Az emberek világa érdekes hely. Mindig történik valami. A gonosz és a jó folytonos váltakozása meggyorsítja a történéseket. A második nagy technikai robbanás után születtem. Az információ a régi világból nagyon csekély és hihetetlen. Már az öregek sem tudják a városban milyen volt a kétezres évek eleje. Nem is éltek akkor. Sok dajkamesét hallottam valamiféle lovaskocsinak nevezett járműről, a tevegelésről és a az igazán furcsán elnevezett Riksáról. Elvileg emberek futottak valami hintó vagy szekér előtt és úgy szállították a társaikat. Ki hinné ezt el? Az ember nem képes arra, hogy megemeljen egy szekeret és fusson vele úgy, hogy még benne is ülnek. Ez robotnak való feladat. Nem fárad ki nem érez fájdalmat és nem izzad le. Sokkal hihetőbb mégis a mi korunkban ilyen nem létezik. Az öregek kitalációja. Csak mese.

3020 van. A föld megfagyott és kiszáradt. A városok száma lecsökkent, így az emberek népessége is. De, akik túlélték a harcot a természettel az a technika végett, igazán nagy gazdagságban tengeti a mindennapját. Nagyvárosok alakultak a földön körülöttük kisvárosok. A falvak és országok eltűntek. Az emberek, akik élnek a legkülönfélébb nyelven beszélnek. A nappalok rövidek, az éjszakák hosszúra nyúltak el. Évszakok sincsenek már igazán. Nyár van, és tél. De a tél nem olyan, mint a régi mesékben. Nem ér térdig a hó, nem építenek a gyerekek hóembert és nem szánkóznak a dombokon le. Csak hideg van. Nem hull semmi, viszont aki kimegy a levegőre annak a csontjáig hatol a csípős, fagyasztó szellő. Apám, (hívjuk így az embert, akinél megszülettem) mesélte nekem egyszer, hogy amikor az ő szülei fiatalok voltak, még létezett hó. Azonnal elolvadt, ahogy a talajra ért, de ha kinyújtották a nyelvük és felemelte a fejük az égre, akkor érezték a savanykás és hideg ízt a nyelvükön. A kesztyűjükre gyűjtötték a havat és közelről megvizsgálták annak kristályait.

Sok testvérem született itt a gyárban, gépek rakják össze és gépek nyomtatják ki a darabjaikat. Én apa mellett szorgoskodom és az anyagot gyűjtöm be a gyártáshoz. Drága a plasztik és ma már csak a fekete kereskedelemben lehet megtalálni. Engem könnyebb meggyógyítani, mint egy húsvér embert. Pár forrasztás és jobb vagyok mit új koromban. Az álcám is kifejlett a hajam, a bőröm és a szemem színét úgy tudom változtatni ahogy nekem tetszik. Ma épp vörös hajam van, hófehér bőröm és szeplős arcom. A szemem kék akár a Chatmarinnak. Az a robotmacska még egyszer megjárja amiért megkarmol ahányszor a közelébe megyek. Drága társam Wolfregr 2 jön utánam. Én röviden csak Wolfnak nevezem. Egy németjuhász nevű rég kihalt állatról lett mintázva. Az agyában van a város térképbe, friss infókkal szolgál és tud beszélni is.

-A kettes és a hatos út le van zárva. Ütközött két önvezető autó egy tábla végett. -mondta mellettem ügetve. A szeme előtt a hologram térkép lebegett és egy hatalmas piros X volt az említett forgalmi baleset helyén.

-Kösz. -mondtam zsebre tett kézzel. A póráza onnan lógott ki.

-Azt ajánlom Greg, hogy a főút mentén menj. -folytatta a mély reszelős hangján a kutya és felnézett rám-De csak, ha megfogadod a tanácsom.

-Megfogadom. -mondtam rásandítva-Jelöld be ezt útvonalnak. És be kell ugrani a nagyi boltjába.

-Útvonal kiválasztva. -mondta a kutya-Haladj tovább egyenesen a vegyeskereskedésnél pedig fordulj balra amíg a lámpához nem érsz. Utána ötszáz méter egyenesen a kórház mellett majd kétszáz méter után jobbra és ismét jobbra. Végül pedig érkezés a célhoz.

-Kösz. -mondtam röviden és gyorsítottam a lépésemen. Vegyeskereskedés. Igazából egy fekete piac. Ember, robot, drog itt minden megtalálható. Gyűlölöm ezt a helyet. Számtalanszor akartak nekem rozsdás ócskavasat eladni és számtalanszor akartak megvenni engem. A bolt előtt elhaladva benéztem a kirakaton keresztül. Ott ült jó pár robot megkötözve és kikapcsolva. Majdnem megesett a szívem rajtuk, na már persze, ha nekem olyan egyáltalán lehetséges. Megálltam egy pillanatra és elemeztem a robotokat. A ballonkabátom fújta a szél és a térdemhez ütötte. Az egyik robot megmozdult és rám nézett.

