Kirándulások

  Másnap reggel telefoncsörgésre ébredtem. Lentről a nappaliból szűrődött fel a hang. Azonnal felismertem, ez az én mobilom csengőhangja volt. Mivel a meleg miatt csak egy szál melltartóba és bugyiban aludtam így rohantam le érte, hogy a többieket ne verje fel. Reménykedtem benne, hogy senki nem lát meg ilyen lenge öltözékben. Lora hívott. Kíváncsi volt, hogy mi van velem mostanság. Kicsit le is teremtett, azért mert nem jelentkeztem. Kb. tíz percet dumcsiztunk, mert nagyon igyekezett valahová. Visszafelé menet a telómba merülve nem vettem észre az előttem éppen a szobájából kijövő alakot. Neki ütköztem, de úgy, hogy elestünk és alá kerültem. Először csak meglepődve fogta fel, hogy ilyen gyorsan levettem a lábáról. Aztán a szemében megjelent egy perverz fény és elmosolyodott. Valószínűleg észrevette öltözékem. Rajta is csak egy árva alsógatya volt. Mikor ezt megállapítottam a bőrömön érzett bőrétől kirázott a hideg. Elégedetten nézett a szemembe. Az feje betöltötte az egész perifériámat. Austin arca vészesen közeledett felém, nem tudtam mit csináljak. Igazából nem akartam megcsókolni. De láttam, hogy nincs menekvés. Mikor már az orra súrolta az enyémet és tényleg csak egy hajszálnyi választott el minket szerencsémre kilépett Er.

- Nem lehetne csen...– elhallgatott, amint meglátta a helyzetünket és lefagyva állt a küszöbön. –Ti mi a francot műveltek?! – kérdezte hitetlenkedve suttogva. Gondolom, nem akarja felkelteni a többieket.

- Nem látszik? – húzta fel a szemöldökét Austin még mindig rajtam tehénkedve.

- Ha nem szállsz le rólam most azonnal akkor más módszerekhez folyamodok. Ami nem hinném, hogy kellemes lenne neked! – tájékoztattam halálos nyugalommal, mikor összekaptam magam. Vissza fordult felém és csak pimaszul, amolyan Na, lássuk! nézéssel vigyorgott rám. Összeszedtem minden erőmet és a mellkasára téve a tenyerem lelöktem magamról, úgy, hogy jó nagyot puffanjon. Be is jött, hatalmasat szólt csupasz háta a fa laminált padlón. Felálltam és leporoltam a tenyerem. Büszke voltam magamra. Er hangosan nevetett a talajon fetrengő idiótán.

- Ezt most feltétlen muszáj volt, Kis Csillag?! – ez a megszólítás meglepett és egyben idegesített is. A bunkó akkor is megérdemelte.

- Remélem fájt! – nézett rá kelletlenül Er. Aztán rám emelte a tekintetét. –Történt valami köztetek? – láttam valamit az arcán, de nem tudom megmondani mi lehetett az.

- Dehogy! Ezzel a barommal soha nem fogok csókolózni! Álmodozzon csak! – megfordultam és bevonultam a szobámba. Hát ezek után még feszültebb lesz köztük a kapcsolat, az tuti. Ezekkel a gondolatokkal álltam neki felöltözni. Vagyis csak álltam volna, mert nyílott az ajtóm. Villámsebesen szembe fordultam a látogatómmal. Amint megláttam rögtön elöntötte az arcomat a pír.

- Bocs, azt hittem már felöltöztél. –nézett végig rajtam tüzetesen, amitől csak még jobban vörös lettem. Lassan úgy nézhettem ki, mint valami paradicsom. Er csak mosolygott, látszott a szemén, hogy tetszik neki, hogy ezt váltja ki belőlem. Én miért nem tudom soha zavarba hozni? – Tudod mit, rá ér! Hagylak nyugodtan öltözni. –mondta vidáman és sarkon fordulva kiment. Ezt nem hiszem el, hogy lehetek ekkora béna, hogy meg sem szólalok?! Gyorsan magamra rángattam a ruháim és lementem. Sehol egy árva lelket nem láttam. Biztos a szobájukban vannak. Még pár percig szobroztam a nappali közepén, aztán úgy döntöttem kifosztom a hűtőt. Éppen kutattam benne valami fogamra való után, mikor hátulról átöleltek. Kicsit megijedtem, mert nem hallottam, hogy bárki bejött volna. Nem tudtam megfordulni, hogy beazonosítsam, de elég volt megszólalnia.

