K h a l e e s i  J o n e s

××××××

A szemközti falon pihenő órára nézve konstatáltam, hogy este hét múlt húsz perccel. Feszengve elhúztam a számat, ahogy a kis váróhelyiségbe siettem, és ismét felhúztam a cipőmet. Fél kézzel a táskámba turkáltam, hogy előhúzhassam a telefonomat, aztán pedig tárcsázhassam az egység vezetőjét, hogy bent tartózkodnak-e még. 

- Tessék, Aaron Hotchner - szólt bele a férfi, mire kissé ideges lettem. 

- Jó estét, Khaleesi Jones vagyok - szóltam én is bele, pár másodperc késéssel. - Most érkeztem nem olyan rég, és láttam az üzenetét. Bent tartózkodnak még az egység tagjai? 

- Igen, még mindenki itt van - adott nekem igazat. A háttérben halk beszélgetés hangjai, majd egy férfi hang érdeklődött a kilétem felől. Hotchner ügynök valószínűleg csak legyintett; elégedetlen mormogás volt a reakció. 

- Zavarnám magukat, ha... - kezdtem bele. 

- Mennyi idő alatt ér ide? - vágott a szavamba. - Negyed óra? 

- Tizenöt perc múlva ott vagyok - fogadtam el a felhozott időtartamot. 

- Várjuk - nem kertelt tovább, a vonal bontása elharapta a szó végét. 

Nem tagadom, hogy úgy éreztem, hogy nem is a szívem, hanem az izgatottság pumpálja a vért az ereimben. Az első benyomás meghatározhatja az egész karrieremet az egységnél. Elő a legjobb oldallal. 

×××

Feszengve léptem be a hatalmas előcsarnokba. Így este fél nyolc tájt is rengetegen tartózkodtak az épületben. Öltönyös férfiak és kosztümös, szoros kontyú nők járkáltak fel-alá aktákkal vagy kávés poharakkal a kezükben. Akár a szorgos hangyák. 

Egy kék inges biztonsági őr lépett hozzám, kétkedő pillantással. Nem szóltam semmit, mikor tetőtől-talpig végigmérte minden egyes négyzet-centiméteremet. 

- Maga kicsoda? - mordult fel gorombán a terepszemle után. 

Épp válaszoltam volna, mikor egy erőteljes női hang szelte át a termet. 

- Engedje csak - odakaptam a fejemet, és egy blézert viselő szőke nő állt nem messze tőlünk. 

- Ismerik egymást? - nézett a férfi hol rám, hol pedig az idegenre. 

- Még nem - rázta meg a fejét a megmentőm. - De ő az új profilozónk. 

- Ó - hökkent meg a biztonságis, ahogy még egyszer végignézett rajtam, aminek hatására megeresztettem egy halovány mosolyt. - Bocsásson meg, ügynök. 

- Nem tesz semmit - ráztam meg a fejemet, jelezvén, hogy egy ilyen csekély félreértés mindenkivel előfordul. 

Egy biccentéssel visszavonult az addigi őrhelyére, én pedig az utamat a titokzatos szőke nő felé vettem. Ő egy kedvesen felfelé ívelő görbével az arcán várt, mikor pedig elé értem a kezét nyújtotta.

- Jennifer Jareau, de mindenki csak JJ-nek hív - mutatkozott be.

- Khaleesi Jones, hívjon csak Khalnak - ráztam meg a jobbját. 

- A Viselkedéskutató Egység sajtófelelőse vagyok. Hotch küldött, hogy várjalak itt - magyarázkodott, ahogy hosszú léptekkel elindult a liftek irányába. 

- Biztos, hogy nem zavarok? - vontam fel a szemöldökömet.

- Te vagy a profilozó, mondd meg te - nyomta meg gyorsan a lifthívó gobot, ami sárgán világítva jelezte, hogy megkapta a kérést. 

