Könnyen eldobott.../1

  Éjszaka nagyon meleg volt, ezért teljesen izzadtan keltem, úgy döntöttem, hogy fürdéssel indítom a napot. Még mindenki aludt mikor átbattyogtam a helyiségbe. Zuhanyzás után épphogy kiszálltam és becsavartam magam egy törölközőbe és neki álltam fésülködni, nyílott az ajtó. Riadtan fordultam az illető felé. Ahogy belépett be is csukta maga után. Nem zavartatta magát.

- Te meg mi a francot csinálsz?! Menj ki!

- Nem. – makacskodott. –Láttalak már így.

- Igen, de akkor rajtad nem csak egy alsó volt!

- Ne hisztizz! – bunkózott. Beállt mögém a tükörbe és elkezdte vizsgálgatni a fejét. A tegnapi malőrje maradványa egy nagy pukli volt, ami szépen belilult. –Látod, megmondtam, hogy lila lesz! – simogatta finoman a kékeslila púpot a homlokán.

- Mit érdekel engem?! Húzz ki innen! – fordultam felé. Ezt lehet nem kellett volna, hirtelen nagyon közel találtam a mellkasát. De ez meg őt nem érdekelte. Fontos volt neki, hogy jól nézzen ki.

- Van alapozód? – pillantott rám és elszakította a tekintetét tükörképétől.

- Minek az neked?

- Minek-minek, hogy eltakarjam.

- Te nem vagy százas! Egoista. – dünnyögtem. Elléptem előle és onnan néztem az arcát.

- Van?

- Igen. De nem egyezik a bőrszínünk. A tiéd napsütötte aranybarna, míg az enyém fehér.

- Huh, basszus igazad van. – gondolkozott két percet. –Szerinted Livcsinek van? Neki olyan árnyalatú a bőre, mint nekem.

- Nehogy Livcsi közelébe merj menni! – fenyegettem az ujjammal.

- Akkor kérd el tőle te! Itt megvárlak! – nagyot sóhajtottam, úgy sem hagy addig békén. Kiléptem a fürdőből és elindultam a lányokhoz. Már ők is fent voltak.

- Livcsi van itt alapozód?

- Aha.

- Kölcsön tudnád adni?

- Persze. – gyorsan előkereste a pipere táskájából és felém nyújtotta.

- Köszi, mindjárt hozom.

- Akár ott is hagyhatod, úgyis mindjárt használni fogom.

- Oké. – roham futtában mentem vissza és beosontam. –Tessék. – tartottam oda neki a kis tubust. Csak elvette minden Kösz nélkül. Hátat fordítottam és elvonultam felöltözni. Szerencsére senkivel nem találkoztam össze. Semmi humorom nem lett volna magyarázkodni, hogy mit csináltam Austinnal a fürdőben.

  Reggelinél homlokán már nyoma sem volt a sérülésének. A többieknek fel sem tűnt. Az egész napot bent töltöttük. Mindenkinek izomláza volt, azt hiszem nem mostanában fogunk bármit is sportolni, én legalábbis. Már péntek volt, ami egyet jelent azzal, hogy két nap és jönnek haza a Nagyiék. Minden olyan lesz mit régen. Semmi kedvem nincs megválni a barátaimtól. Jó volt így együtt lenni a nap huszonnégy órájában. Főleg Er-rel. A randinkat azóta sem pótoltuk be, lehet, hogy abból már nem is lesz semmi. Austin folyton azzal nyúz – mikor nem bunkózik–, hogy adjak Lars-nak egy esélyt. De nem akarok. Túl messze van és nem is igazán akarom megismerni. Meg minek erőlködjek, ha annyira fel akarta volna venni velem a kapcsolatot már rég lépett volna. Anya, mióta itt vagyok egyszer hívott. Akkor is csak tíz percre. Hiába hívtam, meg SMS-t is küldtem neki nem felel rá. Lehet, túl elfoglalt. Viszont rám azért lehetne legalább öt perce. Ha több nem is. Remélem semmi baja nem esett...

