K h a l e e s i   J o n e s

××××××

A hangom csak lassított másodpercek múlva tört utat magának. Képtelen voltam az arcomhoz emelni az ujjaimat, csak éreztem, hogy a kezeim remegni kezdenek. Felnyögtem. Ott, óráknak tűnő percek után, csupán egy tompa nyögés bukott ki belőlem. Akkor éreztem meg igazán a forró, ragacsos cseppeket, amik beterítették az arcomat. A homlokomat, a szempilláimat, a kiugró arccsontomat, a számat. Mindent. Még a nyakamon is éreztem, hogy egy-egy pont elindul lefelé a pólóm nyakához. De nem voltam képes letörölni magamról. Teljes sokkban voltam, mikor Derek hozzám rohant és magához ölelt. Éreztem, hogy belepuszil a hajamba, elsuttogott szavai értelmetlen mormogássá olvadtak össze. Önkívületi állapotban figyeltem a holttestet és fél kézzel belekapaszkodtam az alkarjába. Úgy éreztem magamat, mint aki kívülről figyeli és nem ura a saját testének. Szellemérintésnek érzékeltem azt, amikor a társam maga felé fordította az arcomat és egy valahonnan előkerített vizes valamivel letörli rólam a cseppeket. De ugyanolyan mocskosnak éreztem magamat. 

Végtelen hosszúnak tűnő percek kellettek ahhoz, hogy magamhoz térjek. Akkor már a külön számunkra fent tartott irodába sétáltam be, Morgan karjával a vállam körül. Megráztam a fejemet, sóhajtottam és felpillantottam az aggodalmaskodóan engem figyelő férfira. 

- Jól vagyok - ennyit mondtam ki. Meglepően egyszerűen gördült le a nyelvemről és úgy éreztem, mintha nem is én mondtam volna. - Tényleg. Csak egy kis idő kellett. 

Tudtam, hogy nem hisz nekem. Nem kellett olvasnom a rejtett érzéseiben, a szemében, ahhoz hogy tudjam. Most egy jó darabig nem fog engedni maga mellől, mert féltett. Én inkább őt féltettem magamtól. Egy dolgot nem értettem: miért pont ez volt rám ekkora hatással? Az afroamerikai ügynök leültetett a székre maga előtt, ő megállt mögöttem és lenyújtotta hozzám a kézfejét én pedig csak szorosan megmarkoltam azt. Akármennyire is nem éreztem önmagamnak akkor magamat, kellett egy pont, hogy tudjam: én még mindig én vagyok, csak sokkolt állapotban. 

- Miért pont McCarty játszotta a tettest? - JJ kérdése volt az, ami felrázott. 

Aztán az enyhe szorítás a vállamon. Úgy éreztem végképp kezdek magamhoz térni. És valahogyan mégsem. 

- Weigart megbüntette, mert a profilon élcelődött - magyarázta Calvin nyomozó. Még ő is aggodalmasan pillantott néha az irányomba. De sokkalta inkább zavartan, mikor megláttam összekulcsolódott kezeinket a partneremmel. Sejtettem, hogy a többiek ettől már biztosan tudták mi folyik köztünk. Ha már hamarabb ki nem derítették biztosra. - Büntetésből lett ő a tettes, és kuksolt egész délután a kocsi csomagtartójában. 

- Állj! - emelte fel a hangját Jennifer. - Honnan tudta a tettes, hogy lejátsszuk a lövöldözést?

- A zsaruk pofáznak - szólalt meg Derek. Hallottam a hangján az indulatot, ezért csak megszorítottam az ujjait nyugtatásképp. - A zabos zsaruk hangosan. Otthon, a kocsmában, az edzőteremben. Bárkinek. 

- Mit tudunk? - Gideon is csatlakozott a beszélgetéshez. - A tettes már nem csak civileket sebesít meg, meggyilkolt egy rendőrt is. Azaz: nagyon bevadult. Stratégiát váltott. 

- Mi az amit másképp csinált?

- McCarty nem véletlen célpont volt - a hangom monoton volt. - Nem hasba lőtte, hanem fejbe. Kivégezte. Üzenetet küldött vele: nem lophatod el a hírnevemet. Az egója nem tűrheti ezt, úgy érzi alábecsülik - megköszörültem a torkomat és gyorsan megropogtattam a hátamat. - De egy dolgot nem értek: miért sebesíti meg az áldozatait?

A hirtelen mobilcsörgés megzavart. Felkaptam a fejemet és láttam, hogy a sötét bőrű férfi mélyen a zsebébe túrt a készülékért. Elnézést kért és elengedte a kezemet, majd arrébb vonult.

- Egy gyilkos vagy az áldozataival, vagy a sajtóval lép kapcsolatba - magyarázta Jason. - A sajtóval nem lépett kapcsolatba. Így maradnak az áldozatai.

- Csak egy módon teheti. 

- Garcia elkészítette a helyrajzi profilt - sétált vissza mellém és már meg is ragadta a kezemet. - A helyszínek két pont között helyezkednek el. 

- A kórházak - indult meg kifelé Hotchner. 

×××

Ahogy ott ültem a társam mellett úgy éreztem, immár túltettem magamat a sokkon. Legalábbis a 90%-án. A fax zümmögése megzavart a gondolataimban és a jegyzetelésemben a sebészről, így felpillantottam. 

