K h a l e e s i   J o n e s 

××××××

Boldogan léptem ki a kollégium üvegajtaján. Végre szabadnak éreztem magamat és felnőttnek, hiába lassan négy éve már, hogy jogilag elértem azt a kort. Végre normális pénzszerzési forrásom van, nem pedig egy szendvicsbüfé pultjában kell állnom nap, mint nap és a bagett-saláta-paradicsom-sonka-majonéz szavakat hallgatnom egész nap. Na meg persze a három deci kóla. Az lemaradt.

Nem kell a főnököm baseball ütőjével elkergetnem a gimnazistákat halloweenkor, mert tojással és WC-papírral dobálják a Camaróját. Nem kell nap, mint nap az olajtól bűzölögve, este tízkor betámolyognom a kis lakásba és még aztán leülni tételeket magolni és kidolgozni. Szétidegeskednem magamat egy-egy ZH miatt, vagy azon, hogy a fizikai kondícióm nem lesz elég az akadémiához.

Igaz, annak, hogy végeztem a tanulmányaimmal és hivatalosan is önálló, dolgozó felnőtt lehetek, vannak árnyoldalai is. Hiszen elmúltak a boldog "gyerekévek", és nem vehetek most már szinte mindent félvállról, ami a megélhetésről szól. Lehetséges, hogy többé nem látom Georgiát, akivel nagyon jóban lettünk az egyetemen. Ő miután megkapta a diplomát, párkapcsolati pszichológus lett, amire mindig is vágyott. Ahogy Taylort sem, a lány öccsét, akivel nap, mint nap találkoztam hisz' az egyetem gólyájaként a jogi karon, és munkatársként is találkoztunk. Scottot sem, akit jelentősen kevésbé kedveltem, mint a testvérpárt, de az örökös viccelődései, és az őrző-védő beszédei, mindig mosolyt fognak csalni az arcomra. Végül pedig marad Daniel, akit eredetileg nem akartam e nevek között említeni. Nem is tudom, milyen szót használjak rá, hogy mi volt ő nekem. Barát? Legjobb fiú barát? Alkalmi személyi edző? Szerető?

Magam sem tudom, hogy pontosan mit jelentett ő nekem. Egy pontig. Határozottan múlt időben.

Ma már úgy hiszem, nem fogom annyira hiányolni őt Quanticóban, mint azt gondoltam. Sőt, semennyire sem fog hiányozni.

Mikor Los Angelest választotta a kis baráti körünk az utolsó közös nyaralásunk helyszínéül, féltem attól, hogy nem sokára megkapjuk a diplomát, ha minden jól megy, utána én elmegyek az akadémiára, majd elhelyeznek egy egységhez, akár nem is virginiai irodában és mindennek vége. Kézen fogva ültünk a repülőn, a vállamra hajtotta a fejét. Közös szobán, közös ágyon osztoztunk a hotelben. Egymás mellett ültünk a bárban, ahogy ő átkarolta a vállamat, míg én a szívószálammal a pohár alján pihenő jégkockákat tologattam ide-oda, miközben Scott sikertelen részeg hódító körútján nevettünk mindannyian, akik még nem voltak annyira az alkohol hatása alatt még, mint a Jordan-fiú. Mikor Georgia összehányta a női mosdót, az öccse és én támogattuk fel a szobájáig, hogy aztán mindketten feszülten figyeljük, ahogy a szétvetett karral és lábbal, horkolva alszik az ágyán. Arra riadtam fel, hogy előre bicsaklott a fejem, és majdnem sikeresen megfejeltem az asztalt. Álmosan, és már kissé érezve az alkohol hatását kitámolyogtam a folyosóra. Azóta is emlékszem, hogy olyan volt, mintha a szívem kiesett volna a helyéről és átment volna rajta egy úthenger, mikor megláttam a szobánk előtt, hogy Daniel csókolózik valakivel. Nem is az sokkolt le a legjobban, hogy részegen csüng ki valaki szájából. Hanem az, hogy az illető egy srác volt.

Másnap összepakoltam és dühösen csörtettem fel az első Richmondba tartó járatra. Soha többet nem beszéltünk úgy, mint régen. A legutóbbi társalgásunk – ami azután esett meg, hogy utánam jött Virginiába -, kimerült abban, hogy közöltem vele: rohadjon meg. Kedves ember vagyok.