- Úgy gondolom, hogy túlságosan is régóta dolgozol az egységnél ahhoz, hogy átvágj egy kezdőt. Bár az is szóba jöhet, hogy örülsz annak, hogy lesz egy kis frissítés a csapaton belül, és nem csak a régóta ismerős arcokat látod újra és újra magad előtt. Nem csak a rég kitaposott ismeretségekben élsz, hanem kapsz valami újat, ami felkavarja kicsit az állóvizet - mondtam, az egyik kedvenc Nickelback számom ütemét dübögve a bakancsom sarkával. 

- És még frissen végeztél? - nevette el magát. 

- Pontosan. 

Ezek után egyikük sem szólt semmit. Megérkezett a lift, mi pedig kínos csöndben beszálltunk, hogy felvigyen minket a hatodikra. Néha-néha a némaságban egymásra pillantottunk, ilyenkor mind a ketten teljesen hétköznapi, nemtörődöm arcot vágtunk. Én azért néztem Jenniferre, hogy konstatáljam nem álmodtam az egészet és tényleg egy VKE-s áll mellettem; ő pedig valószínűleg azért figyelte a vonásaimat, hogy minél jobban rögzíthesse őket a memóriájában, hogyha egy nagy szemekkel ellátott, kialvatlan huszonévest lát végig sietni az épület folyosóin, tudja, hogy az a fura új lány az egységétől. 

A fémajtók egy hangos pittyegés-szerűséggel kinyíltak, mögöttük pedig egy szemüveges lány állt. 

- JJ, téged kerestelek már minden... - esett azonnal a szőkének, aki csak jelentőségteljesen pillantott rá és sütött a tekintetéből, hogy most nem épp a legalkalmasabb. A színes ruhákba bújtatott nő rám kapta a tekintetét, és döbbenetét nem leplezve eltátotta a száját. - Hol - fejezte be az előzőlegesen elkezdett mondatát. 

- Khal, ő itt a technikusunk Penelope Garcia - kezdett bele a bemutatásba a sajtófelelős. - Penelope, ő itt Khaleesi Jones, az új lány. 

- Szia - mosolygott rám kedvesen, ezek szerint Penelope. - Hotch már mesélt rólad. 

- Remélem csak rosszat - jegyeztem meg, mire mindketten felnevettek. 

- Őszintén, azt mondta, hogy te voltál az egyik legjobb az akadémián - csicseregte vidáman. 

- Ugyan, ez nem igaz - igyekeztem elterelni magamról a figyelmet. 

- Nem kell szerénykedned - rázta meg a fejét. - Akkor most normálisan bemutatkoznék, ha nem bánod - hadarta. - Penelope vagyok, és nem bírom a változást. 

Már most kedvelem. 

- Khal - nyújtottam kezet, amitől a gyűrűkkel díszített baljával el is fogadott. - Úgy szintén. 

- Annyi kérdésem lenne hozzád - ja jól sejtem sokkal izgatottabb, mint én magam. - Honnan jöttél? Vannak-e testvéreid? 

- Alaszkai vagyok, de egy ideje Richmondban éltem - válaszoltam az elsőre gondolkodás nélkül. - Igen, négy is; iszonyatosan fárasztóak tudnak lenni. 

- Négy? - ámult el. - Nekik is ilyen génjeik vannak? Van pasi köztük? Ha igen meg akarom ismerni. 

- Rendben, szerintem ennyi elég is lesz, Garcia - mentett ki Jennifer. 

- Később majd még beszélünk - ígérte heves bólogatással a lány. 

- Izgatottan várom már, Penelope - biccentettem neki, ahogy JJ-t követve elsurrantam mellette. 

- Majd add meg neki a számom, JJ! - kiabált utánunk, amit a megszólított egy szeretetteljes mosollyal nyugtáz. 

- Néha túlpörög, de nagyon aranyos lány - suttogta, ahogy a VKE címerével ellátott üvegajtót nyitott ki. - Szerintem kedvelni fogod. Mindenki szereti. 

- Tényleg nagyon aranyos - ennyit tudtam hozzáfűzni, mert ez volt igaz Penelope Garciára. Hogy egy kész tünemény. - Ha a többiek is ilyen jól állnak hozzám, mint ti ketten, Mekka felé fordulok. 

