K h a l e e s i   J o n e s

××××××

Becsaptam magam után a fekete terepjáró hátsó bal ajtaját. A többiek az enyhe lejtő szélén álltak. Derek járt legelöl, mikor látta, hogy csatlakoztam hozzájuk, felvont szemöldökkel nyújtotta felém a kezét segítség gyanánt.

A vállammal félrelöktem a kinyújtott jobbját, ahogy teljesen nyugodtan sétáltam le az enyhe meredeken.

- Az se jó, ha udvarias akarok lenni? - lépett mellém, megjátszott érdeklődéssel. - Esetleg szimplán rasszista vagy?

- Nem kellett segítség - vetettem rá a szemem sarkából egy pillantást. - És bízz bennem: ha fajgyűlölő lennék, akkor azt már észrevetted volna.

- Érdekes, hogy azt kéred adjam neked a bizalmamat, mikor te se tisztelsz meg a tieddel - csevegett derűsen, miközben épp egy olyan hely felé haladtunk, ahol pár nappal ezelőtt egy halott lány testét találták.

- Miért tenném? - nem igazán veszekedtünk, inkább kulturált kereteken belül szócsatáztunk.

Igyekeztünk a megtartani a tiszteletet egymás és a munka iránt. Próbáltuk mellőzni a csípős - és obszcén -, megjegyzéseket. Nagyon erősen próbálkoztunk.

- Kollégák vagyunk - magyarázott nekem, mint egy kisiskolásnak, aki nem érti hogyan kell kétjegyű számmal szorozni. - Társak a tűzvonalban. Jó lenne egy olyan partner, akire igenis rábízhatom magamat, hogy fedezzen.

- Az unszimpatizálásom veled Morgan, nem fog kiterjedni a munkámra - nem akartam engedni abból, hogy enyém legyen az utolsó, diadalmas szó. 

Nem, ahhoz határozottan büszke, de mindenek felett makacs alkat vagyok.

- Egy napja se ismersz, Khal, megismerni se tudtál. Akkor kérdezem én: mi a jó büdös fenét nem kedvelsz bennem? - az utolsó tagmondatra az afroamerikai rendőr rákapta a tekintetét, egy felvont szemöldök párosítással.

Egy pillanatra elkapott egy enyhe rossz érzés, hogy most miattam mutatkozott be így a seattle-i kollégának, de a győzelem érzete átvette az irányítást. Valahol, nem is annyira mélyen, örültem neki, hogy meg tudtam türtőztetni magamat, hogy ne használjak ellene ehhez hasonló szófordulatot.

- Nem kifejezetten veled van bajom, Derek - talán rövid ismeretségünkben először mondtam ki a keresztnevét, nyíltan, szemtől-szembe állva egymással. - Hanem azzal amit képviselsz. A típusoddal. Sok hozzád hasonló srácot ismertem. Nem voltak valami pozitív kapcsolatok.

- Vagyis minden exed hozzám hasonló? - csillant fel a szeme, hogy na, ezzel most kellő fogást talál rajtam.

- Nem - ráztam meg a fejemet, ahogy figyeltem Jasont, aki már jóval előrébb tartott, mint a mi kis kettesünk. - Ismerőseim voltak olyanok, mint te. A kampuszról.

- Tagadd csak, ebből már nem tudsz kimászni. Ezt sose fogom elfelejteni - ígérte nagy komolyan, mire csak megráztam a fejemet.

Inkább ráhagytam, minthogy tovább folytassuk az értelmetlen szócsatát. Khal, neked is jókor jut eszedbe, hogy teljesen értelmetlen volt. Néha olyan nagy zseni tudsz lenni. Fejbe kellene verni; de úgy Isten igazából.

Mikor a seattle-i rendőr észrevette, hogy nem társalgunk tovább teljesen értelmetlen, a nyomozás szempontjából hasznavehetetlen dolgokról közelebb lépett hozzám. Engem automatikusan elfogott az a tipikus női érzés, mikor egy idegen férfi túl közel áll. Az a teljesen ösztönös és normális reakció, mikor a tarkódon vigyázzba feszül az összes pihe és szinte az izmaid futásra készen állnak. Zsigerből jött, megállíthatatlanul.

- Szóval ő Gideon? - kérdezte a fekete férfi, lentebb tekerve a hangerőt. - Az a Gideon? - az első szót erősen megnyomta. Megtorpantunk a tartóoszlopoknál és vártuk, hogy Jason közöljön velünk valamit vagy kérdezzen. - Aki elkapta azt a pasit Bostonban? - vigyorgott, mint a tejbetök, nem tudva, hogy rossz pontra tapintott.

- Igen ő az - biccentett az afroamerikai ügynök. A másik férfi összes fogát kimutatva vigyorogva csóválta meg a fejét elképedésében. - Hat ügynökünk életébe került.

Az idegen rendvédelmis arcára fagyott a mosoly, majd szépen lassan elúszott róla. A szeme sarkából figyelt, hátha a védelmére kelek, hogy nem tudhatta vagy hasonló jogtalan és ostoba érvvel. De ezúttal - fáj bevallani -, de Morgannek igaza volt. Helyeseltem a hangnemmel, amivel beszélt az ügyben munkatársként kezelendő férfival. Nem szóltam semmit, csak felsóhajtottam és pár lépéssel közelebb léptem a főnökömhöz, ahogy szemügyre vettem az elhagyatott és erősen lepusztult helyszínt.