- Ne félj Kis Csillag, csak én vagyok! – suttogta a fülembe Austin. De továbbra sem engedte, hogy szembe legyek vele. –Jöttem befejezni, amit elkezdtünk! – elsöpörte a hajam a nyakam jobb oldaláról és megpuszilt. Dühös lettem rá. Hogy képzeli?

- Szeretnéd! Különben sem kezdtünk el semmit! Most pedig eressz el! – csaptam a kezére, ami egyre feljebb vándorolt a hasamon. A fülembe kuncogott. –Komolyan mondom!

- Tudom! Viszont én is! – technikát kell váltanom, ha nem akarok a reggeli helyzethez hasonlót. Finoman végig simítottam engem ölelő karján, mire az ellazult és így könnyen szembe fordulhattam vele. Szeme csillogott.

- Örülök, hogy te is így gondolod. – mosolygott. Ezek szerint bevette, hogy benne vagyok. Az arca megint egyre közeledett hozzám. Hátra nyúltam az egyik kezemmel és megfogtam az előre kiszemelt poharat, amibe tej volt. Egy hirtelen mozdulattal az arcába öntöttem. Rögtön hátra lépett kettőt.

- Hát még én! – jelentettem ki és már nem bírtam vissza tartani a nevetésem. A képén végig folyt a lötty és lecsöppent egy csepp az orráról is. A pólója is olyan lett.

- Ááá, de hideg! – nyavalygott. Aztán rám emelte gyilkos tekintetét.

- Hál' Isten! Legközelebb majd így próbálkozz! – mosolyogtam gonoszul.

- Most nézd meg, csupa tej vagyok!

- Látom, úgy kell neked.

- Szemét vagy! – durcizott.

- Te meg bunkó!

- Lesz még legközelebb! – fenyegetőzött.

- Lesz-lesz, ha rajtad múlik! De akkor már az öklömmel vagy a térdemmel fogsz közelebbről megismerkedni.

- Úgy sem mernéd! – szűkült össze a szeme.

- Nem-e? – húztam fel az egyik szemöldököm.

- Nem! – mondta határozattan.

- Meglepetés ne érjen!–Jó sokáig meredtünk kihívóan egymásra. Se ő se én nem akartuk megszakítani a „szem párbajt". Észre sem vettük, hogy valaki közben bejött.

- Nia, mit szólnál hozzá, ha elmennénk az újhelyi kalandparkba? – eléggé frászt kaptunk a hirtelen megszólaló lánytól. És sajnos kénytelen voltam feladni a „küzdelmet". Austin győzedelmes vigyort eresztett. Barom!

- Nekem nyolc. Menjünk.– vontam vállat.

- És ő? – bökött Aus felé.

- Ha tetszik neki, ha nem jönnie kell. Vita nincs! – pillantottam a mit sem sejtő illető felé.

- Nem tudom miért vagy ilyen vele. – váltott hirtelen témát Livcsi. –Pedig olyan cuki!

- Na, jó –mosolyogtam. –azt hiszem eleget hallottam. –Austin csak értetlenül hallgatta a rövid szóváltásunkat. Ha tudná, miről van szó...

- Miért? Nem?

- Nem.

- Ugyan Nia ezt te sem hiszed el magadnak.

- Készülődjünk! – hárítottam és reméltem, hogy ezzel befejeztük. Kelletlenül Austin felé fordultam és tájékoztattam a programról.

