Tudom, lehet nem egyértelmű a cím viszont este 11 óra múlt mikor én ezt megírtam, és nem tudtam jobban megfogalmazni, ne haragudjatok érte. De azért merem remélni, hogy ahogy olvassátok majd úgy érthető lesz mire is célzok tulajdonképpen. Emellett szerintem ez lesz az első, hogy E/1-ben írok itt, de most így volt nekem a legkönnyebb, ennek ellenére remélem valami élvezhetőt tudtam összehozni nektek. 

További szép napot koala macikák és kitartást a hétre! <3

{Mike, Jason, Conrad]

Mike

Az egyik padon ülök kint, a Washington ház előtt, közben pedig a hófedte tájat kémlelem. Nem sok alkalmam nyílik rá a közeljövőben, ezért is próbálom a legjobban kiélvezni ezt, de főleg azt, hogy egyedül lehetek ha csak pár percre is. A gondolataim szabadok lehetnek és kockázat nélkül roncsolhatom le a lelkivilágom a béka segge alá, mivel az egyetlen ember, akit valaha szerettem mással van, mást szeret, mást választott és nem engem. Mélyet szívok a hideg Blackwood Pines-i levegőből, majd lassan fújom ki, hátha eltűnik az a fojtogató érzés ami belülről fakad, még sem ez történik, hanem csak rosszabb lesz.

-[Név]?-gondolataim megszakítójának hangja a hátam mögül jön, ami  miatt reflexszerűen megfordulok, s mikor meglátom ki az, halványan elmosolyodom.

-Szia.-hangom rekedt, de annyira, hogy elsőnek magam sem ismerek rá, ezért is köszörülöm meg, de nem lesz jobb.

-Te sírsz.-állapítja meg. Ő is azok a fura emberek közé tartozik, akik nem tudnak őszintén mit kezdeni az emberi érzésekkel, csak úgy, mint én. Ezért is mondhattam a legjobb barátomnak.-Baj van?-az arcomhoz nyúlok, és akkor jövök rá, hogy igaza van. Észre sem vettem, hogy elsírtam magam.

-Van kedved?-kérdezem, teljesen témától eltérően, közben pedig láthatóan megpaskolom a hideg fapadot mellettem. Mike sóhajt egy nagyot, majd zsebre dugja kezeit és elindul felém. Mosollyal követem minden mozdulatát, mindaddig, míg mellém nem ér és le nem ül. Mikor ez megtörténik átkarolom kezét, és a vállára hajtom a fejemet. 

-Mi van veled, te lány?-hangja mély, de kedves. Olyan, amit csak Jessicaval és velem szemben használ, ami miatt melegség árad szét testemben, de nem érzem jobban magam.-Ha nem mondasz semmit nem tudok segíteni.-

-Semmi, csak...-halkan beszélek, mintha attól félnék, hogy valaki meghallja.-...csak Matt. Te tudtad, hogy együtt vannak?-Mike a panorámáról rám emeli tekintetét, emiatt felemelem a fejemet, mert tudom, hogy szemkontaktust akar velem. Mindig ezt csinálja, ha komoly dologról beszélünk. 

-Úgy gondolod, hogy nem szóltam volna neked, ha tudok valamit is erről?-

-Hát remélem tartasz annyira, hogy nem hagyod azt, hogy tönkremenjek.-

-Te is tudod, hogy igen.-válaszol.-Nekem csak te vagy.-

-Tudom, ahogy nekem is csak te maradtál.-Mike úgy értette az egész megszólalását, hogy én vagyok az egyetlen akivel ennyire bensőséges a viszonya és mindent, de tényleg mindent megoszt velem félelem nélkül. Nekem Hannah volt ilyen, de mivel ő már nincs...

-Megverjem neked?-karol át hirtelen és mellkasához húz, mire akaratlanul is felnevetek.

-Nem kell, ha ő boldog akkor én is az vagyok.-viszonzom ölelését és beszívom kellemes illatát, mindeközben lehunyom a szemem és próbálom visszanyelni könnyeimet. -Kint maradnál velem még egy kicsit?-

-Úgy veszed észre, hogy elakarok innen mozdulni?-jön vissza kérdése.-Addig maradunk így, ameddig csak szeretnél, Édes.-

-Köszönöm.-suttogom és szorosabban fogom karjaim között testét, már amennyire körbeérem. Hálát akarokadni Mikenak, de tudom, hogy ezzel az őrületbe kergetném, ezért csendben maradok, még is teljesen átadom magam annak az érzésnek, és próbálom lenyugtatni háborgó lelkem, mely a mélybe húz, még az Ő segítsége mellett is.