- Ez Garciatól érkezett - magyarázta feleslegesen. - Landman volt katona, sőt katonai rendőr is. 

- Na, egy bűnüldöző szerv tagja - jegyeztem meg, ahogy lefirkantottam a doktor neve alá az új információkat. 

- Okos volt. Az állam fizette a tanulmányait, katonaorvos lett belőle. Kórházról kórházra vándorolt, míg végül leszerelték 2001-ben - az asztalra dobta a papírt és rám nézett, hogy mennyit sikerült lejegyzetelnem ebből. 

- Doktor Landmant nem érte mostanában túl sok stressz? Nem kapott fegyelmit? Az egóját nem érte valami nagy csapás?

- Nem őt nevezték ki sebész főorvosnak - válaszolt másodpercek múlva az igazgatónő. 

- Házkutatási parancs kell a házára - adta ki az utasítást Gideon. - Hátha meg lesz a fegyver. 

Derek biccentett és intett nekem, hogy menjünk. Egy fejdöntéssel elköszöntem a direktorátus vezetőjétől, majd sarkon fordulva kisiettem az irodából. Szaporán kellett kapkodnom a lábamat a férfi mellett, hisz' sietnünk kellett. Muszáj volt, hogy minél hamarabb lekapcsolhassuk a tettest, ha a doki az. Vagy úgy egészében kivonni a bűnöst a munkaköréből. 

- Csak az időtöket pocsékoljátok Landmanre! - kiáltott utánunk egy meglehetősen ismerős hang. - A nyakamat teszem rá, hogy zsákutcába futtok bele - megtorpantam és hátrapillantottam a vállam felett. A bátyám ott állt, sötét ingben és farmerben, a kezeit lazán zsebre rakta. - Arra is a nyakamat teszem, hogy a tettes ranger volt - sétált közelebb nyugodtan. - De ti tudjátok. 

- Kyle - hökkentem meg, de azonnal fel is oldódtam és a nyakába vetettem magamat.

- Nem számítottál rá, hogy tényleg eljövök? - kuncogott fel, ahogy végigsimított a hátamon. - Pedig nagyon szívesen segítek, amiben csak tudok - elhúzódtam tőle és visszaálltam Morgan mellé. - Helló, testvér - fogtak kezet és egy gyors vállpaskolós ölelésbe is húzták egymást. 

- Szóval szerinted nem ő az?

- Kétlem - csóválta meg a fejét. - De beszéljetek vele. Ha nem ő, akkor majd megmondom, hogy tudtam. 

×××

- Belépett a hadseregbe, akadémiára járt, hat évet szolgált, aztán '95-ben fegyelmi okokból leszerelték - darálta le Kyle, mikor elmondtuk neki a nevet. Az afroamerikai ügynök csak helyeselve bólogatott. - Ezt eltitkolva került az armingtoni rendőrséghez. Pár hónapig volt csak zsaru, mert kiderült, hogy hazudott a leszereléséről és kirúgták. Nem sokkal később ápolói oklevelet szerzett és azóta Dowd kórházról kórházra jár - döbbenten figyeltem a bátyámat, aki csak egy erőtlen félmosolyt dobott felém. - Megmondtam, hogy ranger volt. 

- Tehát ismeri? - emelte meg a szemöldökeit Gideon.

- Pár hónappal azelőtt kerültem a hadsereghez, mielőtt menesztették - magyarázta. - Igen, ismerem. Együtt szolgáltunk Afganisztánban. Dowd nem normális. Azzal szórakozott, hogy gyakorlatozásokkor az újonc kadétok után lőtt, hogy legyenek gyorsabbak. Egy nárcisztikus barom, mindig kötekedett mindenkivel, a saját hibáiért minket szidott. Senki se kedvelte. Ezért nem volt csoda, hogy jelentettük a kihágásait az ezredesnél. 

- Kyle - sóhajtottam fel szaggatottan.

- Szóval csoda, hogy nem keresett meg ennyi év után és puffantott le - erőltetetten és kedvtelenül felnevetett.

Biccentettem neki, majd ő arrébb vonult, én pedig idegesen toporogtam állóhelyemben. Éreztem, hogy Derek immár mellettem állt, de nem néztem rá, sem nem szóltam hozzá. Csak nyugtalanul járt a lábam, éreztem már görcsöl a combom alsó rész a túlzott izom munkától, de nem zavart. Nem akartam, hogy zavarjon. 

- Hé, nyugalom - tette a vállamra a kezét nyugtatásképpen. 

- Reid és Hotch bent vannak. Nem leszek addig nyugodt, míg épen ki nem jönnek - meredten bámultam a kétszárnyú ajtóra.

- Khal, a délelőtti is alaposan megviselt. Amit nem csodálok - kezdte, de a lövés félbeszakította.

A sikoly már formálódott a torkomban, de mikor megláttam a felbukkanó Aaront, mintha egy mázsás súlyt vettek volna le a fejemről. Ledobtam Dowd aktáját és a főnököm felé vettem az irányt, hogy ne hallgatva rá, hogy mennyire nem szereti a személyeskedéseket átöleljem, hogy szerencsére minden oké vele és Spence-el is.

Shakespeare azt írta: "Semmi sem olyan hétköznapi, mint a vágy, hogy ne legyünk azok."