Sokkoló

  Döbbenten álltam. Ennyit a tervemről.

- Er... - kezdtem tátogva.

- Nem Nia, hallgass végig! - emelte rám fenyegetően mutatóujját. - Hányszor elpapoltam neked, hogy mindig melletted leszek? Lent csak méregből vágtam hozzád azokat a dolgokat, de amint kimondtam meg is bántam. Idióta voltam. Különben is hogyan fordulhat meg ilyesmi a fejedbe? És ne beszélj nekem múlt időbe! Még élsz és élni is fogsz, ezt garantálom! És hogy tudnám onnan folytatni az életem? Ha tudni szeretnéd hiába írtad le hatszázszor, hogy ne magam hibáztassam azt tettem volna! – mondta az elején kicsit emeltebb hangnemben, aztán a végére lehalkult normálra.

- Miért féltesz ennyire? Miért jelentek neked ilyen sokat? Miért korlátozol? Egyáltalán minek jöttél velem? Senki nem kötelezett rá. – értetlenkedtem.

- Azért Nia, mert azt hiszem, hogy...

- Hogy vigyázz rám, nehogy összeomoljak?! Hát az már rég megtörtént! – akadtam ki, magam sem tudom miért.

- Beléd szerettem! – jelentette ki hangosan, hogy végre rá figyeljek. Ezzel a két szóval rendesen sokkolt. Mikor végre felfogtam a mondata jelentését háromszor olyan gyorsan kezdett verni a szívem. Nem is hagyta, hogy reagáljak, hanem azonnal megcsókolt. Keze a hajamba túrt, míg én a nyakát kulcsoltam át. A levél meg lent landolt a padlón.

  Az ágyon ülve beszélgettünk. Már teljesen be volt dagadva a szemem a sok sírástól.

- Tudod velem is megtörtént már hasonló dolog, mint veled. Nem teljesen ez, de majdnem. - szólalt meg belekezdve másik témába.

- Mi? – döbbentem meg.

- Két évvel ezelőtt meghalt az egyik legjobb barátom. Mindig hárman baromkodtunk. Én, Márk meg ő. Ádámnak hívták. Nagyon jó fej gyerek volt. – a mondta végén megremegett a hangja, közelebb csúsztam hozzá.

- Hogy halt meg? – kérdeztem suttogva.

- Kint sétáltunk a járdán éppen hozzájuk mentünk. Aztán egy kocsi felhajtott a járdára és őt pont telibe kapta. Mi megúsztuk, mert kicsit lemaradtunk tőle. – tekintete olyan volt, mintha nem is itt lenne. Megint átélte, gondolom. – Azonnal meghalt. A szemünk láttára, érted?! Oda rohantunk hozzá, de akkor már késő volt. Hónapokig kísértett az arca mikor becsuktam a szemem. Újra és újra leperegtek előttem a képek, még mostanában is szokott ilyen lenni velem. Na, akkor voltam ilyen depis, mint te. Tudom, mit érzel. És egyetlen buli még jobban elrontott mindent.

- Milyen buli?

- Miután Ádám meghalt két hétre rá a haverok meghívtak egy buliba. Az erdőbe tartották. Itt próbáltam ki életemben először a drogot. Azt mondták, ettől jobb lesz.

- Te drogoztál? – döbbentem le. Ki nem néztem volna belőle. Mondjuk mindig is volt benne valami, ami azt súgta, hogy van egy szörnyű titka.

- Ja, mit gondolsz honnan tudtam azonnal, hogy be vagy állva? Onnantól kezdve annyi volt nekem. A baleset óta azon az estén először nem láttam az arcát mikor lehunytam a szemem. Könnyű voltam és elfelejtettem.

- Jézusom. – suttogtam sajnálattal a hangomban.

