K h a l e e s i   J o n e s

××××××

Igyekeztem nem ledöbbenni azon, hogy Derek arra készül - ha a főnökünk jóvá hagyja -, hogy vonjuk be a bátyámat a nyomozásba. Arckifejezéséből ítélve pedig, ami már szerencsére nem volt annyira vészesen fejthetetlen, mint ismeretségünk elején, azt olvastam ki, hogy már konzultált az ex-katonával és az ügyről való tudnivalókat is átküldte neki. Szinte már imádkozott azért, hogy rábólintson, hiszen ha kitudódnak a dolgok lehetséges, hogy a munkájával fizet érte. Csak megcsóváltam a fejemet, és már-már átkoztam magamat érte, hogy ennyire képes voltam őt kedvelni.

- Igaza van, Hotch - az öltönyös rám kapta a tekintetét, én pedig gyorsan vetettem egy amolyan 'Ezért még sokat kell fizetned'-pillantást Morganre. - Kyle tudna segítene az ügyben, valóban kapott ilyesfajta kiképzést is és esetleg ha a férfi ranger volt, lehet hogy ismeri is. 

- Milyen adat kell még? - köszörülte meg a torkát a nyomozónő, visszaterelve a témát. 

- Több helyszín - mondta ki egyszerűen a színes bőrű ügynök, de láttam, hogy az állkapcsa megremeg egy kissé. 

- Sajnos lesz több. A pasas bizonyítani akar - csóválta meg a fejét Aaron. - Hívd fel azt az ismerőst. Talán tényleg hasznát vesszük. 

×××

Döbbenten figyeltem a káoszt. Sokkal rendezetlenebb volt, mint a többi helyszín, amit igyekeztem annak betudni, hogy egy étterem teraszáról van szó, leverték a tányérokat és szétrepedtek az üvegkancsók. És próbáltam elnyomni azt a kis belső hangot, ami kissé hamiskásan sikítozott a fejemben, hogy a gyilkos bedurvult. 

- Három áldozat - pillantottam Gideonra, ahogy csípőre tettem a kezemet, a napszemüvegemet pedig feltoltam a fejem tetejére. - Egyik se halt meg. Negyvennyolc óra telt el az utolsó lövöldözés óta. 

Magamban hozzátoldottam: még egy helyszín, ami hozzásegít a profil megalkotásához. De megéri ez? Több bűntettet, több áldozatot kívánni, hogy elkaphassunk egy elmebeteg sorozatgyilkost? A válasz kegyetlen volt, de megérte. Megérte azért, hogy rács mögé dughassunk egy ilyen szemetet vagy ami még jobb lett volna: halálsorra. Csupán ezért kellett több sebesült semmi másért. De a szívem összefacsarodott, ahogy arra gondoltam, hogy milyen trauma, milyen haláluk napjáig kísértő élmény marad ez. Csupán azért, mert pár ügynök több helyszínt akart. Megcsóváltam a fejemet és elcsaptam azt. Csupán azért történt meg, mert egy pszichésen nem rendben lévő ember ebben örömét leli. Nem a ti hibátok, Khal. Nem a tiétek! - igyekeztem győzködni magam, de tudtam, hogy nem fog sikerülni. 

- A sajtó és az FBI jelenléte felerősíti azt a vágyát, hogy újra lőjön - magyarázta a rangidős profilozó. 

Tudtam, hogy látta rajtam, hogy kissé megviselt az újabb rémtett. Ezért sejtettem, hogy olyan szándékból is beszélt, hogy megnyugtasson: nem az én, nem a mi hibánk. Nem tudtam, miért pont ez az ügy. Miért nem az első? Már hónapok óta dolgoztam ehhez hasonló bűntényeken és még most kezdett, úgymond beütni. Megrémisztett a tudatlanságom és az, hogy mikor lemegy a nap és mi ágyba leszünk ítélve, hogy pihenjük ki magunkat és újult erővel folytassuk a nyomozást - na akkor, a karmos rémálmok el fognak lepni és verejtékben fürödve ébredek fel az éjszaka közepén, úgy zihálva mintha lefutottam volna egy maratont. 

- Szóval? - gondolatmenetembe ismét Calvin nyomozó zavart bele. 

- A helyzet egyre rosszabb lesz.

- A rendőröknek sürgősen kell a profilja - JJ arca is kétségbeesésről és zavarról árulkodott. - Kész vagytok?

- Államiak - krákogtam és a barna inget viselő csapat felé biccentettem. - Másodjára lépte át a körzethatárt. 

- Kész vagyunk - tért vissza Jennifer kérdésére Jason. - Utálni fogják - rázta meg a fejét és intve nekem elindult. - A bátyádnak ha jól tudom már átment az anyag, igaz? - csak bólintottam, mire ő is. - Helyes. Majd átnézi és megmondja, mennyire valószínű, hogy egy volt társa műve-e ez. Remélem, hogy tud segíteni, mert hogy őszinte legyek Khal: eddig nem sok esélyt látok arra, hogy időben elkapjuk a tettest. Pedig én mindig tudni szoktam, de most: kész homály.

Megértően döntöttem meg ismét a kobakomat és hónapok óta először láttam zavartnak a főnökömet. És nagyon jól tudtam, ahol már Jason Gideon se lát túl sok esélyt, ott tényleg gond van valamilyen szinten. 

×××

- Ez a profil még csak egy vázlat - kezdte a sajtófelelősünk, ahogy végigpillantott az összehívott rendvédelmiseken. - Nem adhatjuk át a sajtónak. Ha túl korán adjuk ki, újabb áldozatok lesznek - egy apró fejhajtással megköszönte a figyelmet és az ő helyét felváltotta Hotchner. 

