K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Hetek teltek el mindennapi kötés cserével, az átszakadt izom masszírozásával és fájdalomcsillapítók rágcsálásával. De megtette a hatását - csaknem egy hónap múlva, úgy szálltam ki a liftből a munkahelyemen, hogy újra dolgozni tértem vissza. Izgatottan sóhajtottam fel, összedörzsöltem a tenyereimet és reflexből megmozgattam a vállaimat. A durva kötszer nekifeszült a bőrömnek, de már megszokott volt. Csak azért volt még mindig befedve, hogy az izomgyulladás végett használt kenőcsöt a helyén tartsa - idézőjel kezdődött és bezárt. Jó páran meglepetten néztek rám, én viszont mosolyogva köszöntem vissza és válaszoltam a megszokott 'hogy vagy?' kérdésekre. Mindenki arra számított, mekkora traumaként fogom azt megélni, hogy megsérültem munka közben - de nem. Csupán az orvosok által kiírt időt töltöttem otthon, semmiféle pszichés problémám nem akadt belőle. Ezzel pedig szinte mindenkit megleptem, hiszen attól féltek, hogy kiborulok vagy éppen bekattanok. De szerencsére egyik sem történt meg. Talán azért, mert erős az idegrendszerem, vagy éppen azért mert számítottam rá, hogy ez akármikor megtörténhet velem. Azzal, hogy az ember FBI-ügynök, sok minden együtt jár; köztük ez is. 

Derek felpattant az asztalától, mikor meglátott és egy széles vigyorral lépett elém. Minden zavart, minden árgusan figyelő pillantást mellőzve fonta a karjait a derekam köré. Én ugyanezt tettem, csak én a nyaka köré tekertem a végtagjaimat. 

 - Nem úgy volt, hogy ma már egész nap nem jössz?

- Unatkoztam otthon - döntöttem oldalra a fejemet. - Kyle megint Alaszkában, Joanna még mindig egyezkedni próbál, ami Skype-on meglehetősen nehéz. Nevetséges, hogy ő akart válni, most meg könyörög a bátyámnak, hogy költözzön vissza és beszéljék meg...

- Kyle biztos megoldja - bólintott komolyan. - Ismerem, tudom, hogy megoldja. Ezen ne aggódj. És szia - nem várta meg, hogy akármit is szóljak száját már az enyémre is nyomta. 

Rövid és édes csókocska volt csupán, olyan kis konzervatív amit az ember az utcán néha-néha megenged magának a szerelmével. Vagy éppen a munkahelyén, mint a mi esetünkben is. Az orrával megbökte az arcomat, miután elhúzódott, ennek hatására egy halovány de annál őszintébb mosoly kúszott az arcomra. 

- Neked is szia - diszkréten elhúzódtunk egymástól. Éreztem magunkon a többi női ügynök tekintetét, valamint férfiakét is. Szinte már gyilkosan féltékeny tekintetek voltak. Éljen az öröm a másik öröméért cucc. - Azt hiszem, nekem is szükségem lenne egy kávéra - céloztam rá, mikor megláttam, hogy mit vett a kezébe az asztaláról. 

Csak intett a szabad tenyerével, hogy 'tessék csak', én pedig mosolyogva vettem az utamat a miniatűr konyhának alig nevezhető helyiséghez. Meglepetten vettem észre, hogy Spencer is ott tartózkodik éppen. Megálltam a szekrénynél, hogy kivegyek egy bögrét, mikor megütötte a fülemet a beszólás:

- Ácsi, kávét is tegyél a cukorba - nevetett jóízűen az afroamerikai férfi. 

- Baromi álmos vagyok - jött a monoton válasz. 

- Későn feküdtél? 

- Nagyon - dörmögött továbbra is, tőle nem megszokott módon Reid. 

- Hajrá! - vigyorodott el szélesen, majd felkapva a frissen főzött kávét, töltötte meg a kerámiámat. 

- Nem azért voltam fent - engedett meg egy rövid kuncogást a zseni. 

