K h a l e e s i  J o n e s 

××××××

Jason mindhármunkon végigfuttatta a tekintetét. Felszín alatti, jól rejtett mégis közölt dühöt olvastam ki a szeméből. Legfőképpen Hotch irányába szórt villámokat, de nem kímélte az afroamerikai férfit és engem sem. Most már biztosra tudtam, hogy amit visszaértünk Quanticóban egy finom és nem éppen rövid beszélgetésben lesz részük. Őszintén pedig: egyáltalán nem voltam arra kíváncsi, ki miképpen akarja irányítani az életemet.

- Igen, ez valami rituálé helyszíne lehet - köszörülte meg a torkát, ahogy elvezette rólunk a pillantását.

Inkább kitértem előle és felsegítettem Spencert a meredek lejtőn. Ő egy futó mosollyal megköszönte, én pedig legszívesebben nevetve összeborzoltam volna a haját. Olyan volt, mint egy nagy gyerek - mint az öcsi, aki nekem sosem adatott meg. Teljesen el tudtam volna képzelni őt Jones-ként, ahogy együtt nevet Kyle-lal a vacsoraasztalnál karácsonykor. Túlságosan is szerettem a zsenit ahhoz, hogy sima kollégaként tudjak rátekinteni. Komolyan olyan volt, mint egy testvér.

- Az ARU rövidítést hallotta már bármelyikőtök is? - igazította meg hosszú szövetkabátját.

- Én nem - néztem fel rá, ahogy megcsóváltam a fejemet.

- Cherish! - a női sikoly hirtelen jött, összerezzentem, ahogy automatikusan az oldalamhoz kaptam a fegyverem után. - Cherish! Bridges seriff!

- Minden rendben Harris, engedje! - kiáltott és a nő már át is bújt a rendőrségi kordon alatt.

- Adam Lloydot itt ölték meg? - sietett felénk, kissé sem diszkréten emlegetve a szörnyű tragédiát.

- Honnan tud róla?

- Igen?! - kapott a rendőrfőnök kabátjába, aki elé lépett, hogy ne rohanhasson közelebb. Bőszen tiltakozott, igyekezett megőrizni a hidegvérét, ahogy finoman közölte vele, hogy nem mondhat semmit. - A lányom vele volt! Ma reggel együtt jöttek ki futni! Azóta sem ért haza! Istenem! - kapta a kezét a szája elé. Némán figyeltem, mikor kék szemét az enyémekbe fúrta. Túlságosan jeges és kétségbeesett volt ahhoz, hogy ott tudjam tartani a sajátomat. - Cherish eltűnt! Cherish eltűnt! Segítsenek, kérem! - éreztem magamon a tekintetét, így csak erősen ráharapva a nyelvemre lehajtottam a fejemet. - Segítsenek, kérem! Nem hall?

Bármennyire is hihetetlen, iszonyatosan fájt, hogy nem mehettem oda és mondhattam azt, hogy egy karcolás nélkül visszahozom neki a gyermekét. Semmi garanciát nem tudtam volna adni rá, a remény pedig bénító lehet olykor. Hamis reményt táplálni pedig a legszörnyűbb. Éreztem, ahogy a társam a hátamra teszi a kezét nyugtatólag, de én még rá sem tudtam felnézni. Rosszul éreztem magamat attól, hogy nem tudtam egy anya elé állni és azt mondani, hogy visszahozom a magzatát. Egyszerűen nem ment - hazudni meg nem szabadott. Akármennyire is nyugtató lett volna az a nő számára. Így csak hallgattam, hogyan könyörög, miképpen fohászkodik a felügyelőhöz. Nem tudtam mást tenni.

Derek elvezetett onnan, hogy nézzünk szét még egyszer a helyszínen. Alaposabban. Sejtettem, hogy csak el akar ráncigálni onnan, beszélni a fejemmel, hogy egyáltalán nem az én hibám. Egyikünké sem.

- Ne rágd magadat emiatt, rendben? - kezdte, mikor beértünk az erdő sűrűjébe. - Nem tehetsz róla, szörnyűségek történnek, az a munkánk, hogy elkapjuk ezeket a rohadékokat.

- Az lenne a legjobb, ha meg is tudnánk előzni ezeket - köhintettem egyet, ahogy ügyesen kikerültem egy mély lyukat, amibe belelépve könnyűszerrel kitörtem volna a bokámat.