Észre se vettem, hogy már a vonatállomás jegypénztáránál állok, és arra várok, hogy sorra kerüljek. Izgatottan doboltam a lábammal, miközben az előttem álló, talpig feketében lévő lány kikérte a jegyét Washington DC-be.

- Parancsoljon, mit szeretne – hallottam a nő hangját, a mikrofonon keresztül.

- Jó napot, egy teljes áru jegyet szeretnék Quanticóba – kaptam észbe, hogy hozzám beszél. 

Széthúztam a pénztárcámat, és vártam, hogy közölje velem, mennyi zöld papírdarabot is kell átnyújtanom.

- Kereken tizenöt dollár lesz – kikaptam a két darab papírpénzt, és benyújtottam a kis lyukon. Elvettem, a kassza kattanása, majd tompa recsegéssel tarkítva, megint megszólalt. – Tizenkettes vágányról indul a vonatja, négy óra nulla-nulla perckor.

- Köszönöm, viszlát – biccentettem neki, ahogy sietős léptekkel indultam a megadott peron felé. Úgy kapkodtam a lábaimat, hogy a jobb vádlim szúró fájdalommal kísérve húzódott görcsbe. Nem igazán érdekelt, nem tartottam fontosnak, hisz' annyiszor előfordult már. – A fenébe! – jegyeztem meg, ahogy megláttam az állomás hatalmas óráját. 

Öt perc múlva négy óra.

Félig sétálva, félig futva tettem meg a maradék távot a peronig, ahol már senki sem állt. Valószínűleg már mindenki felszállt. Megláttam a kalauzt, és heves integetésbe kezdtem, hogy ne csukja be az ajtót, mert még én is itt vagyok.

A középkorú férfi leugrott a szerelvényről, és a bőröndöm fogantyúja után nyúlt, hogy segítsen felpakolni a poggyászomat.

- Köszönöm szépen - hálálkodtam, ahogy a másikat én is felemeltem a másikat, és felléptem a két fokon át a szerelvényre. – Biztos voltam benne, hogy le fogom késni.

- De nem tette, hölgyem – rakta mellém a bőröndömet. – Elkérhetném a jegyét?

- Ó, persze. Parancsoljon – nyújtottam felé. 

Gyorsan lyukasztott, visszanyújtotta a papírfecnit és már engedett is utamra.

Mosolyogva siettem el pár utas mellett, akik a helyükön ücsörögve, türelmetlenül várták, hogy a vonat elinduljon. Egy kényelmesnek ígérkező négyes üléshez siettem, távol az emberektől. Mivel csak kicsivel több, mint négy óra hosszú az út Quanticóig, úgy döntöttem, hogy nem pakolom fel a poggyászaimat, hanem a szemközti ülésekre fektetem őket. Illetve közrejátszott az, hogy nem akartam azt, hogy bármiféle idegen csatlakozzon hozzám, és az is, hogy a hobbit méretem miatt, nevetség tárgyává tettem volna magam az összes utas előtt. Inkább elkerülném a nyilvános megalázás lehetőségét, ha lehetséges.

Lehuppantam az ablak felőli ülésre, háttal a menetiránynak. A mellettem lévő ülésre dobtam a táskámat, nehogy valami szerzet meglássa, hogy itt van szabad hely. Nincs kedvem a szerencsétlen beszélgetés kezdeményezés-próbálkozásokat hallgatni, négy órán át. Ahogy azt sem, hogy bárki is elrontsa a kezdetlegi lelkesedésemet az új állásommal kapcsolatban. Meg azt sem, hogy a 'hú, milyen szerencsés vagyok, ez meg az történt és megváltozott az életem, teljesen pozitív irányba' dumával jöjjön, mert még talán még jobban elhinném, hogy az egész Földön csak én vagyok ilyen elcseszett.

Kihalásztam a táskám aljából a hajnalban olvasott könyvet, és kényelmesen elhelyezkedve kinyitottam a félbehagyott, ötvenedik oldalnál. A fejemet a hideg üvegnek döntöttem, ahogy bújtam a sorokat.

