Sziasztok Kedveseim!:D Mindjárt itt a karácsony és mielőtt még mindenkit teljesen magával ragadna a szokásos karácsonyi őrület, hoztam új részt.:)))

~Niall~

Ledermedve álltam, egészen addig, amíg Harryék el nem tűntek a szemem elől. Az ajtó csapódása térített észhez.

-Neee! Engedjék el! Azonnal!!!-rohantam kétségbeesetten kiabálva a bejárathoz és utánuk akartam iramodni, de az egyik gorilla nyakon csípett. -Nem engedem, azonnal hozzák vissza!!!-kapálóztam, rugdalóztam az erős karok között, de hiába.

Nem hagyhatom, hogy a legjobb barátomat megint megerőszakolják! Az adrenalin felszökött véremben és magam se értem, hogy volt ennyi erőm, de kitéptem magam a kétajtós szekrény kezéből és kirontottam az ajtón. A nagy lendülettől rögtön felkenődtem valaki mellkasára és azonnal fel is döntöttem, de most nem érdekelt. Átugrottam felette és az épület előtt parkoló kocsi felé futottam, ahova egy pillanattal ezelőtt Harryt ültették be. Mielőtt elérhettem volna az ajtaját, elindult, így orrom előtt húzott el.

-Bassza meg a kurva életbe!-rúgtam a porba keserűen és lerogytam a földre. Miért nem lehet, hogy csak egyszer is nekünk kedvezzen a sors?! Miért kell még az utolsó itt töltött napunkon is ennyi borzalmat átélnünk?! Eközben a biztonsági őr is utolért és a karomat elkapva kezdett visszafele rángatni. -Hagyjon már békén!-ordítottam rá minden dühöm és elkeseredésemet beleadva.

-Nyugodj már le taknyos.-sziszegte a nagy darab ember, ahogy minden erejét bevetve próbált tartani, nehogy megint elszökjek.

-Engedje el! -Kiváltottam már!-kiáltott rá egy ellentmondást nem tűrő női hang.

Azonnal enyhült a szorítás, mire a csuklómat dörzsölgetve pillantottam megmentőmre. Akkorára tágultak a szemeim, mint egy csészealj és keserű nyál gyűlt a számba.

-Mit akarsz?!-kiáltottam rá dühösen, de éreztem, hogy torkom elszorul.

-Kérlek nyugodj meg! -Beszélnünk kell...-motyogta lesütött szemmel és csigás vörös haját idegesen tekergette.

-Szerintem nincs miről!-vágtam hozzá és vészesen megremegett hangom.

-Segítsek valamiben, kisasszony?-pillantott Lisara a gorilla, mire megrázta fejét. -Hát rendben!-rántotta meg vállát és kettesben hagyott minket.

-Ni, kérlek, hadd magyarázzam meg...-lépett közelebb hozzám és kezét enyémre simította.

Undorodva húzódtam el és hátrább is léptem.

-Mégis mit?! -Hogy nem kell neked egy ilyen csóró nyomorék mint én? -Köszi, de nem kell az orrom alá dörgölni, rájöttem már!-nevettem fel, de csak ezzel is palástolni igyekeztem, hogy a sírás határán állok.

-Én téged szeretlek! -Nagyon berúgtunk mert eszméletlen nagy sikere volt az előzetesnek... De soha nem kellene nekem más, csak te!-fúrta szemeit enyémekbe, amikből lassan megindultak könnyei .

Nem bírtam tovább, nekem is kigördült egy könnycsepp a szememből. Megráztam fejem. Nem tudtam hinni neki...pontosabban nem akartam. Túlságosan fájt a tudat, hogy ilyen aljas módon csalt meg.

-Könyörgöm, adj még egy esélyt! Szeretlek Niall, egyedül téged!-próbált megint közelebb lépni hozzám, de csak újra elhúzódtam.

Vállai lehanyatlottak és kétségbeesetten nézett arany szemeivel enyémekben.

-Esküszöm, semmit nem jelentett ez az egész! -Nekem nem kell Zayn!-sírt tovább, mire felment bennem a pumpa.