- A huszonegy éves Anne Cushing itt került elő - szólalt meg Derek, ahogy elment mellettem. A karjával súrolta az enyémet, ahogy sokatmondóan pillantott rám a lány koránál. Pontosan nem tudtam beazonosítani, hogy ezzel mire célzott. Talán arra, hogy akár én is lehettem volna, ha akkor Seattle-ben tartózkodtam volna. Vagy arra, hogy túlzottan fiatal lennék közéjük. Ami egy eléggé idióta ok lenne, hisz' dr. Reid sem lehet öt évekkel idősebb nálam. - Az ő körmét is levágták. Azt akarja küzdjenek.

- De közben ne sértsék meg - tettem hozzá, ahogy Jason válla felett néztem a fotóra, ahol a halott lány arcát láthattam oldalról. - Az övet a nyakán hagyta.

- A húszas évei elején járhat - szólalt meg a rangidős férfi.

- Miből gondolod? - kérdeztük egyszerre az afroamerikai ügynökkel.

Míg ő megeresztett egy haldokló félmosolyt, én addig csak látványos ráfintorogtam.

- Elég arrogáns - fordult meg, így már az én vállam felett nézett el, nem pedig fordítva. 

Zavartan léptem egyet balra.

- Felöltöztette a holttestet - csóválta meg a fejét a ballonkabátos kollégám. 

Talán tanácstalan volt. Nem ismertem hozzá eléggé, hogy teljesen kiigazodjak a vonásain. Jelen állapotban, csak ennyit mondhattam el róla.

- Hm? - nézett kérdőn rám a főnökünk.

- A megbánás jele - a hideg fuvallatra megborzongtam, és a bélelt zsebembe süllyesztettem a kézfejeimet.

- Ez nem áll össze - vonta meg a vállát a másik férfi. - Nézzétek meg hol vagyunk - mutatott körbe. Hasonló gondolatok ötlöttek fel bennem ittlétünk óta. A helyszín és az, ahogy az áldozatot megtalálták szemben állnak egymással. - Elég világos, mi a véleménye a nőkről.

- Kidobandók - biccentettem.

- De miért öltözteti fel a nőket, ha aztán itt rakja ki őket?

×××

Előttem az első papírpohárnyi kávémmal gondolkoztam. Próbáltam összerakni az ügy nyitját, de hol itt-hol ott volt csálé, így a végére egyik elméletemet se mertem a többiek elé tárni. Az aktára nézve bambultam el, ahogy teljesen odafigyeltem arra, hogy a kollégáim miről beszélnek mellettem.

- Rendben - kezdte Morgan ügynök. - Paranoid pszichózissal állunk szemben. De a boncolásnál mit találtak?

- Ragasztó maradványt - dünnyögtem, ahogy még mindig csak félig voltam jelen. A másik Khal elbújt az elméleteim között és próbálta kiszűrni közülük a legésszerűbbeket. - Több réteg ragasztót tett az áldozatai szemére.

- Tudja, hogy megöli őket és mégis befedi a szemüket - szónokolt a fekete különleges ügynök. Valami nekicsapódott a térdemnek. Felkaptam a fejemet, és értetlenül pillantottam a férfira, aki épp lehajolt, hogy felvegyen egy labdát. - Nem akarja, hogy nézzék.

- Paranoid - vágta rá azonnal Hotchner.

- Igen, de a holttestet nyilvános helyen teszi le - vetette ellen egy másodperc tört része alatt Derek.

A következő pár pillanatban Jasonön és rajtam kívül, mind a hárman egyszerre kezdtek beszélni. Zsibongtak, mint a gyerekek az osztályteremben, csak éppenséggel korántsem olyan témáról, mint a tizenévesek szoktak. Kissé zavartan kapkodtam a férfiak között a tekintetemet, ahogy próbáltam archoz kapcsolni a hangot. Egymás szavába vágva magyaráztak, nem törődve az elméletileg betanult etikettel. Magamban megmosolyogtam egy csöppet, hogy még az FBI ügynökök nem olyan körzővel, vonalzóval és szögmérővel előállítottak, mint ahogy egyesek állítják.

- Paranoid pszichózis, de nem paranoid viselkedés - emelte meg a hangját az afroamerikai kollégánk a doktorral szemben.

- Lehet, hogy skizofrén - szólaltam meg. 

Jelentősebben halkabban beszéltem, mint ők, mégis Gideonon kívül, mind rám kapták a pillantásukat.

- Vagy nincs elég adatunk a teljes profilhoz - dobta fel a másik lehetőséget a sötét bőrű munkatársam.

- Vagy nincs elég adatunk a teljes profilhoz - dobta fel a másik lehetőséget a sötét bőrű munkatársam.

- De a gyanúsítottak körét le tudjuk szűkíteni - próbált bedobni egy előrehaladást Hotchner.

- Kevesebb, mint tizenkét óránk van, hogy megtaláljuk a lányt - mutogatott össze-vissza Morgan. - Figyelj Hotch, nem tudunk semmit.

- Jól van, elég - a rangidős viselkedéselemző hangja félbevágta az enyhe veszekedésnek ígérkező eszmecserét. - Mondd meg, hogy kész vagyunk - további magyarázkodás nélkül sarkon fordult és a kijárat felé vette az irányt.

- Hogy-hogy kész vagyunk? - persze, hogy a drágalátos társam, nem tudta megállni szó nélkül, főnöke kijelentését.

Gideon szóra se méltatta, csak behúzta maga után az ajtót és elhagyta a helyiséget. Derek majdhogynem tátott szájjal állt a szoba közepén. Már-már méltatlankodva fordult vissza felénk.

- Reid - szólította meg a doktor -, szerinted is? - mikor a fiatal férfi nem válaszolt, zavartalanul folytatta tovább. - Az áldozatnak alig néhány órája maradt hátra, a profil nem teljes és a főnökünk az idegösszeomlás szélén áll - mutatott az ajtóra a válla felett, ahol épp belépett az emlegetett férfi.

