Chan a kijelentése után hamar el is ment, csak néhány füzetét kotorta elő, én pedig hirtelenjében azt sem tudtam, mit feleljek, emiatt pedig csak motyogva megköszöntem a jegyzeteket, s mivel indulni készült, kikísértem, majd amint bezártam az ajtót, sokkosan meredtem magam elé.

Valóban ennyire nyilvánvaló lennék?

Lehetséges, ez pedig aggodalommal tölt el, hiszen nem akarok szánakozó pillantásokat kapni, nem akarom emiatt véglegesen elveszíteni Felix-et, holott én talán sosem voltam és soha nem is leszek élete részese.
Jobban vissza kellene fognom a leplezhetetlen érzéseket, melyek engem is megrémisztenek. Úgy hiszem, elfelejteni nem lennék képes, ugyanis minden nap látnám gyönyörű, egyszerűen varázslatos arcát, s nem tudnék szabadulni a gondolattól, hogy annak tulajdonosát eresztettem el magam mellől.

Valahogyan helyre kell hoznom mindezt.

Most, hogy már péntek van, nem érzem magam betegnek, ám nem akarok kimozdulni, nem akarom, hogy beszélnem kelljen Felix-szel, mert ugyan nem kötelező, én mégis szándékozom.

Tegnap, mivel sem Felix, sem pedig Chan nem látogatott meg, így Minho hozta át jegyzeteit, aminek ugyan hálás voltam, ám az, hogy tanuljak belőlük, szinte lehetetlennek bizonyult. Nos, Minho-nak sosem volt erőssége a jegyzetelés, habár jelenleg ez az a dolog, amiért a legkevésbé kellene panaszkodnom. Helyre kell hoznom a dolgokat Chan-nal és Felix-szel is, hiszen egyikük sem tett semmi rosszat ellenem, én mégis inkább eltaszítottam őket, s hibákra hibákat halmoztam.
Mondhatni elhatároztam, mit cselekszem, de mégis annyi a kétség bennem, hogy szinte korlátoz a megvalósításban. Lehet, mindent csak még jobban elrontanék, s életemet aprócska darabokra rombolnám egy szempillantás töredéke alatt.

Azonban muszáj legalább megpróbálnom, s pont emiatt kutakodok telefonom után, melyet végül szobámban lelek meg, s már reflexszerűen választok ki egy beszélgetést.

[Changbin]
Szia

[Chan]
Szia, Changbin!

[Changbin]
Át tudnál ma jönni?

[Chan]
Megoldható

[Changbin]
Beszélni szeretnék veled

[Chan]
Sejtettem

[Changbin]
De úgy komolyan

[Chan]
Rendben, átmegyek ma

[Changbin]
Köszönöm

[Chan]
Ugyan:)

Kisebb mosoly kúszik az ajkaimra megnyugvásom jeléül, s halvány reményfuvallat járja körbe egész valómat, ugyanis ezúttal tényleg elhiszem, hogy minden rendben lehet, hogy megoldódhatnak a problémáim, melyek az én hibáimból keletkeztek.

Mivel egyedül vagyok itthon, nyugodtan csatlakoztatom telefonomat a hordozható hangszórómhoz, hogy elindítsam a jelenleg kedvencnek kijelölt lejátszási listámat, majd ezzel egy időben a konyhába indulok, s ezúttal kávézásom reggelivel kötöm össze, ami nagy ritkaságnak bizonyul nálam.

Hiszen a kávézás szent.

Előkeresem a fehér csészét, hogy a kávéfőzőből abba tudjon csepegni a forró, fekete nedű, miután megnyomom rajt a megfelelő gombot, eközben pedig a melegszendvicshez szükséges dolgokat kezdem előszedni a hűtőből. Elkészítem a kenyereket, majd azt követően a sütőbe helyezem őket, s a használt, felesleges, már nem szükséges evőeszközöket elkezdem elmosni, majd a szárítóba helyezgetni egyesével.

Amikor a kávé elkészül, kevés cukrot teszek bele, majd az asztalhoz viszem, azután pedig már meg is sülnek a szendvicsek, amiket egy tányérra helyezek, és az asztalnál leülve kezdem elfogyasztani.

Viszonylag hamar végzek az evéssel, s azután magam elé veszem a még mindig szinte égető forróságú, keserű italt, majd a csészét ajkaimhoz emelem, hogy szervezetembe juthathassam a koffeint tartalmazó folyadékot. Forrósága miatt érzem, ahogyan szinte éget, ám ez az érzés közel sem olyan, mint mikor Felix látványától érzem, ahogyan bensőmet melengető érzés kúszik át rajtam.

Az teljesen más, sokkal jobb.

