─── ❁ ────────────

Mert vannak olyan
kimondatlan szavak, melyeket
akár egy pillanat is helyettesíthet...

──────────── ❁ ───

A Nap lemenőben van, utolsó sugarai pedig az ablaküvegen át szűrődnek be, hogy még végső erejükkel bevilágítsák a nem túl nagy szobát, melyben Jeno éppen a buzgó tanulással van elfoglalva.
Tankönyvek és füzetek hevernek az ágyon, mert tudja, fontos számára a jó jegy, hiszen úgy kerülhet be híres egyetemre, ami szerencséjére kellőképpen messze van innen. Szíve sugallata által más kontinensre menne, ahol sokkalta több lehetőség vár rá véleménye szerint - no meg persze minél távolabb akar kerülni, arra pedig ez kitűnő lehetőség.

Próbálja bevésni elméjébe az igencsak hasztalan tananyag minden kis részletét, hogy a számonkérésnél megfelelően teljesíthessen, ám ahogyan a kinti táj egyre inkább burkolózik különös, néhol vöröses, narancssárgás, lilás, esetleg rózsaszínes színekbe, úgy érzi ő azt, hogy sokkal jobban vágyik kifele, vagy csupán csak arra, hogy megnézze a naplementét.

Ezért hát felkel, magára húz egy sötétszürke, kapucnis pulóvert, kinyitja szobájának ablakát, majd a párkányra támaszkodva néz egyenesen előre, ahol tökéletes rálátása van az égre, mely ilyenkor tengernyi színben tündököl, s ezáltal sugallja azt az érzetet, mintha mindez csupán csak egy álom lenne - ám ahogyan tisztában van azzal, hogy továbbá sincs rendben semmi sem, rájön, hogy a Nap fényjátéka egy gyönyörű búcsú, s végre valahára átengedi a szerepet a sötétségnek, amelyben a Föld hibái elveszhetnek.

S ugyan nem akar, mégis a tegnapi éjszakára gondol, hiszen nem volt egyedül; teljesen más volt akkor minden. Legkevésbé sem olyan, mint ami a megszokott, és ijesztő módon tetszett neki, mégha nem is beszélgettek olyan túlságosan sokat. Ő igazán élvezte Jaemin társaságát, s mikor ma is megpillantotta, meghallotta hangját, érezte közelről az édeskés illatát, tulajdonképpen egész lénye mosolyra késztette ajkait. Teljesen elbűvölte, hogy milyen szép is valójában, hogy a világosban sokkalta több látszódott belőle; a már-már tökéletes arcvonásai, szinte arany színű hajzuhataga, megcsillanó tekintete - talán akkor volt az egyetlen, mikor úgy vélte, hogy a Nap nem csupán a hibákra világít rá.

Egészen megrögzötten figyeli az égboltozat minden színváltoztatását, ám gondolatai újra és újra egészen máshova kószálnak; vajon Jaemin ma is ott van?
Kíváncsiság költözik egész lényébe, s maga a lehetőség, hogy esetleg ma este is találkozhatnának, csak sokkal jobban lelkesíti. Titkon borzasztóan hiányzik neki az előző este minden furcsaságával együtt, s úgy hiszi, hogy Jaemin pont olyan, akit megérne jobban megismerni, a csalódástól pedig egy cseppet sem retteg. Úgy érzi, nincsen semmi, ami összerombolhatná azt a képzetet, mely a fiúról keletkezett a fejében.

Gondolatmenetei pedig cselekedetre késztetik nem is olyan sokkal később. Mintha különös megérzése lenne, ami szerint a fiú ma is kint tartózkodik, emiatt pedig erős késztetést érez, hogy ő is elhagyja a házat, s az éjszakába vesse magát. Egy másik pulóvert még magával visz - hátha Jaemin ma is fázna -, s csak azután indul ténylegesen útnak.

Halkan lépi át a bejárati ajtó küszöbét, majd be is zárja azt kulcsra, hogy azután az utcán haladjon egészen végig, míg a település szélső részére ki nem ér. Ma is egészen sötétség van, csupán néhány lámpa világít gyér fényével, ám pár már közülük is kiégett - talán még a Hold fénye is több világosságot nyújt, mint az igencsak szegényes közvilágítás. Lábait a szokásosnál gyorsabban váltogatja, hiszen most tényleg van oka a sietségre, noha maga sem biztos abban, hogy várni fog rá valaki, vagy csupán csak feleslegesen bolyong az éj kezdetén.

Ám azon nyomban, mikor odaérkezik a házhoz, sejtése beigazolódik; megpillantja Jaemin-t, ahogyan a tegnapi helyen üldögél, ám fejét lehajtja, így bizonyára neki nem tűnik fel Jeno érkezése, amit ő ki is használ. Óvatosan, egészen hangtalanul közelíti meg az arany hajkoronájú fiút, aki csak akkor észleli a szituációt, mikor le is ül mellé Jeno, aki a magával hozott pulóvert hátára teríti egészen óvatosan. Ekkor viszont Jaemin felemeli fejét hálás tekintettel, viszont a legfőbb célja az, hogy tette által íriszeik összeakasztódhassanak, s már-már elszakíthatatlan kötelék képződjön a lélektükreik között, s beszéd nélkül is lekommunikálják mindazt, amit szavakkal egyelőre nem képesek - de így a másik tudtára adják, hogy milyen nagyon örülnek a társaságnak.

ㅡ Ma is keresel valamit? ㅡ Jaemin szólal meg elsőként mellőzve a köszönést, ajkait pedig egy igencsak halovány, Jeno szívét mégis bámulatos módon megdobogtató mosolyra húzza.

ㅡ Igen ㅡ felel egyszerűen, hiszen ezen az estén teljesen biztos a már el is ért céljában, mindez pedig az ő húspárnáit is felfele ívelő görbületre ösztönzi. ㅡ És már meg is találtam.