- Az se biztos, hogy a lány halott - rázta meg a fejét. - Nem szabad elvenni tőle a reményt, ameddig nem biztos.

- De hamisságba sem lenne szabad ringatni - ekkor pillantottam először rá. Napszemüvege mögül figyelt, az arcán láttam, hogy éppen vitát folytat önmagával. Igazat is adott nekem, meg nem is. Egyet is értett, meg nem is. Nem tudta, hogy mi a jó válasz. Hogy van-e egyáltalán jó válasz. - Mindegy, hagyjuk is. Ebben a szakmában túl sokszor lehet ezen elgondolkodni, veszélyes téma. Csak oldjuk meg és dugjuk rács mögé a szemetet, oké?

- Oké - vigyorodott el és felém nyújtotta a tenyerét. Felvontam a szemöldökömet, de bármiféle nagyobb ellenkezés nélkül csaptam bele. - Aztán az se lenne rossz, ha túlélnénk Hotch-ékat, baba - a hőn imádott mosoly csak szélesebbre húzódott az arcán, ahogy megforgattam a szemeimet. - Na, és igen! Ez az én Khalom!

Nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg megint belülről az agyamat. A vállára csaptam, ahogy átléptem egy méretes gyökeret - nem, nem Morgant. Igen, ez most rossz volt - szörnyen rossz. Jóformán két szó elég volt a férfitól, hogy jobb kedvre derítsen.

Talán negyed óráig sétálgathattunk, kocoghattunk körbe-körbe felmérve az egészet. Meg kellett hagyni, eléggé rögös út volt még az eltakarított ösvény is. Nem hogy a kevésbé ismert és népszerű helyek.

- Elég nehéz terep! - jelentettem ki, ahogy óvatosan lesétáltam a lejtőn. - Ötszáz métert, ha mentünk és majdnem eltévedtünk - mutattam a hüvelykujjammal a hátam mögé.

- A tettes a környékről származik - folytatta a társam. - Véletlenül nem keveredsz erre.

- JJ, a seriff hova ment? - intézte Jason a szavait a sajtófelelősünkhöz.

- Keresőcsapatot szervez - válaszolta a szőkeség, kezében a mobiljával.

- Szólj neki, hogy itteni önkénteseket toborozzon, helybélieket - adta ki az utasítást a rangidős profilozó.

- Megmondjuk neki, hogy miért?

- Ne, még ne - intette le.

- Nem baj, hogy kizárjuk?

- Azt hiszi, hogy egy szörnyeteget keresünk. Ha megmondjuk, hogy azért kellenek helyiek, hogy profilt készítsünk róluk, lehet, hogy lefújja a dolgot - magyarázta, majd faképnél hagyott minket.

×××

Kissé csodálkozva figyeltem, mennyi ember is gyűlt össze. Voltak idősebbek, fiatalabbak - még pár gimnazistát is felfedeztem a tömegben, ahogy éppen átverekedték magukat. A kezemet ellenzőnek használtam - hiába nyúltak felénk a fák, a néhány átverekedett napsugár persze hogy megtalálta a szemvilágomat.

- Fairbanksben nőttem fel, ott maximum akkor gyűlik össze ennyi ember, ha pénzt osztanak - bukott ki a számon, ahogy a szemem sarkából Gideonra pillantottam.

Igaz, Alaszka második legnagyobb városa volt annak ellenére, hogy alig harmincezren lakták. Mérete ellenére, nos, eléggé, szerették a pénzt az emberek és szükség is lett volna rá. Nem volt tipikus nagy város a címe ellenére - jobban ellehetett volna képzelni Európában, mint a nagy USA-ban.

- Íme, a focisták és a pomponlányok - jegyezte meg gunyorosan Derek.

- Déjà vu? - néztem fel rá, egy kaján vigyorral az arcomon.

Elfutott a fülem mellett mit mond a rendőrfőnök vagy éppen Jennifer, hogy mi hogyan fog zajlani. Már meghallgattam egyszer, tudtam, hogy kapni fogok egy csapatot, amivel végig kell kutatnom egy adott területet. És akármennyire akartam volna Morgannel lenni egyben, Aaron azonnal megjelent szikrákat szóró tekintettel és közölte velünk, hogy úgy nem fog jutni elég rendvédelmis minden csapatra. Holott tudtuk, hogy a mcallisteri rendőrökkel együtt, pont elegen lettünk volna. De ezúttal inkább befogtam a számat és tűrtem, amit tűrni kellett.