-Hogy lehet valaki ennyire önző?!-kiabáltam rá, mire összerezzent. -Neked nem jelentett semmit, oké, de ez te vagy! -Az nem érdekel, hogy nekem mint jelentett?! -Nem csak te számítasz egyedül ebben a világban!

Nagyra táguló szemekkel nézett és mindig egyre kisebb és kisebb lett szinte, ahogy szavaimat hallva összehúzta magát.

-Annyira sajnálom, bocsáss meg! Könyörgöm!-suttogta annyira elveszetten és védtelenül, hogy belém fojtotta a szavakat, amik még kikívánkoztak.

-Én megbocsátok Lisy...-motyogtam, mire azonnal odaugrott hozzám és szorosan átkarolt.

-Köszönöm, köszönöm, ígérem, soha többet nem fog hasonló se történni! Annyira szeretlek!-fúrta arcát mellkasomba és úgy szorított, hogy majdnem megfojtott. Felnézett rám és már állt is lábujjhegyre, hogy elérje ajkam.

-...de én már nem tudlak úgy szeretni, mint eddig...-húzódtam el és karjait lefejtettem magamról.

Néztem, ahogy szemeiben értetlenség csillan, majd egy pillanattal később teljesen összetörik.

-Ni...-suttogta elcsukló hangon.

-Szia Lisa...-néztem még egyszer utoljára a könnytől még tisztább árnyalatban csillogó arany szemekbe, majd hátat fordítva hagytam ott.

Nem éreztem a hideg szelet, amitől a hajszálvékony ing és nadrág nem védett meg, de nem is érdekelt, csak mielőbb haza akartam érni. Úgy éreztem, beledöglök, annyira fájt és vérzett a lelkem. Könnyeim utat törtek maguknak, de a süvítő szél azonnal el is vitte őket. Szinte már fizikailag fájt a tudat, hogy soha többé nem lesz olyan Lisaval, mint eddig. De ott és akkor valami összetört bennem és még bármennyire is szeretem, tudom, hogy innentől nem menne... Még fogalmam sincs, hogyan fogom túlélni ezt az egészet, de egyvalamiben biztos voltam... Holnaptól már minden más lesz. Egy új élet vár, ahol végre tiszta lappal kezdhetünk mindent a múlt árnyai nélkül...

Otthon mégse tudtam semminek nekikezdeni. Ledőltem a kanapéra és csak némán szenvedtem a plafont bámulva. Nem Lisa miatt... Nem csak Lisa miatt. Minden régi emlék előtört, ami miatt annyit szenvedtem. Apa miatt, aki annyit bántott minket, anya, aki a lelkét kidolgozza miattam, de ezért szinte árván nőttem fel, nagypapa, akiről azt se tudom, mióta megszakadt a kapcsolat, hogy él-e még, az a pár hét, mikor árvaházba kerültem, az iskolában a rengeteg szekálás, a szerződés, Louis, Liam és Zayn... Hagytam, hogy elöntsön a depresszió és csak órákkal később, Harry érkezése térített magamhoz. Nem szólt semmit, csak átölelt, de ez kellett nekem, hogy ismét érezzek magamban életerőt.

Összepakoltuk minden cuccunkat, előkészültünk a holnapi indulásra. A fenyegető SMS is megérkezett Liamtől, hogy meg ne próbáljunk elszökni, mert ez meg az lesz és legyünk reggel pontosan hét órakor az irodája előtt.

Este mikor lefeküdtem, hiába voltam borzasztóan kimerült a mai nap miatt és hiába nem szoktam imádkozni, most mégis összekulcsoltam ujjaim és elsuttogtam pár sort az Úrhoz, ha valóban létezik, segítsen meg holnap. Amint lehunytam szemem már el is aludtam, de mégis borzasztóan lassan telt el az éjszaka. Minden neszre felriadtam, mert azt hittem az ébresztőm szólt. Keservesen lassan de eljött a reggel hat óra is.

.........

