Sziasztok!
Hát ez is eljött... Ez lenne az utolsó része a történetnek. :')
Szeretném megköszönni, ha elolvastad a könyvet és külön köszönet azoknak, akik támogattak és bátorítottak, hogy folytassam! Örülök a kritikáknak, akkor is ha pozitív, akkor is, ha negatív, szóval, akinek van kedve kommentben is vagy privát üzenetben is elmondhatja a véleményét.:)
Jó olvasást!
❤️❤️❤️

*2 évvel később*

~Niall~

A nyakkendőmet igazgattam, majd az órámra pillantottam. Még pont időben vagyok! - állapítottam meg elmosolyodva. -Ilyen is ritkán van! Az előadás csak hatkor kezdődik, szóval még talán korán is vagyok... Sebaj! - rántotta meg a vállam, úgyis szeretek elnézelődni sétálás közben!
Még egyszer utoljára belenéztem a tükörbe és büszkén elmosolyodtam. Már egy vékony, szöszi, kissé megszeppent, naiv gyerek helyett végre egy fiatal és erős férfi nézett vissza rám...
Felkaptam zakómat és kiléptem a -már szerencsére,- meleg, kellemes tavaszi levegőre. A kulccsal szokás szerint elszórakoztam jó pár percet, mert anyáék természet már nem voltak itthon és rám jutott ez a hálátlan feladat. 
Mi a fenéért van öt egyforma kulcs ezen az átkozott csomón?!-szitkozódtam, miután még harmadszorra se találtam el.
-Helló szomszéd! - rezzentem össze a váratlanul érkező hangra a hátam mögül.
-Zayn, a szívbajt hoztad rám! - fordultam meg morcosan a hang gazdája felé.
-Sajnálom... - mondta bűnbánó hangon, de olyan arckifejezéssel, hogy még a vak is látja hogy nem így gondolja.
-Na persze! - forgattam szemet vigyorogva és elindultam, mire ő is jött.
-Veled tarthatok? Gondolom egy helyre megyünk... - kérdezte, mintha lett volna választásom, hogy akarom-e a társaságát.
Úgy döntöttem, megspórolom a választ és inkább én kérdezek.
-Neked elmondta Louis, hogy mit tervez? Már hetek óta folyamatosan szervez valamit... - néztem a feketére, aki szintén csak meghúzta vállát.
-Fogalmam sincs, hogy mit takar, hogy most "rendhagyó előadás" lesz. Nagyon titokzatos... - sercegtette borostáját.
-Tuti készül valamire, ha ennyire fontos, hogy ott legyünk... - mondtam én is elgondolkodva.
Egy éve még, amikor Harry jelentkezett színésznek, azt hittem, hogy csak miatta jelentkezett ő is a tánckarba. Természetesen Hazzt felvették, mert ha valaki, ő tényleg egy fiatal tehetség, de meglepetésemre a pasija is megfelelt a követelményeknek. Azóta viszont már csomószor bizonyította, hogy ő is nagyon tehetséges! Úgy bánik a testével, mint aki erre született.
-Egyébként mi újság Melissaval? - törte meg mellettem a hosszúra nyúló csendet.
-Semmi különös... - rántottam meg vállamat. - Mivel kiderült, hogy neki is csak a farkam kellett volna, lapátra tettem. - mondtam közömbös hangon, de valójában kicsit csalódott voltam, hogy már megint nem jött össze a dolog. Lehet igaza van Hazznak,hogy az a baj, hogy nem is maguk a  személyek kellenének, hanem csak már én is vágyok egy társra. Aztán persze mindig kiderül, hogy mellé nyúltam. Na de ember legyen a talpán, aki ilyen gerlepár mellett mint ők,nem vágyna a szerelemre...
-Hála az égnek! - sóhajtott fel mellettem a fekete, mire felcsúszó szemöldökkel néztem rá. - Mármint, hogy úgy értem, hogy hála az égnek, hogy ez még az elején kiderült... - próbált azonnal korrigálni, de nem kerülhette el figyelmemet, hogy lesüti szemeit és kreol bőrén nagyon halványan pír jelenik meg.