- El kell intéznem valamit, de fel a lépcsőn és jobbra. A tárgyalóban lesznek - mutogatott fél kézzel, miközben a másikban a berregő mobilját tartotta. Biccentéssel jeleztem, hogy megértettem. - Igen, Jennifer Jareau - fordult el, és fél fülét be fogva kezdett a beszélgetésbe.

 Nagyot sóhajtottam, ahogy feszengve elindultam a lépcsőfokokon. Valószínűleg kívülről úgy nézhetett ki, mintha nagyon sietnem kellene valahová, pedig teljesen ráértem volna kevésbé idegbajos tempóban közlekedni. De túl ideges voltam ahhoz, hogy ez a gondolat eljusson a tettlegesség szintjére. 

A sarkig nyitott ajtó előtt megállva, ismét nagy levegőt vettem. Egy asztal körül alakok ültek, halkan beszélgettek. Már szinte ellehetett róluk hinni, hogy egy egyszerű baráti társaság akik hétköznapi munkával foglalkoznak ahelyett, hogy pszichopatákat üldöznek országszerte. A jellegtelen külsőmmel nem tűntem fel senkinek, még azoknak a férfiaknak sem, akik velem szemben foglaltak helyett. Éljen a szürke kisegér lét. 

Zavartan kopogtattam az ajtófélfán, miután összeszedtem a kellő bátorságot hozzá. Egy öltönyös, talán harmincas férfi felkapta a fejét és szélesen elmosolyodott. Mikor ránéztem, ismertem fel, hogy az egység vezetője, Aaron Hotchner vigyorog rám. Holtsápadtan intettem neki, ő pedig élesen megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a figyelmet.

- Említettem már nektek, hogy új taggal bővül a csapat - kezdett bele a magyarázkodásba. - Szeretném, ha mindenki úgy viselkedne vele, ahogy megérdemli, ugyanis nagyon kemény munkát végzett mind az egyetemen, mind pedig az akadémián, hogy idekerülhessen - nézett kissé szigorúan az egyik kollégájára, aki éppen takarásban volt előlem. - Mindazonáltal, véleményem szerint, az intézményekben nyújtott teljesítménye alapján, már most remek profilozó, az esetleges hibáiért én felelek. Előtettek és az igazgatóság felé is - egy gyors krákogás után felém fordult. Még mindig az ajtóban álltam, de most már legszívesebben elsüllyedtem volna, ahogy mind a négy szempár rám szegeződött. - Khal, kérlek, fáradj beljebb - zseléként remegő lábakkal, de eleget tettem a kérésnek. Megálltam mellette, és igyekeztem a kerekasztal közepét tanulmányozni, nem pedig egyet a férfiak közül. Most tudatosult bennem, hogy, mint tényleges viselkedéselemző, egyedüli nő vagyok az egységnél, ami miatt még nagyobb páni félelem telepedett rám. - Emberek, ő itt Khaleesi Jones különleges ügynök - mutatott be, mire csak ismét egy szerény intéssel köszöntöttem a teremben lévőket. - Khal, ők itt Jason Gideon - mutatott az idősödő férfira a tőlem balra lévő széken -, dr. Spencer Reid - egy korombeli, félhosszú hajú férfi felé biccentett, - és Derek Morgan - egy afroamerikai tőlem körülbelül öt évvel idősebb pasas. Nyugodtan hátradőlve a székén, egy csillogó harminckettes művigyorral az arcán figyelt. A szeméből viszont sütött, hogy a háta közepére sem kíván. A kollégáimmal való jó kapcsolat kiépítésében már az első találkozásnál elbuktam; fantasztikus. - Szeretném ha támogatnátok és segítenétek, főképp a karrierje elején. De nem eszek meg senkit, ha végig mellette álltok - ismét Morgan ügynököt figyelte, aki még mindig egy erőltetett mosollyal figyelt minket. 

Miért az a srác gyűlöl, aki az egység naptárában, mind a tizenkét képen van? Kezdők balszerencséje.

- Holnap reggel előadásom lesz az akadémián - pillantott az órájára, Gideon. - Ha már mára nincs semmi Aaron, akkor én hazamennék.