- Már nem idegösszeomlásnak hívják - jegyezte meg, ahogy felvette a szemüvegét az asztalról és ismét négyesben hagyott minket.

- Akut depresszív állapotnak - motyogta félhangosan a pihebajusza alatt Spencer.

- Tudom, Reid - nézett rá sokatmondóan a fekete különleges ügynök.

Mikor találkozott a tekintetünk, csak megvontam a vállamat. Belekortyoltam a kávémba, ahogy zavar nélkül tartottam a szemkontaktust. Nem akartam bármilyen kommentárt hozzáfűzni hangosan, hisz' a színes kollégánknál bármelyik pillanatban robbanhatott a bomba, amit most senki sem kívánt a háta közepére sem.

×××

Karba tett kézzel álltam a hatalmas helyiség egyik hátsó sarkában, jobbomon Hotch-csal és balomon Morgannel. Vártuk, hogy Jason kiadja a profilt az asztaloknál ülő nyomozóknak. Írásra készen várták, hogy az országszerte magasztalt viselkedéselemző nekikezdjen a hírhedt profil elmondásába.

- Az elkövető fehér, a húszas évei végén jár - erre csak furcsállva felvontam a szemöldökömet, hiszen a helyszínen egy arrogáns, fiatal húszasban egyeztünk meg. A szemem sarkából vetettem egy pillantást a balomon álló ügynökre, aki hasonló arckifejezéssel nyugtázta az előbb elhangzottakat. - Nem egy feltűnő személyiség. Bármilyen tömegben elvegyül. A cselekmény erőszakos volta arra utal: priusza van. Kisebb bűntettek, talán autólopás. A gyilkosságot előre megtervezi. Óvatos, inkább pszichopata, mint pszichotikus. Követi a híreket, tiszta, okos - járkált fel-alá, kisebb magyarázó kézmozdulatokat alkalmazva. - Csak olyan bizonyítékot találunk utána, amiről azt akarja, hogy megtaláljuk. Az autója jó állapotban van, talán egy Cherokee Jeep sötétített üveggel. Mindig történt nemi erőszak is. Behatolás viszont nem. Erre tárgyakat használ, ami arra utal, hogy impotens. Egy pszichiátriai vizsgálat paranoiát derítene fel nála; gyerekkori trauma okozta. Az egyik szülő, vagy családtag halála. Úgy érzi, hogy üldözik és figyelik. A gyilkosság hatalmat ad neki. Az ilyen elkövetőt elbűvöli a nyomozóhatóságok munkája. Részesévé akar válni a nyomozásnak. Gyakran még tanúnak is jelentkeznek, hogy kiderítsék mennyit tud a rendőrség. Ettől azt érzik erősek, hatalmuk van. Ezért én azt gondolom, sőt, tudom: hogy már kihallgatták a tettest.

Egyes nyomozók arcán, az utolsó mondat hatására döbbenet ült ki. Mások csak fintorogtak, hogy már beszélgetésbe keveredtek egy ilyen szörnyű alakkal. Egy középkorú nő csak felvonta a szemöldökét, és gyorsan lefirkantott valamit jegyzettömbjébe és mellette ülő, kopasz férfira pillantott. Voltak egyező reakciók, de a legtöbben, mind más és másképp reagáltak a tények alapján, amit a csapatvezetőnk eléjük tárt.

×××

Felnéztem a sötétedő égboltra, ahogy a csillagok fénye még épphogy csak elkezdett kigyúlni. Enyhe szellő fújt a nyugodt utcában. A levegőbe egy bagoly erőteljes huhogása vegyült, ahogy átvágtam az úttesten. Kezeimet a fehér kabát zsebében tartottam, amit a többiek aggattak rám, annak reményében, hogy így talán hétköznapibban nézek ki majd. Szerintem egy fehér vattacukorhoz hasonlított a vállaim és a csípőm közötti rész, de annyi baj legyen. Egy pillanatra hátrafordultam, hogy biztos legyek abban, hogy kellően húzódik meg a kereszteződésnél az FBI-os Chevrolet terepjáró. Miután kissé megnyugodtam, hogy remélhetőleg nem azonnal fogok lebukni, és újra visszafordultam az úti célom felé, kis kocogással átvágtam az apróra nyírt füvön a családi ház előtt. Felsiettem az öregedő, fehérre festett lépcsőfokokon, hogy aztán háromszor nekivágjam az öklömet a fellépővel azonos színre mázolt ajtóhoz. Pár pillanatot kellett csupán várnom, mielőtt az kitárult volna előttem.

- Jó estét - köszöntöttem a bejáratban álló öregasszonyt. - Elnézést a zavarásért - szabadkoztam, ahogy egy halovány mosolyra húztam az ajkaimat. A néni orrában lévő csövet elnézve, vagy daganatra vagy epe elégtelenségre tippeltem volna. Már folytattam volna a magyarázkodásomat, mikor az éles sírásra felkaptam a fejemet. A ház belsejében, egy talán tőlem nem sokkal fiatalabb vagy idősebb lány tartott a kezében egy gyereket. Maximum öt éves lehetett, és szomorú arccal markolta a nő pólóját. Gyorsan elkaptam a tekintetemet, mielőtt az anyó gyanút fogott volna. - Az egyik házra vigyázok. Mikor megjöttem, az ajtó nyitva volt - igyekeztem minden színészi és drámai vénámat elővenni, hogy minél hihetőbb legyek. - A villany nem működött. Tudom, fura kérés, de nem jönne át velem valaki, körülnézni a házban?