~Harry~

Reggel meglepően kisimúltan ébredtem az esti több órás szenvedés ellenére elalváskor. Ahogy kimentem a nappaliba, barátom már reggelizett, de ő viszont borzasztóan nézett ki. Szemei alatt nagy lila karikák ékeskedtek és egész ábrázata nyúzott volt. A pultnál ült és egy bögre kávét kortyolgatott zombiként.

-Jó reggelt...-ültem le vele szembe, mire csak elhúzta száját és belekortyolt italába. Sejtettem, hogy a tegnapi nap számára se lehetett könnyű, így kis vacillálás után ismét megszólaltam. -Akarsz róla beszélni?-néztem a fáradt szemekbe.

-Azt hiszem...-motyogta és egy nagy sóhajjal belekezdett.

Döbbenten hallgattam, hogy őt Lisa "vette meg" és milyen kétségbeesetten vissza akarta kapni. Kimondhatatlanul büszke voltam Ni-re, hogy nem dőlt be a kis ribancnak, úgyse, hogy ennyire fájdalmas volt az egész.

-Most már minden rendben lesz, meglátod!-simogattam meg karját, mire végre elmosolyodott.

-Tudom...-válaszolta egy megkönnyebbült sóhajjal.

Beállt a csend közénk és én is nekiálltam reggelizni. Szemem sarkából viszont láttam, hogy folyton rám néz, kinyitja a száját, majd lesüti szemét.

-Kérlek Ni, bökd már ki!-tettem le kakaómat és nagy nehezen megkerestem tekintetét, amivel folyton kerülte enyémet.

-Tegnap...ugye nem... Vagyis érted...mi történt? Ugye nem bántottak?!-nyögte ki kissé megszeppenten, mire összeugrott a gyomrom. Nem mondhatom meg neki, hogy mi történt és mit érzek Louis iránt!!!-ez volt az első gondolat, ami szöget ütötte a fejembe.

-Semmi!-vágtam rá gyanúsan hamar és beleittam kakaómba, hogy eltakarjam elvörösödő arcom. Gondolatban pofon is vágtam magam, hogy ekkora marha én se lehetek, hogy ilyen általános hazugságot mondok. -Khm...mármint úgy értem, hogy semmi, hogy nem bántott a fickó, meg semmit nem is akart... Vagyis csak fogadásból kellett egy meleg bárból egy fiút hoznia...-próbáltam elég esetlenül szépíteni a helyzeten, de egyértelműen feleslegesen.

-Harry, miért hazudsz? -Én hazudtam már neked valaha?!-sóhajtott a szőke fiú szomorúan, mire elöntött a lelkiismeretfurdalás.

-Sajnálom...-hajtottam le fejem.

-Felesleges! -Hallottam már tegnap egyszer és látod, nem sokra megyek vele!-állt fel dühösen. -Készülj mert elkésünk!-hagyott ott a pultnál.

Egy nagy sóhajjal ránéztem a reggelim maradékára, de torkom is annyira elszorult, hogy esélytelen volt, hogy még egy falat is lemegy. Miközben pakoltam, próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy ez csak egy kegyes hazugság és így a jobb, hogy nem tud róla. De persze a lelkiismeretem nem tudom átverni.
Fél hétkor nyakig behúzott kabáttal, arcunk elé tekert sállal és két hatalmas táskával álltunk az ajtó előtt. Mindketten reszkettünk halványan, de nemcsak a hideg vagy a fáradtság miatt, hanem az idegesség is egyre jobban úrrá lett rajtunk. Niall alig tudta bezárni az ajtót, annyira remegett a keze. Félelmetes volt belegondolni, hogy utoljára léptünk ki az otthonos kis ház ajtaján. Barátom még mindig haragudott rám, de a növő feszültségben csak egymás támogatására számíthattunk, így kicsit félretettük a csatabárdot, bár ezzel csak elódáztuk a problémát. Nekifeküdtünk a hideg szélnek és elindultunk az épület felé.
Mikor átfagyva beléptünk a meleg aulába, a megkönnyebbülés helyett még jobban úrrá lett rajtam a félelem.

Mi lesz ha találkozok Louisval? -Mégis mit mondjak neki?! -Vagy hogy?!-kattogtak ezerrel gondolataim, de mégis titkon vágytam rá, hogy újra láthassam, érezhessem illatát és érintését...