- Hé, Nia. Itt vagy? – húzogatta a kezét előttem Er.

- Tessék?

- Mi a baj?

- Semmi, csak gondolkodtam. Bocsi. –lent gubbasztott mindenki a nappaliban és szokásunkhoz híven néztünk, vagyis néztek valami filmet. Austin meg a laptopján szórakozott. Biztos nagyon érdekes lehetett, mert kivételesen csendben volt és nem cseszegetett. Ritka pillanat.

- Nem gond. – mosolygott rám. Mire nekem pillangók kezdtek repdesni a gyomromban. – Min járt az eszed?

- Ezen is, azon is. Minden felé csapong.

- Értem. Sétálhatnánk egyet. Ha már egyszer úgy sem tudod mit néztél. – kitekintettem az ablakon, sötét volt. Akkor biztos van vagy este tíz óra.

- Oké. – felálltunk. Megkérdeztük a többieket is, de ők csak a fejüket rázták és tovább bámulták a tévét. Elindultunk a kijárat felé.

  Egy ideje csendben kutyagoltunk, mikor Er megszólalt:

- Tudom, hogy van valami Nia! Bennem megbízhatsz, elmondhatod mi bánt. Persze csak ha akarod, nem muszáj!

- Semmi különös.

- Hát jó. – hallatszott a hangján, hogy kételkedik a szavamban. De innentől kezdve megint szó nélkül ballagtunk. Ahogy észrevettem a kis játszótérhez tartottunk.

  Oda érve letelepedtünk arra a padra, ahol akkor ültünk mikor jobban megismertem. Nem tudtam, hogy elmondjam-e neki a Lars-sal meg anyával való problémám. Mert most leginkább rajtuk kattogtam. De valakinek el kellene, mert ha magamban tartom előbb-utóbb felgyülemlik és megőrülök. És Er-ben tényleg megbízhatok. Végül elhatároztam magam. Vettem egy mély lélegzetet és szólásra nyitottam a szám.

- Anyán meg Lars-on járnak a gondolataim.

- És pedig?– kérdezte megkönnyebbülve, hogy nem fojtom el.

- Anya mióta itt vagyok egyszer hívott, akkor is csak tíz percre és jelentéktelen semmiségekről dumáltunk. Aggódom érte, remélem semmi baja nem esett. Nem reagál se a hívásimra se az SMS- re.

- Biztos csak nagyon elfoglalt. Ki tudja, mennyit kell dolgoznia. Majd úgyis hív, ha lesz rá ideje. Ne aggódj érte! Tud magára vigyázni! – bólintottam. – És Lars?

- Austin mindig azzal nyúz, hogy adjak neki egy esélyt, ismerjem meg. De nem tudom. Tanácstalan vagyok vele kapcsolatban.

- Ebben sajnos nem tudok segíteni. Ezt neked kell eldöntened, hogy mit szeretnél. Meg akarod ismerni vagy sem?

- Fogalmam sincs! Haragszom rá.

- Na, hát akkor itt is az ideiglenes válsz. Most még nem. – annyira jó volt kiönteni hangosan is a gondolatokat, amik nyomasztottak. Er pedig megválaszoltatta velem azt, amire én sem tudtam rájönni.

- Köszönöm. – öleltem át a padon ülve. Azonnal reagált és szorosan magához húzott.

- Nincs mit, máskor is szívesen meghallgatlak és adok tippet, ha tudok, Kis Csillag. –tette hozzá az utolsó szót viccesen, de mégis gúnyosan. Mire jól oldalba böktem.

- Hülye. – kuncogtam. – Ne hívj így!

- Hiányzott már ez a jókedv. – vigyorgott és ő is megdöfött.

- Na, ott csikis vagyok!

- Tudom.– nevetett. Jó volt hallgatni. Egy csomót viccelődtünk együtt. Örültem, hogy végre kettesben lehetünk. Vele mindig önmagam lehettem.

- Tudod Nia, eléggé hiányoznál nekem, ha elmennél. – váltott egyszer csak komolyra. Már elég rég óta ültünk hallgatásba burkolózva a gondolatainkba merülve.

