Könnyen eldobott/2

  Ezt a hangszínt bárhol, bármikor akár ezer közül is megismertem volna. Er volt. Az egyetlen ember, akit most képes vagyok elviselni. Összetörten, kifacsarva, kimerülten vonszoltam magam a kettőnket elválasztó felülethez és elfordítottam a zárban a kulcsot. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdejét és a karjába zárt miközben kellő erővel, a lábfejével becsukta az ajtót. Egymást ölelve elbotladoztunk az ágyig. Ott leültünk és az ölébe vont.

- Nem kell elmondanod! A Nagymamád felhívott és részletesen beavatott. Aggódott érted, hogy mi van veled. Csak azt nem értem, hogy miért nem hívtál azonnal?! – szólalt meg kisvártatva feszültséggel keveredett aggodalommal.

- Nem nyaggathatlak mindig téged a gondjaimmal! Csodálom, hogy idáig nem volt eleged belőlem. –keseregtem.

- Nia, hányszor mondjam még el neked, hogy szívesen bármikor segítek! És soha nem lesz belőled elegem! Jó? – bólintottam. – Kis butus. – puszilta meg a homlokom. –Minden oké lesz!

- Nem. Most nem. – suttogtam.

- De! Én majd itt leszek veled és segítek! Tudom, hogy most iszonyat nehéz neked. De nem fogom végig nézni és hagyni, hogy tönkre vágd magad. Úgyhogy először is most összekaparlak a földről. Ahogy látom eléggé elemeidre hullottal, ami nem is csoda.– húzta el a száját. –Aztán eszel valamit, mert nem hiszem, hogy bármi is lenne a gyomrodban. Utána pedig megpróbálsz szépen szunyálni egyet. Holnap pedig új lappal nyitsz! – ismertette a történések menetét. Nem szállhattam vitába vele, nem hagyta. Mindent úgy kellett véghezvinni, ahogy azt ő felvázolta.

  Na, hát igen az alvás résszel kisebb bökkenők adódtak, megint csak álmatlanul hánykolódtam. Hiába feküdt ott mellettem.

- Azt hiszem, éjjeli bagoly leszek. – szólaltam meg a sötétben mérgesen, hogy nem tudtam elaludni végre.

- Már pedig durmolni fogsz! Meséljek neked mesét? – kérdezte mézes-mázasan.

- Bolond. – mosolyogtam szomorkásan.

- Nem kezdheted úgy az idézőjeles új életedet, hogy bőröndök vannak a szemed alatt.

- Nem tudok aludni. – ismételtem máshogy fogalmazva.

- Akkor nézünk filmet még el nem horpasztasz rajta. Az majd kikapcsol. – felkapcsolta a kislámpám és elment az íróasztalomhoz a laptopért.–Míg bekapcsolt, megvitattuk, hogy mit nézzünk. A végén a Garfield és barátaira esett a választás. Mi sem vagyunk teljesen komplettek, ilyen idősen mesét nézünk, de mindegy. A karjára tettem a fejem, azt használtam párna gyanánt. Jó érzésként töltött el, hogy mellettem van és illata is megnyugtatóan hatott rám.  S kisvártatva el is nyomhatott a fáradtság, mert a negyedik rész végére már nem emlékszem.

  Korán keltem. Biztos nincs még hét sem. Er nem volt mellettem, gondolom miután elszundítottam átment az egyik szobába. Vele valahogy könnyebb volt minden, kicsit kikapcsolt. Azt mondta, ma tiszta lappal kezdek. Ami nálam csak annyiban fog változtatni a dolgok állásán, hogy nem kuksolok egész nap a szobámban, viszont a házból ki nem teszem a lábam. Ha Er elmegy, úgyis tovább szenvedek majd Anna miatt. Olyan rossz, már magamban sem úgy emlegetem, hogy anya.

  Borzasztó, hogy kérhetett ilyet?! Ennyire elviselhetetlen lennék? Mit tettem, amiért ezt csinálta? Mindenről én tehetek. Ha annak idején nem jövök a világra ez most nem történne meg. Mindenki csak elmenekül tőlem. Kicsit közelebb kerülök valakihez és el is veszítem. Hogy lehetek ilyen elcseszett? Engem be kéne zárni valahova és ki sem engedni onnan többet, hogy ne tudjak ártani senkinek. 

