Studió

  Az érintéséről tudtam, hogy nem Er az. Közel húzott magához és kibukkantunk a víz alól. Levegőért kapkodva néztem az engem még mindig szorosan ölelő emberre. Nathan. Kedvesen rám mosolygott és megszólalt, ahogy a többiek is.

- Jól vagy? – kérdezte Nate kisimítva egy arcomba lógó tincset, amitől kirázott a hideg és összeszorult a gyomrom.

- Minden oké? Nem esett bajod? – aggodalmaskodott Er magyarul és oda jött mellém. Aztán Austin.

- Most, hogy bemutattad, mit csináljunk, ha le akarunk esni a deszkáról, akár folytathatnánk is! – figyelmen kívül hagyva válaszoltam a többieknek.

- Semmi baj! Csak hirtelen nem jutottak eszembe a tanultak. Neked pedig hálás vagyok! – néztem fel Nathan-re. – Köszönöm!

- Igazán nincs mit!– mosolygott.

- Na, elég volt ennyi csöpögés! – avatkozott közbe Aus. – Van más dolgunk is! – miközben beszélt vissza mászott a szörfjére.

***

  Másnap reggel félálomban kikecmeregtem az ágyból és lementem a konyhába, ahol összefutottam Austinnal és Er-rel. A pultnál ültek a bárszéken és éppen ettek valamit.

- Sziasztok! – köszöntem nekik. – A többiek merre vannak?

- Mit tudom én?! Biztos melóznak. – adta a nem túl kielégítő választ Aus.

- Anyud is dolgozik? – csodálkoztam.

- Dehogy! Valamelyik barátnőjével elmentek az egyik plázába, vagy mi. – hová máshova is... Én is letelepedtem melléjük.

- És Lars mikor jön meg? – érdeklődtem. Végre szerettem volna beszélni vele. Nem kerülheti folyton a témát. Egyszer meg kell tudnom az ő szemszögéből is a dolgokat anyuval vagyis Annával kapcsolatban.

- Halványlila gőzöm sincs! Változó. Mit foglalkozzak én mások életével?

- Barom.

- Hagyjad Nia, ma nem igazán van jó kedve. – mondta Er magyarul, hogy csak én érthessem. – Asszem dobta a csaja vagy kije.

- Volt barátnője? – erre megrántotta a vállát.

- Hé, én is itt vagyok! Befejeznétek ezt a más nyelven beszélést?! Idegesítő. – de mi továbbra is folytattuk mit sem törődve vele.

- Ja, ezek szerint. Ha pedig nem is az, valami hasonló.

- Fura. Ki az az elvetemült, aki együtt járt vele?

- Passz.– rántotta meg a vállát. Egy ideig elmélkedtem ezen. Austin egyáltalán nem úgy nézett ki mintha lenne valakije, szóval lehet, hogy csak valami alkalmankénti összefekvés volt. De nem is tudom, miért foglalkozom én ezzel. Hamarosan ajtónyílást hallottunk, aztán rá két-három percre megjelent egy csinos nő. Barna bőrű, kb. a húszas éveiben járó fekete hajú, sötétbarna szemű szépség. Minden nő megirigyelte volna a testalkatát is. Egy egyszerű fehér póló volt rajta és egy fekete rövidnadrág, a lábbelije pedig egy magas sarkú szandál volt és gitár lógott a hátán.

- Sziasztok! – köszönt enyhén meglepetten. – Austin, de rég láttalak! Hogy képzelted, hogy csak úgy lelépsz? – a fiú felállt és megölelte. – És bemutatsz a vendégeiteknek? – kérdezte miután elhúzódtak egymástól. Vajon ő lenne Aus barátnője?

- Ja. Nia Lars lánya és Er, aki Nia barátja és elkísérte. Gyerekek ő itt Anisha. Apám nem rég kezdte el menedzselni.

