××××

A férfi már-már felnevetett, ahogy a kezébe kapta a borítékot. Szokásához híven most is az ujjai között pihent napjának első szál cigarettája és meglehetősen boldogan szívott bele mikor visszanyújtotta a papírtokot a fiúnak, hogy bontsa ki. Érezte magán a kék szemek vádlását, de csak felsóhajtott. 

- Na mi az, Eric fiú? - szélesen vigyorgott és vidáman megemelte a szemöldökeit. - Kezdesz visszatáncolni?

- Szó sincs róla - rázta az gyorsan a fejét, de túlságosan is gyatrának érezhette hazugságát, mert szinte azonnal korrigált is. - Vagyis - kapott levegő után, mire a napszemüveges csak megnyalta a szája szélét és válaszra éhesen meredt a társára. - Vissza kellene vennünk, Zad - zavartan megdörzsölte az arcát. - Túl feltűnőek vagyunk már, egyelőre van elég infónk a csajról. Egy kis visszavonulót kellene fújnunk. 

- Hadd gondoljam át - dőlt előrébb az ülésen és az üres borítékot a műszerfal tetejére dobta. Csak egy-két pillanatig maradhatott úgy, de az az idő épp elég volt partnerének arra, hogy megnyugodjon: semmi következménye nem lesz szavainak. Főnöke keze viszont villámgyorsan mozdult. Észre sem vette, de már orrába nyilallt a fájdalom, a koponyája pedig hangos csattanással találkozott az anyósülés felőli ablakkal. Vér fröccsent a hófehér papírra, ahogy a kormány mögött ülő férfi baljával végigsimított jobb öklén. - Egy dolgot ajánlok, hogy soha ne felejts el Eric. Itt csakis, kizárólag - tagolt a mondatát szavanként a srác számára, - egyedül én döntöm el, hogy mikor miből volt elég. Itt én döntök. Világos voltam? 

A mellette ülő fiatal férfi ijedten bólogatott, ahogy tenyerét az orrára szorította. Soha nem látta még így kiakadni, bár meglepő volt számára mennyire jól kezelte az indulatait. Nem ordítozott, nem csapkodott idegbajosan. Csak behúzott egy isteneset neki. A fiú még várta volna, hogy még elhangozzon pár kioktató szófordulat, de semmi nem jött. Az alak csak figyelte miképpen kutat a partnere zsebkendő után farmerkabátjának zsebében, majd a képeket a hátsó ülésre dobta. Erősen rátaposott a gázba, a kárpiton pedig szanaszét csúsztak a fotók. Mindegyikről Khaleesi Jones arca köszönt vissza. 

××××

K h a l e e s i   J o n e s

××××××

Ujjaim csak a üres lepedőt érték mellettem. Ijedten pattantak ki a szemeim, így már száz százalékosan biztos voltam benne, hogy Morgan egyáltalán nem fekszik mellettem. Már az ajkaimon volt a neve, mikor meghallottam az ujjpercek roppanásának ismerős hangját. Óvatosan, mintha csak álmomban dobálnám magamat, fordultam át a másik oldalamra. A párnába nyomtam az arcomat, de ettől függetlenül tökéletes láttam, hogy ott ül az ágy szélén. Már jó pár napja nála voltam, nem ő jött hozzám, de eddig egyszer sem volt olyan, hogy észrevettem volna a hiányát az éjszaka közepén. Egészen mostanáig. Valami nagyon felzaklathatta, hisz' hangos ki és belégzések közepette bámult kifelé hálójának ablakán. Eléggé elmerülhetett a gondolataiban vagy csak szimplán nem akart tudomást venni a körülötte lévő dolgokról, mert egyáltalán nem vette észre, hogy mögötte ülök törökülésben és már régen nem alszok. 

- Rémálmok? - szólaltam meg végül, ahogy feltérdeltem és kidolgozott vállára simítottam a tenyeremet. Nem szólt semmit, csak megborzongott az érintésem alatt, ahogy közelebb furakodtam. - Hé, tudod, hogy nekem elmondhatod - folytattam annak ellenére, hogy tudtam most nem fog válaszolni. - Hát jó - szó nélkül a csípője köré fontam a lábaimat, a tenyereimet pedig fedetlen mellkasára simítottam. Homlokomat megtámasztottam a lapockái között és egy gyors puszit nyomtam a gerince ívére. - Én itt leszek, ha kellenék. 

Ott ültünk csendben, egészen pirkadatig. Nem szólt egyikünk sem semmit, én azért nem, mert tudtam nincs szükség töltelék szövegre, ő pedig azért nem mert nem is akart. Mikor a nap első sugarai kinyújtózkodtak Washington DC-felett, akkor moccant meg. Felemeltem a fejemet, ő finoman megérintette a bokámat. Arrébb húzódtam, kérését jóváhagyva és egyedül, összeesett vállakkal ücsörögtem a matrac közepén. Ő nem mozdult többet, csak lehajtott fejjel figyelte a parkettát. Ismét percek repültek el, anélkül, hogy beszéltünk volna egymáshoz. Ez idő alatt Clooney is felfészkelte magát mellém és nagy fejét az ölembe hajtotta. Egy apró mosollyal az arcomon kezdtem vakargatni a füle tövét. 

- Szeretlek - a kezem megállt a kutya feje felett. Felkaptam a fejemet és csak meghökkenten bámultam a barátom tarkójára. A szívem majd kiugrott a helyéről és egy hatalmas vigyor kúszott az arcomra. Nem akartam elhinni, hogy kimondta. Hogy nekem mondta. De akármennyire is esett jól, akármennyire is éreztem hasonlóan, képtelen voltam annyit kinyögni minimum, hogy én is. Egyszerűen nem ment. Azt várhatta ő is, de mikor körülbelül tíz perc múlva sem válaszoltam, megköszörülte a torkát és felállt. - Clooney, gyere! - füttyentett és úgy ahogy volt, elindult kifelé.

Még felkapta egy kapucnisát a székről, de már ott sem volt a helyiségben. A kutyus vígan kocogott gazdája után, körmei koppanásából tudtam csak, hogy merre járnak éppen. Mikor meghallottam a bejárati ajtó csapódását, csak akkor szorítottam a szám elé a kezemet és hunytam le szorosan a szemeimet. Eleresztettem az első könnycseppemet, hiszen úgy éreztem, hogy most csesztem el mindent. 

- Én is szeretlek, Derek. Én is.