- Mindenkitől elhagyatva? Hogy mi elválnánk? - kiáltott fel méltatlankodva. - Ki választhatna el, mondd? Aki ezt megpróbálná, annak a krotoni Milon sorsa jutna osztályrészül! Amíg élek, Ellen, halandó nem lesz képes erre! Előbb pusztulhatnak el a földkerekség összes Lintonai, míg én beleegyeznék abba, hogy elhagyjam Heathcliffet. Ó, nem erre gondolok... nem ezt akarom mondani! Nem akarok Lintonné lenni ilyen áron. Ezentúl is az lesz a számomra, ami eddig volt. Edgarnak engednie kell az ellenszenvéből, és legalábbis el kell tűrnie őt. Ő így is fog tenni, ha megismeri igazi érzéseimet Heathcliff iránt. Látom, Nelly, most elvetemült önzőnek tartasz. De nem gondoltál arra, hogy ha Heathcliffhez megyek, mindketten koldusok leszünk? Míg ha Linton felesége leszek, segíthetem őt, hogy felemelkedjék, és kivonja magát bátyám hatalma alól.

- A férje pénzével, Cathy kisasszony? Nem fogja őt olyan kezesnek találni, mint gondolja. Nem rám tartozik ugyan ítélni efölött, de úgy találom, ez a legrosszabb ok, amiért Linton felesége lehet!

- Ellenkezőleg, ez a legjobb! A többi csak szeszélyeimet elégíti ki, és Edgar kedvét szolgálja. De ez olyasvalakit érint, aki egyesíti személyében mindazt, amit Edgar és magam iránt érzek. Olyasvalami ez, amit nem tudok megmagyarázni. De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben a Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket, kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa továbbélnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja: az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint sziklaréteg a föld alatt; kevés látható örömöt nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok! Mindig, mindig a lelkemben él; nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam sem vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy elválunk egymástól; ez lehetetlen és...

Megállott és a ruhám ráncaiban rejtette arcát. De én dühösen visszalöktem. Zagyva beszéde véget vetett türelmemnek.

- Még ha meg is értek valamit azokból az értelmetlenségekből, amiket hallottam, kisasszony, mindez csak arról győz meg, hogy nem tudja, milyen köteleségekkel jár a házasság. Vagy pedig arról, hogy maga gonosz, erkölcstelen lány. Ne is zavarjon további titkaival: nem ígérhetem, hogy megőrzöm őket.

- De ezt az egyet megőrzöd? – kérdezte felhevülten.

- Nem ígérek semmit! – válaszoltam.

Tovább akart erősködni, de Joseph megjelenése véget vetett beszélgetésünknek. Catherine egy sarokba telepedett, és Haretont dajkálta, miközben én vacsorát főztem. Mikor elkészültem, azon veszekedtünk Josephfel, hogy melyikünk vigye be az ételt Hindley úrnak; addig tanakodtunk, amíg minden kihűlt. Ekkor azután abban állapodtunk meg, hogy kérjen ő, ha szüksége van valamire; féltünk ugyanis mutatkozni előtte, ha már egy ideig egyedül volt.

- Hát az a mihaszna még mindig nem gyütt meg a mezőről? Mit...

- Emily Brontë: Üvöltő szelek – csendült egy női hang. – Ez jó ízlésre vall.

Összecsuktam az arcom előtt a kötetet, ahogy felnéztem az idegenre. Szőke haj és világos szemek. Normális magasság, karcsú alkat. Mosolyogva nézett le rám, ahogy a táskája pántját szorongatta.

- Köszönöm – motyogtam zavartan.

- Személy szerint, vannak olyan pillanatai a főhősnőnek, amik kifejezetten feszélyezőek – csevegett tovább, ahogy nem nagyon zavarta, hogy lehetségesen végig kell állnia az utat.

- Kinek a pap, kinek a papné – vontam vállat, ahogy magamban szitkozódva, de elvettem a táskát, hogy leülhessen.

- Szabad? – mutatott az üres ülésre, mire csak biccentettem. – Köszönöm szépen – hálálkodott barátságos hangján. – Nem igazán szeretek idegenekkel utazni, de úgy látom maga se.