Reménykedve pillantottam az idős asszonyra. Pár másodpercig csak nézett rám, aztán a botjával óvatos megfordult.

- Richard! Richard, gyere le kérlek! - kiabált fel az emeletre vékony hangján.

 Maga a hanghordozását és a nénit is nagyon aranyosnak találtam, és egy pillanatra már zavart, hogy kihasználom szegényt, a nyomozás érdekében. A lépcsőn lerobogó férfinak, gyorsan hadarva elmagyarázta, hogy a mi problémám. Megpróbáltam hihetően elhúzni a számat, és üzenni a tekintetemmel, hogy 'ijesztő, kérlek segíts'. A manus intett nekem, és az egyik komód fiókjából előkapott egy elemlámpát.

- Nagyon szépen köszönöm a segítséget - céloztam a szavaimat az asszonyhoz.

Az alak mögött becsukódott az ajtó, ő pedig hosszú léptekkel elindult a két házzal arrébb levő, mohazöldre festett, emeletes épület felé. Ő ment elől, én pedig pár lépéssel mögötte, gondosan ügyelve, hogy véletlenül se forduljon a helyzet.

- Biztos, hogy bezárta? - fordult felém egy pillanatra.

- Igen - válaszoltam tömören, ahogy az ittlévő fellépőt is magam mögött hagytam.

A fiatal férfiú óvatosan megnyitotta az ajtót. Az csikorogva engedett annyi helyet, hogy beléphessünk az üres házba.

- Halló? - szólt be bekapcsolva a zseblámpát. A kör alakú fényfolt megállt a pincébe vezető tölgyön, majd tovább futott a falon a nappali felé. Bizonytalan léptekkel indult meg az említett helyiség irányába. Teljesen üresnek tűnt. Gondosan körbevilágította a berendezést, minden apró sarkot, nehogy valaki meglepjen minket. A fénycsóva az étkező felé siklott. - Halló? - szólt ezúttal hangosan.

A fegyverek kakasa élesen kattant, ahogy a bennlévő kommandósok kibiztosították azokat.

- Kezeket fel! - hangzott a két ordítás. Az előttem álló férfi, ijedten lépett hátrébb, egyenest a karjaim közé.

Elkaptam a karját és kicsit sem gyengéden a kanapéra taszítottam, ahogy a hajlatába térdeltem.

- Richard Slessman, FBI - összefogtam a csukóit, ahogy előhúztam a kabát alatt rejtett bilincset. - Letartóztatjuk többrendbeli emberölésért, nemi erőszakért - a piros foltok rezdületlenül álltak a homlokán, arra várva, hogy mikor repülhet golyó azon a ponton a férfi koponyájába.

×××

Anderson azt írja: "Minden talány és a talány kulcsa, egy újabb talány."

- Te menj fel! - utasította Jason Hotch-ot, ahogy beléptek a házba.

A parányi folyóson álltam, vállammal csak épphogy nekidőlve a kitapétázott falnak. Csak vártam, hogy kérdőre vonjanak engem is.

- A lány nincs itt - csendült Spencer hangja, és pár tizeden belül az árnyéka is feltűnt a falon. - Letartóztathatjuk, de nem tudjuk bent tartani. Slessman állt a gyanúsított lista élén.

- Az anyja? - biccentett a főnököm a konyha felé, ahol az asztalnál ücsörgött az idősödő asszony.

- A nagyanyja - javítottam ki Gideont, ahogy hozzájuk léptem. - Az anyja meghalt egy tűzesetben, amikor tizenhárom éves volt.

- Nem ez volt az egyetlen tűzeset körülötte.

- A gyilkosságok előtt David Berkowitz számos tüzet is okozott - közölte a csapattal az aprócska információ morzsácskát Sam fiával kapcsolatban.

- Pontosan mennyi az a számos? - csatlakozott a társaságunkhoz az afroamerikai kollégánk.

- A naplója szerint, összesen ezernégyszáz.

- Nyolcvannyolc - tettem hozzá.

Reid csak gondolkozva bólintott, ahogy arrébb vonult, hogy tanulmányozza a falon levő képeket.

- Ön akarta kicsalni - lépett mellém Jason, - Jones.

- Khal - helyesbítettem gyorsan. - Nem küldök kommandósokat egy gyermekes házba.

- Hotch szerint a szexuális bűntettek és a gyermekbántalmazás a szakterülete - fűzte tovább a beszélgetést. Enyhén meglepődtem a szavain, hisz' együtt kezdtük az ügyet, tartott nekem előadásokat az akadémián, mégis úgy beszélt velem szemben, mintha egy frissen megismert seattle-i rendőr lennék. - Mi a véleménye?

- A gyilkosságok azt mutatják, hogy a harag motiválja - dörzsöltem össze a kezeimet magam előtt. - Pár napig életben tartja az áldozatot, valószínűleg felvételeket készít róluk, hogy újra kiélhesse a fantáziáját.

- Hotch jelen legyen a kihallgatásnál? - tette fel a kérdést.

Felvontam a szemöldököm, majd visszavettem a normális arckifejezésemet. Vagyis próbáltam.

- Örülnék, ha ő vezetné.

- Rendben - biccentett. - De nyugi. Slessman már ült, ismeri a kihallgatást. Ügyvédet fog követelni, nem lesz eredmény - elfordult tőlem és Derek mellett elsietve felkiabált az emeletre. - Hotch nézzük meg a garázst, lássuk mit találunk!

Zavartan haraptam be az ajkam belső felét, ahogy a cipőorrom és a padló között ingáztattam a pillantásomat.

- Máskor a lábad mutogasd - jegyezte meg a vidám hang.

