A magazinoknál ácsorgott. Olcsó, fekete bakancs, csőnadrág, sötétszürke felső, rózsafüzér és egy két mérettel nagyobb német bőrdzseki. Oh, hát mit ad isten, hogy pont az új osztálytársa van itt, akit Zsoltnak hála pátyolgatni kellett. Éppen a Bravot olvasta, Madonna volt most a címplapon. Lábainál diplomatatáskája hevert (már évek óta divat volt). Szerencsétlenségére, az emberek könnyen megérzik, ha figyelik őket és egy óvatlan pillanatban Veronika zöldes szemei a lapra nyomtatott sorok helyett éppen rá szegeződtek. Hamar megismerte, szélesen elvigyorodott a meglepetésre, majd integetni kezdett.

Tudta, hogy nem kerülhet el egy beszélgetést, ezért egy sóhajjal bátorította fel magát és lassú, kimért lépteivel közelítette meg a lányt. Ahogy megállt előtte, (csak a könnyebb azonosítás miatt) arcát fürkészte. Nem igazán törődött vele eddig, hogy megjegyezze őt. A tömzsi, szív alakú arcot, alacsony homlokát, melynek tetejébe éjfekete hajának özvegycsúcsa nyúlt. Szokatlanul nagy, távol álló, kerek zöld szemeit rövid szempillák, vékony szemhéj és egyenes szemöldök tette teljessé. Orra rövid volt és pisze, ajka vékonyságát már csak egy másodpercre méltatta, nem akart túl sokáig szótlanul állni előtte.

-         Úgy látszik már nem lógatod az orrod... – jelentette ki az egyértelmű tényt.

-         Nem, már nem... – csukta össze a magazint, de nem rakta vissza. Valószínűleg megveszi. – Nagyon kedves volt tőled meg a Zsoltitól, hogy odajöttetek hozzám. Sikerült egy kicsit felvidítanotok – mondta hálásan.

-         Zsolti olyan, hogy ha baj van, ő csak úgy ok nélkül ott terem... - vállat vont.

-         Ah, igen ez nem változott benne.

Egy pillanatra elhallgattak mindketten, azonban Gábor torkában ott volt egy kérdés, ami már egy ideje ki kívánt szabadulni belőle.

-         Honnan ismeritek egymást?

Veronika fekete szemöldökét összébbhúzta, úgy morfondírozott.

-         Ne mondd ezt el neki de... még harmadikban ő és a nővérem együtt voltak. Iza két hónappal később pedig bemutatta nekünk és azóta gyakran megfordult nálunk délutánonként.

Gábor gyanúja beigazolódott, de szeretett volna még többet megtudni barátjáról.

-         Mikor mentek szét? – érdeklődött.

-         Tavaly márciusban. De nem volt durva szakítás, meg tudták beszélni a dolgokat és mondhatni még jóban vannak – pillantott félre ahogy visszaemlékezett. Aztán egyszer csak eszébe jutott valami és zavartan mosolyogni kezdett. – Heh, nem is felejtem el azt a 4 hónapot, amit a bátyám szobájában kellett töltenem – kuncogott fel, ahogy tenyerét a homlokához nyomta.

Gábornak először nem esett le a célzást, de amikor mégis, akkorát fintorgott, hogy Veronika elnevette magát.

-         Olyan vicces fejeket vágsz! – nevetgélt.

-         De nem jókedvemből – tette hozzá finnyásan. Bele se akart gondolni, mik történhettek abban a lakásban esténként.

-         Nos... ha nem bánod, én ezt most kifizetném – mutatta fel a magazint. – Már olyan régóta akartam egy Madonna posztert!

-         Nem igazán a kedvencem... – tette hozzá, ahogy megindultak a kassza felé.

-         De a stílusa elképesztő ezt még te sem tagadhatod – tette hozzá a lány pimaszul. – Sokat kölcsönöztem belőle.

-         Kivéve mikor a könyökéig pakolta magára azokat az undorító gumikarkötőket...

-         Azért arra én is kíváncsi lennék, hány óráig lövöd be a hajadat reggelente.

-         Csak egyszer de utána egy hétig ülve alszok – viccelődött és ki is csalt egy nevetést a lányból. Talán azért sem gyűlik össze a szintire a pénz, mert havonta kell egy flakon hajlakkot vennie, egy tégely zselé sem bírja két hétnél tovább.

-         Csak Alant és Robertet utánzod, ne hazudj – vigyorgott, majd a pulthoz érve fizetett és a magazint a diplomatatáskába süllyesztette.

Gábor ugyan hiába érdeklődött, a kasszás sajnos nem tudott kazit adni neki. Lehet, hogy este felhívja Zsoltot, hátha holnap átmehet hozzá meghallgatni. Veronika ez idő alatt kint várt rá az utcán.

-         Mit kerestél? – érdeklődött, ahogy elindultak.

-         Zsolti mondta reggel, hogy kijött a Music for the Masses. És mindenképpen megakarom szerezni mielőtt elkapkodják.

Veronika csak megrázta a fejét.

-         Kisebb helyeken kell keresni, ők hamarabb megszerzik a jugoszlávoktól vagy a németektől, mert általában van ismerősük, akik egyből tudnak csempészni. Egy ilyen nagy tékánál legalább... másfél hónap kell mire átellenőrzik.

- Oh... – esett ki belőle döbbenetében, de mélyen tudta, honnan is van ez a nagy tudás. – Miket? – kérdezte.