×××

Nem kicsit zavart, hogy egyedül kellett köröznöm az ismeretlenben egy csapat idegennel. Főleg, hogy semmit sem tudtam a hátterükről. Hogy hátat fordíthatok-e nyugodtan akármelyiküknek is - vagy ha megteszem, akkor többet nem veszek levegőt.

Inkább kizártam a külvilágot, minthogy egy apró gallyreccsenéstől is összecsináljam magamat. Épp egy fatörzsét jártam körül, elgondolkozva azon, hogy vajon merre is rejthette-e a lányt és hogy vajon pontosan milyen tettest is keresünk. Öreget, középkorút vagy fiatalt? Egyáltalán még az is megeshet, hogy ez az eset kivételes és ezúttal egy nőt keresünk. Ki tudja? Nem bízhattam senkiben - ennyit tudtam pontosan.

Amikor megbotlottam, szitkozódva néztem le és vettem észre, hogy kikötődött bakancsom fűzője botlódróttá vált két másodpercre. Leguggoltam, hogy megkössem - persze, hogy most folyamatosan kicsúszott az egész csomó és rengeteget bénáztam vele. Nem is te lennél, Khal! Semmit nem hallottam. De komolyan, egy árva neszt sem. Legfőképpen közeledő léptek zörejét a lehullott avarban.

- Minden rendben?

Halálra rémülve, felsikkantva fordultam körbe. Jobb kezem a fegyverem markolatára kulcsolódott, ahogy levergődtem magamról egy kézfejet.

- Így rám ijeszteni! - sziszegtem dühösen.

A mellkasomban úgy vert a szívem, hogy azt hittem majd kiugrik a helyéről. A pulzusom az egekbe szökhetett, a vérnyomásom huszonöt év alatt nem lehetett olyan magas, mint akkor.

- Láttam, hogy lehajol - magyarázta mellettem lépkedve. - Azt hittem valami gond van. Egy ilyen csinos hölgynek ne nyújtanék segítőkezet?

Undorító.

- Bekötöttem a cipőmet - vágtam hozzá tömören.

- Az enyém sosem kötődik ki - emelte fel a lábát, ahogy fentebb rántotta a farmerje szárát is.

- Jó magának!

- Henry vagyok - nevetett együgyűen, amitől csak elfogott az az érzés, hogy ez a csákó nagyon a csúszó-mászó és a hátborzongató keveréke.

- Hát, akkor jó magának Henry. Khal vagyok - toldottam hozzá, hogy ne tűnjek annyira bunkónak.

- Mint abban a fantasy regényben? - röhögte el magát. Mikor biccentettem, tovább kacarászott magán. - Milyen furcsa neve van!

- Mindig ilyen volt - tettem szét a karomat nemtörődöm módon.

- Ez vicces - vihorászott csípőre tett kezekkel, ahogy végig engem nézett. - Mindig ilyen volt - inkább nem foglalkoztam vele tovább; vagyis azt hittem, hogy sikerül kizárnom és ő is nyugton hagy. Gondolom, ezek után nem kell mondanom, hogy tévedtem. - Maga FBI-os, ugye? - egy foglalt FBI-os. - Háh, izgalmas lehet.

- Megesik, hogy az - reagáltam röviden és imádkoztam, hogy összefussunk még valakivel és ne kelljen tovább egyedül elviselnem az alakot.

- És veszélyes is, mi? - a hanglejtése végett nem tudtam megállni, hogy megjegyzése után ne figyeljem a szemem sarkából. - Mármint... gyilkosokat üldözni, háh, rosszfiúkat - magam elé meredve, egyszer csak feltűnt az egyik fán valami. Egy darab papír volt talán. Hosszú léptekkel indultam a növény felé. - Öhm, lelőtt már valakit? Hé!

Közelebb érve, már sokkal jobban szemügyre tudtam venni. Egy hosszú ujjú felső levágott darabja és egy üzenet. Felhúztam a fehér kesztyűt, ahogy leakasztottam a kis ágra szúrt papírfecnit.

