Nem volt gyöngyház kapu. Az egyetlen ok, amiért tudtam, hogy egy barlangban vagyok, hogy áthaladtam a bejáratán. Hatalmas sziklafalak meredtek mögöttem, hogy a tetejét nem is láttam és tudtam, ez az, amiről a vallások beszélnek, az ember legnagyobb félelme. Éppen beléptem a pokol kapuján. A barlang egy élő, lélegző teremtménye emlékeztetett. A bent terjengő rothadó hús bűze pedig maga alá gyűrt. Aztán egyszerre mindenhonnan megszólalt az a hang. 

„Légy üdvözölve."

„Ki vagy te?" - Kérdeztem miközben megpróbáltam megtartani a lélekjelenlétem. 

„Tudod te azt." - válaszolta a hang. Tudtam...

„Te vagy az ördög..." - hebegtem és azzal el is veszítettem a lélekjelenlétem.

„Miért én? Olyan jó voltam életemben amennyire csak tudtam!" - Csend töltötte be a termet, ahogy a szavaim elhaltak. Óráknak tűnt, amíg végre választ kaptam. 

„Mire számítottál?" - A hang ellentmondást nem tűrő volt, de türelmes.

„Nem is tudom... sosem hittem az ilyesmikben."- ejtettem ki a számon - „Ezért vagyok itt?" - csend honolt, így folytattam - „Azt mondják, a legnagyobb trükköd az volt, hogy elhitetted a világgal, hogy nem létezel." 

„Nem, a legnagyobb trükköm az volt, hogy elhitettem a világgal, hogy van más lehetőség."

„Tehát, nincs is Isten?" - ejtettem ki remegve. A barlang beleremegett a válaszba.

„Én vagyok Isten!"