Otthon

  Pár nap múlva a reptéren búcsúzkodtunk, vagy legalábbis ahhoz hasonlót csináltunk. Az otthoniak közül senki nem is tudja, hogy haza megyünk. Egy kicsit megakarjuk lepni őket és Er is beakar mutatni a szüleinek mielőtt visszaad a nagyszüleimnek. Picit ideges voltam, de feleslegesen, hiszen ő is ott lesz velem. Visszatértem a jelenbe gondolatilag és éppen Carla mosolygós arca közelített felém. Szorosan megölelt.

- Vigyázz magadra Cicám! Bármikor szívesen látunk, ha jönni szeretnétek.

- Oké. – válaszoltam és elhúzódtam. Carlát komolyan megkedveltem. Hiányozni fog. Aztán jött Lars. Ügyetlenül és feszülten zárt a karjaiba két másodpercre.

- Sajnálom, hogy nem úgy alakultak a dolgok ahogy remélted. - sopánkodott.

- Van ez így. – fanyarul elmosolyodott és tovább állt Er-hez, akit elhívott félre. Fogalmam sincs, mit akarhat tőle.

- Nem akarsz még maradni pár hetet Kis Csillag? – kérdezte Austin miközben átölelt.

- Nem köszi. De majd eljöhetnél még hozzánk. El sem hiszem, hogy ezt mondom, de nagyon hiányozni fogsz Tin-tin. – bújtam a mellkasába.

- Még szép, mindenki életében nagy szerepet töltök be. De van net, szóval majd tudunk dumálgatni.

- Aha. – elléptem tőle, de közel hajolt és a fülembe suttogott.

- Jó a feneked ebben a rövidnadrágban. – a végén hallottam, hogy aprót kuncog.

- Te sosem változol? – kérdeztem.

- Nem én! Tökéletes vagyok! Egy csiszolt gyémántot sem munkálsz tovább, ha egyszer látod, hogy hibátlan. – erre mondhattam volna valamit, de inkább visszanyeltem.

- Inkább nem mondok semmit. - motyogtam.

- Én csak tényeket közlök veled Kis Csillag!

- Igen, tényeket. – nevettem.

- Hé, adni akarok valamit. – mondta és hallatszott a hangján, hogy félre tette bunkó stílusát.

- Nem kell ajándék. – tiltakoztam.

- De én szeretném, így nem felejtesz el.

- Nem hiszem, hogy valaha is eltudnálak.

- Hát igen, én már csak ilyen vagyok, maradandó. – vigyorgott öntelten. – Na, de tessék. – a kezembe nyomott egy karkötőt, amin fityegett egy kis medál. – Olvasd el! – kérte és megfordította a négyzet alakú medált. Kis Csillag volt bele gravírozva. Austinra vall.

- Köszönöm. – mosolyogtam.

- Elköszöntél? – jött vissza Er Lars-sal az oldalán. – Mert lassan beszállás van.

- Aha. – bólogattam. Még egy utolsó öleléssel búcsúztam Aus-tól, majd megfogtam Er felém nyújtott kezét és a bőröndöm.

- Küldjetek egy üzit, ha hazaértek! – szólt utánunk Carla.

- Rendben van. Sziasztok. – összekulcsolt ujjakkal és a cuccainkkal mentünk tovább az embertömegen keresztül a járatunkhoz.

- Mit mondott Lars? – kérdeztem a sorban állás közben. Lassan lépdelt előre a tömeg, hogy beszálljon a repülőbe.

- Semmi különöset, csak elmondta, hogy vigyázzak rád, ne bántsalak, meg hasonlók. Meg hogy mondjam meg neked, hogy fontos vagy neki.

- De miért nem tudta ezt a szemembe mondani? – hitetlenkedtem. Rosszul esett, hogy Lars nem személyesen mondta el ezt.

- Nem tudom, érdekes egy pasas. - rántott vállat.

- Az.

***

  A leszállás előtt tíz perccel Er-hez fordultam, aki a mellettem lévő ülésből bámult ki az ablakon. Már javában dél volt.

- Hé, Er?

- Tessék? – tekintett rám fáradtan.

- Nem hiszem, hogy képes leszek elmondani a nagyiéknak a dolgokat.

- Nem is kell, ami Miamiban történt az ott is maradt. Felejtsük el és kész. – nézett rám komolyan.

- De...

- Nincs de. – mosolygott és apró csókot lehelt az ajkaimra.

  Még nyolc óra múlva leszálltunk a buszról a hutai buszmegállóban. Elmondhatatlan érzés volt újra itthon. A hegyek, a fák, a friss levegő és az egész rettentően hiányzott már. Egymás kezét szorongatva indultunk el Er-rékhez. Még soha nem jártam náluk. Nem sok időt szándékozunk eltölteni, mert már így is nyolc óra van.

- Biztos nagyon örülni fognak neked, hisz majd' egy hónapja nem láttak. – törtem meg a csendet.

- Ja, meg lesznek lepve az tuti.

- Kicsit tartok ettől a találkozástól. - vallottam be.

- Miért?

- Hát fiatalabb is vagyok nálad, meg miattam mentél el a világ másik felére.

- Kedvelni fognak. Egyébként is gyakoroltam az idegen nyelvet és a lábuk alatt sem voltam. - vette poénra a figurát.

- Hülye. – nevettem. Elengedte a kezem és a karját átvetette a vállamon, így húzott közel magához.