- Értem - nevetett jókedvűen. - Mesélj! Miért nem tudott az ifjú dr. Reid aludni? Kitalálom: a hidegfúzión morfondírozott? Nem, nem, nem. Adatokat magolt? Nem, nem, megvan, megvan! - lelkesedett be teljesen. - Ez az! A Star Treket nézte és a hibákon röhögött. Heh?

- A Star Trekben nincs is olyan sok tudományos baki, főleg ha azt nézzük, hogy milyen régen készült. Van pár valószínűtlen dolog, de ordító bakik nincsenek - hadarta el gyorsan. 

- Aha - csapott a vállára, majd belekortyolt a saját újra töltött italába.

- Hé, Morgan! - szólt utánunk, mikor már éppen otthagytuk volna egyedül. - Te szoktál álmodni? 

- Hogy mi? - hökkent meg. 

- Azt hiszem, hogy erre a rémálom a megfelelő kifejezés - magyarázta zavartan, ahogy közelebb sétált. 

Derek előbb rám nézett, majd vissza a fiatal férfire. Ugyanaz járhatott a fejébe, mint nekem. Ezen a beszélgetésen mi ketten már egyszer átestünk, mikor engem is kergettek a szörnyű gondolataim vadászebei éjszakánként és izzadtan felriadva, a WC felett öklendezve kötöttem ki minden éjjel. Ezt végigfuttatva az agyunkba fordultunk vissza, szinte egyszerre a doktor felé. 

- Ezért nem tudsz aludni? - jobbnak láttam, ha én nem szólalok meg és csak ő beszél most a kollégánkkal. 

- Régebben is voltak néha rémálmaim - hadart zavartan. - De mostanság minden este. 

- Miről szólnak?

- Erről! - mutatott körbe. - A munkánkról. Neked nincsenek?

- Biztos vagyok benne, hogy ezt nem velem kéne megvitatnod - fordította el tüntetőleg a tekintetét a barátjáról. 

- Miért nem?

- Azért mert - itt megakadt és már-már kétségbeesetten figyelte a cipője orrát. - Gideonnak szóltál már róla? - tagadólag megrázta a fejét. - Pedig kéne. 

- Hali! - csilingelt a fülünkbe Penelope vidám hangja. Mikor meglátott engem és Dereket egy fájdalmas fintor költözött az arcára, de ettől függetlenül Reid felé mosolygott. - Hotch üzeni, hogy nyomás a tárgyalóba most - fordult már azonnal sarkon is. - Öhm, megzavartam valamit a triumvirátus-erejében? 

- Nem, dehogy - ráztam meg a fejemet és már léptem is abba az irányba amerről ő érkezett. 

Spencer viszont gyorsabb volt, és amilyen gyorsan csak tudott már el is tűnt a helyszínről. Mellettem a technikusunk és a társam összenéztek. Nem tudtam pontosan mi volt a pillantásban, nem tanulmányoztam a szőke nőt. Túlságosan is bensőséges volt ahhoz, hogy beleavatkozzak. Akkor mozdultam meg, mikor Derek szolidan a hátam közepére rakta a tenyerét. Egy sanda tekintést tettem a vállam felett rá, de már indultam is. Ahogy megérkeztünk JJ már az orrom alá is dugott egy aktát. A munka, az munka.

- McAllister, a Massanutten hegy nyugati lejtőjén Virginiában két holttestet találtak az erdőben - osztotta szét a maradék mappát is. - Mindkettőn tompa tárggyal okozott fejsérülés. 

- Csontvázak? - hökkent meg a fiatal doktor.

- Csak az egyik - rázta azonnal a fejét a szőkeség. - A másikat ma reggel ölték meg. 

- A kettő között mi a kapcsolat? - emeltem meg a szemöldökömet, ahogy lehuppantam egy szabad székre és belekortyoltam a kávémba. 

- Hasonló sérülések, a két test huszonkét méterre volt egymástól - Aaron lenézett rám és küldött az irányomba egy biccentést. 

- Az akta többi része? - tárta szét a kezeit Morgan, mikor meglátta az igencsak foghíjas dossziét. 

- Ez minden - sütötte le a fejét az öltönyös. - A seriff a helyszínen vár minket. 