Meglepődötten néztem fel a sötét bőrű ügynökre, aki csak szélesen elvigyorodott, és hátat fordított nekem. Ha így játszunk, nekem megfelel.

- Morgan - szólítottam meg, amint felértünk a lépcsőn, - te maximum akkor láthatod a lábamat, mikor majd jól seggbe rúglak - szegeztem felé fenyegetésképp a mutatóujjamat.

- Quanticóban küzdősportot oktatok, ha szükséged lenne edzésre - pillantott le rám.

Két döntés között vacilláltam, hogy vagy elnevetem magamat és kész vége, vagy jól képen törlöm. Nem tudtam kiigazodni a hangulatingadozásain, pedig csak egy napja vagyunk kollégák. De inkább legyen enyelgően kedves és jó fej, mintsem bunkó alpári paraszt.

- Hagyjuk ezt - ráztam meg a fejemet. Már láttam rajta, hogy szerinte igenis szükségem lenne arra a testmozgásra, elnézve a fizikai kondíciómat, mikor folytattam. - Szeretnék rendesen az egység tagja lenni. Mit tanácsolsz?

- Bízz az ösztöneidben - vont vállat egyszerűen.

- Ha az ilyen könnyű lenne - ráztam meg a fejemet.

- Nézd, ha neked úgy könnyebb, akkor ássuk el a csatabárdot, oké?

- Részemről rendben.

×××

A fekete ügynök mellett néztem be a szobába.

Miután tisztességesen megegyeztünk abban, hogy megpróbáljuk nem kikészíteni egymás idegeit, megtárgyaltuk az ügy részleteit. Kibuktak az érvek kontra ellenérvek azzal kapcsolatban, hogy Slessman miért nem lehet a seattle-i fojtogató.

A világos berendezés inkább utalt egy gyerekszobára, mint egy férfiéra.

- Itt valami nem stimmel - jegyezte meg Morgan.

- Itt egy fiú lakik, nem egy férfi - hagytam jóvá az előbbi megszólalását. Kérdő tekintetét látva egyszerűen megemelte a vállcsontjaimat. - Van két bátyám, Derek. Tudom, hogy kellene kinéznie ennek a szobának.

- Mi a jelszó? - kérdezte a seattle-i rendőr, ahogy Slessman gépe mellett ültek.

- Ne, ne, ne - lépett oda Morgan, de akkor már elküldték a bejelentkezési adatot. - Várjon állj! - a képernyő eltűnt, már nem sokat tehetett ellene. 

Szinte biztos voltam benne, hogy mindjárt fejjel megy a falnak a rendvédelmi dolgozók agyatlanságán, de csak ököllel ütögette a halántékát párszor. A két idősödő, pocakos, tipikus filmbeli zsaru csak értetlenül meredt a képernyőre.

- Nem akar bekapcsolni.

- Ja nem is fog - jegyeztem meg látszólag higgadtan, holott belül teljesen összeomlott a rendszer, hogy most hogy a fenébe fogjuk visszaállítani az adatokat. Ha egyáltalán lehetséges lesz ez az opció, és nem valami teljesen profi módon törölte a merevlemezt, amit még egy bizonyos Penelope Garcia sem tud majd megoldani. - Hamis jelszó volt.

- Rendben, megtennék hogy... - mutatott hol a gépre, hol ránk. - Köszönöm - biccentett, mikor vették az adást. - Lássuk, tudunk-e kezdeni valamit a kicsikével - nyitotta fel a laptopot ismét. 

Pár tizedig pötyögött a klaviatúrán, majd pár fehér parancssort beolvasva megjelent egy újabb jelszó megadásra alkalmas felület.

- Mit jelent a hatos szám a képernyő alján? - vontam fel a szemöldökömet.

- Ha hatszor rossz jelszót ütünk be a program törli a merevlemezt - nézett hátra rám a válla felett.

- A számítógépben lehet, hogy van egy email vagy napló, ami elárulja hol van Heather -, vetettem fel az eshetőséget. - Fel tudod törni?

- Hat próbával? Á - legyintett, ahogy igyekezett meredten bámulni a képernyőre és koncentrálni, hogy egy ilyen borult elméjű mit adna meg jelszónak, ami nem a legegyértelműbb róla.

A csapat többi tagja érdeklődve nézett be a helyiség ajtaján miután észrevették, hogy is távozott a két helyi rendőr. Az arcunkról süthetett az idegállapotunk, hiszen csak megértő és drukkoló pillantást kaptunk mindhármuktól.

- Próbáld újra bukj el újra, közelebb jutsz - idézte a középkorú profilozó.

- Samuel Beckett - szólalt meg pár pillanatnyi gondolkodás után a doktor.

- Ne próbáld, csináld vagy add fel - jött a következő citátum, ezúttal a színes bőrű ügynöktől.

- Yoda - vágtam rá szinte azonnal, amint kimondta az utolsó szótagot.

- Az új lány ismeri a filmkultuszt. Ez tetszik - vigyorgott rám, majd miután látta Jason nem éppen annyira derűs arcát, moderálta a vonásait és visszafordult a laptop felé.

Hátat fordított és pár tized motoszkálás után, leemelt egy könyvet a polcról.

- Ismerős ez, Khal? - mutatta felém a borítót.

- Az akadémián és az egyetemen is előírt tankönyv volt - vettem el tőle, az ismert és kedvelt darabot. Érdeklődve lapozgattam benne, hogy vajon mi a csudának is kellhet is Slessmannek, mikor megakadtam az újságcikknél. - Gideon - nyújtottam felé a nyitott kötetet.

- Beszélnem kell vele - kapta ki a kezemből és már el is tűnt a folyosón.

×××

- Penelope Garciát, az FBI szuper zseni egységét hívtad - csiripelte a vonal túlsó végéről a technikusunk.