- Te is.

- Jó barát vagy. – barát. Ez visszhangzott a fejemben.

- Még senki nem mondott nekem ilyet. – mosolyogtam.

- Pedig így van. – átvetette a kezét a vállamon. – El akarsz menni innen?

- Nem tudom. Minden anyán múlik. – döntöttem a fejem a vállára.

- Kár lenne. – sóhajtott és puszit nyomott a fejem búbjára. Majd másba kezdett. –Volt már nekem barátnőm, nem is egy, de egyikkel sem tudtam ennyit hülyéskedni, mint veled. –Ezt most miért mondja? – Bírlak!

- Én is.

- Neked volt már valakid?– kérdezte a semmiből.

- Nem, soha. – ráztam a fejem.

- Addig jó. Akkor téged még meg sem bántottak.

- Dehogynem, csak nem olyan értelemben.

- Féltenélek, ha lenne is. Lehet össze vesznétek és én elveszíteném a mindig jókedvű, mosolygós Niám.

- Hát attól nem kell félni, hogy én bepasizok.– motyogtam.

- A nővérem is ezt mondta, aztán a végén mégiscsak lett neki egy ősbunkó. Teljesen megváltoztatta. Rengeteget veszekszünk még most is miatta, pedig tök jó tesók voltunk. Erre egy köcsög miatt elveszítettem.

- Sajnálom Er.

- Mindegy, ez van. – vonta meg a vállát. – Hiába beszéltünk neki, már nem lehet a lelkére hatni. Nagyon hiányzik nekem. – teljesen megnyílt, egy pillanatra láthattam, hogy milyen érzékeny lelke van. Örültem, hogy így megbízik bennem.

  Mikor haza értünk Lili türelmetlenül várta, hogy kifaggathasson. Elég sokáig távol voltunk. Azonnal lecsapott rám és felhúzott maga után a szobájukba. Csak ketten voltunk bent. Livcsi valószínűleg fürödhetet. Leültünk az ágyra és rögtön nekem esett.

- Had halljam! Mit csináltatok ilyen sokáig kettesben? – kérdezett kíváncsiságtól izzó tekintettel. Elmeséltem neki töviről-hegyire mindent. A legfontosabbat a végére hagyva.

- Képzeld megmutatta nekem azt...

- Mit?– mit kerekedett el a szeme.

- Tudod, azt!

- De mit? – értetlenkedett.

- Hát, amit minden férfi nagyon félt!

- Na, ne! – csillant fel a szeme hitetlenkedve és egyben izgatottan. Tűkön ülve várta a folytatást.

- A lelkéből egy darabot. – erre érdekesen meredt rám. Mint aki nem erre számított.

- Mi van? – kérdezte mintha nem lenne biztos benne, hogy jól értette-e.

- Mire gondoltál? – hagytam figyelmen kívül a kérdését. Tippem sem volt, hogy miért vág ilyen arcot.

- Hát...Izé...– kicsit zavarban volt valamiért.

- Ugye nem arra? – néztem rá megbotránkozva.

- Olyan félre érthetően mondtad! – mentegetőzött.

- De perverz fantáziád van.

- Nem is igaz. Csak szexi a képzelő erőm. – húzogatta a szemöldökét.

- Persze majd biztos előveszi a közterületen és azt mutogatja! Ajjj, Lili! – nevettem.

- Mi a téma? – lépett be Livcsi is törölközőbe csavarva.

- Semmi, csak Lili faggatott a sétáról.

- Értem. És jól sikerült?

- Aha. Na, én is letámadom a fürdőt. – tápászkodtam fel az ágyról.

- Oké.

- Nektek meg további jó szórakozást! – tettem hozzá a küszöbön állva majd eltűntem. Miután beszereztem a pizsamám a fürdő felé tartva találkoztam Márkkal.

- Hova-hova? – vigyorgott.

- Oda-oda. – mutattam a célom felé intve. – Nem tudod, van bent valaki?