***

  Este elég későn keveredtünk haza. A kalandparkban szinte mindent kipróbáltunk. Felejthetetlen élmény marad az biztos. Megnéztük a sétálóutcát is és beültünk egy étterembe kajázni. Austin nem is lett volna önmaga, ha nem csipkelődik és szólongat be folyamatosan. Azt vettem észre, hogy általában ahova Livcsi ment oda ő is és fordítva. És ez kicsit idegesített, nem akarom, hogy Livcsinek valami baja legyen ebből. Hiába, ilyen rövid idő alatt is nagyjából kiismertem Aus-t és levontam, hogy nem igazán az a leragadok egy nőnél típus. Az a helyzet, hogy csak velem és Er-rel tud kommunikálni, bár az utóbbi nem nagyon áll szóba vele. Így engem fárasztott egész álló nap. Aminek viszont nagyon örültem, hogy Er mindig mellettem volt. Rengeteget beszéltünk. Kezdtem őt is egyre jobban megismerni. Neki teljesen megnyílhattam. Soha –még Lorának sem mondtam el olyan dolgokat, mint Er-nek. Teljes mértékben megbíztam benne. Mondjuk kicsit tartottam tőle, hogy ez rossz dolog. Vasárnap a nagyi felhívott, hogy még egy hétig nem jönnek vissza, így természetesen Márkék is maradtak. Valósággal hiányozni fognak, ha nem lesznek már itt. Még Aus is egy kicsit... Egészen addig azt hittem még egyik nap ki nem robbant a „botrány". Éppen mentem el Liliék szobája előtt és véletlenül meghallottam a beszélgetésük tárgyát. Információ cseréjük felkeltette az érdeklődésem. Tovább füleltem és kiderült, hogy Livcsi és Austin összefeküdtek. Dühös lettem, de nem Livcsire. Mondjuk ehhez ketten kellettek. De akkor is. Abban a pillanatban lángra lobbantam és visszafordultam. Egyenesen Austin szobájához mentem és kopogás nélkül törtem rá. Az ágyán feküdt laptopjával az ölében. Döbbent pillantással nézett rám.

- Nem bírtad volna türtőztetni azt az f betűs büszkeséged?! – rivalltam rá ahogy beléptem.

- Min drámázol megint? – nyugodtan összecsukta az ölében lévő ketyerét és felállt, hogy velem szemben legyen.

- Megfektetted Livcsit! Te normális vagy? Ő a barátnőm!

- Jó. És?

- Mi és? Miért kellett?

- Mit tom én. Így tartotta kedvem. – vonta meg hanyagul a vállát.

- Mi van?

- Kanos voltam, na. Mi bajod ezzel? Csak egy lány!

- Te meg csak egy seggfej vagy! – mérgesen elfordultam és lementem mielőtt még olyat teszek, amit később megbánok. Borzasztóan szerettem volna neki lekeverni egyet, de akkorát, hogy a feje kétszer megtekeredik a nyakán. Er-rék valószínűleg mindent hallottak a kicsapott hepajomból, mert csak csendben figyelték, ahogyan dühtől fortyogva elcsattogok mellettük és kiviharzok a bejárati ajtón. A kis ösvényig meg sem álltam, ott pedig beléptem az erdőbe. Csak kutyagoltam egyre beljebb és beljebb még úgy éreztem, hogy meg kéne állnom. Letértem a kis utacskáról és bementem a fák közé, ahol leültem egy fa tövébe. Szabadjára engedtem a gondolataimat. Nem hittem el. Austintól nem is vártam sokat, de Livcsi... Róla eszembe nem jutott volna, hogy lefekszik ezzel a világbarmával. Remélem élvezték... Kisebb neszre lettem figyelmes és mikor oda fordultam azzal találtam szembe magam, akihez most a legkevésbé volt hangulatom.

- Nem vagy te egy kicsit bátor? – kérdeztem tőle ismét dühösen. Nagyokat pislogott rám nem értette a szitut.

- Miért? – értetlenkedett.

- Félhetnél ám! Nem hiába jöttem el ilyen messze tőled! Nagyon vissza kell fognom magam, hogy a tenyerem ne csattanjon az arcodon! – világosítottam fel.