- Repülőgéppel csak félóra az út - dobta be Jennifer, amit én se tudtam megállni, hogy ne szaladjon össze a szemöldököm. 

Furcsa volt az egész. A hiányzó szükséges adatok, a kettő hulla után is siettetés. S valljuk be, hogy mi nem éppen ilyen egyszerű eseteken dolgozunk. Tehát így eléggé zavarodottnak látszott az egész. 

- Ilyen sürgős? - végül az afroamerikai ügynök volt az, aki kinyitotta a száját. 

- Olyan bizonyítékot találtak, ami felbőszítheti a lakosságot - pillantott a kollégájára jelentőségteljesen a friss édesapa. 

- Sátánkultusz - dobta a saját lapjait az asztalra Gideon. 

Nem tudtam megállni, hogy egy halk hümmögés ne csússzon ki az ajkaim között. A tekintetem először Spencerével találkozott, aki ugyanolyan zavart arccal bámult rám, mint amennyire én őrá. Elkaptam a pillantásomat és felnéztem a mellettem álló Morganre. Ádázan figyelték egymást Hotch-csal - nem akartam foglalkozni a pupilláik mögé bújó rejtett tudással. Viszont pontosan tudtam, hogy már rég nem az ügy miatt művelik ezt.

×××

Peter Ustinov mondta egyszer: "Sajnos a túl sok álomnak azaz az ára, hogy több rémálom keveredik álmaink közé."

- JJ ha lehet, el kell titkolnunk ezt a részletet az sajtó elől - intézte jelentőségteljesen a szőkeséghez a szavait Aaron. 

- Mindent megpróbálok - bólintott. 

- Ez miért olyan fontos? - bukott ki a kérdésem a számon. 

Szinte azonnal meg is bántam, de ezt igyekeztem nem mutatni. Pár hét kiesés meglátszott a csöppet, amit csakugyan próbáltam nem kinyilvánítani. Derek ezt pontosan tudta, mégsem szólt semmit. Mellettem ülve elmerült az aktájában és teljes mértékben figyelmen kívül hagyta öltönyös felettesünket. 

- A nyolcvanas években kész hisztéria tört ki sátánista rituális gyilkosságok miatt. Sátáni pániknak nevezték - sorolta Reid, ahogy a kezében tartott tollal szórakozott. - Egy könyv megjelenése váltotta ki. Hipnózis során előhozott, elfojtott emlékekről szólt. Olyanok emlékeiről, akiket gyerekkorukban sátánista rituálékhoz használtak fel. 

- Az emlékek jó részéről később bebizonyították, hogy nem valódiak - tűzte hozzá Hotchner. 

- Több terapeuta mégis igaznak fogadt el ezeket és hasonló emlékeket kerestek a saját pácienseiknél is. Egy év múlva, több ezren bukkantak fel ilyen elfojtott emlékekkel - mutatott idézőjeleket a levegőbe, ahogy rám nézett. 

- Az FBI nyomozást indított, arra az eredményre jutottak, hogy a rituális gyilkosságok többsége inkább legenda, mint valóság. 

- Azt állítod sátánkultusz nem létezik? - fontam keresztbe a mellkasom előtt a karjaimat.

- Létezik - tiltakozott mögöttem lévő ülések egyikéről Gideon. - De a sátánisták általában temetőket, templomokat megszentségtelenítő fiatalkorúak. Amennyire én tudom, az Egyesült Államokban bizonyított sátánista rituális gyilkosság még nem történt. 

- Lehet, hogy most igen - szólalt fel az afroamerikai ügynök, ahogy különös figyelemmel tanulmányozta az egyik helyszíni fotót. 

Tudtam, hogy melyik ragadta meg annyira a kis szürke agysejtjeit. Ahányszor én is megpillantottam, nem tudtam csak átsiklani felette. Kulcsfontosságú volt, hiába rándult össze a gyomrom a megjelölt fa előtt fekvő, megfeketedett csontváz képétől. Éreztem a társam szemeit magamon, ahogy a frissebbik holttestét fotójára bámultam összeszorított ajkakkal. Nem jött ki egy hang se a torkán, kivette a kezemből a papírdarabot és becsúsztatta a sovány mappa hátuljába. 