- Passz. – rántotta meg a vállát és beslisszolt a szobájukba. Én meg folytattam az utat. Amint beléptem szinte azonnal földbe is gyökerezett a lábam. Austin a zuhany alatt állt. Még szerencse, hogy a függöny takarta előlem azt a részét. Ki kukkantott rajta és a szemét az enyémbe fúrta.

- Mizujs Kis Csillag, velem akarsz tusolni? – kérdezte pimaszul és végig mért. – Ahhoz kevesebb ruha kéne!

- Álmaidban! – sarkon fordultam és távoztam a helyiségből.

  Francba miért kell nekem mindig ilyen kínos helyzetekbe keverednem vele?!

  Úgy döntöttem, hogy ma ki hagyom a fürdést. Bementem a szobámba és kulcsra zártam az ajtót. Így tutira nem nyitnak rám. Miután átöltöztem kinyitottam. Később Er jött be hozzám. Én már az ágyamban feküdtem laptoppal az ölembe és zenét hallgattam.

- Zavarlak?– érdeklődött félszegen az ajtóban.

- Dehogy gyere csak beljebb! – belépett és megállt az ágyam vége előtt.

- Mit szólnál, ha néznénk valami filmet ketten?

- Benne vagyok.– lelkesedtem. Hogyne lennék, hisz legalább velem van. Kettesben.

- Hova telepedhetek? – járatta körbe a tekintetét.

- Ide. – húzódtam arrébb, hogy be tudjon feküdni mellém. Lehuppant minden fenntartás nélkül, viszont nem bújt be, gondolom, mert meleg volt. 

  A választás a Haláli temetésre esett. Én kb. a háromnegyedénél elaludtam, de azt félálomban még éreztem, hogy Er leszáll az ágyról és elpakolja a laptopot majd kimegy a szobából.

  Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredtem, amit az íróasztalomon hagytam. Zombi üzemmódba kiverekedtem magam a rám csavarodott takaróból és elbotladoztam érte. Résnyire nyitott szemekkel húztam el a zöld ikont.

- Tessék? – szóltam bele morcosan.

- Jó reggelt Angyalkám! Felkeltettelek?

- Aha, de nem gond. Történt valami? – kérdeztem csukott szemmel újra az ágyamon hanyatt fekve.

- Igen, de azt jobb lenne személyesen megbeszélni. Olyan fél kettő körül leszünk otthon. Csak gondoltam szólok. – gyorsan felültem, egyből minden álom kiment a szememből. Szaladt az egész ház.

- Jó, oké. – válaszoltam éberen és már fél kézzel kezdtem is magamra rángatni a gönceim.

- Akkor nem sokára találkozunk.

- Rendben van. Szia!

- Szia. – hamar magamra húztam a rövidnadrágot meg a pólót, amibe már félig bele küzdöttem magam. Aztán, mint valami tornádó végig söpörtem a folyosón mindenkihez hangosan bekopogva. Pár percen belül dünnyögve elő jöttek még mindig pizsamában.

- Mi ilyen fontos, hogy ismét ismétlem ismét fel kellett, hogy verj?! – morgolódott Aus.

- A Nagyszüleim fél kettő körül jönnek, és rendet kéne tegyünk, ha nem akarjuk, hogy szívrohamot kapjon a Mamám. –tájékoztattam őket hadarva. Teljesen megfeledkezve Austinról, aki semmit nem értett. Mikor a többiek elrohantak felöltözni, Aus csak állt és bambán nézett maga elé.

- Rendrakás! – csak ennyit mondtam neki, de levágta.

- Nagy francokat! – azzal bevonult a szobájába és kulcsra zárta annak bejáratát. Hát vele lehet, hogy amúgy sem sokra mentünk volna.

  Délután mire a Nagyiék haza értek, már ragyogott az egész ház. Mi meg a kertben ülve beszélgettünk, mint a jó gyerekek.

- Kincsem, megjöttünk! Merre vagy? – kiabált Mama.

- Kint az udvaron a többiekkel. – gyorsan felbukkant a feje az ajtóban és mosolygós lett a szeme.