- Te szent Isten - bukott ki az ajkaim között, mikor észrevettem a vért. - A Sátán parancsára a szüzet teliholdkor feláldozzuk - olvastam fel a papírra vetett mondanivalót.

- Az ma lesz, igaz? - lihegett a nyakamba. Ha nem éppen egy ilyen helyzetben lettünk volna, már lekevertem volna neki egyet annyi biztos. - Az ott mi? - nyúlt át a vállam felett a fecni aljára mutatva.

- Vér.

×××

Hálásan felmosolyogtam Derekre, aki szó nélkül lerakott elém egy frissen főzött hosszú kávét sok-sok cukorral. Igazi energia bombának kellett volna lennie - de kezdtem úgy érezni, hogy ebben a munkában töltött hónapok alatt a szervezetem már kezdett lassan immúnissá válni rá. Attól függetlenül, nem álltam le a fogyasztásával - ahány helyen jártunk, annyiféle új őrlésű koffeintartalmú italt kóstoltunk (néha), így mindig vártam, hátha felpörget, és újra gondolkodásra tudja bírni a lelassult és meghalni készülő agysejtjeimet.

Éreztem magamon egy plusz pillantást, így a vezetékesbe folyamatosan beszélve feltekintettem. Reid enyhén sértett barna szemei cikáztak köztem és a társam között, miközben figyelmesen hallgatta a fülébe duruzsoló Aaront. Sejtettem miről lehetett szó abból, ahogyan végigmért minket. Árulókként nézett ránk és teljesen megértettem, hogy miért. De nem tudtunk mit tenni; mindkettőnk számára túlságosan fontos volt a kölyök, hogy hagyjuk sínylődni egyedül.

- Hé, Khal! - bökött meg Morgan, mikor félreraktam a készüléket és a jegyzeteimbe meredve iszogattam az esti italomat. - Közöljük a profilt.

Gyorsan felmutattam neki a hüvelykujjamat, majd ledobva a kezembe tartott tollat felálltam. A tenyereim között tartottam a forró bögrét, de nem zavart, hogy éppen leégeti a puha bőrt a kézfejem belső feléről. Körbepillantottam az összegyűlt a rendőrökön, meglepően sokan voltak - vagy csak a helyiség volt annyira kicsi, hogy optikai illúziót okozott.

- A közhiedelemmel ellentétben bizonyítottan sátánista rituális gyilkosság, még nem történt - kezdte Hotchner, ahogy magára vállalva az összes rivaldafényt kilépett mindenki elé. - Emberi áldozat még sosem volt. Állati áldozat viszont már előfordult, néhány elszigetelt esetben. A sátánistákra főleg a vandalizmus jellemző.

- Ez nem jelenti azt, hogy sátánkultusz nem létezik - vette át a szót az afroamerikai férfi. Lazán ült előttem az egyik íróasztalon, megtámaszkodva a bútorokat elválasztó paravánon. - És ami számunkra most még fontosabb: gyilkos szekták léteztek. De nem rituálisan öltek.

- Jim Jones tiszteletes és a Népek Temploma - hozott fel azonnal egy konkrét példát a zseni. Az egyetemi emlékek végett az arcomra csúszott egy rövid futó mosoly. Az első disszertáció-szerűségemet ebből a témából írtam az egyik professzorom tanácsára. - Jones követői megölték a kongresszus egyik tagját és még három embert, mielőtt tömeges öngyilkosságot követtek volna el - ismertette az esetet, ahogy helyet cserélt a főnökünkkel. - A valószínűleg legismertebb gyilkos szekta a Manson-család. Charles Manson vezetésével kilenc embert öltek meg négy nap alatt, így akartak faji ellentéteket szítani.

- Léteznek gyilkos szekták - köszörültem meg a torkomat. - Mindegyiknek van egy közös jellemzője: mindegyik élén egy megalomániás, karizmatikus vezető áll. Ezt a vezetőt keressék. Ő az, aki kitűnik, és akit könnyű észrevenni. Aki nem tartozik a szektához, azt furának látja és félelmetesnek.

- Önmagát sátánistának vallja, ami általában fiatal férfiakra jellemző; lehet, hogy kamaszokat keresünk. A heavy metal zenét gyakran kötik a sátánizmushoz, ez a stílus tükröződhet a tettes megjelenésén.