  Ezeknek a gondolatoknak a fájdalmától gyengének éreztem magam és felhúzott térdekkel lekuporodtam a szobám közepén a padlóra és a fejem a kezembe temetve egyetlen könnycsepp kíséretében kucorogtam és romboltam a saját lelkem. Még jobban beletapostam, ha már egyszer fáj, had fájjon még jobban. Több nedvességet azonban nem engedhettem meg, nem akartam, hogy bárki is meglássa rajtam, hogy sírtam. Egy csepp még nem észrevehető. Pár perc múlva Er kukkantott be a szobámba csak a fejét dugta be, biztos csak, hogy megnézze alszom-e még. Ahogy meglátta, hogy megint összetörve gubbasztok, gyorsan belépett becsukta maga után az ajtót és leguggolt elém.

- Nia, ne csináld ezt! Ma „új életet" – rajzolt macskakörmöket a levegőbe. – kezdesz!

- Én vagyok a hibás!– mondtam ki hangosan is a fejemben kavargó fő mondatot és arcom megint a tenyerembe rejtettem. 

- Egyáltalán nem! Ne magad okold, te semmiről nem tehetsz! Azzal kinek lesz jobb, ha bele taposod magad a földbe? Helyre hoz bármit is?

- Nem. – ráztam a fejem.

- Akkor meg? Tudom, hogy nem könnyű, de akkor sem teheted tönkre magad! Szóval most szépen gyere –a kézfejemért nyúlt és felhúzott. –, öltözz fel és lent találkozunk! Elmegyünk valahova, mutatni akarok valamit! – szótlanul bólintottam.

  Lent szerencsére nem volt más a két fiún kívül. Biztos a Nagyiék elmentek dolgozni. Az asztalra mindenféle ki volt pakolva, csak az a gond, hogy nincs étvágyam. Austin és Er nem mondhatják el ugyanezt, az előbbi egy nagy tányér müzli felett görnyedt és lapátolta be magába, míg a másik egy szendvicset falatozott. Leültem eléjük egy székre és felkönyököltem az asztalra.

- Jó étvágyat! – mosolyogtam rájuk gyengén. Véleménye szerint nem túl meggyőzően.

- Köszi. – szólaltak meg egyszerre, amiből semmit nem értettem, csak következtettem, hogy ezt mondhatták. Felálltam és elmentem egy pohár rostos narancsléért. Mikor visszatelepedtem Er felvont szemöldökkel meredt a pohárra.

- Az a reggelid? – bökött a löttyre és lenyelte a szájában lévő falatot. Elég jól kiismert már.

- Aha, rostos. – magyaráztam.

- Nem-nem! Azt megiszod, aztán eszel valami normálisat! Nekem mindegy, hogy mit, de ezt nem csinálhatod! Legalább egy-két falatot, addig nem fogunk itthonról elmenni!– fenyegetőzött, mintha érdekelne hova akar elráncigálni.

- Amúgy sincs kedvem! – morogtam az orrom alatt. 

- Az nem számít! – Austin értetlenül hallgatta a kisebb szóváltásunkat.

- Tudjátok, tekintettel lehetnétek rám is és dumálhatnátok angolul, hogy én is értsem. – háborgott.

- Nem akar enni. – árult be Er. Habár Austin nem sokat foglalkozik azzal szerintem, hogy kajázok-e vagy sem. Mit érdekli az őt?

- Hagyd a francba, ha összeesik, majd rájön. – válaszolt félvállról véve a helyzetet.

- Te mekkora egy seggfej vagy! – ingatta hitetlenkedve a fejét Er.

- Csak ésszerűen gondolkodom.– vont vállat.

- Hát ez marhára nem az! – szerencsére közbe szólt Aus telefonja. Az üzi elolvasása után nagyon sürgős lett a dolga.

- Megyek! Ne zavarjatok, mert skype-ok! – Eszünk ágában sem volt!

  Természetesen nem úsztam meg evés nélkül, valószínűleg ha nem kajázok magamtól Er nyomja le a torkomon. Az meg valószínűleg nem a legszerencsésebb lett volna. Igaz nem sokat, de immel-ámmal leerőltettem félszelet kenyeret a torkomon.

- Hova megyünk? – érdeklődtem mikor már egy ideje kutyagoltunk az erdőben egy ösvényen.

- Majd meglátod. Légy türelemmel! – mosolygott titokzatosan.

