- Félreérted - ingatom a fejemet, miközben anyámra nézek. Felix szemeibe jelenleg nem mernék pillantani, így is elég kellemetlen ez az egész. - Ő nem a párom - jelentem ki meglehetősen határozottan az elég szomorú tényt.

De miért is gondolom ilyen szomorúnak?

Nem lehetek önző, nem kötelezhetem Felix-et arra, hogy bármit is érezzen irántam, pláne úgy, hogy nekem is különös ez az egész és totálisan érthetetlen.

Olyan egyértelműen zavarodott most minden.

- Pedig aranyosak lennétek - mondja mosolyogva és kicsikét megrántva vállát, mire nekem abban a momentumban kikerekednek szemeim, s nem is igazán bírok reagálni értelmesen.

Mi az, hogy aranyosak lennénk?
Egyáltalán minek mond ilyet?
Éppen rendbe akarom hozni a dolgokat, most mégis mindent teljesen megnehezít és elront.
Hogyan tudnám ezt kimagyarázni majd?

Talán tényleg reménytelen vagyok.

Édesanyám továbbra is vizslat minket, mi pedig nem tudjuk, mit mondhatnánk. Nem akartam, hogy Felix ilyen kellemetlen szituációba kerüljön, s szívem szerint menteném a menthetőt - kár, hogy már nincsen olyan.
Idegesen harapdálom alsó ajkam szélét, agyam fogaskerekei pedig igaz, hogy őrült módon forognak, mégsem jutnak semmire sem. Mintha segítséget nyújtó gondolataim az árral szemben úsznának, így nem jutnak el hozzám.

- Indulnom kellene haza - Felix az első, aki meg bír szólalni, én pedig ugyan szeretném, hogy velem legyen, ezúttal mégsem marasztalom.
Megértem, ha távozni kíván, hiszen a helyzetében én is ezt tenném.

Aprót bólintok, majd együtt indulunk el az ajtó felé; ő távozás, én pedig kikísérés céljából. A búcsúzás pontján megállunk egy pillanatra, én pedig egy eléggé kínos mosolyra húzom ajkaim jobb ötlet híján, ám nem igazán van ideje ezt megszemlélni, ugyanis egy gyengéd ölelésbe von, ami miatt hatalmasat dobban szívem - csak az a kár, hogy azután reccsen is.

Egyből viszonzom az ölelést, hiába fájdalmas; tudom, neki közel sem azt jelenti, mint nekem, ám ha akarnám sem tudnám eltaszítani.
A világ végezetéig is a karjaimbam tartanám, ha tehetném.

- Szia, Binie - köszön el, miközben egy eléggé halvány, mégis gyönyörű mosollyal húzódik el tőlem.

- Szia, légy jó! - reflexszerűen helyezek arrébb egy szőke, homlokába lógó tincset, miközben szemeibe nézek végig, amelyekben nem tudok nem elveszni teljes mértékben. Egész egyszerűen csábít az íriszeiben lakozó végtelen még akkor is, ha eltévednék bennük.

Megint egész arcát bejárja tekintetem, egy pont sem marad ki, s nem tudom figyelmen kívül hagyni, milyen halálosan gyönyörű - szépsége nem ismer határokat.

Az íriszei alatt csücsülő szeplői pedig továbbra is éppen olyanok, akár a csillagok. Mintha valaki odafestette volna az éjszakai égboltot.
Viszont mindenki tudja, hogy azok az aprónak tűnő, ám hatalmas képződmények igazán veszélyesek.

Ezek szerint elmondhatom azt, hogy én imádok veszélyesen élni?

Hiszen mióta megláttam Felix-et, én a csillagok szerelmese lettem, s azóta érzem azt, csábít a végtelen. Vágyok arra, hogy azok közt szárnyalva szabaddá válhassak.

Ki akarom engedni ezúttal érzelmeimet az olvadásnak indult szívemből, s az a legfőbb vágyam, hogy viszonzásra leljenek.

Miért nem látok erre mégsem esélyt?

Talán azért, mert már ő is messzire jár, csak én maradtam a küszöbön reménytelen gondolataim közepette, s rájövök, ideje lenne bemenni, ezért így is cselekszem, miközben idegesen szívom be a kinti, meglehetősen friss levegőt.
Nem így kellett volna alakulnia a délutánnak.

- Talán valami rosszat mondtam? - amint bemegyek, megjelenik édesanyám, akit most pont nem szívesen látnék. Minden a sínen haladt, ő mégis összerombolta az egészet egyetlen apró kijelentéssel.

- Hagyjuk - gondterhelt sóhaj közepette ingatom fejemet, majd inkább a szobámba indulok, hogy egyedül lehessek, s kitalálhassam, hogyan kérek bocsánatot Felix-től a történtek után.

Egészen estig csak forgatom a telefont kezeimben, s az ezernyi bennem megfogalmazódott üzenet közül egyiket sem tituálom megfelelőnek. Erre nem léteznek szavak, ahogyan arra sem, hogy mit tett velem. Megváltoztatott bennem valamit, melyet én sem tudok hova tenni. Egész egyszerűen vágyok arra, hogy mellettem legyen, hogy velem legyen.

Hiába tudom, nem kellett volna szerelembe esnem, én mégis megkockáztattam a zuhanást remélvén, hogy a viszonzott érzés karjaiba zárva elkap, s megment a zuhanástól.

Miért voltam ilyen naiv?
Nem szabadott volna közel engednem magamhoz.

Párnámba fúrom arcomat idegesen, telefonomat pedig kezembe veszem, s megszokott mozdulattal kapcsolom ki az eddig halkan szóló zenét, s egyedül csak a rengeteg gondolat zúg fejemben, ám azt tudom, cselekednem kell.

Megkeresem Felix-et a névjegyek közt, s megnyitom a beszélgetést, majd egy darabig nézem az eddig még fehér felületet, ám végül egy sóhaj kíséretében pötyögni kezdek.

21:42
Changbin
Szia, Lix
Ne haragudj

21:43
Felix
Oh, sziaa!
Miért is kellene
haragudnom?

21:43
Changbin
Mindenért.
De legfőképpen
anyám miatt

21:43
Felix
Ugyan, nem
történt semmi
sem

21:44
Changbin
Elég gyakran
meggondolatlanul
mond hülyeségeket,
nem úgy gondolta...

21:45
Felix
Miért, szerinted
nem lennénk
aranyosak együtt?

21:45
Changbin
Hát, én nem
ezt mondtam

21:46
Felix
Akkor jó C;

21:47
Changbin
Jó?

21:48
Felix
Nem kellene
jónak lennie?

21:50
Changbin
Ki tudja?

21:51
Felix
Én tudom

21:51
Changbin
Mire is gondolsz?

21:54
Felix
Majd megérted
Nem fontos
Illetve
Neked nem

21:55
Changbin
És... ha azt
mondom, fontos
vagy?

21:56
Felix
Akkor megkérnélek
arra, hogy ne hazudj:(

21:56
Changbin
Nem
Is
Hazugság
:((

21:57
Felix
Ohh
Hát, ebben az
esetben
Te is fontos vagy

-----
Amúgy, ha nincs -boglarkq, valószínűleg nincs rész🙄❤ (sem könyv, lol)