Mire feleszméltem már Mr. Payne irodája előtt ácsorogtunk és nyílt a nagy ajtó. Először a kissé zilált külsejű "titkárnő", majd a szintén kipirult férfi lépett ki.
-Szervusztok báránykáim! -Látom végre felfogtátok, hogy itt az én szabályaim szerint játszunk!-vigyorgott ránk hamis mosolyával.
A gyűlölet mellé még a csillapíthatatlan undor is befészkelte magát.
-Gyerünk, szaporán! -Irány le, vár a kocsi!-indult el mellettünk, de mivel olyan rohadt magasan hordja az orrát, fel se tűnt neki az előtte heverő nagy táska.
Alig bírtam visszafojtani a egy kárörvendő kacajt, ahogy a makulátlan, tipikus úriember egy cifra káromkodás keretében tápászkodik fel a földről és porolja le zakóját.
-Mi a jó büdös kikúrt életért kell nektek ennyi faszom cucc?! -Komolyan mondom, a sztriptízes lányoknak nincs ennyi...-morgolódott tovább majd intett, hogy kövessük. -Két ekkora selyemfiút még életemben nem láttam, mint ezek, pedig már sok vérbeli fasszopóval volt dolgom...

Reménykedtem benne, hogy nem kerül dühében elkobzásra sor, mert akkor oda minden.
Szerencsére minden zökkenőmentesen történt. Kissé csalódott voltam, mikor kiderült, hogy Louisék már elmentek egy másik autóval, de aztán beletörődtem. Még mindig ráérek majd a repülőn is beszélni vele. Kicsit több mint egy óra út után megérkeztünk a reptérre, ahol hamar be tudtunk csekkolni, mivel természetesen Mr. Paynenek magángépe van. Már a kezem is remegett annyira izgultam, de nem csak életem első repülése vagy az új élet gondolata miatt... A gépen van már Zayn és Louis is... Nagy levegőt vettem, hogy felkészüljek, de felesleges volt. A gép utastere egy nagy fallal volt elválasztva a "vip" részlegtől, ahol ők voltak. Félig megkönnyebbülten, félig csalódottan ültem a le barátom mellé az ülésen, ahova a tagbaszakadt biztonsági őr-aki eddig kísért minket, nehogy meglógjunk-mutatott. Pár perccel később elindultunk és miután végre biztonságos magasságban normál utazási tempóra váltottunk, kezdett helyreállni a pulzusom. Életemben nem rettegtem még szerintem annyira, mint abban három percben, míg emelkedtünk, össze-vissza rázott a szerkezet, amit a szél el-el billentett és biztosra vettem, hogy lezuhanunk. Barátom is enyhén sápadtan pihegett mellett, majd szépen lassan kényelmesen elhelyezkedtünk. Niall a táskát az ölében szorongatva pár percen belül már el is aludt vállamon az alváshiány miatt, én viszont megpróbáltam rendet tenni magamban. Lehunytam a szemem és újra felidéztem minden pillanatot, ami az elmúlt két hétben történt velünk. Felváltva folytak könnyeim és mosolyodtam el néha-néha. Az első pillanat, mikor belenéztem a tengerkék szemekbe, másnap, mikor megtudtuk, hogy vége az eddigi életünknek, az az ominózus nap, mikor AZ megtörtént... Aztán a szenvedés, a kórház, Louis egyre furcsább viselkedése, aztán a keserves táncpróbák, a kávézás, az éjszaka a parkban, a buli, a forgatás, az első fellépés...az első igazi csókkal, a betörés... Aztán tegnapi emlékek is előtörtek. Reszkető kézzel nyúltam a táskámba és könnyeimtől alig látva tapogattam ki, amit kerestem. Előhúztam a pulcsit a többi holmi közül és arcomat beletemetve szívtam be illatát. Őrültnek éreztem magam, mégis megnyugtatott, ahogy belélegeztem az őszi levelek illatára emlékeztető, de mégis férfias illatot. Elképzeltem, ahogy átkarol és újra a fülembe suttog édesebbnél édesebb dolgokat és végül már csak egy szót ismételget...szeretlek...
Arra riadtam föl, hogy lassan ereszkedni kezdünk. Rémülten néztem körül, de aztán rájöttem, hogy csak én is elaludtam és megérkeztünk Las Vegasba. Elszorult a torkom a gondolatra, hogy most járok életemben először ezen a kontinensen...és pár órája életemben utoljára jártam az otthonomnál. Ni is felébredezett, mire gyorsan begyűrtem a táskámba a még mindig görcsösen szorongatott ruhadarabot.