- Még mindig az a bajod, hogy gerincre vágtam a barátnődet? – megint éreztem azt a késztetést, de ellenálltam. Még...

- Igen! Csak most lett róla tudomásom! Szerinted most mit érezhet? – vállat vont.

- Ki van elégülve. – vigyorgott pimaszul. Én komolyan mondom... Agyon verem!

- Te egy akkora szemétláda vagy!

- Most miért ez az igazság! Élvezte!

- Kímélj meg a részletektől és húzz el innen!

- Neked is csak egy szavadba kerülne. – vigyorgott rám még mindig.

- Na, jó, most szépen lehiggadok! Miattad nem érné meg börtönben rohadni! – felálltam és kikerülve eliramodtam a házunk felé. Beérve dühösen vágtam le magam a nappali kanapéjára. A két srác csak nagy szemekkel nézett rám.

- Mi történt Nia? – kérdezte pár perc múlva Márk az arcomat fürkészve.

- Hallhattátok! – mondtam nyersen, pedig nem így akartam. Ők nem tehetnek semmiről.

- Austin és Livcsi most komolyan...–szólalt meg Er, de én félbeszakítottam.

- Ja! –bólogattam.

- De mikor?

- Nem tudom. Azt nem kérdeztem...

- Csak leüvöltötted a fejét. –fejezte be helyettem Márk.

- Miért, dicsértem volna meg? Jó kisfiú vagy örülök, hogy tudod, miként működik! –ironizáltam gügyögve.

- Hát ez lehet jobb lett volna. – megsemmisítő mérges pillantást vetettem rá. Látványosan lejjebb csúszott a kanapén.

- Helyes! – mérgelődtem.

- Nia, próbálj meg lehiggadni. Végül is semmi közünk ahhoz, hogy ők mit csinálnak. – hitetlenkedve Er-re néztem, ő is elhallgatott. Igen, így gondoltam.

  Nagyon sokáig fortyogtam még. Márkék nem szóltak többet, hagyták, hogy lehűtsem magam. Tulajdonképpen igaza van Er-nek, nem kéne ezzel foglalkoznom. Már megtörtént, nem lehet vissza forgatni az időt. De akkor is rohadtul zavart. Egy szót nem tudnak egymással váltani és mégis. Hogy lehet egy vad idegennel lefeküdni? Er és Márk tévét néztek a két oldalamon. Fogalmam sem volt, hogy mi mehet benne. Egyszer csak Er vállára döntöttem a fejem. Mire ő rám nézett és elmosolyodott.

- Lenyugodtál? – pillantott az arcomra és végig simított a combomon.

- Fogjuk rá. – suttogtam én is.

- Nem a mi dolgunk! – ismételte. Aztán megpuszilta a homlokom.

- Tudom, de amit ezek után kap, azt nem teszi zsebre.

- Mire készülsz?

- Majd meglátod! – igazság szerint fogalmam sem volt, hogy mit és mikor fogok csinálni. Majd kialakul.

- Mit nézünk? – váltottam témát.

- Valami vígjáték. A címéről halványlila gőzöm nincs. –próbáltam az előttem pörgő képkockákra figyelni, több-kevesebb sikerrel ment is.

  A film felénél belépett Austin is.

  Hol lehetett idáig?

- Te eszednél vagy? Csak úgy ott hagysz? – támadt nekem. Mindenéből csöpögött a víz.

- Eltévedtél? – reménykedtem vigyorogva.

- Életemben nem jártam még erre! Meg olyan messzire bementem utánad, hogy a franc se tudta merre van a vissza.

- Így jártál. – majd végig mértem. –Talán esik? – néztem rá gonoszul. Öröm volt nézni. Az Isten nem ver bottal.

- Élvezed mi?

- Hát mit ne mondjak. – heherésztem.

- Átöltözök. – azzal eltűnt a szemünk elől. Mi meg hangos nevetésbe kezdtünk. Tévénézés közben egy ötlet fogalmazódott meg a fejemben, aminek hangot is adtam.

  Ez tuti nem fog tetszeni Austinnak.

