Mikor gyerekek voltunk Betsy nővéremmel, a családunk egy ideig egy bájos vidéki házban lakott. Szerettünk felfedezni a poros zugait és megmászni az almafát a hátsó kertben. De a kedvencünk egy szellem volt.

Anyának hívtuk, mivel olyan kedvesnek és gondoskodónak tűnt. Néha reggelente Betsy és én arra keltünk fel, hogy egy-egy bögre van az éjjeliszekrényünkön, ami este még nem volt ott. Anya hagyta ott, mert aggódott, hogy szomjasak leszünk éjszaka. Csak gondoskodni akart rólunk.

A ház eredeti berendezései közül volt egy antik faszék, amit a nappali falához toltunk. Akárhányszor ott voltunk a szobában, tévét nézni vagy játszani Anya mindig pár centivel előrébb tolta a szobában, a mi irányunkba. Néha elmozdította egészen a szoba közepéig. Mindig szomorúak voltunk, mikor vissza kellett vinnünk a falhoz. Anya csak a közelünkben akart lenni. Évekkel később, mikor már elköltöztünk, találtam egy régi újságcikket a régi ház eredeti lakójáról, egy özvegyről. Megölte a két gyerekét, mégpedig úgy, hogy egy bögre mérgezett tejet adott nekik elalvás előtt. Felakasztotta magát. A cikkben volt egy kép a ház nappaliáról, ahogy a nő teste lóg az egyik gerendától. 

Alatta, felborulva ott hevert az a régi fa szék, pontosan a szoba közepén.