- Egy harmincas, negyvenes férfit keresünk. Veterán, nagy autója van abból lövöldöz, de nem olyan nagy, hogy szemet szúrjon. Valószínűleg egy Sedan, átalakította, hogy elférjen benne ő és a fegyver, és ne lehessen hallani a lövést. A tettest kétféle személyiségzavar jellemzi: a nárcizmus és a paranoia. Rengeteget edz és mindig van nála fegyver. Abszolút egoista, az empátia hiányzik belőle, képtelen elismerni a tévedéseit, másokat okol a saját hibáiért. Barátai nincsenek és gyakran váltogatja a munkahelyét. Veszélyes hivatást választ, hogy bebizonyíthassa felsőbbrendűségét annak a világnak, ami szerinte alábecsüli. Emiatt a bizonyítási vágy miatt kezdett lövöldözni. Úgy véljük szándékosan lépi át a körzethatárt és támad a műszakváltás idején. Sokat tud a bűnüldöző szervekről. 

- Szóval közülünk való?

- Úgy véljük az volt - rövid hatásszünetet tartott, ahogy meredten bámulta az egyik rendőrt. - De lehet, hogy még mindig az. 

- És hány éves a kapitány? - röhögött fel az egyik.

- Elég! - fordult hátra az első sorból egy megőszült kolléga. - Egyelőre ennyi volt. Jöjjenek az irodámba.

×××

- Khal, Jerry Middleton még jobban délfelé fordult - hallottam meg a fülesemben Hotchner hangját. - Meg tudod csinálni? 

- Így jó? - tettem eleget a kérésnek. 

- Remek. A kamera maradjon ott - az ujjam megremegett egy pillanatra, de nem mozdítottam el a kütyüt egy milliméterre sem. 

- Úgy tűnik Jerry Middleton nem láthatta az orvlövész járművét, mikor meglőtték - csatlakozott Gideon is. - Néhány faág takarja. 

- Én innen tisztán látom a járművet - Spencer tónusa belecsilingelt a hallójáratomba. Megborzongtam a kis szellőtől. Kicsi volt, ám annál hidegebb. - Tim Riley is láthatta, ha felnézett. 

- Jó, nyissátok fel a csomagtartót, nézzük Reid látja-e!

- Áh, sajnos nem, nem látom. 

- Az egyes pozícióból semmi - ismételte meg az információt tömören Jason. 

- Jól van emberek, kettes pozícióba!

Az öltönyös főnököm utasítására elindultam az új helyemre. Mikor megálltam és az idegesítőn nyikorgása a cipőmnek is abbamaradt: körbepillantottam. Derek állt hozzám közelebb, nem a zseni, még se elég közel ahhoz, hogy zavartalanul beszélgethessünk. Percek óta álltam ott némán, semmi jel, semmi parancsszó. Mikor felpillantottam láttam meg, a beöltözött kommandót és a kocsiból szivárgó füstöt.

- Derek! - fojtottan kiáltottam el magam, de már akkor futásnak eredtem. - Derek, földre! - felém fordult, de akkor már ledöntöttem a lábáról. 

Szabályosan kinyúltam rajta, de még a szemem sarkából láttam, hogy a csapatunk doktora is elterül a zöld pázsiton. Nem tudtam, hogy komoly helyzet volt-e vagy csak téves riasztás, ettől függetlenül lent tartottam a földön. Ami elég érdekes nézett ki, mit ne mondjak.

- Nem számítottam rá, hogy így letámadsz. Ráadásul egy nyilvános parkban - motyogta a fülembe. - Vad.

- Nem tudtam-e, hogy vészhelyet van-e - az enyhe rímtől, vagy nevezzem akárminek is, egy pillanatra sajogni kezdett a fejem. - Szívesen, egyébként - mikor láttam, hogy leteperték a gyanúsítottnak nyilvánított rendőrt, felrúgtam magamat a földről és a kezemet nyújtottam Morgannek, hogy segítsek neki felállni. Csak felvont szemöldökkel nézett a kézfejemre. - Mi az? El kell a segítségem.

- Én hősöm - tápászkodott fel ő is. Nem tudtam megállni, hogy ne kuncogjak fel enyhén, a helyzettől és a baljós gondolataimtól függetlenül. Egyszerűen muszáj volt, szükségem volt egy kis minimális vidámságra. Feltápászkodott, majd egy vigyort leküzdve lepillantott rám. - Kineveted az idősebbet?

- Én? Miket nem feltételezel rólam - tettem felháborodottan, túljátszva a szerepemet csípőre a kezemet. 

Megcsóválta a fejét, ahogy az az ádázan széles mosoly erőt vett rajta. Imádtam a mosolyát. Ahogy fültől fülig képes volt elvigyorodni, ahogy a szemei is vele mosolyogtak, nem csak kényszeredetten húzta szét az ajkait, hogy ne bántson meg. Nem akartam elhinni, hogy ő az enyém. Nem akartam elhinni, hogy őszintén vidám mikor velem van. Mert tudtam, hogyha nagyon beleélem magamat, akkor hatalmas csattanás lesz a vége. De nem tudtam legalább egy kicsit nem elhinni, hogy igenis az enyémnek mondhattam azt a csalafinta görbét. 

Mikor nem szólt semmit, elindultam fel a dombon. Az első kommandóshoz érve kikérdeztem, hogy mi hogy. Ő készségesen elmondta a tudomására jutott dolgokat. Éppen előre fordultam, mikor az előttem haladó gyanúsított feje hátracsuklott, én pedig éreztem, hogy valami meleg fröccsent rám. Csak döbbenten meredtem az immár halott rendőr homloka közepén tátongó lyukra és azonnal tudtam, mi van az arcomon.

Nem voltam képes sikítani.