Jason

Búskomoran ülök kint a bázis előtt a homokban, egy árnyékos, eldugottabb helyen, miközben a véget nem érő tájat nézem. Az lett volna a szándékom, hogy holnapig pontosan amíg a többiek el nem indulnak a bevetésre, hasonló helyeken húzom meg magamat, de ezt a számításomat a barátom eléggé keresztbe húzta, mikor úgy döntött követ engem. Ezért is tanyázik most előttem, közben kíváncsian pislog rám, és várja, mikor török meg illetve fakadok ki mi a baj. De ez nem történik meg. 

-Meddig akarsz még szugerálni?-

-Ameddig el nem mondod mi bajod.-

-Akkor arra várhatsz.-ez a beszélgetés foszlány már vagy harmadszorra esik meg itt, de úgy tűnik nem unja.

-Mást sem csinálok, már vagy egy félórája.-megforgatom szemeim és a meleg ellenére, összefonom mellkasom előtt a kezemet. Felbosszant az, ami máskor megnyugtatna, hiszen ha másról lenne szó és nem a jelenlegi problematikáról, akkor mit meg nem adnék, hogy azt csinálja amit most. De jelenpillanatban nem szeretem és nem akarom azt, hogy itt legyen velem. -De ha akarod akkor elmegyek és hagylak.-ajánlja fel, mire rákapom a tekintetemet. Vissza kell fognom magam, hogy ne azt mondjam, amit az indulat miatt gondolok, hiszen tudatában vagyok annak, hogy rettenetesen megbántanám vele, pedig semmiről nem tehet. Csendben nézünk egymás szemébe hosszú percekig, és várjuk mit reagál a másik. Végül én töröm meg a jeget. 

-Nem akarom, hogy elmenj, de...-

-De?

-De nem akarok beszélni róla.-Jason nagyot sóhajt, aztán mellém kúszik, nem foglalkozva azzal, hogy poros lesz a gatyája. Szorosan ül mellettem, ami akaratlanul is arra késztet, hogy átkaroljam karját és vállára döntsem a fejemet.

-Én csak szimplán melletted szeretnék lenni és segíteni neked. Rossz látni, hogy bánt valami.-megrázom a fejem, miközben a panorámát kezdem kémlelni, mellette beszívom barátom jellegzetes, kellemes illatát hátha megnyugtat. Jason nem nógat tovább, ami jól esik, de persze tudom, hogy nem húzhatom sokáig és minél előbb el kell neki mondanom, hogy a mostani bevetésnél nem tartok velük, hanem az egyik társunkkal együtt a bázison maradok, ahogyan azt Rachel megmondta. Persze tudom azt, hogy jót akar nekem, de még is rosszul esett, amiért nem mehetek most velük és nem tudok a segítségére lenni a barátomnak, sem a társaimnak.

Amint a dühöm már csillapodni látszik, felemelem a fejemet és a férfira nézek. Állkapcsa megfeszül és pislogás nélkül mered a semmibe, ami miatt nagyot nyelek. Lehunyom a szememet egy pillanatra, hogy összeszedjem az összes bátorságomat, aztán pedig szóra nyitom a számat.

-Nem fogok veletek tartani most.-értetlenül kapja rám tekintetét válaszul.-Rachel nem engedi.-

-Miért?-szinte tátogja a szavakat, le sem tagadhatná, hogy nem tetszik neki a helyzet. Nekem sem. 

-A kezem végett. Sokkal súlyosabb, mint gondoltuk.-a mai nap már másodszorra hallom hangosan ezt a tényt, ami miatt az egész gyomrom görcsbe szorul és a könnyek marni kezdik szemeimet, még sem engedem, hogy lefolyjanak az arcomon, mert tudatában vagyok annak, hogy annak nem lenne jó vége. Jason kikecmereg kezeim alól, hogy aztán egy könnyed mozdulattal az ölébe emeljen és szorosan átöleljen.

-Annyira sajnálom, [Név].-suttogni kezd ahogy ezek az eseménysorozatok megtörténtek, nekem pedig egyből leesett mi forog az agyában.

-Ne merd magadat hibáztatni.-kezeimmel megmarkolom a ruháját a hátánál.-Nem tehetsz róla, ott sem voltál.-Nemrégiben volt egy  baleset New Yorkban, ami miatt megsérült a kezem- súlyosabban a kelleténél-, ezáltal pedig több hónapra kórházba kényszerültem. Jason nem volt otthon, mikor ez történt, nem volt mellettem, ami miatt én nem hibáztattam, ő magát viszont annál inkább.  Azóta távolságtartó lett és nem mert hozzám érni. semmilyen szinten.Ez volt sok idő után az első.-És ne merd mondani, hogy pont ezért, mert senki nem tudhatta, hogy az a vadbarom ott fog kóvályogni az utcán.-

-De ha melletted lettem volna...-

-A barátaiddal voltál, Jason.-szakítom félbe, közben pedig szemkontaktust teremtek vele.-Amit én szerveztem meg, hiszen alig látod őket, szóval kérlek, ne keress több kifogást.-belefáradtam ebbe a témába, mert nem egyszer és nem kétszer volt már ez vita tárgya és mindig ugyanaz lett a vége.-Ehelyett inkább azzal törődj, hogy tiszta legyen a fejed, mikor indultok és vigyázz magadra, mert szükségem van rád és lesz is.-Jason válasz helyett újra magához szorít, amit én készségesen viszonzok. 