- Skacok, mi lenne, ha holnap elmennénk bicikli túrázni?

- Király! És merre felé gondoltad? – lelkesedett Márk.

- Nem tudtok valami jó helyet? Mondjuk ahol meredek dombra kell felmenni, vagy valami izzasztó utat. –pár percig gondolkodtak.

- De. Van egy túra ösvény fel az egyik hegy tetejére és gyönyörű a kilátás. –szólalt meg Er. Tökéletes!

- Reggel indulunk. Korán! – fűztem hozzá és felálltam. –Beavatom a lányokat is.– meg sem várva a reakcióikat felpattantam és felérve bekopogtam.

- Gyere! – hallottam Lili hangját bentről. Beléptem, az ágyon elterülve beszélgettek.

- Mi lenne, ha holnap reggel elmennénk bicajozni fel a hegyekbe?

- Szupi! Már úgyis ezer éve nem bicikliztem. –élénkült fel Lili.

- Nia, nagyon haragszol? – váltott Livcsi. Felé fordultam és melegen rá mosolyogtam.

- Egyáltalán nem. Mondjuk ehhez ketten kellettetek, de hagyjuk! Lezárt ügy. Megtörtént, megtörtént ez van. – vontam vállat. Ő is viszonozta a mosolyt.

- Köszönöm! – felállt és megölelt.

***

  Austin egyáltalán nem tudott semmiről. Már csak azért sem szóltam neki. Megvolt a magam kis terve. A meglepetésemért nem lesz hálás az biztos. Reggel félhétkor sportosan és kényelmesen felöltözve nagy lendülettel mentem le a konyhába. Emberek helyett egy cetlit találtam a pulton. Felemeltem és elolvastam.

  Jó reggelt!

Elmentünk a cuccainkért- tudod canga meg ruha. Fél nyolckor találkozunk a mezőnk melletti kis ösvényen.

Várunk! :)

Siessetek!

Er

  Gonosz vigyorral a képemen indultam fel a lépcsőn a semmit sem sejtő vendég felé. Kopogás nélkül benyitottam. Fel sem kelt rám.

- Kelj, elmegyünk itthonról! – ébresztettem cseppet sem kedvesen. Csak morgott valamit az orra alatt és az ablak felé fordult.

  Hogy a francba fogom felkelteni?

  Igazából csak fel akartam verni, azzal én már bőségesen megelégedtem volna. Becsuktam magam mögött az ajtót és törtem a fejem, ilyen könnyen nem adom fel. Hirtelen bevillant a megfelelő „bosszú". Remélem nincs baj a szívével! A tervemhez kellő kellékért lementem a spájzba. Most örültem csak igazán, hogy a Papa ilyen nagy foci őrült. Ötpercnyi kutatás után meglett. Győzedelmes vigyorral vonultam vissza és hatalmas lendülettel nyitottam ki Austin szobájának az ajtaját. És azzal egy időben nyomtam meg a kezemben lévő kürtöt. Annyira hirtelen mozdulattal ült fel, hogy az már-már természetfeletti volt. Kis ideig csak ült és dühtől izzó tekintettel meredt az én boldogságtól csillogó szemembe.

- Indulunk, és nem szólok többször! – mondtam teljesen nyugodtan, fittyet hányva a káromkodására. Hanyatt vágta magát és a bal kezét a bal szemére tette, a szája kicsit nyitva volt a szemei csukva, és a homlokát ráncolva morgolódott tovább. Az arca eléggé elgyötörtnek tűnt.Ahogy néztem a szemem megakadt izmos felsőtestén, csak egy gatya volt rajta meg a szokásos ékszerei- nyaklánca a kis téglalap alakú medállal és a karkötője.

- Hova? Hagyjál már aludni! Fáradt vagyok! – nyűgösködött.

- Aki éjjel legény, az legyen nappal is! – mondtam a Livcsis ügyre utalva.

- Aki éjjel legény, azt nappal hagyd aludni! – dünnyögte.

- Öltözködj, mert nem akarok miattad késni!