- Sziasztok, Gyerekek! – egyenesen hozzám lépett és nyomott egy puszit a homlokomra. –Jól szórakoztatok?

- Aha, királyul elvoltunk. Minden napra kitaláltunk valami programot. – válaszolt Márk.

- Örülök neki. – mosolygott. Ezt követően bemutattam Austin, nem sokat értettek egymás szavából, de nagy részét tolmácsoltam.

  Liliék a Nagyszüleim érkezése után le is léptek. Fura volt, hogy haza jöttek a Papáék. A Nagyi este kitalálta, hogy főz valami vacsorát, mondván, hogy már két hete nem ettünk főt kaját. Miközben besegédkeztem beszélgettünk. Nagyon jól sikerült a pihenésük. Azt mondta, hogy egy percet sem unatkoztak. Jó volt a tudat, hogy végre ők is feltöltődhettek kicsit. Aztán részletesebben beszámoltam Aus-ról meg Lars-ról, és, hogy mit akar. Végül szó esett a titokról, amit személyesen kell megbeszélni.

- Szóval mi volt az a fontos dolog, ami nem telefon téma? – puhatolóztam.

- Nézd Jennia – ajaj, ha már így hív, akkor abból semmi jó nem fog kisülni. Valamint az arca is rendkívül komoly lett. –, nem leszel boldog tőle. De előre kérlek, hogy hallgass végig és utána semmilyen meggondolatlanságot ne csinálj! – kért nagyon nyomatékosan minden vicc nélkül. Kicsit megijesztett.

- Oké. – bólintottam.

- Anyádról van szó.– jobbnak láttam, ha leülök. Rossz érzésem támadt. – Szerdán felhívott. Arra kért, hogy mondjam meg neked, hogy mikor elment nem a teljes igazságot mondta.

- Hát akkor?– húztam össze értetlenül a szemöldököm.

- Nem dolgozni ment külföldre, hanem új életet kezdeni. Sajnálja, hogy máson keresztül üzeni meg, de nem volt mersze eléd állni. Az érdi házatokat eladta és minden dolgodat feladta postán. Nem fog vissza jönni, teljesen lemondott rólad, miénk a felügyeleti jogod. És még azt akarja, hogy adjam át neked, hogy többet ne is emlegesd úgy, hogy anya. – csak ültem és emésztettem a halottakat. Némán meredtem magam elé. Ez nem történhet meg, biztos csak valami átverés. Tudtam, hogy ez bizony a szomorú valóság. Egyre csak a „nem fog vissza jönni" visszhangzott a fejemben. Ez megmagyarázza, hogy miért nem válaszolt a telefonjaimra. Nem tudtam sírni, de mélységes gyötrelmet éreztem a mellkasomban. Teljesen egyedül maradtam. Mintha kitépték volna egy részem. Ennyit számítottam anyámnak. Mindig is éreztem, hogy én sokkal jobban kötődök hozzá, mint fordítva. Néha olyan volt mintha a háta közepére sem kívánna. Lefagyva felálltam összetört szívvel, megszólalás nélkül kimentem a bejárati ajtón. Sokkolt a dolog. Egyedül akartam lenni, muszáj volt átgondolnom a dolgokat. Intő jeleket keresni a múltban, ami arra utalt volna, hogy ilyesmi fog történni. Észre sem lehetett venni a viselkedésén semmit. Zombiként kullogtam a játszótérig és letelepedtem arra a padra ahol Er-rel szoktunk lenni. Egy szem könnycsepp nélkül vizslattam az egyre besötétedő eget. Er-re lett volna szükségem, hogy lelket öntsön belém és azt mondja, minden helyre jön idővel. De nem zavarhatom mindig a hülyeségeimmel, neki is megvan a saját gondja. Pedig nagyon jó lenne dumálni vele. Szomorú sóhajtással felhúztam a lábaimat és a térdemre fektettem az állam. Ha egy kis boldogság van az életemben az sem tarthat örökké, mintha nekem nem járna. Tiltott dolog lenne.

