- Mi az, hogy nem hajlandóak rendes lemezszerződést kötni velünk? – hangzott Ákos mérgelődése.

- Nem akarnak túl nagyot kockáztatni... – próbálta Zsolt csendesen csitítani, de inkább tűnt úgy, mint egy megszeppent gyerek, aki magyarázkodik mérges szüleinek.

- Kockáztatni? – Ákos ettől csak méginkább ingerültebb lett.

- Nem mi vagyunk most az igény...

- Mert kire van igény? Mit akarnak, magyar George Michaelt, vagy mit? Rózsaszín szerelmes dalokat? Vagy írjak egy dalt a yoyoról, mint a Neoton? Elhoztam az összes eddigi dalomat – lóbálta meg füzetét. – El is postázom nekik ha kell, mert nem azért töltöm minden szabadidőm versolvasással, rímképletekkel, hogy csak egy ócska maxit adassanak ki! Egyetlen dal, Zsolti! Nekem van vagy 30! Ez az ami zavar!

- Idő kell, mire megismernek minket. És a pénz is fontos szempont, barátom. Egy teljes album, ha nem fut be, mélyen a zsebünkbe kell nyúlni a bérleti díj miatt.

- Mire van akkor Fábián? Az ő dolga az, hogy végre debütáljunk! És nem hinném, hogy olyan gyorsan elfelejtették volna a Csillag Születiket.

Nem messze a parttalan vitát folytatóktól, Gábor ücsörgött csendben. Tenyereit finoman pihentetve legújabb szintetizátorán, amire már annyi ideje vágyott. Ez a második alkalom, hogy a frissen megszerzett stúdióba összeültek és végre megkezdhették a Ladies from that house munkálatait. Ákos azonban elégedetlen volt, megszerette volna győzni a Hungaroton munkatársait, hogy bólintsanak rá egy teljes albumra, azonban ez nem volt reális. Dalszöveg ugyan van, de nincsen elég demo és felszerelésük is most lett teljes. Gábor, ha ugyan türelmes volt Ákos érzelmi hullámvölgyeivel, most mégis elszakadt a cérna. Nem tűrte ezt a stílust Zsolttal szemben...

- Ne legyél már hálátlan... – mormogta kedvetlenül. Ákos erre felhúzta egyenes szemöldökeit, ajka elnyílt, mintha nem is tudná, mivel vágjon vissza.

- Már megbocsáss, de szeretném kiharcolni azt, ami jár nekünk – szavai szinte átáztak lealacsonyító hangnemétől, amivel illette.

- És mégis ki kért meg erre? Vedd már észre magad, hülyeséget csinálsz. Csak megrontod a kapcsolatunkat a kiadóval, mert nem látsz az egódtól – Gábor szavai hidegek voltak, akárcsak a jég. Ákost semmi sem idegesítette jobban, mint az ilyen kimért stílus.

- Nagy lett a szád. Ne felejtsd el, hogy te kerestél fel minket, nem fordítva. Nyitva van az ajtó, ha zavar valami...

- Ákos, kérlek, hagyjuk a témát – szólt közbe Zsolt. – Azért vagyunk itt, hogy valami értelmes dolgot is csináljunk a veszekedésen kívül.

Ákos megforgatta szemeit és kiejtett magából egy nagy sóhajt. Ujjaival orrnyergét kezdte masszírozni, mint aki kifáradt a nagy őrjöngésben. Kinyitotta a stúdió ajtaját és távozott mondván, pár perc múlva visszatér. Zsolt előhúzta kék Symphoniája puha papírcsomagját és rágyújtott egy megnyugtató cigarettára. Kezébe vett egy üvegből készült hamutálat és barátját mustrálta, aki visszafordult új hangszere felé és némán folytatott beállításokat. Tudta, hogy magára vette Ákos szavait, ő ugyan már hozzászokott, de Gábornak volt egy törékeny büszkesége.

Zsolt lassú léptekkel kezdte megközelíteni legkedvesebb barátját. Mellé húzott egy széket és helyet foglalt, ölében a hamutállal.

- Ne vedd magadra, amit mondott. Idővel megnyugszik – hangja lágy volt és kedves.

- Nem azzal van a bajom... – mormogta Gábor.

Zsolt eltűnődött. Motoszkált benne egy kérdés, amit már ideje lett volna feltennie. Gábor mintha az utóbbi napokban zárkózottabb, keserűbb lenne, mint általában. Az okra volt kíváncsi.

- Nem örülsz, hogy végre itt lehetünk? – hangja továbbra is gyengéd volt. – Kedvetlen vagy mostanában...

Gábor enyhén összeráncolta szemöldökeit és megdörzsölte orrát. Továbbra is szótlanul meredt maga elé. Zsolt a szintire tette kezét.

- Pedig lám, őt is megszerezted. Annyira vágytál rá...

- Nem tudok... – esett ki a másikból. Hangja halk volt, szinte suttogott. Zsolt világos szemei hirtelen aggodalommal teltek meg.