Conrad

A hajókorláton megtámaszkodva meredek az vízre ami körül vesz minket, messzebb a többiektől, közben pedig valami számomra ismeretlen szám üvölt a fülembe. Hirtelen valaki átöleli a derekam, ami miatt megugrok, a fülesemet pedig villámgyorsan tépem ki a fülemből. Halk nevetést szökik ki a mögöttem állóból, mire amennyire tudom hátrafordítom fejemet. 

-Mi újság?-kérdezem tőle, hiszen eddig a többiekkel volt elfoglalva ami természetesen nem baj, de furcsállom azt, hogy idejött hozzám.

-Ezt én is kérdezhetném tőled.-állát a vállamra támasztja, én pedig előre fordulok.-Mi baj van Hercegnő?-

-Semmi.-Conrad az oldalamba bök, amire felszisszenek.

-Ne hazudj.-

-Én nem hazudok, tényleg nincs semmi.-

-Akkor nem itt lennél, hanem a többiekkel és velem a hajó másik végében. Szóval?-sóhajtok. Nem akarom újra fárasztani a bajaimmal, amit az utóbbi időkben gyakran tettem, ami miatt úgy érzem mintha ő hanyagolva lenne. Ezért is lépek ki öleléséből, aztán megfordulok és a többiek felé kezdek sétálni, de Conrad megfogja a karomat.-[Név].-

-Nincsen baj.-mondom, miközben visszanézek rá.-Elengednél?-

-Én tettem valamit?-kérdezi szándékosan nem felelve az én kérdésemre, de ez eltörpül a megszólalása mellett. Felhúzom a szemöldökeimet, és értetlenül pislogok, majd szóra nyitom a számat.

-Dehogy.-

-Akkor?-ismerem Contadot és tudom, hogy úgy sem hagy addig békén, amíg el nem mondom mi a baj, így feladóan kifújom a levegőmet hosszasan, megelőzve, hogy a kapásból tönkrement idegrendszeremmel játszadozzon kíváncsiságával. 

-Csak a szokásos.-megvonom a vállamat, mintha semmiség lenne, mire a barátom fogja és a kezemnél fogva magához ránt. Úgy ölel meg, hogy közben felemel az ő magasságába, így nem ér le a lábam. Most is érzékelteti mennyivel kisebb vagyok nála.

-Megint ők?-

-Uhum.-a történetet már számtalanszor átbeszéltük Conraddal, és körülbelül a véleményét illetve tanácsait is elmondta ugyanennyiszer, de egyszerűen nem tudom elfogadni vagy felfogni. A családom több mint fele hátat fordított nekem azóta, ahogy Conraddal beszélőviszonyba kerültem. Sokszor hátba támadtak, és kikezdtek, ami teljesen tönkre tett lelkileg egy idő után. Anya, tesóm és Conrad voltak azok akik próbáltak lélekben megtartani engem, de voltak olyan mélypontjaim és rossz napjaim mikor egyszerűen nem engedtem azt, hogy ezt tegyék.

-Jaj te.-szól, közben hosszan kifújja levegőjét, arcát pedig nyakhajlatomba temeti. Akármennyire is rosszul érzem magamat, megmosolyogtat tette.-Mondtam már, hogy ne foglalkozz velük, próbáld elterelni a figyelmed másfelé.-

-Könnyű azt mondani.-megforgatom a szemeim, miközben beszélek.-Nem így megy ez.-

-Hát úgy nem is fog, ha teljesen antiszociáliskodsz itt nekem.-Conrad egy pillanatra elenged, de aztán fogja és menyasszonyi pózba vesz fel, elzárva a menekülési útvonalamat. Na nem mintha alapból, olyan sok helyre tudnék jelenesetben.

-Hé, tegyél le!-felnevetek, mire ő is így cselekszik és megrázza fejét ezért megcsapom gyengéden a mellkasát.-Komolyan beszélek!-

-Inkább kapaszkodj, nehogy leess.-pillant rám, majd tovább sétál egyenesen az újdonsült barátainkhoz, akik érdeklődve nézik végig az egész jelenetet, kivéve Julia, aki csak azzal nyugtat mindenkit, hogy nálunk ez a megszokott felállás.