- Szia! – köszönt neki Er egy barátságos mosollyal. Én is elrebegtem valami hasonlót.

- Szeretném, ha csak Nisha-nak szólítanátok! A barátaim így hívnak.

- Apu nincs itthon, ha netán hozzá jöttél. – tájékoztatta Austin foghegyről.

- Tudom, ő küldött, hogy hívjalak el titeket a stúdióba körbe nézni. – barátságosan ránk mosolygott. –Meg amúgy is mesélte, hogy hová tűntél és kíváncsi voltam. Aztán említette, hogy haza hozod Niát és szerettem volna megismerni.

- Azért kedvességből mondhattad volna, hogy engem jöttél meglátogatni!– pufogott. 

- Te sem szoktál ilyeneket, én miért tenném?! – értetlenül hallgattuk a csevegésüket, ami hasonlított egy párkapcsolati civakodáshoz. Legalábbis filmekben ilyen szokott lenni.

- Azt hiszem zavarunk. – súgta nekem Er az anyanyelvünkön.

- Austinnak érdekesek az emberekkel való kapcsolatai. – tértem el a mondandójától.

- Az nem kifejezés. – vigyorgott. – Valami nagyon-nagy gond van a fejében.

- Tuti. Viszont a csaj egész szimpatikus az eddigiek alapján.

- Aha, biztos jó fej. Szívesen megismerném! – erre a kijelentésére olyan érzés kerített hatalmába, amilyet még soha nem tapasztaltam ezelőtt. Nem akartam, hogy Er közelebb kerüljön hozzá. Mintha ellenszenv lenne bennem.

- Ja, én is. – préseltem ki magamból. Csak mikor Nisha-ra pillantottam, akkor vettem észre, hogy mindketten minket bámulnak.

- Ezt gyakran csináljátok? – derült ránk érdeklődően és hol Er-re, hol rám nézett.

- Szinte mindennap, az idegeimre mennek vele!.– válaszolt helyettünk Austin.

- Fura, nehéznek tűnik meg olyan különlegesnek is. De ugye tudtok angolul is rendesen?

- Persze, minden szavatokat értjük, folyékonyan beszéljük a nyelvet. – olyan hátborzongató volt mikor Er angolul beszélt, jó értelemben természetesen. Mély hangja cirógatta a szavakat.

- Mindig ilyen csendes vagy? – fordult felém barátságosan és ajkán újra ott ült a mosoly.

- Általában, meg idegen vagy még, ha érted mire gondolok. – ami nem biztos, mert még én sem tudom megmondani.

- Jóban leszünk, csak engedd el magad, nem harapok.

- Oké.

- Bocs, hogy félbeszakítom a tanácsadói órát, de menjünk, mert nem akarom egész nap az ömlengéseteket hallgatni.

- Befoghatnád Austin, várd ki a sorod! Éppen a barátnőmmel beszélgetek! – tromfolta le Nisha. Egyre jobban bírom. – De, ha már a Király ilyen türelmetlen, akkor szedelődzködjetek össze és menjünk!

- A saját kocsimmal megyek! – kiabált vissza Aus a lépcsőről.

***

  Egy hatalmas szürke, rengeteg ablakos és vagy húszemeletes irodaház – gondolom– előtt parkoltunk le. Kiszálltunk és tíz méter gyaloglás után beléptünk az önnyíló üvegajtón. Egy óriási aula fogadott minket. A recepciónál ült egy vörös göndör hajú, szemüveges, első ránézésre mogorva, magának való ötven körüli nő. Nisha vezetett minket, tehát mögötte iparkodva követtük a lifthez, de mielőtt beszálltunk volna utánunk szólt a hölgy.

- Segíthetek valamiben? Tudják először nálam kéne jelezni a szándékaikat! – tökéletesen eltaláltam, egy házisárkány.

- Köszönjük, de itt dolgozom Mr. Becker-rel, ugyanis ő a menedzserem. – tájékoztatta Nisha. Csak grimaszolt egyet. Mi meg újra elindultunk.

