Ahogy tartottam hazafelé a rideg épület minden apró részlete rettenetes képekket telítette elmémet. Arról az estéről, amit képtelen voltam szavakba önteni az imént.

Az igazat megvallva, sosem gondoltam volna, hogy aznap este ténylegesen többet tudok meg Jungkook-ról. Csupán szerettem volna látni, miért is érzi kényszerét, hogy elvegye valaki életét. Eleinte láttam az élettel teli mosolyokat és azt gondoltam magamban, "Ezek akár mi is lehetnénk...". Még álmaimban sem gondoltam volna, hogy találkozom a szüleimmel, akik magamra hagytak, egy üres lakásban, egyetlen szó nélkül. Akkor mégis lélegzetvisszafojtva legeltettem szemeim az ádáz mosolyukon. Mintha csak nekik az egész életem egy viccnek számított volna.

Alig emlékszek az aznap történtekre, az egyetlen kép ami megmaradt emlékezetemben, az Jungkook rettegő arckifejezése, ahogy igyekezte vérrel áztatott valóm elrángatni a színhelyről. Képtelen volnatam meghallani szavait, vagy értelmezni gesztusait.

Tulajdonképpen boldog voltam. Ők ezt éreztették velem életem minden egyes napját, és most mégis én szenvedek míg ők ismét elsétálhattak, igaz ezúttal nem emberi testben. Mégis... úgy hittem végre elégtételt vettem.

Ám mivel nem adták könnyen magukat, sajnos a hallásom kissé megsérült, ezért nagyobb koncentrációt igényel, hogy halljam a szavakat, amikre figyelnem kellett volna és a jeleket, amelyek az utolsó mentsváramként szolgáltak volna. Nap-nap után esténként minden elsötétedett és csak akkor tértem magamhoz, mikor Jungkook a színhelyről igyekezett elvonszolni kétségbeesetten.

Vajon végre megértettem min ment keresztül Jungkook? Végre képes voltam teljes szívemből az oldalán állni? Vajon boldog?

A kissé zavaros történetem elmesélése után egy zsákutcában kötöttem ki. Semmiféle indokra nem emlékeztem, ami oda vezetett volna. Semmiféle okom nem volt ott lenni. Akkor mégis miért álltam egyhelyben annyira magabiztosan?

Hamarosan választ kaptam a kérdésemre, amikor Jungkook zihálva loholt felém, eltakart arccal, teljesen feketébe burkolódzva, bőröndöket vonszolva maga után.

- Készen áll minden az indulásra! Örülök, hogy képes voltál emlékezni... - jelent meg megkönnyebbült arckifejezés arcán-

- Mégis hová megyünk? Miért jöttem ide? -tettem fel kérdéseim értetlenül-

Jungkook arca elsápadt és szinte könnyekkel a szemében kapta el csuklómat majd rángatott be egy taxiba.

- Sajnálom... Ígérem mindent jóvá teszek és meggyógyítalak. -nyöszörögte remegő hangon-

Mégis mit kell jóvá tennie? Mit keres itt, hiszen azt mondták nem találják. Végig tudtam merre van? Igaz... Hiszen tudtam... Akkor miért nem mondtam el?

A gépen ülve Jungkook szorosan tartotta markában kezemet, mintha attól félne soha többé nem teheti meg. Még mikor leszálltunk akkor sem engedett a szorításból egy másodpercre sem.

Mi folyik itt? El ment az eszem? Úgy érzem az utóbbi időt átaludtam és csupán egy álomvilág elkeseredett másolata szalad mellettem rohamosan.

A célhelyünk úgy tűnt egy sziget volt, ahol alig lézengett pár figura, azok is kimerülve pihegtek a munkától, melyet oly keményen végeztek.

- Beteg vagyok? -kérdeztem bágyadtam, mikor egy teljesen kihalt tengerparti részre értünk.

- Nem... Te nem vagy beteg... Az egészről én tehetek. Sajnálom, hogy azt kértem próbálj megérteni. -hajtotta le fejét, erősen elkerülve tekintetem-

- Én... Embert öltem? -nyeltem egy hatalmasat-

- Nem... Én öltem ki belőled az emberséget.

Jungkook könnyei ezúttal patakokban folytak, mégis boldognak tűnt, mintha csak a tény hogy velem volt örömet csempészett volna az életébe.