- Senki sem tökéletes, de bennem nincs hiba. – értetlenül néztem rá. Hogy jön ez most ide, még csak a témához sincs semmi köze.

- Most ezt miért mondtad, Mr. Tökéletes?

- Te is késhetsz. – világosított fel. –És fogsz is, mert én innen fel nem kelek!

- Azt csak hiszed! – becsattogtam és széthúztam az amúgy nem sokat érő sötétítő függönyt.

- A franc essen bele! Kisüti a nap a szemem! – elfordult a fal felé és a fejére húzta a takaróját.

  Ez nehéz lesz!

  De még nem fogytam ki az ötletekből. Kifutottam a szobából át a sajátomba. Feltúrtam az összes szekrényt mire megtaláltam az ötezer éves vízi pisztolyom. Diadalmasan emeltem fel és, mint egy hat éves beslisszoltam a fürdőbe, ahol a csap alá téve tele töltöttem jég hideg vízzel. Austin szobájának bejáratánál a hátam mögé dugtam a pisztolyt és beléptem. Észre sem vett. Éppen kitűnő pozícióban a hasán feküdt izmos háta meztelen volt. Ördögi mosollyal az arcomon az ágy végéhez léptem és meghúztam a „ravaszt". Szitkozódva pattant ki az ágyból.

  Hogy ez miért nem előbb jutott eszembe, egy csomó időt megspórolhattam volna magamnak.

  Mint egy dühödt bika fordult felém és megsemmisítő pillantással meredt rám. Mire még a mellkasát is lespricceltem.

  Tudja hol a határ. Na, most már biztos, hogy fent van!

- Ááá, baszd meg Nia! Rohadt hideg! Most ezt miért kellett?!

- Hogy felébredj és levonszold a segged, hogy el tudjunk indulni! A srácokkal fél nyolckor kell találkozzunk a mezőnél. Öltözz, – rá emeltem a pisztolyt –ha nem akarsz még többet kapni! – fenyegettem.

- Ne merészeld még egyszer! – emelte fel a mutatóujját.

- Akkor láss neki! – pufogva, de felöltözött. Gondolom tudta, hogy nem hülyéskedek. Szélesre tártam a garázs ajtót, ahol a biciklik rejlettek. Beljebb mentem és megálltam az egyik mellett. Austin olyan képpel bámulta őket, mint aki még életében nem látott ilyesmit.

- Ti most komolyan ilyen valamivel akartok túrázni menni? – intett feléjük.

  Vajon tényleg nem tudja, hogy mi ez?

- Igen. Miért? Csak azt ne mond, hogy nem tudsz biciklizni!

- Már hogyne tudnék, csak nálunk valamivel modernebb. Nem ilyen őslelet, mint ez. – bökött a kékre.

- Hát sajnálom. – megfogtam a bicajt és egymás után mindkettőt kitoltam a fűre. Austin kint állt az udvaron és várt, hogy végezzek. Nemhogy segített volna. Gyorsan körbe vizsgáltam őket. Mindegyik teljesen rendben volt. –Oké mehetünk. – jelentettem ki és tolni kezdtem a piros szépséget. A bunkó csak továbbra is lecövekelve állt és nézett rám. –Mi van?

- Nincs az a pénz, hogy én erre felüljek! – mondta határozottan.

- Jó, akkor sétálsz, vagy itthon kuksolsz továbbra is! Ez a két választási lehetőséged van. – néztem rá akaratosan. Ha szemmel ölni lehetne, azt hiszem, én már nem élnék.

- Utálok cangázni! Melyik hülye ötlete volt? – pufogott, de azért közben megfogta a „saját" kétkerekűjét és oda ballagott hozzám.

- Na, ugye? Nem fogsz bele halni egy kis testmozgásba. – megfordult a fejemben, hogy felkészítés képpen elárulom neki az úti célt, de jobbnak láttam nem elmondani, hogy milyen hegyre fogunk majd felmenni.

  Amiről nem tud, az nem fáj.

  Különben is ez a bosszúm második fele. Mikor oda értünk, már mindenki csak ránk várt. Austin egész úton nyavalygott, és valami azt súgta, hogy egésznap ez lesz. Én komolyan nem tudom mi lesz vele felfelé a hegyen.