- Rákaptam a dologra. A legtöbb anyagot kipróbáltam és nagyon kemény drogos lett belőlem alig három hónap alatt. – vallotta be és hangjából irtó nagy szomorúság és megbánás csengett. – Éjjel-nappal nyomtam. Minden formában fogyasztottam, szívtam, lőttem, bogyóztam. Szinte már csak azok segítségével éltem túl a mindennapokat. Kiszakított a környezetemből. Ez így ment hónapokon keresztül. Mindenkit eltaszítottam magamtól, nem kellett a segítségük. Egyre több és több kellett, hogy élni tudjak és elérjem a kellő hatást. Aztán egyik nap túl nagy dózist juttattam a szervezetembe és kis híján ott maradtam. De jött Márk. Még mai napig nem tudom miért jött át aznap, hiszen őt is elhanyagoltam, de megmentette az életem. Kórházba kerültem, elég sok időt töltöttem bent. Aztán három hónap elvonó, de a családom és a barátim a tetteim ellenére is kitartottak mellettem. Miután kikerültem rengeteget lógtam Márkkal, nem hagyta, hogy visszaessek. Így lettem ilyen, mint most. Visszafogott és higgadt, mindent alaposan átgondolok, elő vigyázatos vagyok. Ezért ragaszkodtam hozzád annyira. Nem bírnám ki, ha téged is elvesztenélek, mint Ádit. Még mindig nehéz nélküle.

- Akkor csináltattad a percinget is?

- Aha, emlékeztetés képpen. – kibuggyantak a könnyeim és szorosan megöleltem. El sem akartam engedni. Szó szerint a vállán sírtam még ő a hátamat simogatta. Ekkor döntöttem el.

- Szeretnék egy emlékeztetőt erről az egészről én is, amin mostanában keresztülmentem. – szipogtam. – Mondjuk egy tetkót.

- Tetoválást akarsz csináltatni? Jól meggondoltad te ezt? Tudod, hogy az örökké tart?

- Igen, éppen azért. – néztem fel rá. – Keressünk egy szalont. – azt hittem majd ellenkezni fog, de nem.

- Oké. Ha szeretnéd nem tartalak vissza benne. De azért aludj rá még egyet.

- Jó. Er, kérdezhetek Ádámmal kapcsolatban? – érdeklődtem félénken.

- Persze.

- Márk hogy viselte?

- Hát kicsit jobban, mint én. De ő is eléggé összezuhant. Volt, hogy csak ült a szobájában és bámult ki a fejéből. Csak onnan tudták a szülei, hogy magánál van, hogy néha össze-összerezzent. Pedig semmi nem történt. Később elmondta nekem, hogy az agya folyamatosan visszajátszotta a jeleneteket, és amikor Ádámnak csapódott a kocsi az a hang, arra rázkódott meg mindig. Velem is ezt csinálta az agyam, csak Márk erősebb volt és feldolgozta a történteket, én viszont nem. És mai napig nem is tudom.

- Szörnyű. – simogattam meg az arcát. – Tudod mit, nem kínozlak tovább, nem akarom felszakítani a sebeidet.

- Majd egyszer mindent elmesélek.

- Rendben. – finoman megcsókolt megint. Hihetetlen érzés volt.

  Másnap reggel Tin-tin segítségét kértük, aki készségesen a szolgálatunkra állt. A kis majdnem öngyilkosságot senkinek nem mondtuk el, nincs szükség dili dokira. Er összetépte a papírt apró pici fecnikre és biztosra mentve el is égette egy hamutartóban. A tetkó szalonban elmondtam mit szeretnék és hogy hová. A figura mosolyogva megcsinálta nekem. Közben kérdezgetett mindenféléről. Csuklótól könyökhajlatig tartó felirat volt egy szimbólummal. A szöveg a következő: Faith either strengthens you, or destroys you..., ami magyarul: A hit megerősít, vagy tönkre tesz... A kis motívum pedig egy száradt rózsa. Azért ezt a szöveget választottam, mert erősen hittem benne, hogy Lars-sal sikerülnek a dolgaink. Tulajdonképpen ezek a helyzetek tettek tönkre, a remény tett tönkre. Fájt, ahogy dolgozott a kezemen, de nem bántam, a lelki fájdalom ezerszer rosszabb, mint a fizikai.