- Várjon! A többiek? – az útmutatónk nagyot sóhajtott.

- Ők ketten – mutatott rám és Austin-ra. – Mr. Becker gyerekei, ő pedig – fordult Er-hez– a barátom. – egy pont mínusz tőlem Nisha felé.

- Azért én mégis csak felhívom Mr. Beckert, hogy biztosra menjünk!– akadékoskodott tovább.

- Ahogy gondolja. – csendben várakoztunk, míg a recepciós telefonált. Vagy tíz percen kereszül a vonalon lógott. Aztán végre letette és ránk emelte a tekintetét.

- Rendben van, mehetnek!

- Ezt a lassú, értetlen vén szatyrot! – mérgelődött hangosan Aus. Itt sem zavartatta magát. – Mintha nem lettem volna már itt ezerszer! Különben is egy ilyen arcot nem felejtünk el, mint az enyém. Felejthetetlen vagyok! – türelmetlenül beelőzte Nishát és beszállt a felvonóba. – Na, jöttök, vagy mi lesz? Komolyan mondom, mintha csigákkal lennék összezárva! – hamar követtük. Anisha megnyomta a gombot és el is indultunk.

- Bocsi Er, hogy a barátomként mutattalak be, csak így könnyebb volt. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni!

- Á – legyintett. –, semmi nem történt! Megértem.

- Most amúgy hová megyünk? – kérdeztem. Mielőtt még tovább feszegetik ezt a témát.

- Lemegyünk az alagsorba, mert ott van a cég zenei részlege. Stúdiók, próbatermek, meg pár iroda.

- És Lars-nak is itt lent van az irodája?

- Nem, több dologgal foglalkozik, meg igazgatóhelyettes is, ezért az ő irodája a tizenkilencediken van, a huszadikon meg az igazgató.

- Értem. – nem is tudtam, hogy Lars ilyen főmufti a cégnél.

- Apámnak vannak részvényei és társtulajdonos a cégben, nem nagy eresztés. – mondta Austin félvállról.

- Ezt nem is mesélted.

- Minek? Felesleges időpocsékolás és energia lett volna! Meg egyébként sem valami fontos.

- Gyertek! – szakított minket félbe Nisha, aminek örültem, mert a végén még lekevertem volna egyet ennek a baromnak. Kiléptünk a liftből egy hosszú folyosóra. Sok ajtó nyílott mindkét feléről. Elhaladva mellettük elolvasgattam párat futólag. Mindegyik monoton volt, név, és a helyiség szerepe. Az első egy öltöző tovább menve egy táncterem, zeneterem, és a stúdió, amire szépen fel volt firkantva Lars neve és egy bizonyos Zack Lamps nevű fickóé. Nisha előkotort a táskájából egy kulcsot és kinyitotta az ajtót. Ahogy belépett rögtön fel is kapcsolta a villanyt. A helyiség nagyon profi hangtechnikai kütyükkel volt felszerelve ilyet idáig csak hollywood-i filmekben meg egy-két klipben láttam. Ez olyan dolog, aminek még a közelébe menni is félek, nemhogy hozzá nyúlni. A bordó bársonnyal borított falak tele voltak díjjakkal, kitüntetésekkel. Arany és platina lemezek sorozata. Úgy tűnik Lars ugyancsak ért a munkájához. Austin lehuppant az egyik kanapéra, ami történetesen fekete bőrből készült. Előtte egy dohányzó asztal foglalt helyet, amire fel is tette a lábait, szóval tökéletes kényelembe helyezte magát.

- Nem énekelnél nekünk valamit? – szólalt meg Er a nagy csendben.

