— 5 évvel később —

Azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem. Lassan indulnunk kellett, de én még mindig csak a szétszórt játékokat szedtem össze, közben pedig vissza-visszarohantam a konyhába, hogy megnézzem nem égett-e le a rántás.

- Pa! Minjae elvette a piros ceruzámat! – jött ide hisztizve Minho, én pedig a háta mögé néztem, ahol a testvére lépkedett be, kezében pedig nem egy piros, hanem egy kék ceruza volt.

- Kincsem, két piros van, ha elveszi az egyiket, akkor ott a másik. – sóhajtottam, s kavartam ismét egyet az ételen, majd az órára pillantottam. Hamarosan Jungkook is hazaér. Gyorsan eszünk és mehetünk is.

- De nekem a másik kell! Az nagyobb és mivel fogom lerajzolni a papagájt? A kicsivel már nem tudom, mert én már nagyfiú vagyok! – kontrázott, én pedig elnevettem magam.

- Igazad van, ne haragudj. – tettem le a fakanalat, s guggoltam le a csöppséghez, bár már jócskán a combom közepéig értek. Sőt, lassan a csípőmet érte a fejük teteje. Az már biztos, hogy mindketten olyan benga állatok lesznek, mint az apjuk. – De ne veszekedjetek, jó? – simítottam meg Minho fekete hajacskáját, de ő továbbra is duzzogott.

- Odaadom neked, csak ne hisztizz! – mondta Minjae, bár ezzel kicsit sem javított a helyzeten, ugyanis a testvére azonnal felcsattant.

- Én nem hisztizek, azt te szoktál! Milyen példát mutatsz majd Jungsooknak?! – kérte számon, én pedig a fejemet ráztam hitetlenségemben.

Kétségkívül a ház egy pillanatra sem csendesedik, mióta ők megszülettek. Az ikrek egy perc nyugtot sem hagynak nekem.

Minjae kis szoros, okos fiúcska, az oviban is folyamatosan dicséri őt az óvónénije, viszont Minho... Ő is okos és szorgos, de hamar bajba kerül, s abba rendszerint magával rántja a testvérét is. Gyakorlatilag egyformák, az egyetlen különbség, hogy Minho örökölte az apjától az anyajegyet az alsó ajka alatt, míg Minjae nem.

Már most alfás vonásaik vannak. Bátrak, aktívak és erősebbek is, mint a csoporttársaik. Várható volt, hiszen Jungkook családja tisztavérű, ő maga is az. Már évszázadok óta nem volt omega köztük, én vagyok az első, éppen ezért a kölyök sem tisztavérűek, ám erős alfa géneket örököltek. Előre félek, mert tizenévesen ezek engem felhajítanak a holdra...

Arra kaptam fel a fejem, hogy a két fiú veszekedni kezd, s már majdnem egymásnak is rontottak vöröslő szemekkel, de ekkor közbeléptem. Most rajtam volt a sor, hogy felcsattanjak.

- Jeon Minjae és Jeon Minho! – hívtam őket teljes nevükön, mire lefagytak, s meghúzták magukat. – Ne veszekedjetek már mindenen! Apátok hamarosan hazaér és elmondom, hogy milyen rosszak voltatok! Tessék szépen visszarakni a helyükre a játékokat és kibékülni, mert másképp nem megyünk el az állatkertbe! – hoztam a szigorúbb formámat.

Sosem szerettem ilyen lenni, de néha muszáj voltam kicsit megemelni a hangomat. A két lurkó aligha hallgat valakire. Szerencsére én kivételt élvezek, akárcsak az apja, vagy a nagyszülei, de Jihyenél ördögök. Legalább is a nővérem elmondása szerint. Szeret vigyázni rájuk, már csak azért is, mert ha valamit összetörnek, akkor mi kedvesen kifizetjük neki. Még jól is jár velük, de kell hozzájuk egy idegrendszer, az biztos.

Jó testvérek, mert nagyon szeretik egymást, s ha az egyiknek szüksége van valamire, a másik biztosan ott lesz mellette, csupán, mint minden családban és testvér között, itt is vannak viták. Főképp játékokon, vagy jelen esetben egy színes ceruzán.

A fiúk nagy szemekkel néztek rám, majd egymásra. Egyet bólintottak, s közösen indultak el felém, hogy egyik az egyik lábamat, másik pedig a másikat ölelgesse.

- Bocsánat, Pa! – mondta bűnbánóan Minjae.

- Többet nem veszekszünk. – helyeselt Minho. – És fel is takarítunk.

- Igen! – bólogatott hevesen a testvére, én pedig csak elmosolyodtam, s leguggoltam hozzájuk ismét.

- Helyes. Nem szép dolog vitázni, főleg nem családban. Mi lesz, ha itt lesz a hugica? Vele is veszekedni fogtok? Két nagyfiúnak meg kell tanulnia csendben elrendezni a dolgokat és megbeszélni ahelyett, hogy kiabálnátok.

- Nem fogunk kiabálni, becsszó! – mondta Minjae.

- Sosem veszekszünk majd Jungsookkal! – bólogatott Minho, én pedig elmosolyodtam, miután egymás felé mutatták a kisujjukat, hogy ezzel jelezzék; kibékültek. – Minjae, én pakolok a nappaliban, te pedig a folyosón, jó?