-Miért bámulsz? -hallottam a fejemben az üzenetét-Ments meg kérlek!

-Nem tehetek semmit. Kapcsolj ki akkor nem fáj! -üzentem vissza neki.

-Honnan tudod?

-Nem tudom. De bízz bennem.

A robot figyelt engem és lefelé görbült a szája, a szemeiből könnyek gördültek le-Nem akarom kikapcsolni magam.

-Akkor megteszem helyetted. -a kirakatra tapasztottam a kezem és a kirakat egy érintő-képernyővé változott. Az összes robot be volt kapcsolva. Keresgéltem a kódok között majd sorban kikapcsoltam mindegyiket. Az engem bámuló robot feje előre hanyatlott és érzelemmentes arccal bámult maga elé. Visszacsúsztattam a kezem a zsebembe és tovább sétáltam.

-Sajnálod őket? -kérdezte a mellettem ügető jószág és felém nézett.

-Nem. De mi gyártottuk őket, és legalább ennyi tiszteletem van azok iránt, akiknek a születésében segédkeztem. Így nem szenvednek mikor szétszerelik őket és többé be sem tudják őket kapcsolni.

-Megölted őket?

-Ha hozzánk vissza kerülnek majd vissza kapcsolom őket. Ha nem akkor így is vehetjük. -mondtam egy vállrántással. A lámpához érve megálltam és a hologram tiltó táblára néztem. Vártam, hogy eltűnjön végre. Elbambultam mikor valaki meglökte a hátam én pedig a tiltótáblába léptem. Azonnal beindult a riasztó a zebra pedig vörösen kezdett villódzni. Hátra perdültem. Egy nő állt mögöttem. A szeme ki volt sírva és meglepetten fordult a jelzőlámpa fölé, ami szirénázott.

-Neked elment az eszed? -kérdeztem meglepetten és végig mértem. A hasát fogta, ami hatalmas volt.

-A kisbabám...el kell jutnom a kórházba. -mondta és figyeltem engem-Te robot vagy igaz? Kérlek, segíts nekem.

A túloldalon szemben ott volt a kórház. Ha zöldre változtatom a lámpát akkor átjut mert az autók megállnak. De akkor egyel több ok, hogy engem lecsukjanak a rendőrségen. A nőnek fájdalmai voltak és kiabált.

-Nem segíthetek. -mondtam nyersen és kiléptem a hologramból-Értem már jön a rendőrség.

-Tessék? -kérdezte meglepetten-Bármit megteszek, kihozlak csak váltsd át azt a rohadt lámpát. Most azonnal!

Hát csak makacskodik a kicsike és parancsol. A parancsnak pedig nem mondhatok nemet. Az oszlophoz értem és átváltottam zöldre a fényeket-Várom az őrsön asszonyom.

A nő elsietett mellettem. Hátra fordultam felé. Az ő dolguk sem egyszerű. A mentőautók lecsökkentek, és a férjek is állandóan dolgoznak. Szegény nő nem tudom mennyit gyalogolhatott eddig de már nincs sok hátra és elér a céljáig. Lehet még útközben megszül. Ebben a hidegben megfázna a kicsi. Sóhajtottam és felhívtam a kórházat.

-Igen tessék a 23-as számú kórház. -szólt egy férfi a fejemben.

-Greg vagyok egy házi robot az uram asszonya várandós, elfojt a magzatvíz. Most kelt át a zebrán nem fogja kibírni a kórházig. Kérem küldjön egy kollégát elé.

-Azonnal. -mondta és letette. Néztem a távolodó nőt és vártam. Egyszer csak térdre esett és felüvöltött. Épp ekkor egy zöld ruhás férfi futott felé egy kerekesszékkel és óvatosan bele ültette majd már indult is vissza a kórházba vele. Egy orvos is volt a kíséretében. Egy halvány mosolyt engedtem el mikor szirénázó autó parkolt le mellettem-Azonosítsa magát.

-HRX5462.

-Regisztrált név?

-Greg!

-Regisztrált kinézet?

Levettem az álruhám és barna rövid hajjal, fehér bőrrel, barna szemmel ott álltam a rendőrök előtt.

-Mutassa az igazolóját.

Felmutattam a kezem, amiről levált a bőr, így megmutattam a plasztik anyagom a számom pedig a kézfejemen villogott kéken HRX5462.

-Remélem tudja, hogy most velünk jön. -mondta a férfi és kinyílt a hátsó ajtaja az autónak.

-Tudom. -mondtam és eldobtam a pórázt majd beszálltam az autóba-Szia Wolf otthon találkozunk.

A kutya már futott is hazafelé.

-Jó oka volt, hogy elkapatta magát? -kérdezte a rendőr mikor elindult.

Az ablakra támaszkodtam és kifelé bámultam-Nem igazán. Csak unatkoztam.

-És ki jön magáért? Hogy hívják?

-Nem tudom valami nő, újdonsült anyuka.