- De, de miért is ne?!– bólogatott a lány és levette a hátáról a gitárját a falnak támasztotta aztán meg nyomott pár gombot a nagy asztalon és belépett abba a szobába, ahol fel szokták énekelni a tetszőleges dalt. A mikrofon mögé állt és belekezdett a dalba. Lassú zene volt, és hangjától borsózott a hátam, annyira jó és különleges tónusú volt, elmondani nem lehet, igazából hallani kéne. Időközben letelepedtünk Aus mellé, aki a telefonjába mélyedve hallgatott. Nisha tehetséges énekesnek bizonyul.

  Mikor végzett kijött és izgatottan kikérte a véleményünket. Természetesen csak jó kritikával tudtuk illetni, ő meg szabadkozott, hogy nem is volt olyan jó és egy csomó helyen rontott is. Aztán Er kihívta, mert négyszemközt akart beszélni vele, tehát Tin-tin-nel maradtam és fura dühös érzéssel ücsörögtem mellette karba font kézzel.

- Mi van, zavar? – kérdezte gúnyosan vigyorogva és a telefonjának nyoma sem volt. – Tudod, Nisha könnyen az ujja köré csavarja a pasikat. Téged meg, mivel bele vagy esve, mint részeg ember az árokba, mardos a féltékenység. Igazam van?! – kérdezte izgatottan.

- Rohadtul nincs, Er-rel csak barátok vagyunk, miért lennék féltékeny?! – elgondolkoztam.

  Tényleg azt érezném? De miért lennék az, hisz csak barátok vagyunk.

- Jaj, Kis Csillag ne tagadd már! Látszik rajtad.

- Nem tagadom, egyébként is miért lennék az, nem is vagyok belezúgva?!

- Tudom, hogy vonzódsz hozzá. Éles a szemem ezekre a dolgokra! – elengedtem a fülem mellett és előkotortam a mobilom, hogy megnézzem mégis mennyi az idő. De még fel sem oldottam a zárat már megjelent Lars és barátságos mosollyal üdvözölt minket.

- Sziasztok, Gyerekek! Na, Nia, hogy tetszik? – nézett rám érdeklődően.

- Nagyon csúcs! – zártam rövidre, és azt hiszem ezzel minden elmondtam neki.

- Ennek igazán örülök! Gondoltam szólok, hogy ma délben együtt ebédelünk az egyik közeli étteremben. Úgyhogy nem tudom hol vannak a többiek, de tájékoztassátok őket is. Amúgy, miért nincsenek itt?

- Nem tudjuk, dobbantottak valahová. – válaszolt nem törődöm módon Tin-tin. – Lehet, hogy éppen valamelyik takarító- vagy raktárhelyiségben vannak.– nézett Lars-ra majd rám. Csendben fortyogtam a dühtől. Tisztában voltam vele, hogy direkt húzza az agyam.

- Aus, fiam, ilyet nem mondunk! – dorgálta a húszéves vadbarmot.

- Hogy levágta mindegyikőtök, hogy mire gondoltam. Ki sem kellett mondanom. – rötyögött a saját hülyeségén.

- Igazán mulatságos vagy! – dünnyögtem.

- Tudom!

- Jól van, nekem vissza kell mennem. Vár még pár papír munka, meg le kell fixálni a koncerteket, mert rengeteg felkérést kapunk. Délben találkozunk! – ezzel a mondattal újra egymásra hagyott bennünket.

- Most komolyan hol lehetnek ennyi ideig? – adtam hangot a fejemben motoszkáló kérdésnek.

- Fogalmam sincs, de akár el is mehetnénk kávézni, mert nincs humorom itt unatkozni és nem is vagyunk összenőve velük. Valamint ha tényleg összefeküdtek valahol nem mostanában látjuk őket viszont. – vigyorgott, élvezte, hogy bosszanthat. – De te persze maradhatsz és várhatod a galambocskákat.

- Megyek veled. – sóhajtottam.

- Helyes!

