A húgom nagyjából 15 éves volt, amikor anyánkkal Dél-Afrika északnyugati részére költöztek.

Azon a területen sok a tövises fa, a fű magas és sárga, kevés a szomszéd és mindig csend van. Egy régi tanyaházban éltek egy domb tetején. Dél-Afrikában a dombot ’koppi’-nak hívják.

Olyan volt, mint egy sziget egy tengeren, aminek sárgák a hullámai… és néha nagyon magányos és csendes tudott ott lenni az élet. Ha például segítségért kiáltanál, senki sem lenne elég közel ahhoz, hogy halljon téged.

A húgom nem akart nyilvános iskolába járni, jobban szeretett volna magántanuló lenni, és a semmi közepén élni anyával a koppi tetején. Hetek teltek el ott anélkül, hogy egy lélekkel is találkoztak volna. Nem olyan élet volt, amit én élni tudnék, ezért is jöttünk mi vissza a városba apával...

Ráadásul, ha az elszigeteltség és a csend nem lenne elég, még fura dolgok is történtek abban a házban… időről időre a rádió és a lámpák maguktól kapcsolódtak fel és le, az ajtók ki- és becsukódtak, a kinti lámpák ok nélkül felrobbantak, és a legtöbb látogatónknak, aki ottmaradt éjszakára, gyakran voltak bizarr rémálmai. Nekem is…
Ezek ellenére, ők ketten imádtak a fura, régi házban élni a koppi tetején.

Anyámnak volt két kutyája: Moony, (a nevét Lupin Professzorról kapta a Harry Potterből) egy ír vadászkutya és Tujon, egy border collie. Anyám minden délután elvitte őket egy hosszú sétára a poros utakon, és csak akkor jöttek vissza, amikor a nap már majdnem lement. A húgom is sokszor velük tartott, de azon a napon otthon maradt tanulni. Amikor már vagy egy órája volt, hogy elmentek, a húgom számított rá, hogy bármelyik percben betoppanhatnak. És valóban. Az íróasztalánál ült, amikor meghallotta anyát, ahogy Moonyt hívja. Hallotta, ahogy a kapu becsukódott, nem sokkal azután pedig, ahogy anya végigment túracipőjével a csempézett padlón... A húgom felpattant a székéről és elindult üdvözölni őket.

Ahogy a folyosóra ért, hirtelen Tujon rohant el mellette, és majdnem elbotlott benne. Tujon végigrohant a folyosón anya hálószobája felé, a húgom pedig továbbment, megkeresni anyát. Amikor a bejárati ajtóhoz ért, azt zárva találta. Egy kicsit megdöbbent, aztán a konyhán keresztül a hátsó ajtóhoz ment. Az is ugyanúgy zárva volt. A húgom meghökkenve visszament a folyosón, megnézte a tanulószobát, a hálószobáját, és a fürdőszobát. Sehol senki. Végül anya hálószobájába ment, ahol Tujonnak kellet lennie. Látta őt oda befutni. Érezte is, ahogy elsuhant a lábánál. Majdnem elbotlott benne!

De a szoba üres és csendes volt, akárcsak a ház többi része.

Csak kétféleképpen lehet ki- és bejutni a házba: a bejárati és a hátsó ajtón. Mindkettő zárva volt, az ablakokon pedig biztonsági rács van, szóval azon keresztül sem lehetett közlekedni…

Nyilvánvaló volt, hogy teljesen egyedül van a házban.

A húgom szerint ez volt az a pillanat, ahol egy kicsit pánikolni kezdett.

Kinyitotta a bejárati ajtót és kiment. Körbesétálta a házat, aztán kiment a kapun és elsétált egy darabig az úton, közben anya és a kutyák után kiáltozott. Semmi. Egyedül volt.

Fél órával később anya és a kutyák megérkeztek a sétájukról. A húgomat a lépcsőn ülve, falfehéren találták, a macskát szorongatva, mintha azon múlna az élete…

Ki tudja, miért történnek ilyen dolgok? Talán a sok csend miatt a húgom hajlamos elképzelni dolgokat, bár ő esküszik, hogy nem ő találta ki.

Azóta semmi ilyesmi nem történt. Csak azt tudom biztosan, hogy amikor én is ott vagyok velük ünnepekkor, hallani sem akarok arról, hogy engem egyedül hagyjanak azon a dombon…