Vasárnap időm többségét az unalmas szobámban töltöttem a laptopom előtt ülve, néha fekve, különféle sorozatokat nézve, melyek hiába voltak szinte zseniálisak, nem tudták lekötni figyelmem, ám nem az ő hibájukból, erről nem tehetett az a néhány perc vagy óra, melyben valaki más kitalált életét figyelhettem. Felix veszi el túlságosan az eszem, pontosabban az, ahogyan viszonyulok hozzá. Egész nap próbáltam győzködni magam, hogy a puha, szőke tincsekkel keretezett, egyenesen megrészegítő vonásokkal felruházott, angyali mosollyal és igéző tekintettel rendelkező, megszámlálhatatlan pöttyöcskével beborított arc és annak tulajdonosa teljesen közömbös számomra, és egyáltalán nincs rám semmiféle hatással, ez mind csak annak tudható be, hogy régen nem lépett már új ember az unalmasan és monoton haladó, teljesen átlagos életembe.

De a többi ismerősöm nem akartam sosem megcsókolni.

És ez az, ami nem hagy nyugodni, ami teljesen felborítja a nyugodt perceim, óráim, napjaim, hiszen mióta gondolataim nagy részét Felix köti le, kevésbé vagyok képes odafigyelni másra, és az sem segít sokat, hogy ma, hétfőn, iskola helyett az orvoshoz tartok, ugyanis a tegnapi nap is kezdtem már egyre rosszabbul érezni magam - fájlalni torkom, fejem és fújni orrom -, éjjelre belázasodtam, reggel pedig alig bírtam kikelni az ágyból.
Igen, lehet nem kellett volna pulóver nélkül hazafele megállni a parkban, de kicsikét azért mégis megérte, túlzottan hiányzott, hogy kiszellőztessem kicsit a fejem, túlságosan is jó érzés volt a friss, tiszta levegőn roncsolni tüdőmet.

Már bőven az iskola kezdete után járnak az órák és a percek, ám csak most, a buszon jut eszembe, hogy illene valamiféle üzenetet küldenem Chan-nak hollétem felől, ezért telefonomat a nadrágom zsebéből veszem elő, és azt feloldva már keresem is nevét, végül pedig billentyűzetemen pötyögve fogalmazom az üzenetet.

[Changbin]
Szia, Chan!
Beteg lettem, szóval ma
nem is megyek
(habár ezt gondolom
észrevetted)

[Chan]
De nem komoly, ugye?
Majd iskola után átviszem
pár füzetem, hogy tudj pótolni.

[Changbin]
Nem, nem az.
De jó nekem;)

[Chan]
Legalább nem unatkozol.
(És ne kacsintgass!)

[Changbin]
Igaz-igaz
Te meg figyelj oda az órán!;)

[Chan]
Ennyire azért ne törődj velem, légyszi

[Changbin]
Mindössze csak fontosnak
tartom, hogy mi neked a
lehető legjobb!;)

[Chan]
Rendes vagy, Changbin ;)

[Changbin]
Kacsintás?

[Chan]
Kacsintás!

[Changbin]
Néha akkora idióta tudsz lenni.

Elmosolyodva, s fejemet megrázva csúsztatom vissza zsebembe a készüléket, ám még azelőtt csatlakoztatom hozzá fülhallgatómat, és elindítom az egyik lejátszási listámat, hogy elüssem azt a néhány percet valamivel.

☆☆☆

Nem lepett meg, mikor szimpla, teljesen egyszerű torokgyulladást állapított meg az orvos, ám mégis felírt kettő fajta gyógyszert, így azokat megyek legelőször kiváltani, amint leszállok a megszokott külsejű helyijáratról. A gyógyszertárban viszonylag hamar végezve döntök gyaloglás mellett ezúttal is, hiszen késő délelőtt egészen jó idő van - nem úgy, mint este -, ezért lassú, komótos léptekkel haladok otthonom felé, hogy ott valami egyébként teljesen haszontalan és unalmas dologgal foglaljam el magam.

Mivel semmi, de tényleg semmi kedvem nem volt főzni, ezért most egy közeli helyről rendelt ebédem fogyasztom az asztalnál, miközben egyik kezemmel telefonomat nyomkodom, ugyanis Chan újabb üzenetet küldött, én pedig ezúttal egy felettébb kedves embernek érzem magam azáltal, hogy megajándékozom válaszommal.

[Chan]
Hé, Changbin!!

[Changbin]
Hé, Chan!!

[Chan]
Lehet, ma mégsem tudok menni, de megpróbálom megoldani

[Changbin]
Nem gond, ráér

Tányérom elmosogatva döntök úgy, hogy átöltözök valami kényelmesebbe, ha már úgysem lesz vengédem, ez az öltözék pedig ezúttal egy - szokatlan - fehér póló és egy fekete melegítőalsó. Mivel nem aludtam a legjobban az elmúlt napokban, így úgy gondolom, most igazán megpróbálhatnám, Felix-et pedig a napokban úgysem látom, szóval legközelebbre már el is felejtjük ezt az egészet.

Bár ilyen könnyű lenne!

Azonban mégis sikerül álomba szenderülni takaróm puha rengetegében és párnámba fúrva arcom, miközben telefonomról halkan, időzítőre állítva szól egy nyugodtabb lejátszási lista, melynek köszönhetően zavartalanabbul alszok, annak pedig pláne örülök, hogy álmaimban nem jelenik meg az édes, égboltozattal borított, festői arc, mely a fiúhoz tartozik, aki felborította unalmas napjaim.