  Kiérve az épületből tikkasztó hűség fogadott. Nagyon érdekes az időjárás Miami-ban szinte bármelyik pillanatban derült égből eshet az eső, és utána ugyanolyan meleg volt mintha nem is történt volna semmi. Rengeteg ember lézengett a járdákon és autókból sem volt hiány. Austin egyenesen a kocsijához ment, amit furcsálltam.

- Hová mész? Nem gyalog megyünk? – értetlenkedtem. Úgy nézett rám, mint egy gyengeelméjűre.

- Kis Csillag, aki húsz méternél többet sétál az koldus!

- De egy köcsög vagy! Mi vagy te valami úr?

- Mondjuk, éppenséggel az is lehetnék. De, ha egyszer van a járgányban benzin minek sétáljak? Nem érzed, hogy milyen meleg van? Nem fogok csak miattad az izzadtságomban úszkálni! Szóval szállj be! – morgolódva, de beültem mellé. Hogy lehet valaki ilyen arrogáns?!

- Miért nem tudsz egyszer az életben szerény lenni? Vagy legalább kevésbé nagyképű?

- Ó, szeretnék én szerény lenni, de sajnos nincs mire. Csak rám kell nézned. Látsz bármit is, amire ne lehetnék büszke?

  Hát, lenne pár dolog, de ebbe nem mennék most bele. A modorod például. 

  Inkább csak magamban fortyogva küldtem el a pokol fenekére. Nem hittem el, hogy léteznek ekkora egójú emberek, erre tessék, belebotlok egybe. Aki, ha úgy vesszük ráadásul még a mostohatestvérem is.

- Hagyjuk! Felesleges lenne ezen veled vitát nyitni.

- Szerintem is, úgyis én jönnék belőle ki jól. – vigyorgott és rám kacsintott.

- Idióta! – két perces kocsikázás után leparkolt és kiszálltunk. De nem ám a közeli parkolóba, hanem egyenesen a kávézó elé.

  Jó, hogy be nem áll az épületbe.

- Na, megjöttünk! Íme, a Starbucks. – mutatott rá és bezárta a Maseratit.

- Mr. Kényelem, nem fognak megbüntetni, mert tilosban parkolsz?

- Nem parkolok tilosban. Nézd csak! – bökött a kocsi elejénél lévő kis táblára, amit eddig észre sem vettem. Lars Jim Becker. Nem hittem a szememnek.

  Létezik, hogy ennek a fickónak mindenben van egy kis pénze?

- Ezt, hogy?

- A cég ahol dolgozik rengeteget rendel innen meg persze támogatja is pénzel, így minden fejesnek van egy minimális beleszólása a dolgok menetébe.

- Szóval Lars-nak bejött a biznisz? Nem csak menedzser, de igazgatóhelyettes is és a tetejébe még egy hatalmas nevű kávézóláncnak a menetébe is belekotyoghat. Nem semmi! – a lányára és a volt barátnőjére bezzeg nem volt ideje...

- Aha, nagyjából ez van. Király, nem?

- Az. – dünnyögtem.

  Megálltunk a pult előtt és rendeltünk. Én egy jeges teát míg Aus valami tejes jeges kávét. Leültünk az egyik asztalhoz és kortyolgattuk az italunkat. A helyég majdnem tele volt emberekkel.

- Nem szeretnél Nate-tel találkozni? – szólalt meg a köztünk letelepedett csendben.

- Ezt most miért kérdezed?– vontam össze a szemöldököm.

- Hát gondoltam bejön neked. Most, hogy Er leállt Nisha-val, te is kereshetnél magadnak valakit.

- Te százas vagy? Nem pasizni jöttem, és nem tudom, hogy hányszor mondjam még el, de most hangsúlyozom is, csak barátok vagyunk Er-rel.

- Nagyon makacs vagy ugye tudod?!

- Nem is vagyok.

- Bonyolultak vagytok ti nők. Tudod mit, beszélgessünk másról.

- Nekem az is tökéletesen megfelel, ha csendben nézelődünk. – morogtam.