  Még vagy tizenöt percnyi séta után megpillantottam egy romos épületet. Az ablakai betörve némelyik bedeszkázva, falairól a vakolat nagyobb foltokban már potyogott le. Elhagyatottnak tűnt. Ötletem sem volt, hogy annak idején mire használták. Er bement én meg gyökeret eresztve álltam pár méterrel a bejárat előtt. Semmi kedvem nem volt magánterület megsértése végett balhéba keveredni. Elég az a katyvasz is, ami most van körülöttem. Ennek gondolatára összefacsarodott bennem valami. Kénytelen voltam mellkasomra szorítani a kezeim, hogy nehogy kirobbanjon belőlem valami. 

- Egész nap ott akarsz ácsorogni Nia? – nézett ki rám a küszöbről.

- Ez nem birokháborítás? Gyere ki onnan mielőtt bajunk lesz belőle! Nem akarom, hogy lecsukjanak téged!– fulladoztam. 

- Már nagyon régóta üresen áll, senki nem fog idejönni és főleg nem megbüntetni.– magyarázta, hogy megnyugtasson. Furán nézte a kezeim a mellemnél, de nem jegyzett meg semmit ezzel kapcsolatosan. 

- Nem tudom mit akartál mutatni egy omladozó házon.

- Ha befáradnál, megtudnád. Na, ne szobrozz ott kint! – kijött értem és megfogta a kezem, majd behúzott maga után. A látványtól megszólalni sem tudtam. Azonnal alábbhagyott a tüdőm fojtogatása. Az összes fal, tele volt graffitikkel. Annyira jól nézett ki. Lenyűgözve fixíroztam és elindultam a legközelebbi ábrához.

- Ki csinálta ezeket? Irtó jók! – simítottam óvatosan végig az egyik fura aforisztikus betűn. Ami egyébként a lázadás szó L-je volt.

- Én és Márk. – jelentette ki magától értetődően vigyorogva.

- Te és Márk? Ez most komoly? Miért nem mondtátok, hogy graffitiztek? Vagy azt, hogy ilyen rohadt jól rajzoltok? – alig hittem el. Hihetetlen, hogy ilyet elhallgattak. Eszméletlen jó és ügyes munkák.

- Nem került szóba, meg ez csak semmiség. Nem nagy cucc, vannak nálunk jobb tagerek is. Ez csak amolyan cirka-firka.

- Mi? Dehogy! Cirka?! Én életemben nem tudnék így festeni, főleg nem spray- vel!

- De még nem is a legfrissebbeket nézed. Ezek óta kicsit már jobbak vagyunk, szerintem.

- Akkor muti meg azt is!

- Kövess! – mosolygott. Az épület legtávolabbi részébe mentünk, ott, ahogy láttam még cifrább és egyre profibb feliratok és festmények borították az épület falát. A kép, ami előtt megálltunk egy pasit ábrázolt, aki éppen füstöt fúj ki az orrán és a száján.

- Lehidalok, lenyűgöző! – csodálattal bámultam a falon lévő emberi fejet.

- Ez a legújabb. Pont mielőtt a mezőn először találkoztunk volna előtte pár órával fejeztünk be. Sokat járunk ide Márkkal. A lányok is elkísérnek néha, de ők csak nézik, hogy-hogy baromkodunk. – körbe pásztáztam itt hátul is. Közben csendbe hallgatva őt. Sok vicces alkotás volt. Kancsal manus, aki foghíjasan vigyorog, részeg arckifejezésű pali és még rengeteg más. Különféle feliratok.

- Nézelődj csak, mindjárt jövök! – mondta és elindult kifelé, én meg tovább szuggeráltam az illusztrációkat. Mikor Er visszajött éppen egy szomorú arcú emberke előtt álltam, akinek egy könnycsepp csordogált végig a pofiján.

- Minden oké? – dörzsölte meg a hátam.

- Persze, csak kicsit eltöprengtem ezen a rajzon.– köszörültem meg a torkom. 

- Ja, értem. Hát ezt egy gyengébb pillanatomban csináltam. – magyarázta és mintha kicsit kellemetlenül érezte volna magát.–Figyu, Márkék is kijönnek. Nem sokára itt lesznek, ha nem gond szóltam nekik is.– váltott témát.