- Hol voltatok ennyi ideig? Már nyolc is elmúlott. – nézett ránk Livcsi.

- Kisebb problémák adódtak. – válaszoltam. Austin felé pillantottam, aki még mindig dühösen nézett rám. Gondolom még ez lesz egy pár napig. De megérte.

- Induljunk Édeseim, messze van még a vége! – szállt fel Márk a bicikliére. Er mellém szegeződött és velünk tartott egész úton. Aus-nak igen bő a csúnya szavas szókincse. Néha csak pilláztam, azt hittem ők nem tudnak olyan színesen káromkodni, mint mi. Olyanokat mondott, amiket még életemben nem hallottam. Nehézkes volt felfelé az út, a tegnapi eső megtette hatását. Márk vezetett minket, aki nem sokkal a magaslat teteje előtt megállt és leszállt a kerékpárjáról.

- Mi van Márk? – kérdezte Er, mikor beértük őket. Mi voltunk az utolsók.

- Hát, ha fel akartok menni a legtetejére akkor innen gyalog kell mennünk! Kb. egy kilométert.

- Miért? – kérdeztem.

- Túlmeredek és ezzel még nem is lenne gond, de mivel tegnap esett így most nyálkás és csúszik.

- Akkor sétálunk. Ha már eddig eljöttünk én már nem megyek haza innen, úgy, hogy ne lássam a tetőt. – letettük a bicikliket egy fa tövébe és álltunk ott.

- Jó, ne is ácsorogjunk tovább. – neki lódultunk, de Aus lihegve utánam szólt.

- Nem elég még? Elég magas már, innen is belátni a tájat. Húzzunk haza!

- Gyere, ha nem akarsz elveszni! – nagy nehezen, de utánunk vonszolta magát. Ismét mi voltunk a leghátsók, vagyis nem teljesen, mert Austin, Er és én mögöttem kullogott. Nem nagyon rajongott érte, mikor elmondtam neki a gyalogolós részt, így most még durcásabban hisztizett.

- A frásznak kellett ezt kitalálni?! – hirtelen elhalt a hangja és hallottunk egy puffanást. Ijedten fordultam hátra, de ez hamar elpárolgott és vihogva néztük a sárban fetrengő idiótát. Seggelt egyet. –Picsába! – feltápászkodott és ismét útra keltünk.

  Már kutyagoltunk egy ideje, Er mindig elhúzkodta előlem az ágakat. Az egyiknél teljesen elfeledkezett róla, hogy Aus szorosan mögötte jön, ezért ahogy Er elengedte maga után az ágat az pontosan a Hisztis homlokán kötött ki. Fejét fogva szitkozódott tovább, mi meg csak jól kiröhögtük.

- Már mindjárt ott vagyunk! – szólt Márk. A következő percben kiléptünk a fák közül. Gyönyörű látvány tárult elénk, az egész környéket be lehetett látni. Csodálatos volt. Austin szentségelve nézett körül.

- Mi lenne, ha értékelnéd azt, amit látsz? – fordultam felé mikor megelégeltem.

- Mi lenne, ha legközelebb nem találnátok ki ilyen idiótaságokat?! Most nézd meg! – mutatott a homlokára.

- Látom, piros. De csak azért, mert ahelyett, hogy figyeltél volna minden élőt és élettelent elszidtál.

- MI? Piros? – riadtan kotorászta elő a telefonját és megnézte magát a kijelzőben. –Oh, hogy az a nyavalyatörés! Ez holnapra lila lesz!

- Mi van akkor, senki nem fogja látni rajtunk kívül! Az Isten nem ver bottal! Kiskorú előtt káromkodtál. – mondtam ártatlanul.

- Inkább fogd be! Induljunk már!

- Még csak most értünk ide. És azért, mert te nyavalyogsz a puklid miatt, nem fogunk haza menni!

- Kit érdekel ez? Az épségem fontosabb!

- Erre inkább nem mondok semmit.