- Szia, itt Morgan - köszöntötte kolléganőjét az afroamerikai ügynök. - A varázserődre lenne szükség. Van egy Holtpont Védelem nevű program, és egy lány akinek néhány órája van hátra.

- Akkor bajban vagy. A Holtpont a legjobb jelszó feltörés elleni szoftver - jött a meglehetősen negatív válasz.

- A programot írta valaki - köszörültem meg a torkomat. - Innen kezdődik az egész, hogy nem feltörhetetlen. Ha több időnk lenne...

- De nincs több időtök, ifjú profilozóm - kedveskedett a becenévvel a szőke lány Quanticóból. - Be kell másznotok a fickó agyába a jelszóért.

- Azt hittem a szuper zseni egységet hívtuk - sóhajtott Morgan, ahogy eléggé kétségbeesett arccal meredt a képernyőn állomásozó hatosra.

- Gyönyörűim, átirányítottak titeket a 'sajna ez van'-egységhez.

- Azért kösz - morogta a színes bőrű hatósági személy.

- Szia Penny - köszöntem el tőle gyorsan. - Ezt alaposan megszívtuk - fordultam Derek felé, miután bontotta a hívást.

- Hat próba. Érted, hat próba! - mutattam félig dühösen, félig zavartan a laptopra. - Ehhez kelleni fog jó sok kávé - pillantott sokatmondóan a folyosón ácsingózó seattle-i rendőrre. - Feketén iszom, kevés cukorral. Khal pedig...

- Három kockacukorral - mosolyogtam a pocakos, kopaszodó férfira. - Köszönjük! - kiabáltam a dühösen csörtetű manus után. - Magától nem hozott volna, szép volt - pillantottam elismerően a társamra.

- Folytasd - vigyorgott rám egoistán.

×××

Két papírpohárral a kezemben, követtem Dereket a fürdőszobába.

- Én vagyok Merlin, te meg Arthur? - tettem fel neki a kérdést, miközben ő bőszen kutakodott a mosdókagyló feletti szekrényben.

- Ha arra akarsz kilyukadni, hogy csicskáztatlak - nyújtotta felém egyik karját, mire a kezében nyomtam a Morgan ügynök feliratú koffein tömeget. - Cheers! - tartotta ott ugyanúgy.

- Skol! - nyomtam hozzá az enyémet, majd elégedetten belekortyoltam a fekete löttybe. A furcsa pillantást küldött felém, mire megvontam a vállamat. - Ne nézz így rám! Negyedrészben norvég vagyok - pillantottam rá a papír felett. Elfordult tőlem, majd egy diadalittas mosollyal mutatta felém a sárga tégelyt. Automatikusan a saját gyógyszerem jutott eszembe, és azonnal megtapogattam a táskámat, hogy biztosan megvannak-e még a fehér pirulák. Miután kitapogattam a műanyagot, pár fokkal nyugodtabban néztem vissza Derekre. - A nevem Richard Slessman, nem tudok elaludni - pár tizedig csak meredtem a tükörre, majd a kezébe nyomtam a kávémat. - Fogd meg! - átléptem a potenciális gyanúsítottunk hálójába. Még mindig meglepett a helyiség gyerekessége, de már kezdtem megszokni. Kissé fintorogva a higiénia miatt, de lefeküdtem az ágyára és lehunytam a szemeimet. - Rendben, mit tegyek, hogy elaludjak? - emeltem meg a hangomat, hogy a mosdóban is kellően hallatszódjon. 

- Olvassak neked mesét? - jött a kissé poénos válasz, mire csak megforgattam a szemeimet.

Az éjjeliszekrényen lévő dolgok között kezdtem el turkálni. Eléggé nyaka tekeredett pózt vehettem fel, mikor kitapogattam egy rakat tokot. Érdeklődve emeltem el a legfelsőt, amiről a Kiss együttes kifestett tagjai köszöntek vissza rám.

- Találtam egy csomó CD-t - közöltem az egy helyiséggel odébb kutakodó kollégámnak.

- Keress tovább, ott kell lennie a lejátszónak is - jött a válasz, hatalmas csörömpölés közepette.

Csak remélni tudtam, hogy nem épp szétveri az egész helyiséget, hátha a csempék alatt megtalálja azt amit keres. Elsőre ránézésre határozottan ki lehetett volna ezt nézni az afroamerikai, irdatlan izomtömeggel rendelkező ügynökből. Semmi előítélet.

Pár rekesszel arrébb meg is találtam a keresett tárgyat. A zenelejátszó a maga kopottas valójában - alaposan elrejtve - pihent a polc hátuljában. A körmömet beleakasztottam az apró nyílásba, hátha sikerül felfeszegetni a doboz tetejét. Ezzel csak szimplán annyit értem el, hogy a hosszúkás körmöm egy apró pattanással félbehajlott és letört. Mármost, ez azért zavart mert olyan ember vagyok, akit idegesít, ha érdes, egyenetlen a kis szarudarab. Ha ez előfordul jön a legrosszabb szokás: a körömrágás. Nemcsak iszonyatosan idiótán nézek ki közben, hanem higiéniailag nem éppen a legjobb. Esetlenül elhúztam a kezemet, végképp elszakítottam a körömlemeztől. Készültem ismét nekiveselkedni, mikor egy sötét kéz tört utat a látóterembe.

- Add - vette ki a kezemből anélkül, hogy végrehajtottam volna az általa mondott szót.