- Dehogy gond, sőt!– próbáltam lelkesedni. Igazából örültem is kicsit, így nem leszek talán annyira a középpontban Er-nél.

- Mutatok egy másikat! – elindult az helyiség közepe felé és megállt a fal előtt úgy, hogy az egészet be lehessen látni. Mellé lépve szemléltem az újabb alkotást, amit még nem fedeztem fel. Olyan ismerős volt a két fazon, de nem tudtam hova tenni. Arra viszont rájöttem, hogy egy vicces karikatúrát ábrázolt.

- Kik ezek? – vigyorogva nézett rám a kérdésem hallatán.

- Nem ismersz meg minket? – döbbenten fordultam vissza a képhez, és tényleg, most, hogy jobban megnéztem őt és Márkot véltem felfedezni bennük. Könnyed nevetésbe kezdtem. Saját magukat graffitizték le karikatúrával.

- Nincs is ekkora orrod. – mondtam még mindig rötyögve. – Hogy csináltátok?

- Én Márkot, ő meg engem festett. – kuncogott.

- Ez lesz a kedvencem. Vicces.

- Örülök, hogy felvidít. – és tényleg teljesen elterelődtek a gondolataim a problémámról, de ahogy ez eszembe jutott újra elszontyolodtam egy cseppet.

  Húsz perccel később Márk állított be edző táskával az oldalán. Ledobta magát mellém és átölelve a vállam magához húzott. Biztos Er neki is elmondta mi történt. Aztán engem elengedve ezer wattos vigyorra húzta a száját és olyan bolond arcot vágott, hogy nevetnem kellett.

- Ez az! A nap hátralévő részében csak így akarlak látni! – Er-hez fordulva lepacsiztak.

- A lányokat hol hagytad?

- Valami programjuk van. – válaszolt miközben átvetette a tatyó pántját a feje felett.

- Hoztál mindent? Anyával megtaláltátok a cuccokat nálam is?– támadta le barátját.

- Ja. Mázli, hogy nem rég vettünk egy rakat új spray-t. – kirámolta a táskája tartalmát, ami tele volt kanna-val.

- A lufis vackokat is elhoztad?

- Igen. – óvatosan elővett egy nagy zacskónyi lufit– megtöltve valamivel– a táskája elülső zsebéből. – Még jó, hogy ilyen nagy tatyóm van.– büszkélkedett és konkrétan saját magát dicsérte. 

- Legalább valami hasznát is veszed. – vigyorgott pimaszul Er. – Ha már a rendeltetésére nem használod.

- Hé, egyszer voltam vele edzeni!– kérte ki magának állfelháborodással. 

- Aztán többet soha. – cukkolta Er, mire Márk a vállába bokszolt.

- Inkább kezdjünk neki.

- Jól van. – felállították egymás mellé a színeket és rám néztek.

- Mit fogunk csinálni? Mert kicsit lemaradtam. – szólaltam meg.

- Graffitizni. – mondták egyszerre magától értetődően.

- De én nem tudom, hogy kell. Ráadásul még a kézügyességem is elég béna.– motyogtam.

- Majd mi megmutatjuk, és most nem számít a kézügyességed. – mondta Er.

- És minek kellenek a lufik? – értetlenkedtem.

- Ideg levezetőnek. – válaszolt Márk és ki vett egyet a szatyorból, majd villámsebes mozdulattal egy még megmunkálatlan falhoz vágta. Ott szétcsattant és a benne lévő festék szépen érdekes mintát formázva lecsordogált. – Látod? Ehhez még ügyesség sem kell. Na, gyerünk! Próbáld ki! – feltápászkodtam. A kezembe nyomott egy lufit én meg gyengén elhajítottam minden erő nélkül. A kis gömb nem durrant szét csak leesett a poros betonra. – Mi volt ez Nia? Vigyél bele minden érzelmedet, különben semmit sem ér! Dühöt, csalódottságot, megbántottságot, mindent. Még egyszer! – adott egy újabbat a kezembe. Vettem egy mély levegőt és hangosan kifújtam. Aztán az összes érzelmemet belesűrítve teljes erőmből eldobtam, ami egy nagy csattanással pukkant szét a falon Márk placsnia mellett.

- Király volt! – tartotta fel a kezét Er, hogy bele csapjak, úgy szint Márk is.

- Jobb egy picit?