-         Marlborot, német sört, betiltott filmeket...

Nem is kérdezett Gábor többet. Íratlan szabály volt, hogy nem kérdezték meg ki is a csempész a családban. A falnak mai napig ugyanúgy füle volt, mint az előző rendszerben. Veronika kabátjának is volt egy hosszú, hányattatott története, hogy került apjához, majd később hozzá. Annak idején Holovács István és testvére kezdett el csempészkedni, hogy a gyári fizetés mellett szerezzenek pénzt, ha már maszekolni nem szerettek volna. Még több időt vett volna el a családtól. Ma már a család csak azért imádkozik, hogy a sajtónál dolgozó László ne kotyogjon el semmit, vagy legalábbis ne fogjanak semmi gyanút az irodába beépült belügyminisztériumi emberek.

Pár sarokkal arrébb Veronika megállt egy trafiknál.

-         Bemegyek egy pillanatra...

-         Ugyanmár, ha bagó kell bemegyek én, el ne hidd hogy kiszolgálnak...

-         Nem nekem kell. Ne fáradj, ismernek itt engem – markolta meg a kilincset.

Gábor mindezek ellenére bement vele és az ajtó melletti italhűtőnek dőlt. A pultnál álló középkorú, félig ősz, szakállas szőke férfi éppen beszélgetett egy másikkal, aki bent dohányzott. A Fecske szivarka sajátos bűze töltötte meg a helyiséget. Amint az eladó megpillantotta a lányt, elvigyorodva mutatta meg pár helyen hiányos, sárgás fogsorát, míg munkás sapkáját lehúzta a fejéről.

-         Csókolom, Bandi bácsi!

-         Veruskám, de jó hogy látlak! Apád megint ide küldött hozzám? – a másik férfi értetlenül pusmogott neki, mire csak annyit mondott. – Holovács Pistinek a lánya, '78-ig együtt dolgoztatok az alumíniumgyárban, nem emlékszel?

-         Három csomag Kossuth lesz és két üveg sör.

-         Nocsak, ilyen fárasztó napja van apádnak? – viccelődött.

-         Nem, neki csak a sör lesz.

-         Laci mikor szokott rá? – kérdezősködött a férfi, míg a pultra helyezte a puha papírcsomagocskákat.

-         A katonaság alatt.

-         Oh a régi szép idők, Imi, emlékszel te még arra? – lépett ki a pult mögül és a Gábor melletti hűtőszekrényből kivett 2 üveg Kőbányait. – Legyen türelmes a fiatal úr – szólt oda neki.

-         Oh persze, hogy is felejthetném el a pillanatot, mikor az asszony küldte a táviratot, hogy megszületett Jancsi fiam! Onnantól már nem kellett kitalálnom indokokat, hogy eltávra menjek! – együttesen felnevettek.

-         Hát, arcátlan léhűtő voltál már akkor is – gúnyolódott vele. – Neked csak 20 forint Veruskám.

Veronika fizetett, a cigarettát a kabátzsebébe rejtette, míg a sört valahogy beletuszkolta a táskájába, alig tudta összezárni.

-         Köszönöm, Bandi bácsi.

-         Nem kérsz valamit? Egy Traubit, vagy egy csokit esetleg? Neked mindig teszek félre.

-         Attól függ, milyen csoki... – válaszolt. Bandi bácsi a pult alól elővett egy Kapucínert, a kedvencét. A lány boldogan vette a markába.

-         Na és Izabella? Mit csinál most? – érdeklődött a bácsi tovább.

-         Kereskedelmi technikumot csinál.

-         Ah, tanuljon csak, tanuljon... – bólogatott. Veronika hátrapillantott Gáborra, majd visszafordult.

-         Nem is tartalak fent tovább titeket, sietek haza.

-         Menjél csak Veruskám, vigyázz hazafele. Apádékat pedig üdvözlöm.

Veronika és Gábor egyszerre távoztak a trafikból, igencsak nagy meglepetést kicsalva Bandiékból. Amint kiértek, a lány azonnal kibontotta a csokit és beleharapott.

-         „El ne hidd, hogy kiszolgálnak" – gúnyolta ki, utánozva Gábor rosszalló tekintetét.

-         Én a helyében nem tettem volna... – vont vállat.

-         Miért? – kérdezte Vera naiv sejtelmességgel. Gábor félrepillanott, zavarba is jött a szavaitól. A valódi ok a szerinte kislányos arca volt. A nagy kerek szemeivel és a... inkább megtartotta magának.

-         Mert csokit lejmolsz – csipkelődött.

A lány erre csak odanyújtotta az édességet. Gábor eleinte tétovázott, de végül lehajolt és harapott belőle egy jókorát. Veronika szemei elkerekedtek és felháborodásában még a szája is tátva maradt.

-         Bolond vagy? Megetted a felét!

-         Te bajod – mondta teleszájjal, a reakció igencsak szórakoztatta.

A látszat duzzogás hamar elmúlt. Ahogyan sétáltak tovább, a lány megállt az egyik zebránál.

-         Gondolom az Élmunkás térig már nem akarsz elkísérni...

-         Nincs az messze, de én az ellenkező irányba megyek – jelentette ki Gábor, de nem is ellenkezett. Veronika egy kicsit előrébb dőlt, kezét pedig integetéshez emelte. Vigyorgott és amint zöldre váltott a lámpa úgy döntött, inkább átszalad a zebrán.