- A szektára jellemző a szex és a droghasználat - magyarázta a partnerem, bármiféle összerezdülés nélkül. - A szektavezér idősebb, innen a vonzereje.

- Erről a környékről való. Biztos, hogy helybéli - tettem le a kiürült kerámiát. - Egy idegen nem lenne képes ebben a hatalmas erdőben tájékozódni.

- Maguk szerint közülünk való a tettes? - csóválta meg a fejét a rendőrtiszt döbbenten.

- Egész biztosan - biccentett keresztbe tett karokkal Hotchner.

- Tudnám, ha bárki olyan lenne, köztünk aki...

- Apa! - szakította félbe egy fiatal srác az első sorból. Őszintén, azt se tudtam mit keres itt, miért hallgatja végig a profilt. Gyanús volt, annak ellenére, hogy mint kiderült kicsoda is volt. - Én ismerek egy ilyen tagot. A neve Mike Zizzo, kábé öt éve érettségizett. Huszonvalahány éves, de középiskolásokkal lóg. Van egy társaság, mindenhová követik. Drogoznak, heavy metalt hallgatnak. A nevük A Rombolás Urai.

- ARU! - ugrott fel Spencer.

- Honnan tudsz erről, Cory? - a fiú lehajtotta a fejét, rá sem nézett az apjára. - Mondd el nyugodtan.

- Egyszer jártam ott. A helyükön, csak söröztünk. Zizzo mindig a sátánról beszél, hogy az az igaz isten.

- Hol ez a hely?

- A hegy túloldalán; az öreg Jenson-ház - pillantott a szüléjére jelentőségteljesen.

- Az a körzetemen kívül van - rázta meg a fejét, Aaron szemvillanását keresve.

- A miénken nem.

×××

Magamra kaptam a sötétkék dzsekit a rikító sárga FBI felirattal, majd becsaptam magam után a terepjáró ajtaját. A fegyverem jéghidegnek hatott a kezeim között, szinte az ereimbe is éreztem a pisztoly hőjét. Várakozóan néztem Derekre, aki csak biccentett - tudtam, megint nem engedi, hogy elszakadjak tőle így követtem. Persze, szigorúan mögötte - mert ő a férfi, meg kell védenie bla, bla és még mindig bla (Morgan ügynök, a nők védőszentje).

Gyorsan történt minden. Egyik pillanatban, még a fal mellett húzódtam meg hallgatva a heavy metal basszusának zúzását, a másikban pedig már egy nagy valószínűséggel beszívott csapat tinédzserre fogtam a fegyveremet. Nem kellett semmit szólnom, a társam helyettem is eléggé meggyőzően kérdezgette a világukat nem tudó fiatalkorúakat. Félresöpörtem az utamból egy újabb adag gyöngyfüggönyt, a szemeim elé táruló látvány, pedig már majdnem nevetésre késztetett.

- Szálljon le onnan! - utasítottam, mire szélesen elvigyorodott. Fekete szemfesték mögül villantak rám metsző kék szemei, ahogyan megnyalta a száját. Valószínűleg nagyon érzékinek akarta szánni, de csak semlegesen meredtem rá. - Szálljon le!

- Ha ennyire szeretnél, kényszeríts, cicus - felvontam a szemöldökömet és az állammal a föld felé intettem.

- Az nem tetszene annyira. Szálljon le!

- Hidd el, bejön a vadság ci... Ouch! - fordult egy fájdalmas nyögésbe a fűzése, ahogy a partnerem kicsit sem finoman kényszerítette le az asztalról.

Mikor betuszkolta a rendőrautó hátsó ülésére a potenciális gyanúsítottat és beült a fekete szolgálati járműbe, mellkasom előtt keresztbe font karokkal fordultam felé.

- Egyedül is ment volna, Morgan. Semmi szükség nem volt a durvaságodra.

- Ja - szokásához híven a rövid szóhoz hozzátoldott egy 'h' betűt. Kedvtelenül és kissé haragosan nézett rám. - Cica.

×××

- Khal, úgy hallom Zizzo érdeklődött irántad. Gyere! - intett Aaron, én pedig kezemben egy újabb bögre kávéval fordultam utána, hogy csatlakozzak hozzá a kihallgatáson.