- Aha, határozottan megkönnyebbültem egy kicsit.– válaszoltam az igazsághoz híven. Ugyanis mintha tényleg kicsit könnyedebb lett volna a mellkasomat terhelő érzelmek súlya.

- Akkor hajigáljuk el a többit is. – mindhárman dobálni kezdtük a falat még el nem fogytak a lufik. Szemügyre vettem a művünket, elég jól nézett ki. Színesben pompázott az egész. Er-rék dobálózás közben rengeteget őrültködtek. Sokat nevettem rajtuk és velük. Utána pedig neki álltunk a graffitizésnek.

- Először mutassátok meg. – mondtam. Beálltak elém az üres falhoz.

- Felvázolod, hogy mit akarsz festeni. Most mondjuk egy feliratot csináljunk. Elsőnek megcsinálod a betű outline-ját. – pár percet vett csak igénybe, mert mindketten dolgoztak a betűkön. – Aztán jön az inline. – elkezdték kitölteni az aforisztikus felirat belsejét. Er az utolsó kitöltésénél maga elé állított és a kezembe adta a spray-t, majd a saját kézfejét az enyémre téve irányított. – Jó ez kész. Most jön az utolsó simítás a szöveg 2nd outline-ja. – neki láttak körbe húzni a feliratot egy rikító színnel. Nem volt olyan nehéz, de azt hiszem, hogy egyedül nem mernék neki állni egy képnek. A fiúk nagyon ügyesek voltak, biztos rengeteget gyakoroltak. És hát a mondás is úgy szól, hogy „gyakorlat teszi a mestert". A végeredmény egész jó lett, még az én próbálkozásom sem rondított bele. A nagy munka után letelepedtünk kajázni. A sok baromkodásuktól már fájt a hasam. Evés közben Austin ajánlatán járt az eszem. Lehet, hogy megérne egy próbát. Mindenki megérdemel egy esélyt. Lars-ot meg még nem is ismerem, ki tudja, lehet, hogy kellemesen csalódnék benne. Legalább egy szülőm lenne, akinek számítanék. Viszont rettentően hiányoznának a barátaim. De helyre kell rántanom az életem. Ha most ezt nem lépem meg megtörténhet, hogy egész életemben bánni fogom. Kicsit tartva ettől, de elhatároztam magam. Tudatni akartam a srácokkal is, hogy ne az utolsó pillanatban tudják meg.

- Fiúk – szólaltam meg bizonytalanul. –, azt hiszem, hogy elmegyek Aus-sal. Adok egy lehetőséget magunknak Lars-sal. – ledöbbenve meredtek rám.

- Biztos vagy ebben? – kérdezte Márk.

- Teljesen! Majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. De mi van, ha most nem megyek el, akkor megeshet, hogy egész hátralévő életemben bánnám.

- Ahogy gondolod, de hiányozni fogsz! – mosolygott szomorkásan Márk és egy puszit nyomott a halántékomra. Er csak lesokkolva bámult rám nem tudott megmukkanni. Nem tudom miért.

  A délután további részét is végig művészkedtük. Este indultunk csak haza. Er a bejelentésem óta csendes volt. Amitől fogva már nem tudta semmi elterelni a figyelmem. 

  A kapuban állva búcsúzkodtam tőlük.

- Köszönöm ezt a napot! Hálás vagyok érte nektek! – csoportosan összeölelkeztünk.

- Máskor is szívesen. – mosolygott Er, de láttam, hogy valamin nagyon agyal.

- Akkor, sziasztok! – intettem és elindultam befelé. A Nagyiék a kanapén kucorogva nézték a tévét.

- Kicsikém, hol voltál egész nap? – aggodalmaskodott a Mamám. Felállt és elém jőve szorosan megölelt.

- Márkékkal. Próbálták elterelni a gondolataim és felvidítani.

- Jól szórakoztatok?

- Aha. Viszont mondanom kell nektek valamit. – kezdtem leheletnyit idegesen.

- Hallgatunk! – mondta a Papám és érdeklődve fürkésztek.

- Elmegyek Austinnal Lars-hoz. Adok neki egy esélyt. – kicsit meglepődve bámultak. De aztán észbe kapva bólintottak.

- Félve engedünk el, de jogod van megismerkedni vele. Nagyon vigyázz magadra! – adott puszit az arcomra Nagyi. Nagyon nem reagálta le a dolgokat jobban. Ezt betudtam annak, hogy láthatólag sokkolta a hír és nem tudta felfogni hirtelen.