Elmosolyodtam, olyan aranyos volt, ahogy a mindig nagyszájú, laza Malik zavarban van. Néztem a hosszú fekete szempillákat és az íves arccsontot és be kellett vallanom, hogy még mindig nagyon sármosnak találom. Azóta, hogy új életet kezdtünk, minden teljesen megváltozott... Rájöttem, hogy tényleg teljesen más ember lett, mint aki volt!  Rendszeresen eljárt az állatmenhelyre segíteni, csomószor adományozott és mindezt tényleg őszintén és nem csak látszat dologként tette. De a legnagyobb bizonyíték számomra az volt, mikor egyik nap, amikor elmentem sétálni, felfedezni a környéket, megpillantottam, ahogy az út szélén egy fiatal és eléggé alul öltözött lánnyal beszélget. Természetesen nem hagyott nyugodni a dolog és még aznap számon kértem rajta, mert csalódtam benne, hogy azok után, amilyen élete volt, még képes ilyen lányokkal... De végül kiderült, hogy csak azt tűzte ki élete céljául, hogy minden éven kiválaszt egy lányt vagy egy fiút, akinek kényszerből kell a testéből élni és segít neki új élet kezdeni. Amikor ezt elmondta, akkorát nőtt a szemeben, mint még talán senki más. Leírhatatlanul boldog voltam, hogy értékes ember ismét visszatalált a helyes útra és hogy én lehettem az, aki ebben őt segítette és támogatta.
Egyre több közös programot csináltunk négyesben, majd egyre többször fordult elő, hogy amikor Larry nem ért rá, csak ketten mentünk meccset nézni, futni vagy bulizni. Mellette mindig nagyon jól éreztem maga, bármit is csináltunk. Egy darabig próbáltam elhitetni magammal, hogy ez csak egy nagyon szoros barátság, de egy idő után kénytelen voltam bevallani magamnak az igazságot. Lassan, de annál határozottabban beleszerettem ebbe a rosszfiús külsejű, tipikus "jófiúba". Nagyon sokat gondolkodtam, hogy mit tegyek. Ezek után már persze én is észrevettem az apró kis jeleket, hogy én sem vagyok számára közömbös. Egy darabig úgy döntöttem, hogy összeszedem a bátorságomat és bepróbálkozok nála, de végül büszkeségem és kételyeim miatt mégsem tettem meg. Inkább megpróbáltam kivárni, hogy ő kezdeményezzen, de egyre jobban kezdem kételkedni, hogy erre valaha is lesz alkalom. Most is lett volna lehetősége, akár csak egy randira elhívni, de inkább visszabújt a csigaházba... Próbálok beletörődni, hogy ebből soha nem lesz semmi, próbálok másokkal ismerkedni, randizni, hátha egyszer elmúlik a vonzalom...de annyira nehéz úgy túllépni valakin, h tudod, hogy talán ő is úgy érezne és folyton vele vagy.
Mindketten annyira elgondolkodtunk, hogy észre se vettük, hogy elszaladt az idő, de mi csak egyre távolodtunk az ulticélunktól.
-Basszus! - nyögtem fel,ahogy néztem az utcát, amiben vagyunk és az időt, amink még van, hogy az előadás kezdéséig odaérjünk. -Most mi lesz?! - néztem kétségbeesetten Zaynre. - Lou kinyír minket, ha elkésünk!
-Itt már csak egy lehetőségünk maradt, Szöszi! Még hozzá futás! - nevetett fel és eliramodott színház irányába.
Még szerencse, hogy edzésben vagyok, mert még így is nehezen tudtam tartani a lépést a gazella alkatú sráccal. Tíz perc loholás után kifulladva és elég csapzottan érkeztünk meg a nagy régi stílusú épület elé.
-Ez nem igaz... Életemben egyszer időben elindulok valahova és hála neked, megint majdnem elkéstem! - lihegtem szemrehányóan Zaynnek. - Most úgy nézek ki, mint akit frissen basztak...-fordultam a tükrös üveg felé és legalább hajamat megpróbáltam visszaállítani eredeti állapotába.
-Jézusom! - rezzentem össze amikor valaki hátulról átkarolt.
-Nyugi, csak én vagyok! - kuncogott fülembe a fekete, amivel pont az ellenkező hatást érte el.
Ha szívem nem vert volna eddigi kétszeresén a normálishoz képest, erre egész biztos megugrott volna a pulzusom.
-Mit csinálsz?! - kérdeztem szinte sokkosan, mikor megéreztem forró ajkait nyakamon végigsiklani.
Többször előfordult már, hogy átkarolt vagy megölelt, de ez a helyzet, most sokkal bizalmasabb volt, mint eddig bármelyik.
-Háromszor néztem már végig veled a Rómeó és Júliát és minden alkalommal eddig meg tudtam állni, hogy a végén megcsókoljalak...-suttogta bőrömbe, mire úgy álltam, mint aki megfagyott, egyedül szemeim nyíltak egyre nagyobbra. - Most viszont elvesztettem a kontrollt, ne haragudj! Csak már majdnem két éve folyamatosan vissza kell fognom magam, mert nem akarom még a barátságodat is elveszíteni, mert én nem tudom ennyivel beérni... - távolodott el tőlem, mire azonnal megpördültem.