- Hotch, ne szórakozz már! - pattant fel azonnal az afroamerikai férfi.

Az öltönyös elé lépett, összehúzott szemekkel meredt rá. Fáradtan felsóhajtottam és a barátomra nézve megcsóváltam a fejemet. Ostobaságba kezdett bele és ezt ő is tudta. Igen, jogosan jöhet a kérdés, hogy akkor én mit műveltem a nap elején - de az más. Vagyis próbálod beetetni magadnak ezt, Khal.

A főnökünk csak semleges arccal kikerülte, én pedig követtem. Egy másodpercre hátrapillantottam, láttam, hogy az ügynök dühösen kirántja magát JJ kedves kezei alól és levágódik az irodai székbe - egy tekintésre sem méltatott.

- Elárulják végre, miért vagyok itt? Vagy egész éjjel csak hülyén bámuljuk egymást? - piszkálgatta a feketére lakkozott körmeit, mikor beléptünk. - Ó!

- Ezt ott találták, ahol Cherish Hanson eltűnt - tette le elé a bezacskózott levelet az FBI-os.

- Nem csoda, hogy mindenki ennyire ideges - jegyezte meg, ahogy végig bámult. Kezdtem zavarba jönni, amit próbáltam leplezni. - McAllister bájos üdvöskéje bajba került.

- Olvassa el! - néztem jelentőségteljesen a papírra, majd felkuncogott. - Ilyen vicces, hogy meg akarják ölni a lányt?

- Nem - rázta meg a fejét, majd visszadobta az asztalra a kezében tartott tárgyat. - Ám Cherish Hansont szűznek nevezni viszont vicces.

- Maga sátánista, Mike? - meredt rá gyilkosan a seriff.

- Az.

- Az ördögöt imádja?

- Tudja maga mi az a sátánizmus? - támaszkodott meg az asztalon előredőlve. - Elmondom. A sátán szó óhéber eredetű, jelentése: ellenfél. A sátán szembeszáll a keresztény egyház és a hívek hipokrata erkölcseivel és dogmáival. Ha itt nőne fel, ahol a hitet naponta erővel nyomják le a torkán maga is ezt tenné. Hazugság az egész! Tedd ezt, ne tedd azt; a felnőttek persze azt tehetnek, amit csak akarnak. Valójában ateisták vagyunk, agresszív ateisták.

- Mennyire agresszívek? - raktam elé sorban a képeket. - Annyira biztos a hitében, hogy képes lenne addig ütni egy kővel valaki fejét, amíg ki nem loccsan az agyveleje? Mondja csak Mike, ennyire agresszív ateista maga?

Döbbenten nézett a fotókra, majd fel rám és ismét a lapokra. Túl őszinte, hirtelen volt a reakciója ahhoz, hogy meglehessen játszani. Megtalálva Hotchner tekintetét, óvatosan megráztam a fejemet.

- Ez meg mi a fene?

- Mondja meg maga!

- Én ezt még sohasem láttam - nézett kétségbeesetten a szemeimbe.

- Pentagramma, holttest, gyertyák, ARU: A Rombolás Urai - mutattam a megemlített dolgokra.

- Ezeket még sosem láttam - szinte már sikított az ártatlansága, de a főnököm még mindig kínozni akarta.

- Szerintem ez a maga műve - sétált mellé, ahogy ridegen ejtette a szavakat.

- Nézzék! Sátánista jelképeink vannak, iszunk, heavy metalt hallgatunk, de ennyi! - esdeklően meredt rám, de nem tehettem semmit. Hittem benne, hogy nem ő a tettes. - Gyilkolni nem szoktunk!

- Most törleszthet azért, amit tett, Zizzo.

- Magának nem ez a fontos - rázta meg a fejét hevesen. - Csak rá akarja verni valakire, aki éppen nem hajlandó azt tenni, amit maguk parancsolnak!

- Jöjjenek! - vágódott ki az ajtó és felfedte mögötte Gideont. - Mindannyian!

