- Mesélsz te is magadról? - kérdem hangyányit rekedtessé vált hangon festői arcának angyali vonásai között tökéletes helyet elfoglaló, ragyogó lélektükreibe merülve, hangszínem pedig még így is megfelelően tükrözi a bennem lakozó, szinte mérhetetlen érdeklődést, hiszen kíváncsi vagyok. Tisztában akarok lenni minden vele kapcsolatossal, ismerni őt, elnyerni bizalmát, magam mellett tudni gátlások nélkül, felhőtlenül örömmel.

És talán legelőször érzem azt úgy tényleg igazán, hogy olyan undorítóan és filmbe illően boldog akarok vele lenni, hogy rá se ismerjenek a sötétbe burkolózó, depresszív hangulatot sugárzó énemre, hogy az feledésbe merüljön olyannyira, hogy soha többé ne bukkanjon felszínre. Egészen egy másik, egy sokkalta jobb univerzumba akarok szárnyalni szeplői nyomán, elveszni szemében rejlő végtelen galaxisában.
Azonban tudom, ezek a gondolatok bűnösek és mindent összerombolnak körülöttem. Érzelmeim vihara hamarosan el akar indítani bennem egy lavinát, mely mindent romokba döntene. Rettegek a következményektől. Attól, hogy beleszeretek egy olyan személybe, ki még csak egy barátnak sem tekint, akinek a legkevésbé sem számítok, akinek csak arra vagyok jó, hogy odaadjam a pulóverem a kora tavaszi estében.

- Mesélhetek, ha szeretnéd - mosolyodik el, s az az angyali görbület olyannyira ártatlan, hogy számomra mégis a lehető legártalmasabb, hiszen szilánkokban heverő érzéseim egyszerre ragasztja össze, és töri egyre apróbb darabokra fajdalmasan.

- Persze, szeretném - bólintok határozottan, negatív gondolataimból kiszakadva, és megpróbálok nem úgy bámulni rá, mint aki fél percen belül ajkaira tapad, ha elveszti a kontrollt.

Kár, hogy valójában pontosan így érzek, és ezt kordában tartani nem éppen egyszerű számomra.

Sosem voltam még ilyen helyzetben, nem is tudom, milyen módon kezeljem. Teljesen elborítja az elmém egy újfajta, eddig még nem tapasztalt homály, az ő fény nélküli csillagai pedig képesek engem maximálisan elvakítani, habár jobban belegondolva az is lehet, hogy csak a jelképes, érzéseim miatt keletkezett, hatalmas köd takarja el tiszta kilátásom, ép gondolataim, emiatt pedig nem tudom, mit cselekedjek, hogy ne rontsak el semmit sem.

- A nevemet gondolom tudod, ahogyan azt is, hogy Ausztráliából jöttem ide, egészen pontosan a nagyszüleimhez - kezd el beszélni azon a rendkívül mély és különleges hangját, melytől szinte egész testemen jóleső borzongás szalad végig, és akaratlanul is ajkaira tekintek.

- Hogyhogy elköltöztél? - pillantok szemeibe, ám azokban bizonytalanságot vélek felfedezni, így azonnal tudatosul bennem; rosszra kérdeztem. - Ha személyes, megértem persze - próbálom menteni a menthetőt, miközben vagy százszor fejbevágom magam, amiért ilyen tapintatlan vagyok.

- Majd egyszer talán elmesélem - kezdi el mustrálni aranyos kezeit, melyek az enyémeknék jóval kisebbnek tűnnek. - Maradjunk annyiban, családi ok, és itt nyugodtabbak a körülmények - mosolyog rám, én pedig nem értem, hogy hogyan képes egy számára kényelmetlen téma feljövetelekor is vidámnak mutatni magát.

- Akkor beszélsz róla, amikor csak szeretnél - fogom meg hirtelen, meggondolatlanul kezét, és összekulcsolom ujjainkat, mire ő megszeppenten tekint rám, azonban engem is rendesen meglep saját cselekedetem, de bőre túl puha ahhoz, hogy elengedjem. Olyan, mintha a világ legerősebb mágnesénék a vonzásának a tízszerese nem hagyná, hogy eleresszem azt az aprócska tenyeret kezem fogságából, ujjaink pedig tökéletes egységet megalkotva fűződnek egymáshoz elválaszthatatlanul, mintha most találták volna meg helyük igazán, mintha az univerzum is erre a pillanatra várt volna.

Mondandómra Felix csak bólint egy aprót, és fejét lehajtja, majd nem sokkal később én is hasonlóan cselekszem, hogy kezeinket tudjam szemlélni, ezt a cselekedetet pedig képes lennék akár órákig is végezni, hiszen túl jó érzés ennyire a közelében lenni. Szokatlan, mégis tetszik, talán túlzottan is, talán annyira, hogy a fejemben megfordulnak újból nem éppen helyénvaló gondolatok, miket szemeim lehunyva próbálok kiűzni onnan.