-Tényleg nagyon sajnálom! Remélem nem csesztem el mindent... - motyogta és arcán kivételesen valódi bűntudatod és félelem honolt.
-Édes Istenem, tényleg igaz, hogy a pasik többsége mennyire vaksi! - forgattam meg szememet miközben arcomon széles vigyor terült el.
Közelebb léptem a mostmár értetlen arcú feketéhez és zakóját megmarkolva, lábujjhegyre álltam és szájára tapadtam. Elég meglepetésként érhette a dolog, ugyanis bele telt pár másodpercbe, mire viszonozta a csókot. Nagy sóhajjal döntötte oldalra fejét, hogy jobban egymáshoz férjünk és forró nyelve kissé bátortalanul siklott számba. Hosszú kezeit derekam köré fonta és szinte mindenhol teljes egymásnak simultunk. Egyszerűen leírhatatlan érzés volt végre összeolvadni vele pár pillanatra, mint ahogy esténként annyiszor elképzeltem...
-Ez most mi volt... - tette fel kissé zavartan a kérdést, miközben homlokát enyémnek döntötte, miután elváltunk.
-Majd később megbeszéljük, mert mostmár tényleg el fogunk késni... - kuncogtam fel. -Egyelőre legyen elég annyi, hogy baromira félreértelmeztél mindent, ha azt hitted, nekem csak a barátságod kellene... - távolodtam el és hatalmas mosollyal arcomon vigyorog kulcsoltam össze ujjainkat és rángattam be a még mindig kissé sokkos Zaynt.

~Louis~

Ennyire még életemben nem izgultam egy előadás előtt se, mint most. Tenyeremről szinte patakokban folyt a víz, hideg volt, mint a jégcsap és térdeim is halványan reszkettek.
-Még öt perc kezdésig! - szólt be George, a rendező.
-Még öt perc?! - nyüszítettem fel halkan és felálltam, mert nem bírtam tovább az ücsörgést.
A stylist furcsán méregetett, mert sose szoktam ilyen cirkuszt csinálni egy fellépésből se, de aztán végül vallrántva odébb állt. Fel-alá mászkáltam, majd megálltam és jóga légzéssel próbáltam helyrerakni tropára ment idegszálaim.
-Minden rendben, édesem? Tiszta idegnek tűnsz! - hallottam meg a mély, megnyugtató hangot hátam mögött és már érkeztek is a hosszú, erős karok, amik körbefontak.
-Persze! - fújtam ki az eddig görcsösen benntartott levegőt, ahogy megéreztem parfümjének mámorító illatát és megfurdaltam, hogy egy pillanatra elvesszek a gyönyörű smaragd szemekben. -Csak most valamiért rám tört a lámpaláz...-füllentettem és egy mosoly szerűséget erőltettem arcomra. -Na de menjél, Rómeó, mert mindjárt te jössz! - álltam lábujjhegyre és még loptam egy gyors csókot. Ismét megállapítottam magamban, hogyha még egy centit nő, komoly bajban leszek... Ahogy ujjaim köré tekertem az egyik csigás tincset és mellkasomon éreztem szívének dobogását kicsit sikerült lenyugodnom.
-Ne izgulj! Ez is csak egy olyan előadás, mint a többi! - suttogta számba, majd eltávolodott és mosolyogva elsétált helyére a színfalak mögött.
-Egy perc! - hangzott az utasítás mire én is beálltam a többiek mellé az újra visszatérő gyomorideggel.
-Kezdődjön már vége!-sóhajtottam fel és nyirkos tenyeremet szűk nadrágomba töröltem.
Amikor megszólaltak ez első hangok és kiléphettem a színpadra és körbeölelt a reflektorfény, végre fellélegeztem. A zene átjárta testemet, mire már jöttek is a jól begyakorolt mozdulatok, amik megnyugtattak. Mostmár minden sínen van!-hunytam le egy pillanatra a szememet.
Lement az első tánc, után jött Júlia, az anya és dajka trió, aztán az első Rómeó és Júlia duó és így tovább... Elvezettel hallgattam, ahogy a csodálatos hangok együtt zengenek és mindannyiszor megbolydultak a lepkék a gyomromban, amikor a számomra legtökéletesebb hang szólalt meg. Hihetetlen, hogy még ennyi idő elteltével is ugyan azt érzem, ha ránézek, mint amikor először találkoztunk.