-Hol vagyunk?-kérdezte karcos hangon, álmosan dörzsölgetve szemeit.
Még mielőtt válaszolhattam volna, a vasmadár lelassulva földet ért és kinyílott az ajtaja.
-Üdv Las Vegasban, a drog, alkohol és a kaszinók városában!-nyílt ki a vip részleg ajtaja és sétált be elégedett alattomos vigyorával Mr. Payne, akit egy gorilla követet. -Pete, kérlek kísérd őket a kocsihoz!-fordult felé és lesétált a repülőről nyíló nagy lépcsőről. Mi is megindultunk és úgy lépkedtünk le a lépcsőn, mint akit hipnotizáltak. Ehhez képest a Londoni repülőtér csendes kis zúg volt, ami itt ment. Percenként süvített fel egy érkező vagy induló repülő hangja, emberek rohangáltak össze-vissza, buszok jártak. Csak kapkodtuk a fejünket.
-Mit álltok már mint a sült halak?! -Lóduljatok!-szólt erélyesen ránk a hangzavarban Pete ellentmondást nem tűrő hangja és ezzel kezdetét vette az őrületek végeláthatatlan sora. Mire észbe kaptam, már egy gyönyörű és tágas hotelszoba közepén álltunk a lábunk mellett heverő táskáinkkal. Én még csak a szoba feltérképezésénél tartottam, barátom máris az íróasztalon lévő laptop elé vetette magát és őrült sebességgel kezdte verni a billentyűket.
-Ezt nézd Hazz!-intett fejével a monitor felé. -Nem mesze találtam pár nagyon olcsó és eldugott lakást, ahová akár ma be tudnánk költözni! -Ha tudtunk már ma új személyazonosságot venni és...
-Állj már le Ni!-vágtam közbe kétségbeesetten. -Még meg se érkeztünk, semmit nem tudunk, hova kapkodunk?!
-Hahó Styles, minden rendben?!-fordult felém a székkel és úgy nézett rám, mint aki nem normális. -Pont, hogy gyorsan kell cselekednünk! -Most még mindenki el van foglalva a megérkezéssel, de ha sokat tökölünk gyanút fognak!-magyarázta feszültem.
Tudtam, már hogyne tudtam volna, hogy igaza van, de nem mehetünk még! Muszáj még egyszer utoljára beszélnem Louisval!
-De ez túl gyors! Legalább egy estét várjunk!-akadékoskodtam elkeseredetten tovább.
-Mégis miről beszélsz?! -Miért maradjunk? -Csak egyre nő a kockázat!
Barátom egyre idegesebb lett és már hangját is megemelte.
-De lehet, hogy nekünk is fel kell lépni vagy valami...-próbálkoztam tovább.
Egyszerűen szánalmas, hogy mennyire nem tudok hazudni...
-Na ide figyelj Styles!-állt fel Niall és elém sétált egészen közel! -A faszom kivan vele, hogy te állandóan titkolózol és hazudsz!-sziszegte arcomba. -Most elmegyek, kicsit körbenézek, hol lehet itt új életet venni. -Mire visszajövök, kurvára ajánlom, hogy kapd össze magad vagy bökd ki végre mi bajod. -Ha nem vagy képes felfogni, hogy itt most az életünk forog kockán, akkor nincs miről beszélnünk!-fejezte be egy dühös egyben lemondó sóhajjal és félrelökve egem, a pénzzel teli táskát vállára kapva lépett ki az ajtón.
Csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség és közben ezerszer elátkoztam magam, amiért mindent elbaszok.