- Mi történt?

Gábor kieresztett egy sóhajt, arca zaklatottá vált. Zsolt felé tartotta tenyerét, aki megosztotta vele Symphoniáját. Gábor nagyot szívott belőle, mikor letüdőzte, elfintorgott és köhintett egyet, orrán keresztül lassan távozott a füst. Karjait összekeresztezte mellkasa előtt, bőrdzsekije sajátos, nyikorgó hangot adott ki.

- Nem én vettem a szintit...

- Hát ki? – kérdezte Zsolt döbbenten. Gábor ismét sóhajtott, mintha félne attól a szótól, amit ki akar mondani.

- Apám...

Zsolt elkerekedett szemekkel pillantott félre, összefüggéseket próbált keresni. Tudta, milyen Gábor kapcsolata az apjával. Bíztató mosolyt húzott az arcára.

- Dehát... ezek szerint megbékélt azzal, hogy zenélsz. Örülnöd kéne.

- Nem érted... – hangja keserű volt. – Már nem hiányzott sok. Anya mondta el neki... azt is, hogy megszereztük ezt a stúdiót, meg a szerződést a maxira. Odaadta neki a pénzt, amit félretettem, egy hét múlva pedig arra értem haza, hogy a doboza már ott van a nappaliban.

- Csorba esett a büszkeségeden, igaz, barátom?

Gábor némasággal adott neki igazat.

- Nincs szükségem a segítségére... Megdolgoztam volna érte, nem érdekelt volna, ha nem keresem meg az árát, mire áthozzuk a felszerelést ide. Olyan, mintha szánna...

- Gabesz, eltelt több, mint 5 év. Meg kéne vele békélned. Nem akart ezzel rosszat...

- Én szerettem volna. – szólalt meg erélyesen. – Hogy játszak egy olyan hangszeren, amit az apám jóindulatából kaptam? Nincs értelme már jó apát játszani, főleg úgy, hogy egy szót nem váltok vele.

- Ezt csak te gondolod így... – dorgálta Zsolt továbbra is gyengéd, megértő hangnemben. – Túl sok ideje rágódsz már ezen. Másra kéne koncentrálnod, magad mögött hagyni a múltad.

- „Az idő minden sebet begyógyít" – mondta ironikusan Gábor. – Ismerem ezt a közhelyt.

- Némely közhelyben van igazság – mosolygott rá és szívott cigarettájából. – Koncentrálj a debütálásra, játszunk, fellépünk, szerzel magad mellé egy csinos lányt és máris nem a régi sérelmeken jár az eszed. A sebeid sosem gyógyulnak be, ha újra és újra feltéped őket.

Gábor unottan megforgatta a szemeit, de kedvetlensége kezdett kicsit feloldódni.

- Istenem, már megint a lányokkal jössz... – panaszkodott, tekintetén ott ült a nyűg.

- Társ kell melléd. Az a bizonyos rózsaszín köd, amitől hátha nem lennél annyira morcos és nem csak kárörömből mosolyognál.

- Mikor fogod elhinni nekem, hogy nem kell barátnő? – fordult fél testével felé, arcán gúnyos mosoly terült el.

- Soha – kuncogott fel Zsolt. – Ott van a Vera, miért nem beszélgetsz többet vele?

- Miről kéne vele beszéljek? – vonta fel egyik sötét szemöldökét, a név említésére hangja továbbra is érdektelen maradt.

- Hát... – morfondírozott, majd zavarában csak annyit válaszolt. – Nem tudom.

- Pocsék kerítő vagy - piszkálta mosolyogva.

- Te meg még pocsékabb alany - mosolyodott el Zsolt is.

Szinte egyszerre nevettek fel. Zsolt eloltotta cigarettáját és félretette a hamutálat. Elgondolkodott egy pillanatra. Ákosnak még mindig semmi nyoma, vajon hová tűnt el őméltósága? Azonban ezt a témát nem hagyta csak úgy leülni.

- Hívd el pénteken a Depeche klubba – ez ugyan nem kérés volt, inkább egy finom parancs.

- Miért én?

- Jó, akkor elhívom én.

- Zsolti nemár! Komolyan nem érdekel...

- Miért? Aranyos, naív, érzékeny, törődő és napról-napra szebb.

- Udvarolj neki te, ha ennyire tetszik – kontrázott rá Gábor pimaszul.

- Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy kiegészíti a hiányosságaidat.

- Nem kell kiegészíteni, tökéletes vagyok – dőlt hátra gúnyos vigyorral az arcán.

- Reménytelen vagy... – rázta meg a fejét, de közben mosolygott. Tudta, hogy Gábor már csak cukkolásból ellenkezik vele.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Ákos tért vissza, egy üveg sörrel a kezében. Látszólag lecsillapodott. Gábor és Zsolt nekiszegezték tekintetüket. Ákos csak széttárta karjait.

- Na, akkor csinálunk végre valamit?