Nemes egyszerűséggel pattintotta szét, majd felém mutatva az üres belsőt, szó nélkül visszadobta mellém a matracra. Addigra már előtte ültem, így voltam egy magasságba talán a hasával. Igen, a magasságomról vagyok híres. Ahogy felnéztem rá, még bizonyosabbá vált számomra, hogy a seattle-i nyomozónők miért bámulták meg ennyire. Valószínűleg nem mindkét szülője afroamerikai, inkább tippeltem volna arra, hogy mulat; a bőrének az árnyalata nem volt annyira sötét. Inkább mondtam volna cappuccino-színűnek, abból is egy mélyebb árnyalatot. Tökéletes kontrasztban volt a mélybarna szemeivel, amik tompán csillogtak és nem lehetett belőlük kiolvasni semmit. Sokan állítják, hogy a szem a lélektükre, de Derek Morgannél állíthattam, hogy nem volt nyitott könyv a látószervei alapján. A széles állkapocs és markáns vonások tették igazán férfiassá az arcát. A rövidre nyírt haja még így is árulkodott arról, hogyha hosszabb lenne, gyönyörű csigákban meredezne az ég felé. Már maga az arca megfogta a nők tekintetét. A plusz lapát a kidolgozott felsőtest volt, amit nagyon jól kihangsúlyozott a feszes ing és öltönykabát. Ha még ezek mellé megeresztett egy mosolyt is, biztosan mondhatom, hogy - a rasszista állatokon kívül -, minden nőt levehetne a lábáról.

Találkozott a tekintetünk mire ő villantott egy féloldalas vigyort, én pedig akármennyire is lehettem piros, túl büszke voltam ahhoz, hogy elfordítsam a pillantásomat.

- Akkor ezzel nem mentünk sokra - jegyeztem meg, égő tarkóval.

- Nem éppen - rázta meg a fejét. - De azokkal igen - bökött az előszedegetett CD-k felé, amik szerteszét hevertek körülöttem. - Fiúk, gyertek egy kicsit! - szólt ki az ajtón, mire egy kopaszra borotvált férfi lépett be, szolgálati egyenruhában.

- Csak fiú - jegyeztem meg, mire az ügynök megforgatta a szemeit, a másik tag pedig megköszörülte a torkát.

- Férfi - javított ki. - De ahogy látom maga még csak épphogy kibújt az anyja szoknyája mögül.

- Egy lány, aki többet ért el a rövid karrierje alatt, mint maga - kelt a védelmemre Derek, amin őszintén meglepődtem, de hálás is voltam. - Munkára! - csapta össze a tenyereit.

×××

- Szia - pillantottam fel a doktorra a CD kupac közepéről. - Épp jókor jöttél.

- Á, megjött a felmentősereg - sóhajtott fel Derek, ahogy arrébb tett egy újabb tokot.

- Nincs is rám szükség - ráncolta a homlokát a fiatal munkatársunk, ahogy köztünk és a műanyagok között ingáztatta a tekintetét. - Hiszen már végeztetek.

- Ja - biccentettem helyeslően -, de még mindig nincs meg a jelszó és lehet, hogy átsiklottunk valami felett.

- Na, huppanj le szépfiú és ess neki ezeknek itt - ütögette meg a halom tetejét az afroamerikai férfi.

- Csatlakozz hozzám - mosolyogtam rá erőltetetten. - Morgan szerint már elkezdhetek iglut építeni - utaltam a pár perccel ezelőtti szófordulatra, majd a körülöttem elterülő csatamezőre. - Segíthetsz benne. Talán egész otthonos lesz az ügy végére. Majd leszaladok a kisboltba zuhanyfüggönyért, hogy mindenkinek meglegyen a személyes tere. Esetleg hozhatok virágokat, csokis kekszet és tejet a Mikulásnak.

- Onnan jöttél, ahol ő lakik, nem? - vonta fel a szemöldökét a fekete különleges ügynök.

- Az Lappföld.

×××

- Kell egy jelszó - járkált fel-alá a helyiségben a társam. - Kell egy jelszó - mormogta újra, ahogy a saját zakóját a blézeremre dobta. - Mit keressek? - nézett fel a mennyezetre hátravetett fejjel, mintha Istentől várná a választ.

- Én a CD-kre gondoltam - sétáltam hozzá, a halántékomat dörzsölve.

 A szemem fájt, ahogy a fejem is, de éreztem, hogy most talán meglesz a kulcs. Immáron ő nézett fel rám a fotelból.

- A CD-kel már próbálkoztunk - legyintett, ahogy előredőlt. Időközben Spencer visszament az őrsre, hogy ott is segíthessen, miután nem talált semmi használhatót a halomnyi műanyag között. - Megvizsgáltuk a fickó heavy metal gyűjteményének minden egyes darabját.

- Ez még mindig semmi a bátyáméhoz képest - jegyeztem meg, ahogy hunyorogva, különös figyelmet szenteltem a kihajlott a gemkapocsnak a kezemben.

- Meg kell találnunk vagy a lány meghal - ügyet sem vetett a hozzászólásomra, akárcsak az utóbbi húsz percben.

Óvatosan illesztettem a vékony résbe az apró fémdarabot, és igyekeztem a megfelelő szögben mozgatni. Igyekeztem, minél jobban piszkálgatni, hátha sikerül kinyitni.

- Nem láttuk a fától az erdőt - motyogtam, ahogy egy utolsó bökéssel, kiugrott a laptop CD-tartója.

- Mit művelsz? - meredt rám idegbetegen a férfi. Viszont mikor meglátta a lemezt, csodálkozva pattintotta ki a helyéről. - Ez meg hogy jutott eszedbe?

- Ez volt az egyetlen üres tok - mutattam fel az említett darabot, ami eddig a parányi markomban lapult.