Elképzelésem sincs, pontosan hány átaludt óra után kezdek ébredezni folytonos, abba nem maradó csengetés miatt, melyeket a legkevésbé sem tudok megérteni, hiszen Chan azt írta, nem ér rá, más pedig nem jönne ide. Felülök az ágyon, hangtalan sóhajt eresztek ki ajkaim közül, kifújom orrom, és nagy nehezen kikászálódva indulok a bejárati ajtó felé, amit szinte feltépek, emiatt pedig a másik felén álló rendesen meglepődik.

Ám nem ő az egyetlen, aki meg van lepve.

Hatalmasra nyílt szemmekkel nézem megszeppent ábrázatát Felix-nek, aki azt sem tudja, mit kellene mondania, ám valahogy én is így vagyok - csak egészen más miatt. Teljesen elvarázsolva nézem a megszokottan, mégis megszokhatatlanul tökéletes arcát, az azt keretező, szőke tincseit, melyekbe olyan igazán jó lenne beletúrni, érezni ujjaim közt a vékonyka, puha szálak rengetegét, majd arcán végigsimítani, ami akár egy vattacukornál is puhább, maga Felix pedig személyiségével ezernyi ilyen édességet is túlszárnyal, hiszen azok sosem lesznek képesek ennyire aranyosnak lenni, ilyen csodálatosak.

Hiszen kétségkívül Felix a legédesebb teremtés, akit valaha láttam.

‐ Szia, Felix, gyere be! - hirtelen kapok észhez, hogy talán nem kellene mindössze csak egymás meglepett ábrázatát mustrálni az ajtóban, ezért kínos mosollyal invitálom beljebb.

Zavartan ácsorog az előszobában, s látom rajta, nem igazán tudja, mit tegyen, emiatt pedig saját kusza érzéseim igyekszem félretenni, és normális emberként viselkedve segíteni próbálok a helyzeten.

- Gyere csak beljebb nyugodtan, cuccaid meg igazából bárhova ledobhatod - ragadom meg kezét kicsit beljebb húzva, emiatt pedig vagy ötször vágom gondolatban fejben magam, hiszen újból megfogtam a kezét, és elképzelésen sincs, mit gondolhat már. - Ne haragudj a rendetlenségért, nem számítottam senkire - magyarázom, miután erőt vettem magamon, hogy eltekintsek puha kezéről, mely úgy kapaszkodik enyémbe, mintha tényleg számítana neki valamit, mintha nem csak számomra lenne jelentősége ennek az egésznek.

- Semmi gond - hallom meg halk, azonban még így is hihetetlenül mély hangját, mely ugyan gyönyörű, mégis éles kontrasztban van személyiségével és külsejével.

Ám ezt is szeretem benne, hiszen olyan, mint az érzéseim; ellentétesek.
Úgy érzem, fontos lett számomra, s konkrétan megpuszulok, ha szemeibe nézek, az meg a végleges halálom, ha puha bőrét tapinthatom, mégis mindennél jobban utálom, hogy ezt teszi velem - utálom, hogy megváltoztatott bennem valamit.

- Egyébként miért jöttél? - kérdezem, miközben a viszonylag szűkös nappaliba vezetem, ahol hatalmas szerencsémre ezúttal rend uralkodik. - Mármint nem gond egyáltalán, nem erről van szó - kezdek magyarázkodni azonnal, miközben a kicsit már kopottas, mégis jó állapotban lévő kanapéra huppanok, amint elengedem kezét, és nem sokkal később ő is így cselekszik, csak valamivel finomabban.

- Chan küldött igazából - néz rám, s mintha kicsit nem lenne biztos szavaiban. - És meg akartam nézni, hogy vagy, ha már egyszer miattam fáztál meg.

- Dehogy miattad - rázom meg fejem mosolyogva, ám pont ekkor érzek leggyőzhetetlen késztetést, hogy tüsszentsek egy aprót. - Én adtam oda a pulóverem, meg valószínűleg abban is megfáztam volna, nem volt fűtés a buszon - hazudtam, ami elsőként jutott eszembe, s látszólag hihetőre sikeredett.

- Mindenesetre köszönöm, hogy odaadtad akkor, és jobbulást! - mondja kedvesen, szívmelengető mosollyal, ami miatt az én ajkaimra is szélesebb ív szökik, ezidő alatt pedig kutakodni kezd táskájában, amit türelmesen megvárok, ám mikor elfehéredve néz rám, kérdő tekintet ül ki arcomra. - Otthon hagytam a pulóvered - mondja halkan és úgy, mintha ez valóban egy hatalmas gond lenne, tekintete pedig olyan igazán bűnbánó, ezek összességén pedig nem tudok nem felnevetni.

- De aranyos vagy - rázom meg fejem nevetve.- Meg is tarthatod nyugodtan, jól állt rajtad - jelentem ki határozottan a nevetésem közben.

- Dehogy, az a te felsőd - rázza meg fejét azonnal. - Ne haragudj, legközelebb elhozom.

- Nem szükséges, Felix - rázom meg fejem mosolyogva. - Legalább lesz majd egy tartalék pulóverem nálad, ha esetleg megint megfázás fenyegetne.

- Biztos? - néz rám megadóan, mégis kicsikét kérdőn.

- A legbiztosabb - bólintok határozottan és széles vigyorral, és legbelül mindennél jobban remélem, lesz még alkalmam pulóveremben látni, s nem csak a szekrény aljába hajított, felesleges darab lesz.