- Hagynám én, hogy unatkozz?

- Anyukád ilyenkor mit csinál? – el sem tudtam képzelni, hogy valaki egész álló nap csak vásárolgasson.

- Hát az esetek nagy többségében délig plázáznak a barátnőivel, aztán beülnek kajálni vagy apával ebédel, utána meg edzőterembe megy vagy valahová máshová.

- Ebből áll az egész napja? – enyhe elítélés is vegyült a hangomba, de nem hinném, hogy ki hallotta belőle.

- Aha, általában. – vonta meg a vállát.

- És nem is szoktatok családi programokat csinálni? – úgy nézett rám, mintha hibbant lennék.

- Minek? Felesleges lenne, különben sincs semmi kedvem anyámékkal lógni. Inkább megyek pénteken vagy a hét bármelyik napján night clubokba vagy hasonló helyekre.

- Gyerekkorodban sem?

- Hmmm, egyszer-kétszer voltunk vidámparkba meg állatkertbe, de nem. – kicsit sajnáltam emiatt, szar lehetett neki. – De, jól elvoltam a haverokkal. – fura mód egy cseppnyi szomorúság sem csendült a hangjában. Gondolom ez neki így természetes. – Miért te anyáddal voltál ilyeneken?

- Aha. Sokszor mentünk a városba és rengetegszer ruccantunk át pestre, hogy állatkertbe, vidámparkba vagy egyszerűen csak cukrászdába menjünk. Jó volt. Meg isten tudja hányszor ültünk fel a vonatra, hogy meglátogassuk a Nagyiékat. – emlékeztem vissza. Kicsit visszazuhantam abba a letargiába, amiből Er kirángatott, de megpróbáltam elnyomni.

- Szóval ti tipikus anya-lánya voltatok?

- A-a, nem. Sajnos én mindig is sokkal jobban kötődtem hozzá, mint fordítva. Ez van. – vontam meg a vállam. – Lehet, hogy ez is volt a baj.

- Nem hinném, anyád egyszerűen csak... – kezdett bele a mondatába, de megszólalt a telefonom.

- Bocsi. – kapkodva előkotortam a zsebemből. Er képe mosolygott rám a képernyőről. – Szia.

- Hol vagy?– esett nekem dühösen, aggódó hangon. – Eltűnünk tíz percre és ti máris felszívódtok? Legalább szólhattál volna, hogy lelépsz! A frász tört ki mikor nem találtunk itt benneteket. – utáltam mikor így pufogtak nekem az emberek és most Er-nek is sikerült felhúznia egy pillanat alatt, pedig ő eddig soha nem váltotta ki belőlem ezt az énem.

- Ide hallgass Er! Te is éppúgy felszívódtál, mint mi! Szerinted nem aggódtunk ugyan így? Se szó se beszéd elpárologtok együtt utána meg még neked áll feljebb? Nem vagy az anyám sem az apám ergo nincs jogod kiakadni rám emiatt! – válaszoltam magyarul az átlagnál kicsit hangosabban, Aus meg csak pislogott.

- Mi az, hogy nincs jogom?! – ugyanolyan hangnemben kért számon.– Igenis van!

- Már, hogy lenne?

- Velem jöttél el erre a nyamvadt helyre, és ha ez nem lenne elég induláskora Nagyidék megígértették velem, hogy vigyázok rád, szóval elég sok beleszólásom van abban, hogy mit művelsz!

- Nem vagyok már gyerek!

- Dehogynem, tizenhét vagy!

- Akkor sem!

- Tudod mit, hagyjuk abba, felesleges ez a vita! Inkább mond meg merre vagytok!

- A Starbucks-ban! – tettem eleget kérésének durcás, monoton hangon.

- Oké, találkozunk ott?!

- Itt leszünk.– dünnyögtem.

- Rendben van.

- Várj Er!

- Mond!– sóhajtott.

- Ne haragudj, csak... – kezdtem volna a bocsánatkérésem.