- Köszi. Megyek, közlöm Aus-sal is. – mutattam fel az emeletre.

- Rendben van.– hápogtak.

  Austin a laptopja előtt ücsörgött.

- Zavarhatlak?

- Ha már egyszer bejöttél. De siess, mert pár perc múlva jelenésem van kamerán keresztül! –megforgattam a szemem és leültem az ágya szélére.

- Döntöttem, és elmegyek veled.– böktem ki, mára már sokadszorra.

- Oké. – jött rövid fittyet hányós válasza.

- Viszont azt még nem mondtad, hogy hol laktok pontosan. Azért azt szeretném tudni.

- Észak-Amerika, Miami.– közölte, mint egy gép szeme a laptopjára tapadva.

- Miami-ba?

- Aha. – válaszolt még mindig nem nézve rám.

- Hát, jó. Mikor indulunk? Csakhogy időben össze tudjam pakolni a cuccaimat meg el tudjak köszönni a barátaimtól.

- Kedd, hajnalban.

- Jó. –bólintottam és egyedül hagytam a gépével. Fura érzéssel indultam a saját szobám felé. A kedd azt jelenti, hogy még egy napot tölthetek itthon, mert ma vasárnap van. Kedden elutazom és kitudja mi vár rám az ismeretlenben ahol mindenki idegen. Aus lesz az egyetlen, akit úgy-ahogy ismerek. Hogy fogom vele túlélni azt az utat meg a többit, mikor néhány beszólásától eltudnám tenni láb alól... Azzal is tisztában voltam, hogy Er nagyon fog hiányozni. Nehéz lesz őt itt hagyni, pedig nem is régóta vagyunk barátok. Azt hiszem, hogy kicsit túlzottan is kedvelem. De ezt mégsem vallhatom be neki, csak szembe nevetne velem, hogy mit akarok tőle. Talán jó is lesz távol lenni tőle kicsit és nem belebonyolódnom még jobban ezekbe a barátságokba, merthogy ez mindenkire vonatkozott.

  Következő nap délelőtt átjött Er. Ami fura volt, mert előző este nem mondta, hogy benéz. Az arcán látszott, hogy valamit nagyon akar közölni velem. Kíváncsivá tett, biztos fontos lehet.

- Szia! Hát te? – kérdeztem a bejáratba állva.

- Hali, beszélnünk kell! Bejöhetek? – kicsit a frászt hozta rám ezzel a „beszélnünk kell"-el. Elálltam az útjából és beinvitáltam. Felmentünk a szobámba, mert úgy gondoltam miközben ő magyaráz, én folytatom a pakolást. Még volt egy-két dolog, amit nem tettem be.

- Hallgatlak! – mondtam, és neki láttam a dolgomnak, ő meg letelepedett az ágyamra.

- Elkísérlek! – bökte ki egyből minden kertelés nélkül. Lefagyva fordultam el a bőröndömtől. – Nia nem akarom, hogy egyedül menj! Félek, hogy valami bajod esik. Azért ott mégiscsak rengeteg veszély van. Szeretnék elmenni veled! Már beszéltem a szüleimmel is, szóval az sem lehet kifogásod. – meg sem tudtam szólalni. De mikor láttam, hogy arra vár, hogy megmukkanjak, összeszedtem magam.

- Biztos vagy te ebben Er? Hiszen az a világ másik fele! Természetesen örülök, hogy számítok neked, de ilyet mégsem kérhetek!– tiltakoztam. Na, ennyit a távol levéstől...

- Nem is kértél! És én már döntöttem, ha tetszik, ha nem veletek tartok! Én leszek a testőröd. Meg még amúgy sem jártam Amerikában. – vigyorgott. Látványosan jobb kedve volt, mint a tegnapi bejelentésem után.

- Oké. – egyeztem bele nagy levegőt véve. Túlságosan is szerettem volna, ha velem jön. Már a gondolatára is kirázott a hideg, hogy a nyári szünet hátralévő részét is vele tölthetem. – Köszönöm. – hálálkodtam mosolyogva.

- Igazán nincs mit! – ölelt át. Boldog voltam, hogy nem egyedül kell neki vágnom az ismeretlennek. És így talán Austin is épségben megússza.