Akkor én mégis miért érzem ennyire üresnek magam?

Kezeim erőtlenül hullottak nyugalmi pozícióba, majd koccant neki balom egy szilárd és éles tárgynak.

Ó igaz... Jungkook azért gyilkol mert képtelen az ilyesmit végignézni. Talán ha ma megteszem, végre megértem őt és boldogan élhetünk együtt.

- Várj, ne tedd kérlek! -hallottam Jungkook kétségbeesett kérelmét, majd vörös, meleg folyadék lepte el a fiú gyötrelmes képét-

Jungkook szemszöge:

- Tartóztassák le! -hallatszott az orbitális üvöltés hátunk mögül-

Letekintettem karjaimra, melyek között Hye Mi vérben ázott teste hevert. Kezei közt szorosan tartotta a tőrt mely mélyen hempergett szívében.

- Főnök, már nem él... - közölte az egyik rendőr, miután ellenőrizte a pulzusát-

- Basszus, ez a féreg! Azt hiszi bevallja a bűneit egy kis papírcetlin, véget vet az életének és minden rendben lesz?!  Felejtsd el, tudta mi vár rá az elejétől kezdve... Hé kölyök, rendben vagy? Úgy hallottam ez a némber minden gyanút rád terelt, de gondolom élete vége felé végre megszállta a szentlélek és megmentette ezt a szerencsétlen, ártatlan fiút az életfogytiglantól. - a másik rendőr, pisztollyal a kezében törölgette homlokáról az izzadtságot, majd átnyújtott nekem egy gyűrött és koszos cetlit, amely minden előzőleg elkövetett gyilkosságom és egyéb bizonyítékok helyét tartalmazta illetve a pontos leírást, hogyan végzett velük-

- Nem hiszem el, hogy ennyire részletes leírást adott,  a bizonyítékok telis tele voltak a DNS-ével... Mocskos egy világban élünk. Mielőtt feladta magát valamiféle kerekesszékről beszélt az erdőben, de nem találtunk semmit, csak képzeld el miféle beteg dologról lehetett szó ha külön említette. Ohh egyébként velünk kell jönnöd fiú, kihallgatunk a biztonság kedvéért. -paskolta meg vállaimat-

Szavai csupán falevelekként száguldottak el fülem mellett. Némileg felfogtam, de képtelen voltam elhinni.

Olyan mértékben sokk hatása alatt voltam, hogy mikor elválasztottak Hye Mi-től és repülőgépre ültettek, egy szavat sem szóltam, csak próbáltam felismerni a helyzetem. A kihallgatás alatt képtelen voltam kipréselni bármit is ajkaim között. Mintha csak kiszakítottak volna belőlem egy darabot. Egyáltalán nem funkcionáltam. Végül hazaküldtek, ám nekem egyedül egyetlen szó csengett füleimben. "Kerekesszék". Ezt mondta Hye Mi a rendőröknek. A kerekesszék amelyet a halott nagyszüleim erdelyi házánál ástam el.

Ahogy felé tartottam a vonaton úgy éreztem, mintha ez az egész csak egy borzalmas rémálom lenne... És hogy mikor felkelek Hye Mi kineveti majd az ébredő nyáladzó arckifejezésem.

***

Estére a kezem ügyébe is került a kerekesszék, amely aljára egy levél volt erősítve. Egy levél amelyet legszívesebben soha nem bontottam volna ki. Amely ráeszméltetett, hogy ez a rémálom bizony a valóság.