Ahogy egyre közeledünk az első felvonás végéhez, úgy lettem egyre idegesebb újra. Már a táncokra is alig tudtam figyelni és kétszer meg is botlottam a saját lábamban. Hálát adtam az égnek, hogy Hazz nem vette észre, mert már tuti faggatózna, hogy mi baj. 
És végül végre valahára eljött az én időm... Ahogy megszólalt a "szívből szeretni" dallama, éreztem,hogy kiráz a hideg és pulzusom az egekbe szökik.
-Hajrá Louis! - lépett mellém "Júlia" és rám kacsintott, miközben megveregette vállamat.
Vettem egy nagy levegőt és összekulcsoltam remegő kezeimet. Hallgattam, ahogy Hazzy mély és gyönyörű hangja betölti a teret. Kilestem a függöny mögül és már láttam is az enyhe riadalmat az arcán, ahogy egyre közeledik a versszak végéhez és még mindig nem jelent meg Júlia a színpadon, aki folytatná az éneklést. Kicsit sajnáltam, hogy megijesztem, de reméltem a végére mindent megért majd. Ahogy levitte a dallamot és már szinte pánik szerűen kereste szemével a színésznőt, teleszívtam tüdőmet és bár remegő hangon, de én folytattam a duót. Kiléptem a függöny takarásából és lassan lépkedtem felé. Végre értelmet nyert az a rengeteg gyakorlás és skálázás most, amikor minden hang tökéletesen, őszintén és szerelmesen csengett. Most nem Romeonak, hanem neki szólt ez a dal... Szinte teljesen ledermedve és zavartan állt, szája elé kapott kezeivel és hatalmas, csillogó szemekkel figyelt. Nem tudtam még eldönteni reakciójából, hogy vajon mit érezhet, csak őszintén reménykedtem benne, hogy minden rendben lesz...
Eközben hála az égnek sikerült tökéletesen kiszámítanom a tempót, mert pont mire vége lett a zenének, addigra értem elé. Lassan csend telepedett az egész térre, csak a közönség izgatott suttogása és Harry szapora légvételei törték meg.
-Rómeó... - szólaltam meg végig szemébe nézve. - Harry Styles...-hagytam egy pillanat hatásszünetet és nadrágom zsebére simítottam kezemet. Lassan ereszkedtem féltérdre és előhúztam a kicsit tárgyat. -Hozzám jössz? - nyújtottam felé kinyitva a kis vörös bársony dobozt, amiben a gyűrű csillogott.
Ismét csend... Egy pillanat alatt levert a víz. Mi van, ha ő ezt még túl korainak gondolja?! Mi van ha nemet mond?!-öntött el kétségbeesés, de már nem volt kiút. Végül számomra éveknek tűnő, hosszú másodpercek múlva szemeit ellepték a könnyek, ahogy felfogta a kérdést és  bólintott.
-Igen! - válaszolta kissé remegő, rekedt hangon, mire a mérhetetlen megkönnyebbülés és  boldogság úgy öntött el, hogy majdnem összecsuklottam.
Ekkor az egész közönség felrobbant: kitört a tapsvihar és a füttykoncert. Szemem sarkából láttam, ahogy ez első sorban Lucy, Tony, Mark, Roy, Jason, Maya, Lisa, Niall, Zayn, Maura, Rojer és Anne már a helyükről felállva tapsoltak és fütyültek.
Felálltam és egy hatalmas mosollyal húztam rá a gyűrűt Hazzy ujjára, majd ajkaira hajoltam, hogy megpecsételjem ígéretét. Átkarolt és úgy szorított, hogy szinte eggyé váltunk. Egy pillanatra megszűnt a világ és csak mi ketten voltunk és a leírhatatlan boldogság. Tenyeremet arcára simítottam és hüvelykujjammal töröltem le a szeméből kiszökő kis könnycseppet.
-Szeretlek! - suttogta egy remegő sóhajjal számra.
-Én is szeretlek, mindennél jobban! - válaszoltam és nem érdekelt, hogy a homlokunkon lévő kis mikrofon által bezengte a vallomás az egész termet. Sőt, ha tehettem volna, elmondom az egész világnak, hogy ez a csodálatos férfi csakis és örökre az enyém mostmár, oly' sok szenvedés árán. Mikor elváltunk, ujjainkat összefonva vezettem a színpad közepére, ahol együtt hajoltunk meg.
Lehet, hogy a darabok többsége, amiben játszunk, szomorú végű, de egy valamiben biztos voltam! Az élet nevű színdarab számunkra egészen biztos, hogy "happy endes" lesz, ugyanis a forgatókönyvet magunknak írjuk...

Vége