×××

Az ágak között láttam, hogy közeledik az újdonsült édesapa és egy helyi rendőr. Derek már lent volt a domb alján előttük, de köszönés nélkül fordult vissza felém és a kezét nyújtotta. Mikor elfogadtam finoman lesegített a sima terepre - és csak akkor fordult a főnökünk felé. Tudtam, hogy provokálni akarja, de akármennyire is a sötét bőrű férfi mellett álltam, egyáltalán nem tartottam jó ötletnek. 

- Ma is futni jött ide? - érdeklődött a szintén fekete rendőrtől.

- Melegítőben volt - emelte meg a vállait a kérdezett.

- Az alkalom szülte a gyilkost, vagy az ismer kifejezetten a srácra várt itt? - pillantott le napszemüvege mögül Hotch-ra.

- Ismer?

- Ismeretlen elkövető - magyaráztam, ahogy visszaléptem a kis csapathoz. - Ha sátánista bűntett, vajon számít ki az áldozat?

- Lehet, lehet hogy nem - nézett le rám a társam és egy enyhe mosolyt eresztett meg felém. 

- Hirtelen támadás egy könnyen becserkészhető áldozat ellen, aki védekezhetett volna, egy a helyszínen talált tárggyal - emelte fel a fegyverként szolgáló masszív szikladarabot. 

A gyomrom összerándult a rajta látható vér és kevéske agyvelő keverékétől. Biztos voltam benne, hogyha tovább mutogatja körbe-körbe elhányom magamat. Morgan látta az elsápadó arcomat, így jótékonyan elém lépett széles mellkasával takarva a gusztusos látványt. Hálásan küldtem felé egy felfelé ívelő görbét. 

- A tettes nem készült fel. Sátánista? - nyeltem egyet, mikor a párom karja mellett ismét megpillantottam a követ.

- Mansonék se készítették elő a gyilkosságokat - ráncolta a homlokát. 

- Sokan megfordulhatnak errefelé - tekintettem körbe. Szigorúan kerülve a gyilkos fegyvert. Mikor az őrmester elsorolta mennyire látogatott is a hely elismerően hümmögtem. - Ha rituális gyilkosságokat akarsz elkövetni, ilyen forgalmas gyalogösvényt választasz? 

- A másik helyszín, a rituálé helyszíne, ahol a pentagramma van - szavazott le azonnal Aaron. - Itt szemelem ki az áldozatot, majd átvonszolom oda. 

- Miért nem tette? - emeltem meg a szemöldökeimet a felettesem elé lépve. 

Nem válaszolt semmit, csak nézett rám összehúzott szemekkel. Éreztem, hogy dühös rám - ránk. De nem volt hajlandó meghajolni előtte emiatt. Lehet, hogy ezzel csak még inkább kihúztam nála gyufát - de nehogy már a magánéletünket is meg akarja szabni, csak mert ő nevezte ki valamilyen nagykutya az egység élére. Csak meredtünk egymás sötét íriszeibe, egyikünk sem volt vevő az engedésre. A szemem sarkából láttam, hogy Morgan összeszorítja az állkapcsát, de nem tesz semmit. Akármennyire is kedveltem a volt ügyészt, képtelen voltam hagyni, hogy ezt csinálja. 

Végül ő volt az, aki elcsapta a fejét. Győztes és gunyorosan elmosolyodtam, majd megráztam a fejemet. Tudtam, hogy a méltóságát kellett legyűrnie ezzel, de megtette. 

- Találtatok bármi érdekeset? - lépett dühösen Jasonhöz.

A pillantásunk találkozott a partneremmel, mire csak fáradtan felsóhajtott. Azonnal éreztem, hogy hülyeségemmel egy rettenetesen hosszadalmas és bonyodalmas dolgot indítottam útjára. A néger férfi átkarolta a vállamat egy pillanatra, csak egy pillanatra ejtette az állát a fejem búbjára már el is húzódott. Mindketten tudtuk, hogy ennek örülhettünk, hogy az öltönyös így elengedte az egészet - amint hazaértünk várhatjuk a fejmosást. De mire? 

Arra, hogy élünk?