" Szia Jungkook! Gondolom mostanra kellően zavarodottnak érzed magad ahhoz, hogy megkapd mindenre a válaszod. Tudom egyelőre minden ködös és értelmetlen, de hidd el ez az egyetlen döntés amelyet soha nem fogok megbánni... És nem csak azért mert valószínűleg mire ezt olvasod én már nem vagyok melletted. Így... vagy úgy... Tudod, mikor megtudtam mégis miféle hobbit űzöl, azért sírtam mert azt gondoltam téged is fel kell hogy adjalak, csak úgy mint azt, hogy valaha újra együtt lehetek a családommal. Sokat törtem a fejem, de örülök, hogy végül nem adtalak fel. Életem legnagyobb hibája lett volna neked is ridegen hátat fordítani. A lényeg, hogy amikor aznap este egyedül hagytalak rájöttem, hogy segíteni akarok... bármi áron... Most biztosan saját magadat hibáztatod, de nem azért szúrtam le aznap azt a lányt, mert tudni akartam miért teszed... El akartam lopni a mosolyát, hogy végül valamilyen módon a tiéddé tegyem. Már akkor tudtam, hogy ezt teszem majd. Azt gondoltam egy elég, de miután végeztem a szüleimmel és ugyan olyan üresnek éreztem magam, úgy gondoltam biztosra megyek. Több bizonyíték szükséges ellenem, mint rád ahhoz, hogy mindenképpen sikerrel járjak. Pontosan 1 emberrel többel végeztem mint te. Bár gondolom nem számoltad... Szerencsére a krimi sorozat mániám és pár kapcsolatnak hála, sikerült a többi bizonyítékot is némileg rám irányítani. Sajnos sokszor megsérültem a végrehajtás során így nem tudom, hogy holnap úgy láthatsz-e, hogy magamnál vagyok. Valószínűleg mégha le is tartóztatnak sem leszek képben azzal, mi történik. Csak azt akarom, hogy tudd: bármennyire elviselhetetlennek tűnik a múltad, én mindig melletted állok és ha már nem is leszek mikor ezt olvasod tudd, hogy én továbbra is szeretlek... Mindennél többet jelentett az idő, amit rám szántál. A nevetés az arcodon mutatta meg miért is érdemes küzdeni az életben és nem szemethúnyni minden fájdalom felett. Te adtad vissza az életem... Amelyet sosem hittem hogy visszakaphatok. Ezért úgy döntöttem rád áldozom... Tudom, most nehéz lehet amit kérek, de lépj tovább, hogy az áldozatom ne vesszen kárba, csak így nyugodhatok békében. Kérlek légy boldog! Mosolyogj minden nap úgy, ahogy azokon a napokon, amiken folyton elvertelek pókerben! Élj egy olyan életet, mint ami után mindig is áhítoztunk! És szeress jobban, mint ezelőtt bármikor! Ég veled... Jeon Jungkook! "

Aznap este egyetlen pillanatra sem maradtak szárazan szemeim. Azt gondoltam az a pillanat soha nem történt meg. Reménykedtem, hogy pár perc múlva felébredek és újra látom, de hiába jött fel a Nap s láttam meg a Holdat újra. a papír nem enyészik el kezeim közül.

Mégis mennyire lehetett nehéz nap mint nap azzal a tudattal a szemembe nézni, hogy tudta újra meg fogja tenni, csakis kizárólag miattam. Annyi sérülés és mégis a maradék éberségét is erre a célra és a levél megírására összpontosította és én nem tudtam rajta segíteni...

* 2 évvel később *

- Újra itt, azt hiszem mostanság kezdek egyre ritkábban járni. Remélem nem érzed magad egyedül, de képzeld kaptam új állást és ma is rendesen ettem... Tudom, hogy nem akarod hallani, de hiányzol. Még mindig bűnösnek érzem magam ha boldog vagyok, de tudom, hogy te leszidnál, amiért hiába szenvedtél miattam, ezért igyekszek minden nap mosolyogni. Oh igen, szereztem három új barátot. Mindegyikük nagyon kedves és azt hiszem velük végre ki tudok mozdulni. Mondd, hogy te is boldog vagy odafenn! ... Oké, tudom hogy nem szereted a túlontúl érzelmes pillanatokat, ezért mára hagylak pihenni. Hálás vagyok, hogy ismerhettem egy olyan elképesztő személyt, mint te...

<><><><><><><><><><><><><><>

Köszönöm, hogy eddig velem tartottál!

(Elnézést kérek azoktól, akik elkezdték olvasni én pedig röpke egy év szünetet tartottam. Khm... Bár erősen kétlem, hogy valaki is olvasná ezt azok közül, de azért gondoltam írok ide valami random bocsánat kérő bánatot, amiben láthatólag rettenetes vagyok. by:*a személyiség típus, aki soha nem kér bocsánatot* )

Köszönöm a figyelmeteket és remélem tetszett ez a depresszió áradat. Wow az első drámám... Bár már semmin sem lepődök meg miután szerelmes sztorikat kezdtem írni... pont én. O_O XD Legyen jó napotok meg ilyenek! O:-)