- Egyetértek - helyeselt azonnal sötét bőrű férfi. - Benézek bibenyuszihoz, aztán mennék is haza - felvont szemöldökkel reagáltam a becenévre, mire csak megforgatta a látószervét, felállt és elviharzott. 

- Nézd el neki - kezdett bele a doktor, aki egy halovány mosollyal az arcán nézett fel az előtte heverő könyvből, amit fogalmam sincs honnan varázsolt elő. - Nem csípi a változást. Főleg, ha az ilyen formában következik be. 

- Feszélyezi az, hogy egy ismeretlen fruska kerül az egységéhez akiért, mint tapasztaltabb munkaerő felelnie kell. Értem én - vontam vállat és próbáltam úgy tenni, mintha teljesen normálisan élném meg azt, hogy már ismeretlenül is elítélnek. 

- Nem pontosan így - rázta meg a fejét a férfi. - Inkább úgy fogalmaznék, hogy úgy kell viselkednie, mint egy úriember és egy felelősségteljes ügynök, nem úgy, mint Morgan. 

- Miattam nem kell színésznek lennie - ellenkeztem azonnal, amin csak szélesebben vigyorodott el. 

- Ő nem így gondolja - süllyesztette a táskájába a rongyos kötetet. - Bonyolult, de felettébb jó ember. Adj neki időt, hogy hozzád szokjon, utána minden más lesz. Bízz bennem. 

- Ha te mondod - néztem zavartan el a feje fölött. 

Nem tudtam mit fűzhetnék még hozzá az egészhez, így inkább nem szóltam semmit. 

- Azt hiszem nekem is indulnom kellene - jegyezte meg zavartan, ahogy feltápászkodott a székéről. - Van aki hazavigyen?

- Tessék? - kaptam rá a tekintetem zavartan. 

- Van aki hazavigyen? - ismételte meg a kérdést. - Ha jól sejtem szolgálati lakásba költöztél, az épület pedig éppenséggel útba esik.

- Öhm, igazán nem szükséges - motyogtam magam elé.

- Ragaszkodom hozzá! - határozottan jelentette ki, ami eléggé meglepett, hisz' Derek Morgannel ellentétben, róla sütött, hogy csendes személyiség. Míg az előbbi az bulizás reklámarca. - Úgy sem ismerlek még. 

- Köszönöm - adtam be a derekamat, egy alapos fogaskerék csikorgás után. - Mivel hálálhatnám meg?

- Mondd, hogy nem vagyok fura. Az tökéletesen megteszi - vont vállat.

- Miért lennél fura? - emeltem meg a szemöldökömet.

- Fotografikus a memóriám, húszezer szót olvasok percenkét és százhatvanhetes az IQ-m - hadarta, ahogy elhagytuk a tárgyalót. - Szokatlanul nyílt vagyok, általában Morgan áll így hozzá az emberekhez. A lányokhoz.

- Én se vagyok nagy szociális ember. Az is csoda, hogy ennyire megmertem jelenni az egység előtt - vallottam be. - Hozzászoktam, hogy én vagyok a szürke kisegér aki meghúzódik a háttérben, nem pedig a figyelem középpontjában áll - nevettem el magamat kínosan, ahogy a liftek felé tartottunk. - Végre valaki meg fogja érteni, miért nem szeretek szórakozni járni.

- Megmenthetsz Derektől - lélegezett fel.

- Én?! - mutattam hökkenten magamra. - A hobbit méretű, nem a legnagyobb izomtömeggel ellátott lány? Neked nagyobb esélyed van ellene.

- Láttad, hogy néz ki? - vonta fel a szemöldökét. - Kedvelem, és nagyon jó barát, de lehetséges, hogy több időt tölt az edzőteremben, mint a házában.

- De ha jól sejtem nőket nem üt meg - emeltem meg a vállamat. - Nem tűnik olyannak aki a szabadidejében a gyengébbik nem tagjait püföl és kiskutyákba rúg bele.