  Már fél tíz is lehetett mikor valaki megkocogtatta a vállam hátulról. Felnéztem az illető arcába. Meglepődtem, mert Austinnal találtam szembe magam.

- Eltűntél Kis Csillag. Mi a baj? –kérdezte őszintén érdeklődve.

  Na, még ezt az oldalát sem láttam. Próbál kedves lenni, mi van vele beteg?!

  Ledobta magát mellém és a kezét átvetette a vállamon.

  Most erre mit mondjak?

  Meséltem már neki anyuról, de ki tudja mennyire emlékszik belőle. Mondjam el neki az egész helyzetet, amit a nagyi közölt velem? Végül is lehet, hogy megkönnyebbülnék, ha valakinek elpanaszkodnám a gondomat. Utána megeshet, hogy könnyebb lenne a lelkem ülő teher.

- Anya, felhívta a Nagyit. Rajta keresztül üzent, hogy többé nem tér vissza. Meg, hogy ne is emlegessem úgy, hogy anya. Tulajdonképpen mindig is éreztem, hogy én sokkal jobban kötődök hozzá, mit ő hozzám. Ennyit számítottam Annának. Könnyen eldobott. Teljesen egyedül maradtam. – mikor Aus megbizonyosodott róla, hogy befejeztem, megszólalt.

- Mit foglalkozol vele? – íme, visszatért a bunkó Austin. Mit is hittem? –Hagyd a francba! Inkább gyere el velem Miamiba apádhoz! Ő legalább normális. Gondold meg!

- Könnyű azt mondani! Te kerültél már ilyen helyzetbe?

- Nem. Viszont én is csonka családban nőttem fel.

- Az nem ugyanaz. Te legalább számíthattál a szüleidre és még most is. Számítottál nekik! De én, én kihez forduljak, ha olyan problémáim vannak, amit csak egy anyával lehet megbeszélni? – megvonta a vállát.

- Ott a Nagyid.

- Hagyjuk inkább! Majd lerendezem magamban és túljutok rajta. A segítségeddel nem sokra megyek.

- Apa örülne neked. – váltott témát. –Gyere el legalább a nyári szünet többi részét töltsd ott.

- Ha többet nem nyúzol ezzel, akkor meggondolom.– mondtam és ezúttal tényleg el fogok gondolkodni a dolgon.

- Jó. – hát valahogy nem éreztem azt a megkönnyebbülést, mint mikor Er-rel beszélgetünk.

  Még mindig letörten léptem be a bejáraton. Finom illatok csapták meg az orrom, de nem volt étvágyam. Földig érő orral felmasíroztam a lépcsőn és kulcsra zártam a szobám ajtaját. Összegömbölyödve bekucorodtam az ágyamba és megpróbáltam elaludni. Semmi másra nem vágytam jobban csak pár órányi öntudatlanságra. Sajnálatos mód tisztában voltam vele, hogy holnap meg azután is ugyanilyen rossz lesz. A hiányzó darab a szívemben fájdalmas űrként lüktetett.

  Hogy romolhatott el minden ilyen rövid idő alatt?

  Alvás helyett csak forgolódtam. Az éjjeliszekrényemre nyúltam az ott heverő fülesemért, míg a zsebemből előkotortam a telefont. Mikor „összeszereltem" max hangerőre állítottam a zenét, hátha elnyomja a gondolataimat és eltudok, bóbiskolni. Hasztalan volt, az egész éjszakát végig fészkelődtem. Ez volt az első alkalom, hogy a zene nem tudott megnyugtatni. Rohadtul fájt anya hiánya és a tudat, hogy többet nem találkozunk, mintha meghalt volna. Pedig csak kitépte magát az életemből. 

  Másnap az egész napot a szobámban töltöttem. A Nagyszüleim többször is kopogtattak és beszéltek hozzám az ajtón túlról, de nem voltam hajlandó kinyitni. Austinnal fogalmam sincs, mi lehet, biztos elfoglalja magát valamivel. Este a Nagyiék helyett egy fiú hang kérlelt, hogy engedjem be.