- Tudom, tudom, nem szereted, ha aggódnak és parancsolgatnak neked. Semmi gáz!

- Köszönöm. – hálálkodtam.

- Nekem kéne inkább bocsánatot kérnem.

- Nincs miért, várunk titeket! Szia.

- Cső-cső. – imádtam azt a laza formáját.

- Na, meg volt a dolog? – húzogatta a szemöldökét Austin.

- Fogd be! – néztem rá. Ennyit Aus jó pillanatairól.

- Mondtad nekik, hogy ide jöjjenek?

- Aha. – bólintottam.

- Remélem nem kell órákat várni rájuk! Semmi kedvem hozzá és lenne más dolgom is.

- Biztos, hogy nem.

- Igazán nem tudom, hogy mit eszel ezen a gyereken.

- Semmit, mondtam már, hogy csak haver! – tagadtam. Ezt nem Austinnal fogom megvitatni.

- Jaj, Kis Csillag, tanulj meg hazudni!

- Te meg ne szólj bele más dolgába!

- Amúgy nem hinném, hogy Er fog lépni. – folytatta továbbra is.

- Hagyjuk ezt!

- Ahogy gondolod. De akkor is így van.– előkapta a telefonját és nyomkodni kezdte a kijelzőt. Én meg az ablakon kifelé bámulva néztem az embereket, akik az utcán sétáltak. Gondolom hamarosan még nagyobb nyüzsi lesz az ebédidő miatt.

  Kisvártatva Anisháék is megérkeztek és leültek hozzánk.

- Többet ne tűnjetek el így! – mondta Nisha rám és Austinra nézve.

- Nem mintha nem ismerném a környéket. – szólt vissza Tin-tin.

- De akkor is Nia veled volt! – szállt be Er is.

- És? Ellopta valaki? – csúnyán néztek rá, amit ő is viszonzott.

- Hagyjuk! – kértem. – Felesleges ezzel foglalkozni. – ezentúl csendben ültünk. Míg nem Nisha beszélgetést kezdeményezett, de megszólalt Aus is.

- Nate kérdezi, hogy mi lenne, ha valamelyik nap elmennék bulizni.

- Menjünk! – válaszoltunk szinte egy emberként.

- Nekem most viszont indulnom kell, mert akad egy kis elintézni valóm, majd még találkozunk. Ha előbb nem akkor a buliban. – állt fel Nisha.

- Jó, csá! – köszönt Austin fel sem nézve a mobiljából.

- Kikísérhetnél Aus, szeretnék kérdezni tőled arról a dologról, tudod!

- Milyen dologról? Azt itt is mondhatod.

- Négyszemközt! Gyere már! – nyúlt a csuklójáért. Elköszönt és kihúzta maga után a kávézóból. Értetlenül néztem utánuk.

- Nia, kérdezhetek valamit? – vonta magára Er a figyelmem.

- Persze. – ahogy észrevettem kicsit ideges volt valami miatt.

- Csak simán kibököm. – mondta inkább csak magának. – Nincs kedved eljönni velem ma moziba és még valahová? Tudod, ideje lenne bepótolni azt a randit, ami mindig elmarad. – megdöbbenve néztem rá. Nem szerettem, ha az emberek játszadoznak a másikkal.

- Délelőtt még nem Nishát... – kezdtem rosszalló hangnemben, de félbeszakított.

- Dehogy, csak megkértem, hogy segítsen vagy ajánljon valami jót egy első randira. Mert itt semmit nem ismerek.

- Ó! – ennyit bírtam kinyögni hirtelen. Frappáns válasz! Megkönnyebbülés és végtelen öröm töltött el.

- Na, akkor mit mondasz?

- Szí-szívesen elmegyek veled. – makogtam lekaparhatatlan mosollyal. Próbáltam visszafogni magam, de repesett a bensőm a tudattól, hogy Er randira hívott.