Amint Jason közölte velünk a dolgokat, azonnal biztosra vitt az eddigi sejtésem. Nem érdekelt már, hogyan is tiltakoznak. Felkaptam az öltönyös asztaláról a kulcsot, a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy eszeveszett tempóban tekertem kifelé a kormányt padlógázzal. A szirénát nem kapcsolhattam be, hisz' ha meghallja és Reidék még nem is gyanakszanak... inkább nem is mertem rágondolni. Így csupán nem törődve a sebességkorlátozással kanyarogtam a hegyi kisváros utcáin, vállammal a fülemhez szorítva a mobilomat.

- Kérlek, kérlek szépen - motyogtam, ahogy egy pillanatra nem emeltem el a tekintetemet az útról, a váltásnál sem volt hajlandó odapillantani. - Morgan, vedd már fel baszki! - a sírás kerülgetett, ahogy nem törődve azzal, hogy nőknek nem szabadna, a lehető legmocskosabban szitkozódva az anyósülés felőli ajtóhoz vágtam a telefont. - Gyerünk, gyerünk - meredtem eszelősen a kilométerórára, ahogy csak nehezen akart továbbmozdulni. Következőleg már a satufék jött, mikor bekanyarodtam a Jenson-ház elé és megláttam ott egy zavarodott Spencert. Nem foglalkoztam a motor leállításával, csak egy kicsit sem nőies lendüléssel rontottam ki az autóból. - Merre? - támadtam le a fiatal és értetlen doktort. Mikor összeráncolt homlokkal mutatott az irányba, már futásnak is eredtem. - Maradj itt, Spence!

Éreztem az arcomra száradt, ragadós könnyeket. Nem észleltem, mikor tört el a mécses végképp. Az orrom teljesen bedugult, nem kaptam már rajta levegőt, kénytelen voltam a számon át kapkodni befelé, ahogy nem éppen kíméletes tempóban kapaszkodtam felfelé a hegyoldalon. Újra asztmás kiskamasznak éreztem magamat, ahogy a tüdőm szúrni kezdett - de nem érdekelt. Már haloványan, de kivettem egy rozoga házikó körvonalait. Már csak pár méter, pár méter és meglátjuk. Könnyfátyol homályosította el a látásomat, amikor kiértem a kisebb tisztás-szerűségre. Nem láttam senkit - és ez halálosan megrémített.

- Khal? - hálásan és kissé rémülten fordultam körbe, mikor megütötte a fülemet az ismert hang. - Mi az, történt valami a központban? Hé, te sírsz?

- Hol van...

A semmiből jött a rántás a derekam körül. Kiáltást hallottam, de nem éreztem semmi mást csak az erősen körém fonódó karokat és egy pisztoly hideg vasát az állam alatt. Bénítóan hatott a fegyver közelsége, hogy véletlenül is elsülhet, mielőtt Derek leszedhetné a srácot mögöttem. A halálfélelem egyszerre vérengzően és tenyérbemászóan siklott végig a gerincemen és dalolt a fülemben.

- Nem így akartam - sziszegte közvetlen közelről, ahogy egy pillanatra elemelte a fegyvert, hogy félresöpörje vele a hajamat az útból.

- Ne legyél hülye! - rázta a fejét a társam gyilkos nyugalommal, bár az idegei már pattanásig feszülhettek összeszorított állkapcsa alapján.

- Nem kellett volna Adammel lennie! Adam futott ott minden reggel, de Cherish nem! - fakadt ki.

- Cory, hallgass ide. Még megoldhatjuk - csillapította vissza a hangját. - De el kell engedned Khalt.

- Nem akartam bántani, de ne áltassa magát - fordult át a tónusa állatias morgássá. Nem tudtam mit tenni, csak tehetetlenül álltam ott, nem próbálkoztam vele, hogy meddig képes elmenni a gyerek. Féltem. - A kis szukáját simán lelövöm.

- Nem fogod - hallottam a jellegzetes kattanását a zár kioldásának.

- Nem vagyok olyan hülye! - nehezen, de sikerült elkapnom a férfi pillantását. Fájdalom tükröződött a szemeiben, nekem pedig kicsordult egy árva könnycseppem. - Tegye le a fegyvert! Tegye le a fegyvert, most!

- Rendben, rendben, nyertél. Leteszem a fegyvert - mennydörgésként hatott, ahogy a Glock az avarba esett. - Te irányítasz, Cory. Engedd el!

- Nem vagyok ostoba.

A Revolver dördülése sikolyként hatott a csendes éjszakában az erdő közepén.