- Tényleg nem olyan - értett egyet velem. - Sokkal inkább hülye beceneveket osztogat, aztán mikor tényleg nagyon dühös belerúg egy kiskutyába.

- Kirugdoss kiskutyákat? Imádom a kiskutyákat - csiripelte a már ismert vidám női hang. 

- De... - kezdtem volna, ahogy felé fordultam, de a mellette álló alak jelenléte elvitte a nyelvemet. - Senki - ráztam meg a fejemet. - Csak egy filmről beszélgettünk. 

- Igen, melyikről? - érdeklődött az afroamerikai férfi felvont szemöldökkel. 

Az arckifejezése határozottan sugallta azt, hogy 'na, ebből dumáld ki magadat'. Pár pillanatig gondolkodtam rajta, hogy mit mondjak, aztán teljesen önkívületlenül kezdtem beszélni.

- A kínzóról - böktem ki egy hirtelenjében eszembe jutott szót. - Az egyik legjobb pszicho-thriller amit valaha láttam. 

- Én még nem hallottam róla - húzta tovább a szálakat az ügynök, mire csak igyekeztem pókerarcot vágni.

- Biztosan azért nem, mert norvégul van - nyögtem ki nehézen egy normális indokot. - Skandináv az egész szereplőgárda és a történet is. 

- Majd utánanézek - ígérte egy hamis vigyorral. - Mellesleg hova-hova édes kettesben?

- Hazaviszem Khalt - vont vállat dr. Reid. - Útba esnek a szolgálati lakások és úgy gondoltam megkönnyítem a dolgát. 

- Nekem is szólhatott volna, Jones, hogy nem tud hazajutni - vigyorgott még mindig ördögien. - Szívesen elvittem volna. Nekem is útba esik. 

- Spencer hazavisz, szóval nem élek a szolgáltatásával, de azért köszönöm - morogtam, ahogy inkább Penelopét figyeltem, nem pedig az önelégült arckifejezéssel ellátott kollégámat, aki nagyon jól tudta, hogy ezt a kört már réges-régen megnyerte. 

- Más szolgáltatásommal sem akar élni? - az a kaján harminckettes görbe nem akart eltűnni az arcáról, és kezdett idegesíteni.

Különösebben viszont az táncolt az idegeimen, hogy Reid és Garcia csak úgy állt ott és nem szólt semmit, némán figyelték a szócsatánkat Morgan ügynökkel. 

- Inkább passzolnám - fintorogtam rá. - Semmilyen ajánlat nem érdekel a maga részéről - egyedül vele nem jutottam még el a tegeződés szintjére, és nem leszek egy idióta, aki előbb engedni fog neki. 

- Ugyan már, cicalány - nevetett fel, ahogy a szőke technikust figyelte. - Hotch azt mondta támogassuk mindenben. 

- Erősen kétlem, hogy arra is gondolt amire te, édesem - válaszolt fiatal nő, ahogy amolyan 'ez van' arccal megsimította a karját. 

- Én nem gondoltam semmire - rázta a fejét. - Csak arra, hogy segítek neki a munkában, ha arról van szó. Egyébként is Monica már hatszor hívott. 

- A festett hidrogén-szőke? - emelte meg a szemöldökét Penelope, mire a sötét bőrű férfi biccentett. - Őt Maiának hívják. 

- Akkor ki az a Monica? - ráncolta a homlokát.

- Biztos egy a sok közül, aki igénybe veszi az egyéb szolgáltatásait - jegyeztem meg elég meggondolatlanul, ugyanis egy dühös pillantást kapva bűnbánóan kaptam el a tekintetemet. 

- Nem haza akartad vinni, Jones-t? - nézett a technikus mellett álló ügynökre, aki csak tétován biccentett. - Akkor menjetek. 

Nem szóltam semmit, csak egy biccentéssel búcsúztam mindkettőjüktől és hátat fordítva beszálltam az épp megérkező liftbe. Mögülünk egy tompa puffanás és egy fájdalmas nyögés hangzott fel, amivel arra következtettem, hogy Penelope a táskájával gyomorszájba vágta az afroamerikai férfit. 

Olyan büszke vagyok rá.