- Mesélsz még? - veszek erőt magamon, hogy felé tudjak fordulni immár nyitott szemekkel, halvány, felfele ívelő ajakgörbülettel.

- Próbálok - kuncog szemeimbe nézve, majd egy rövid pillanat erejéig kezeinkre pillant, ám azután azonnal folytatja. - Chan-nal már óvodás korunk óta ismerjük egymást, és valójában miatta beszélem ilyen jól a nyelvet, viszont az angol talán még mindig közelebb áll hozzám. Az végülis az anyanyelvem, szóval kétlem, hogy ez változna, de azért igyekszem - mosolyog még most is, mint valójában szinte mindig. Alig van olyan pillanat, hogy ne lenne ott ajkain az az édes, gyermeki görbület, holott annyit megsejtettem, élete nem éppen felhőtlen.

- Nekem nem igazán tűnt fel, hogy bármi nehézséged akadna a nyelvvel - jelentem ki őszintén észrevételem, melyet mély hangján történő megszólalásai során tapasztaltam.

- Ennek nagyon örülök - mondja lelkesen, széles mosollyal, ami miatt szemei aranyosan összehúzódnak, emiatt pedig csak egyre varázslatosabb és angyalibb, egyszerűen nem evilági látszatot kelt egész valója. Túlságosan is pozitív érzés tölt el engem csupán látványától is.

- Mondd, Felix, te mindig mosolyogsz? - muszájnak érzem megkérdezni, hiszen akárhányszor látom, ő a Föld legboldogabb emberének tűnik, és már megszámlálhatatlan alkalommal hallottam kacagását, melytől elmém józanságát vagyok képes elveszíteni.

- Miért kellene másképp cselekednem? - rántja meg kicsikét vállát, mosolya pedig ezúttal kissé halványabbá válik, mégis még mindig olyan igazán őszintének tűnik.

- Nem, én ezt egy szóval sem mondtam - rázom meg fejem azonnal. - Imádom ha mosolyogsz - nézek szemeibe, majd abban a pillanatban realizálódik bennem, mit is mondtam, ahogyan az is, hogy még mindig puha kezét szorongatom.

- Ezt jó tudni - feleli halkabban és bizonytalanul, habár a helyében én sem igazán tudnék mit felelni, pláne egy olyan személynek, aki csak varázslatos színeibe egyedül feketeséget képes vinni, az pedig elrontaná teljesen, ő pedig közel sem ezt érdemli. Ő jobbat érdemel.

- Mondták már, hogy a szeplőid olyanok, mint a csillagok? - nézem kedvesen arcát, ami olyan puhának és simának tűnik, hogy legszívesebben végigsimítanék rajta, ám tudom, azzal végképp átlépném a határt. Azt az engem igazán zavaró határt.

- Nem nagyon szoktak mondani rájuk semmit sem - ránt vállat, miközben látom rajta, hogy egy kicsikét kezdi zavarni arcának folytonos szemlélése, ám mégis igyekszik természetesen viselkedni.

- Pedig gyönyörűek - mosolygok rá, ahogyan ő is hasonlóképpen cselekszik, ám kissé pirosas arccal, bennem pedig csak nő a késztetés, hogy megérintsem égboltját.

A nem tenyerét szorongató kezem szép lassan emelem jobban felé fordulva, és szinte csiga lassúsággal közelítem azt a művészien berendezett arca felé, tekintetében tükröződő zavartságra pedig nem igazán tudok figyelni a szintén ott található gyermeki ragyogástól. Alig néhány centiméter, majd milliméter távolság van arca és a kezem közt, és mintha egy évekig elnyomott vágyat teljesítettem volna be, úgy emelkedik lelkem szinte a fellegekig, ahogyan hozzáérek, ahogyan kezem és arca közül kiűzök minden odatolakoló levegőt, és azután végigsimítok rajta, sötét íriszeim pedig egy másodpercre sem szakítom el erről a különleges pillanatról, sőt próbálom az emlékezetembe vésni minden aprócska, számomra mégis elmondhatatlanul fontos momentumát.

- Binnie, jön a busz - jut be hallójáratomon Felix mély hangjának foszlánya, mire egy másodperc alatt húzom el kezeim, és szinte fel sem vagyok képes fogni, hogy mit tettem.

- Köszi, hogy szóltál, szia! - pattanok fel egy szempillantás alatt, majd az éppen megérkező buszra szállok bérletem felmutatva, és leghátul helyet foglalva döntöm homlokom az ablaküvegnek nem sokkal az indulás után, s idegesen lehunyom szemeim nagyokat lélegezve.

Gratulálok, Seo Changbin, ezt rendesen elszúrtad.