Ugyanis mikor megpillantom, vagy csak szimplán kusza gondolataim közé férkőzik, egy szempillantás alatt kezdenek futkosni egész lényemen aprócska libabőrök, mégis hirtelenjében érzem úgy, mintha sivatagi melegbe száműzték volna őrült tempóban dobogó ketyegőm. Abban a pillanatban teljesen más leszek, egy új ember, ez pedig egyszerre zavar, mégis egyre jobban tetszik. Tudom, talán ostobaság reménykednem, ilyeneken gondolkodnom, de akarok még lehetőseget, hogy ajkain érezhessem enyémeket, hogy az a hibátlan arc alig néhány centire legyen enyémtől. Cirógatni akarom puha bőrét, apró csókokat hinteni csillagképeire, majd megfejteni őket, tincsei közé akarok túrni, fogni igazán aprócska, egészen gyermeki kezét, összekulcsolni azokat az egymáshoz igazán illő ujjainkat, karjaimba zárni vékony alakját - azt akarom, hogy mindene egyedül hozzám tartozzon, ki akarok sajátítani egy ilyen gyönyörű angyalt.

Kávém szinte úgy fogyasztom el, hogy nem is figyelek rá, gondolataim végig csak a szeplős fiú körül forognak, s emiatt egy hangtalan sóhaj kíséretében csóválom fejem, majd felkelve helyemről a mosogatóba teszem a csészét. A szobámba igyekezve döntök úgy, hogy a zenéim hallgatását ezúttal filmezésre cserélem, ezért a laptopomat az ölembe véve kezdek keresgélni, hogy el tudjam ütni azt a maradék időt, amít Chan a házunkhoz ér tanítás után.

Nem lenne igaz, ha kijelentenél, hogy a film minden figyelmem sikeresen lekötötte, azonban legalább az idő eltelt, így Chan bármelyik percben megérkezhet, én pedig jó barát módjára az ajtóban állok készen arra, hogy feltépjem a zárat, amint megnyomja a csengőt.

Mikor mindez ténylegesen megtörténik, nem kicsit meglepődve bámul rám, ám egy gyors ölelés után - mely megnyugtatott és egyszerre töltött el jó érzéssel - beljebb invitálom, egyenesen a nappaliba, ahol le is dobjuk magunkat a kanapéra.

- Szóval - kezd bele ő, s eközben felém fordítja fejét -, miről is szeretnél beszélni? - húzza fel kissé szemöldökét, s úgy vizslatja kérdőn az én bizonytalan arcomat.

- Nem tudom - sóhajtok fel gondterhelten, kezemmel megtámasztva fejemet. - Tényleg nem tudom - csóválom kissé fejemet. - Vagyis az biztos, hogy bocsánatot akarok kérni, a legutóbbiért, nem tudom igazán, mi ütött belém.

- Felejtsük el - húzza halvány mosolyra ajkait, hogy azzal megerősítse szavait. Kár, hogy nekem ez nem ilyen egyszerű.

- Az jó is lenne - motyogom magam elé, ám én minden bizonnyal szavait egy másik nézőpontból értelmezem. Én mindent el akarok feledni, ami az elmúlt időszakban történt.

- Mi van veled, Changbin? - kérdezi meg újból, miközben arcomat mustrálja, mintha arról bármit leolvashatna, ám az igazság az, sokszor úgy érzem magam előtte, mint egy nyitott könyv, mintha ő olvasna életem lapjai között.

- Én már tényleg nem tudom - rázom meg fejemet, miközben lábaim törökülésbe húzom fel, ám ugyanúgy felé fordítom fejemet tanácstalan arckifejezéssel. - Chan, fogalmam sincs erről az egészről - harapok alsó ajkam belső felére, ám egy cseppet sem sikerül megnyugodnom idegességem szinte szétfeszít belülről.

- Felix miatt van, igaz? - néz rám a lehető legkomolyabban, mire én lesütöm szemeim. Talán tagadnom kellene, de ezek után már felesleges, hiszen minden bizonnyal már réges régen lelepleződtem előtte, már tudja, mi rejlik szívemben, mellyel azt hittem, képtelen vagyok szeretni. - Nem tudom, mi történt köztetek, de ne hidd azt, hogy rá nem volt hatással - jelenti ki, mire felemelem tekintetem. Az igazság az, nem lep meg, hogy hatással volt rá, hiszen eléggé váratlanul cselekedtem. - És ha megnyugtat, sokat kérdez felőled - meleg mosolya hihetetlenül megnyugtat, hiába dobog szívem őrülten.

- Például miket? - kérdezem meg a kelleténél talán akaratlanul is kíváncsibban, valószínűleg felcsillanó szemekkel, mire ő csak szélesebben elmosolyodik.

- Kérdezett a családodról, de nem sokat mondtam, az a te dolgot - kezdi el, mire én bólintok figyelmesen. - Aztán az az igazság, hogy szinte a teljesen általános kérdéseket tette fel rengetegszer, de arra még többször kitért, hogy mindig feketében lát.

