyakába egy dühös exrangert.

×××

- Remélem a hétvégén pihentetek - kezdte Aaron, mikor mi is elfoglaltuk a helyünket az asztal mellett.

Lesütött pilláim alól néztem fel rá, amolyan 'ezt te se gondoltad komolyan'-tekintettel megajándékozva. Kivettem a noteszemet és kinyitottam, ahogy felfirkáltam egy új oldalra a dátumot és az állam nevét.

- Ez rosszat sejtet - jegyeztem meg végül, mikor újra felnéztem.

- Harringtonville, Tennessee - nyomkodta a távirányítót JJ. - Ötezer lakosú város. Hatvannégy éve nem történt náluk gyilkosság, most két nap alatt kettő is.

- Az első áldozat az ötvenhét éves Paul Thompson, a kertjében találtak rá - ugrott fel egy idős ember képe, két tündéri kislánnyal az ölében. - Tizennyolc szúrás a mellkasban és a hasban. A házba nem törtek be, az egyetlen dolog, ami eltűnt egy lőfegyver.

- Tegnap este a harminckilenc éves Annie Stewartot szintén holtan találták - szőke, mosolygó családanya. A fotók láttán már-már rosszullét kerülgetett, de próbáltam érzelmek nélkül rátekintetni. Nehezen, de sikerült. - Az otthonában lőtték le, Thompson fegyverével. Ez alkalommal a tettes elvitt pár CD-t, DVD-t és néhány ékszert.

- Fegyveres rablásnak durva - kommentelt összeráncolt homlokkal Derek.

- Finoman szólva - lestem rá egy másodpercre a szemem sarkából.

- Annie Stewart egyik belső szervét kivették - osztotta meg velünk a további részleteket Hotchner.

- Az első áldozatnál ilyesmi nem történt. A tettes mindkét helyszínen másféle fegyvert használt - rázta meg a fejét Spencer.

- Két módszer - firkáltam az előttem heverő füzetbe. - Talán két gyilkos?

- Vagy egy nagyon pszichotikus egyén - vetett be egy másik opciót a hátam mögül Jason.

- Mi történt veled?

- Ki akarok próbálni pár dolgot, amíg megtehetem - válaszolta, ahogy mankóival az egyik szabad szék felé bicegett.

- Például az ortopédiai műtétet? - megjegyezésemre felkuncogott és lehuppant az ülőalkalmatosságra.

- Nem - nevetgélt tovább. - Az ejtőernyőzést. De nem egyszerű földet érni - Aaron kérdésére legyintett egyet. - Ó, csak pár napig!

- Nem tudsz terepen dolgozni?

- Mankóval nem - válaszolt helyette az öltönyös.

- Ne aggódjatok, így is hasznomat vehetitek - nézegette a képeket. - Hirtelen támadás, a testet és a bizonyítékokat nem rejtették el.

Nem is Gideon lett volna, ha nem vetette volna magát azonnal bele. Nos, valljuk be: ez a csapat kissé mazochista.

- A koherens gyilkosoknál van egy minta. Meg lehet jósolni a viselkedésüket, de a pszichotikusokat más és más téveszme vezérli - magyarázta a családapa.

- Amíg nem derítjük ki mi ez a téveszme, addig nem tudjuk mit fog tenni - folytatta Morgan, ahogy bőszen elmerült az aktában.

- És azt - állt meg egy pillanatra, ahogy enyhén kétségbeesetten rázta meg a fejét -, szinte lehetetlen kideríteni.

- Én úgy vélem, lehet, hogy van egy nyomunk - szólalt meg hirtelen Reid az asztal túloldaláról. A bútorlap közepére tolta a helyszíni fotókat, amikről beszélt. - Ezek a körök a két helyszínen. A tettes aláírása lehet? - kérdezte a rangidős profilozót, mikor az maga elé vette a nyomtatott lapokat.

- Ez az én feladatom. Megnézem van-e bármi jelentősége a köröknek.

- A pszichotikus gyilkosokat azért könnyebb elkapni, mert nem akarnak elrejtőzni - dobott be egy enyhítő tényezőt Hotch.

- Szóval most könnyebb dolgotok lesz? - kérdezett rá kétkedően Jennifer.

- Dehogy - intette le Gideon. - Mert amíg meg nem találjuk, tovább gyilkol.