Március 1. Milyen sok emlék is fűz, ahhoz a bizonyos naphoz. De nem is akarnám ezt sokáig húzni, kezdjük is a történetem....

Délután egy. Ilyenkor érnek haza a munkából a nevelő szüleim. Mindig csak ordítoznak velem és vernek. Volt már, hogy a verésüktől a kórházban kötöttem ki, súlyos sérülésekkel. Akkor sem érdekelte őket ez, de engem se fog, amit most fogok velük tenni- írtam bele a vörös naplómba, amibe már egészen kiskorom óta írok. Hallottam kicsapódni a bejárati ajtót, így a szekrényemben pihenő kést, lassan kiemeltem. Felálltam az ágyamról és a tükörhöz léptem, hogy megigazítsam a ruháimat. Szemeim miatt sokszor piszkáltak, ha kiléptem a házból, ezért sohasem mentem a hátsó kertnél távolabb. Úgy mondták nekem, hogy egy baleset során, lett a fekete az egész szemem, a szemgolyóm pedig vörös. Viszont ez volt a második ok, hogy vertek itthon. Egy szörnyetegnek tartottak, ami most teljesülni is fog. Húztam ördögi vigyorra a szám és a kabátom zsebébe rejtettem el a kést
-Sam! Azonnal gyere le!- hallottam meg nevelőapám kiáltását, mire elléptem a tükörtől és kilépve a szobából, elindultam a lépcső fele.
-Miért nincs eltakarítva?! Mondtuk, hogy mire haza jövünk, takaríts össze!- ütött bele a hasamba, mikor leértem hozzájuk.
-Már nem kell hallgatnom sokáig a z üvöltéseteket- nevettem fel és nevelőanyámra ugrottam, aki ettől egy nagyot sikított. Ahogy a földre kerültünk, beleszúrtam a szívébe a kést és néztem, ahogy még utoljára kileheli a levegőt, majd nevelőapámhoz fordultam, aki ki akart menni az ajtón. A falhoz dobtam a késem, mire összerezzent és felém fordult.
-Na milyen? Pont ugyan ez az érzésem volt mindig, mikor vertetek- tettem színpadiasan a kezem a szívemhez és lecsüggesztett szájjal néztem rá
-Te egy szörnyeteg vagy!
-Ti neveltettek annak- indultam el és a földről felvéve egy üvegszilánkot, szúrtam bele a hasába. Szirénázások voltak hallhatóak közeledni. Tehát erre a sikításra felfigyeltek, pedig mikor én sikítottam mindig. Gondoltam, viszont előhúzott a kabátja zsebéből egy zsebkést és a bal szemem alatt, egy hatalmas sebet ejtett.
-Még jó, hogy majdnem a szememet találtad el- csavartam ki a kezéből és a szívébe szúrtam neki is.
-Azonnal jöjjenek ki, feltartott kézzel- kezdtek dörömbölni az ajtón, így elengedtem és a hátsó ajtóhoz futottam, amit kinyitottam és elkezdtem futni a kerttől, az erdőbe
-Ott van! Ne hagyjátok meglógni!- kiáltottak utánam, így gyorsabbra vettem a futást. Tüzet nyitottak rám, amiket próbáltam kikerülni, viszont ahogy egy fa mögé akartam bújni, az egyik sikeresen meglőtte a bal lábam. Nem törődve a fájdalommal, kezdtem tovább futni az erdőben, majd mikor már nem követtek, lelassítottam és leültem egy kidőlt fára. A pólóm aljából leszakítottam egy kisebb darabot, amit szorosan a sebre kötöttem és a fáknak támaszkodva, indultam újból neki. Pár óra telhetett el, ami számomra egy évezrednek tűnt. A nadrágomat már olyannyira átitatta a vér, hogy a vérveszteségtől, már többet láttam a keleténél. Újra homályosodni kezdett minden, majd a sötétség lepet el mindent.

Nos, hogy ne menjek el bemutatkozás nélkül, íme én Sam Belis vagyok. Később pedig Démon Szemnek fognak hívni. Milyen vicces. Remélem éreztétek benne a szarkazmust, na mindegy. Hosszú vörös hajam van, amihez társul az ugyan olyan színű szemem. Általában fekete ruhákat hordok, de beleesik néha egy-egy más szín, persze csak a sötét árnyalatából. És igen, ez lennék én. Remélem tetszett ez a kis bevezető rólam, a következőkbe, többet fogok mesélni. Sziasztok