- Ezt nekem is említette már - mosolygok még mindig. - Lehet, múltkori fehér póló miatt rontottam el mindent - gondolkozok látványosan, holott tény, nem éppen esélyes.

- Nem rontottál el mindent - jelenti ki, s egy szempillantás alatt komorodik el. - Azzal rontasz, ha ugyanilyen távolságtartó maradsz. Látom, mi zajlik köztetek, ha neked fel sem tűnik. Én veszem mindig észre, hogyan néztek egymásra, szóval ne gondold azt, hogy reménytelen helyzetben vagy - csóválja fejét, mire próbálom átgondolni szavait.

- Nem tudom, mi legyen - nézek rá tanácstalanul, kicsikét talán kétségbeesetten.

- Beszélj vele - jelenti ki határozottan, mintha ez ilyen egyszerű lenne, mintha egyébként nem kellene attól félnem, hogy egyetlen szavától kiszakad a szívem a helyéről.

- Feleslegesnek érzem - ingatom fejemet, mialatt egy hangtalan sóhaj szökik ki kiszáradt párnácskáim közt.

- Bízz bennem! - néz az eddiginél sokkal komolyabban szemeimbe Chan. - Ismerem már Felix-et, és ha tudnám, hogy felesleges, nem mondanám neked. Jót akarok mind a kettőtöknek - bizonygatja, s végig tartja a szemkontaktust.

- Lehet, neki sokkal jobb nélkülem - rántom meg vállamat. - Ezt nem tudhatod - próbálok valamit felhozni, hogy rácáfoljak igencsak erős érveire.

- De tudom, ugyanis mind a ketten megérdemelnétek már a boldogságot, s bármennyire is különböztök, mégis eléggé azonosak vagytok - kezdi magyarázni egy fokkal bizalmasabban, ugyanis Felix életére szándékozik kissé kitérni. - És hidd el, eléggé fontos lettél neki, még barátilag is, szóval pont emiatt kérlek téged, ne taszítsd el, hanem segíts neki, mert bármennyire is egy boldog embernek tűnik, eléggé elveszett, és bármennyire néznék az emberek gyengének, ő hihetetlenül erős és sok dolog van, amit már kibírt, de ettől függetlenül segíts neki, segítsétek egymást, mert ha a létezik olyan a világon, hogy két ember egymásnak lett teremtve, akkor azok ti vagytok.

- Chan, ez nagyon nyálas és valószínűtlen - ingatom a fejemet halvány mosollyal, ugyanis hiába nem éppen reális meglátás, szívemet mégis megmelengeti egy aprócska momentum alatt.

- Ez tényleg így van, még akkor is, ha nem hiszed el. Sok a közös bennetek, hiába nem így tűnik. Az csak a látszat, s nem az a lényeges - mosolyodik el megint, ám csak igazán halványan. - Gondold ezt át, és mindenképpen beszélj vele. Nem akarom, hogy mindezt veszni hagyd.

- Továbbra is úgy érzem, boldogul nélkülem - húzom el számat, s agyam azonnal ezerrel kezd kattogni, érveket és ellenérveket sorakoztat fel, küzd a helyessel és a helytelennel; az érzéseimmel.

- Ne hidd azt, hogy ez csak neked nehéz - jelenti ki, majd fel is kel a kanapéról, én pedig kérdőn fordítom felé fejemet.

- Mész is? - teszem fel kérdésemet, ugyanis valamiért azt hittem, ennél azért tovább marad. Igazán reménykedtem benne.

- Igen, majd még összefutunk - mosolyogva bólint, majd felkelek én is, hogy kikísérjem, ám az előszobában, mikor megfogom a kulcsot, s helyezném a zárba, a csengő hangja üti meg hallójáratom, ennek következtében pedig kissé értetlenül nézünk össze, ugyanis nem tudjuk, ki lehet a falap másik oldalán.

Ám akkor lepődünk meg úgy igazán, mikor beszélgetésünk legfőbb témáját pillantjuk meg ácsorogni az ajtó előtt, s ugyan tudom, vissza kellene fognom azt, ahogyan vizslatom, mégis szinte egy szempillantás alatt elveszek festői vonásai közt, hogy bolyonghassak csillagai nyomán, majd a szemében rejlő végtelen galaxisában.

- Szerintem van mit megbeszélnetek, szóval megyek is - ütögeti meg Chan kissé vállamat, hogy visszarántson a valóságba, majd mikor fejem felé fordítom, csak azt a jellegzetes, levakarhatatlan vigyort pillantom meg, s már el is tűnik sietősen, így kettesben maradok a gyönyörű, egyenesen angyali porhüvelybe bújtatott mennyből leszállt lélekkel, kit beinvitálok a házba, s idegesen vezetem ezúttal a szobámba, ugyanis ott talán képes leszek értelmesen beszélni talán még magam sem tudom, miről.