- Oké - jelent meg egy halovány és bizakodó mosoly az arcán. - Álmatlanságban szenvedek és éjjelente Metallicát hallgatok. Melyik dal segíthet elaludni? - ütögette unottan a tartót.

- Az Enter Sandman - szólaltam meg pár másodperci gondolkodás után. Felvont szemöldökkel figyelt, mire kénytelen voltam homlokot ráncolni. - Mi az?

- Star Wars és rock? - hangja csodálkozásról árulkodott, mire csak megemeltem a vállaimat. - Nem hittem volna, hogy megélem ezt a keveredést - mímelten megtörölgette a szemeit, majd ismét a képernyőnek szentelte a figyelmét. - De - jelentőségteljes pillantást küldött a CD-tokra -, vajon ez a jelszó?

- Csináld és megtudod.

×××

- Gideon, Heather még él! - csapott bele azonnal a lecsóba a fekete férfi, amint a főnökünk felvette a mobilt. 

A tíz perccel ezelőtti helyén ücsörögtem, míg a bútor háttámláján pihentette a kezét.

- Honnan tudod? - jött a meglehetősen ideges válasz.

- Webkamerán figyeljük - a belépő seattle-i rendőröknek helyet adva guggolt mellém. A lány ijedten kapkodta a fejét, bár a szemét lefedő ragasztószalagtól nem láthatott semmit. Halk motyogás, majd az idősödő profilozó bontotta a vonalat. - Ez gyors volt.

- Biztos Hotch-ot és Reidet hívja - vont vállat. 

Sokkal lazábban kezelte, mint én. Míg a jelszó megtalálásáig őt vetette szét az ideg, most szerepet váltottunk: én idegeskedtem, ő pedig halál nyugodtan meredt a bezárt nőre. Ahogy felismerés halovány szikrája felütött bennem, bizonytalanul ütögettem meg az afroamerikai férfi felkarját, hogy figyeljen egy csöppet rám.

- Meg tudnád mutatni egyszerre az utolsó tizenkét képet? - néztem fel rá.

- Igen - hajolt le, hogy párat pötyögjön a klaviatúrán és a kimerevedett fotók megjelenjenek a képernyőn. - Nem tudom mit akarsz velük, de tessék.

- Itt van - szólaltam meg pár szekundumnyi keresés után. - Itt van, látod? - böktem a második sor, második képe felé, hogy ott keresgessen. - A plafonról lelógó villanykörtét - segítettem.

- Mi van vele? - kérdezett vissza, miután megtalálta a tárgyat.

- Változtatja a helyét - jegyeztem meg egyszerűen. - Himbálódzik - mutogattam el az ujjammal a mozdulatsort, amit az üvegbúra ismételt újra meg újra. - Mintha mozogna a föld.

- Nem a föld újonckám - csóválta meg a fejét a fekete ügynök. - Az óceán - hevesen kezdett kutakodni a nadrágja zsebeiben, majd nagy nehezen előhalászta a mobilját. Pár másodpercnyi gombnyomkodás után, a kihangosított tárcsahang, feszülten búgott fel a levegőben. - Hotch - támadta le azonnal a profilozót, amint az felvette. - Heather az óceánon van.

- Egy hajón van? - kérdezett vissza csuklóból a másik főnökünk. - Hol?

- Egy mólónál vagy egy dokkban - válaszolt. - Nyílt vízről a webkamera nem tud képet sugározni.

- Biztos vagy benne?

- Nincs jobb ötletünk - jött az igazán megnyugtató felelet Morgantől. - Még ha így is van, a pontos helyet neked kell kiderítened.

- Mit is szoktál kérni Garciától? - jött a pár fokkal vidámabb hang.

- Használd a varázserődet - vigyorodott el a színes bőrű kollégám.

- Használd a varázserődet? - vontam fel a szemöldökömet, amint végzett a hívással.

- Szeretnéd ha neked is mondanám? - emelte meg ő is a sajátját.

- Inkább passzolnám a lehetőséget - ráztam meg a fejemet.

Amolyan 'én felajánlottam'-fejjel nézett rám, majd az öklét felém nyújtva várta, hogy hozzáérintsem az enyémet.

×××

- Haley-vel az utónév könyvet böngésztük - újságolta Dereknek a sötét hajú viselkedéselemző. - Tudod mit jelent héberül a Gideon?

- Hatalmas harcos. Illik rá - böktem közbe, ahogy keresztbe tett karokkal figyeltem, ahogy a mentő szép lassan elkezd gurulni Heatherrel a kórház felé. - Gratulálok, Hotch.

- Köszönöm - biccentett egy halovány mosoly kíséretében.

- Nincs mit - fordultam feléjük. - Csak nem fázol? - intettem a fejemmel az afroamerikai férfi felé.

- Miért, te nem? - villantott egy gyors vigyort, majd koccanó fogakkal húzta összébb magán a szövetkabátot.

- Alaszkai vagyok - vontam vállat. - Szó szerint megélek a jég hátán is.

Vártam egy pár pillanatot, hogy az aprócska poénnak nem igazán nevezhető valami leessen neki. Mikor ez megtörtént, egy hangtalan és felettébb rövid nevetéssel, s egy 'igaz, szerzek kávét'-tal le is zárta. Gyorsan elsétált, mire én közelebb léptem Aaronhoz.

- Mit mondasz nekik? - kissé meglepődött arckifejezését látva szolidan elmosolyodtam. - Nem vagyok hülye, Hotchner ügynök. Sem pedig süket - mutattam a füleimre, miszerint teljesen jól működnek.

- Te mit mondanál? - most rajta volt a sor, hogy keresztbe fonja karjait a mellkasa előtt.

- Megmentette a lányt. Nekem ennyi elég.