- Megjöttünk! – szólt pár perc múltán. Behúzott maga után a kiskapun. Útközben megdögönyözte a kutyát és újra elindult velem. Kicsit idegesen, dübögő szívvel léptem át a küszöböt. Bent elkiáltotta magát. – MEGJÖTTÜNK! – automatikusan szorosabban fogtam a kezét. – Ne izgulj! – fordult hátra és adott puszit a homlokomra. Az anyja először meglepődve állt meg és nem hitt a szemének, végül a fia nyakába ugorva csókolgatta körbe. Az apja úgy szint. Megmosolyogtató volt a látvány.

- Nem is szóltál, hogy haza jöttök Tündérkém. – simogatta még mindig az anyukája.

- Meglepinek szántuk.

- És kit hoztál magaddal? – nézett rám barátságos örömmel. Er a kezemért nyúlt és maga mellé húzott.

- Ő itt Nia, a lány, akiről meséltem nektek. – mosolygott büszkén.

- Jó estét! - intettem félénken. – Sajnálom, hogy ilyen hosszú időre elraboltam a fiúkat.

- Nem te voltál, makacs egy teremtés. – derült Er-re az anyukája. – Szeretnénk, ha otthon éreznéd magad és tegeznél minket. Oké?

- Rendben van, köszönöm.

- Nem vagytok éhesek? Gyertek, egyetek! – mondta az apja.

- Nem, nem köszönöm. – tiltakoztam.

- Biztos?

- Teljesen. – mosolyogtam udvariasan.

- Gondolom elfáradtatok az utazásba. Hogy mentek a dolgok? – nézett rám érdeklődve. Hirtelen nem tudtam, hogy mit feleljek, így csak erősebben fogtam Er mancsát.

- Hát...– kezdtem.

- Minden oké volt. Szuperül szórakoztunk meg minden. – rendezte le Er. – Majd még mesélünk, csak szeretném megmutatni Niának a dolgokat, aztán haza kísérem.

- Oké. – derültek. Er felvette a táskáit és velem az oldalán kutyagolt, gondolom a szobája felé. Sejtésem beigazolódott. Egy nagy hálószobába mentünk be.

- Na, ez az én lakom. – jelentette ki és levágta a bőröndjeit a padlóra. Laptopját meg az íróasztalra tette. Körbe néztem. Hatalmas nagy graffiti virított az ajtóval szemközti falon. Színes, emberekkel, felrobbanó autókkal, fura fejekkel, feliratokkal. Nagyon jól nézett ki. Az egész helyiségről sütött, hogy pasi lakik benne, habár rend volt.

- Nagyon te vagy.

- Ja. Úgy látom anyám rendet rakott. – mustrálta körbe a szobáját csípőre tett kézzel. – Most biztos, hogy egy hétig semmit nem fogok találni. Folyton mindent elpakol. - méltatlankodott.

- Örülj neki. – rötyögtem.

- Mutatok valamit. – mondta és elment a szekrényéhez. Kihúzott egy fiókot, amiben kutakodni kezdett. – Nézd – fordult hozzám egy fotóval a kezében. –, ő itt Ádám. – adta a kezembe a képet, ami egy életvidám, barna szemű, barna hajú srácot ábrázolt. – Ez a halála előtti hónapban készült. Kint voltunk az erdőben, kempingeztünk. – mosolygott szomorkásan. Visszaadtam neki a fotót és megsimogattam az arcát. Végül ölelésben kötöttünk ki. – Na, jó, elég a kesergésből! Zárjuk le a rossz dolgok dobozának fedelét és folytassuk boldogan a nyári szünet hátralévő második felét.

- Az nagyon jó lesz. – adtam puszit felágaskodva az arcára.

- Haza kísérlek, nehogy még a végén ne tudj bemenni. – kuncogott.

- És ha netán így lenne? – kérdeztem incselkedve.

- Hát kénytelen lennél nálunk aludni, velem! – kacsintott, nekem persze azonnal vörösben pompázott a fejem. Csak nevetett rajtam. – Na, gyere, menjünk. – fogta meg a mancsom. Az előtérbe a vállamra vettem a laptop táskát meg a hátit, de a bőröndöm már Er-nél volt.

- Add csak ide nyugodtan, elbírom. - nyújtottam a kezem.

- Persze, majd hagyom, hogy cipeld, nem? Én meg majd üres kézzel sétálok melletted.

- Add. - erősködtem.

- Nem. Még csatázhatunk egy sort, de akkor sem kapod meg.

- Aj, rendben akkor hozd. Te nyertél. - sóhajtottam.

- Nagyon helyes. – kapta el a derekam és közel húzott magához. Lehajolt és tétovázás nélkül megcsókolt. Nem zavarta, hogy a szülei esetleg megláthatnak bennünket. Hosszú csókunk után elköszöntem az anyukájáéktól és a nagyiék háza fél vettük az irányt. Klassz érzés volt fogni a kezét. Biztonságot sugárzott. Az utcán senki nem nagyon mozgolódott, pedig tök jó levegő volt. Lehet, hogy a kertjükben tevékenykednek, vagy csak én élvezetem ennyire a szmogtalan oxigént. Izgatottan léptem fel a három lépcsőfokon, aztán még pár lépés után bementem az ajtón. Hatalmas csend volt a házban, azt hittem itthon sincsenek. Én is hasonlóképp elkiáltottam magam, mint Er.

- Mama, papa, én vagyok az Nia! – egy-két percnyi várakozás után előjöttek a szobájukból és meglepett arccal bámultak ránk. Végül döbbenetüket felváltotta az öröm és szorosan a karjukba zártak. Nagypapa pont úgy ölelt át, hogy a válla fölött átláttam Er-re, melegen összemosolyogtunk. Körbe pillantottam és mióta beléptünk most először éreztem úgy egész életemben, hogy végre haza értem. Itt a családom, a barátaim és Er. Otthon vagyok.