- Nem igazán – szűkszavúan figyeltem az elsuhanó várost, és vártam, hogy ismét megszólaljon vagy némaságba burkolódzón addig, amíg valamelyikünk meg nem érkezik utazása helyére.

- Maia Michaelan vagyok – jelent meg előttem a keze, amit elfogadtam.

- Khaleesi Jones, örülök a találkozásnak – megráztam a végtagját, és el is húztam a sajátomat. – Hova utazol? – ha már ő közvetlen, akkor én is lehetek kicsit kevésbé karót nyelt.

- A nagyszüleimhez Manasassbe.

- Az hosszú út – nyugtáztam, hogy nem csak én ülök négy óra hosszát ezen az átkozott vonaton. – Woodbridge-nél leszállsz, onnan busz?

- Igen, eléggé fáradalmas, de már megszoktam – még mindig szélesen mosolygott. – Te hová tartasz ennyi csomaggal?

- Quantico – válaszoltam azzal a gyönyörű kisváros nevével, ahová tartottam.

- Hangulatos hely – biccentett. Sugárzott belőle a jókedv, és az az aranyos, fültől-fülig érő mosolya is ragályos volt. – Olyan... nyugodt. Illik hozzád.

- Nem vagyok nagyvárosi alak – kuncogtam fel halkan. – Alaszkai vagyok.

- Félig kanadai. Egyesek szerint azért vagyok olyan rideg néha – magyarázta, ahogy elhúzta a száját második mondatánál. – Másik félbe texasi vagyok. Ütik egymást.

- De nem zárják ki – emeltem meg a vállcsontjaim. – Negyed részben norvég vagyok. Egy két lábon járó hűtőszekrény is lehetnék.

- Kánikula és stressz idején jól jön a hidegvér – sütött el egy poént amin, számomra értelmetlen okokból, nagyon is jót nevettem. – Eddig ezt senki sem találta viccesnek.

- Szerintem az – mosolyogtam rá teljesen őszintén. – A bátyám szerint nekem minden vicces; és állítása szerint nincs humorérzékem. Szerintem azért van, ha csak egy kicsike is. Nem tudom. Nem érdekel.

- Nem baj, ha valaki túlságosan komoly – vont vállat, ahogy szemügyre vette a többi utast. – Nem kell mindenkinek príma Humor Haroldnak lennie.

- Teljesen igazad van.

Ez volt a beszélgetésünk utolsó mondata. Egy pár pillanatig mosolyogva figyelt, aztán elfordult és elővette a zenelejátszóját, hogy a pulcsija kapucniját az arcába húzva dőlt hátra, várva, hogy rajta kívül szinte mindenki leszálljon. Még mindig az ablakon bámultam kifelé, csodálva miképpen változik a táj, ahogy távolodunk a nagyvárostól. Sokkal uralkodóbbá vált a természet, mint a felhőkarcolók, ami sokkal szebb látványt nyújtott. Egy kisebb erdő mellett elhaladva eszembe jutott Fairbanks és a családom.

Apa, ahogy bepárásodott szemüveggel lép be a házba, ahol mind az ötünket felneveltek. Zoey, ahogy a kórház közepén felkapja a kislányát és össze-vissza puszilgatja, miután a kis Valerie bemegy hozzá, hogy lássa, az anyukáját mielőtt lefekszik. Kilian, aki mosolyogva ad a lánya homlokára egy puszit, és hajnalokig várja, hogy a felesége hazaérjen a munkából. Kyle, ahogy mogorván kiszáll a rendőrautóból, és odasiet egy csapat gimnazistához, hogy tisztázza velük a grafitizés hátrányait. Joanna, ahogy végignéz a kisiskolás seregen, és elkezdi felírni a táblára az ABC-t, ahogy kitartóan magyaráz nekik. Paul, aki még valahol Irakban harcol a hazájáért, és várja, hogy hazajöhessen a barátnőjéhez. Hannah, aki mosolyogva sereg-forog az éttermében, hogy mindenkit ki tudjon szolgálni. Addy, ahogy az erdőben sétál, hogy találkozhasson Jackkel, szülője tudta nélkül. Mint a tilosban járó tizenévesek.

Tudtam, hogy egyikük se igazán örül annak, hogy mit fogok dolgozni, de mind egységesen büszkék rám.

Nekem pedig csak ez számít.