- Jó! – engedett el, s közösen futottak, hogy mindent elrendezzenek, mielőtt Jungkook hazaérne.

Csak kuncogva néztem, ahogy ide-oda rohangálnak. Biztos voltam benne, hogy mindent csak behajítanak a szobájukba, nem pedig elrakják azt a helyére, de nem baj, ezt már én is elrendezem. Legalább lefoglalja őket valami. Nehéz terhesen két örökmozgó alfa-palántára vigyázni. A hatodik hónapban járok, de már most eszméletlen fáradtnak érzem magam, s lassacskán mozgásképtelennek. Pedig velük sokkal nagyobb pocakom is volt, s kevésbé jó terhességem. Jungsook jól viselkedik ott bent, semmi gond nincs vele, azon kívül, hogy örömmel mozgolódik és sokat járok pisilni.

A bejárattól kulcszörgést hallottam. Nem sokkal ezután ki is nyílt a fehér falap, a szívem pedig még ennyi idő után is nagyot dobbant, mikor megláttam belépni a férfit. Felcsillantak a szemei, amikor kiszúrt, s mosolyogva indult el felém. Közben én a pultba kapaszkodva próbáltam felkelni a földről, mert ez nem volt olyan könnyű, mint amilyennek látszott.

- Mit keresel te a földön? – kérdezte kuncogva, s azonnal segített nekem talpra állni. – Szia pici. – adott egy csókocskát a számra, én pedig elmosolyodtam erre. Főleg, hogy meghallottam, ahogy az ikrek, az apjuk hangját érzékelve, lerohannak a lépcsőn.

- Óvatosan, nehogy leessetek! – szóltam rájuk, de kétlem, hogy bármit is foglalkoztak volna ezzel. Egyből mindkettő Jungkookhoz rohant, aki fel is kapta az elsőnek befutó Minhot.

- Akkor ma te vagy a nyertes! – mosolygott rá.

- Hamarabb meghallottalak, apa! – mondta büszkén, s még ki is húzta magát, ám amikor meglátta a lent lihegő testvérét, a kezét nyújtotta felé.

- Várjatok, sózsákok, ez nem olyan könnyű. – guggolt le Jungkook, hogy a másikat is valahogy felvegye, én pedig elnevette magam.

- Nehogy kirepedjen a nadrágja, doktor úr! – szóltam rá, mire ő is elnevette magát.

- Még kibírja. – vágta rá Minjae. – Ha Jungsook itt lesz, apa őt fogja felemelni.

- Nem, akkor én fogom felemelni Jungsookot, mert én is orvos leszek, mint apa és megmentem mindenki életét! – bólogatott Minho.

- De én is életet mentek majd, mert tűzoltó leszek és nagy autót fogok vezetni és még nínózni is! – mesélte.

- Jól van, Dr Jeon Minho és Jeon Minjae tűzoltó. – tette le őket az apjuk. – Akkor csináljátok, amit Pa mond nektek, viselkedjetek és pakoljatok össze. Látom ám azt a kisautót a kanapé mögött. Minho, te voltál az, igaz? – kérdezte, mire a fiú csak hatalmas mosolyt ejtett, amiért rajtakapták. Nem bírtam megállni, olyan édes volt, lehajoltam, s megpusziltam őt. – Nyomás pakolni, srácok, mert nem lesz idő megnézni az oroszlánt és a papagájokat. – nézett az órájára, ezzel pedig a két fiú szuper sebességgel futott, hogy minden rájuk sózott házimunkát elvégezzenek. – Végre picit kettesben. – lépett elém. – Jobban mondva, hármasban. – simított a kerek pocakomra, s hajolt le, hogy nyomjon rá egy puszit. – Szia Jungsook, itthon van apa is. – mondta, de mikor ismét odaérintette az ajkait, a pici pont rúgott egyet. Azonnal kitört belőlem a nevetést. – Konkrétan lerúgta a fejemet! – hahotázott az alfa.

- Meg is érdemled! Itthon hagytál velük. – ráztam a fejem szórakozottan, de ő is tudta, hogy abszolút nem bánom, mert nagyon szeretek velük lenni, még akkor is, ha néha kicsit rendetlenebbek. Gyerekek, had játszanak, amíg van rá lehetőségük. – Hogy ment a munka, Dr Jeon Jungkook főorvos úr? – igazgattam meg a nyakkendőjét, ő pedig kifújt egy adag levegőt.

Amióta ő lett a főorvos, nagyon sok dolga akadt, de tény, hogy nem is kell annyit bent lennie a kórházban. A beosztottjai csinálnak mindent, ő már nem rendel, csak minden csütörtökön, miután lemegy a nagyvizit.

Büszke voltam rá, amiért egy ilyen szép pozícióba került, bár kétségtelenül megérdemelte. Nagyon sokat dolgozott, tudom, hiszen végig mellette voltam. Ám így, hogy kicsit többet lehet otthon, megérte. Hiszen mi mindig várjuk őt haza, a fiúk, én, s hamarosan a kislányunk is.

Még a cigarettázásról is leszokott. Mondjuk már az ikrek alatt sem szívta, legalább is nem akkor, amikor én a közelében voltam. Tudom, hogy sok stressz éri, így a munkahelyén az arra kijelölt helyen leáll dohányozni, de egy ideje már abszolút nem költött erre a káros bűzrúdra egy vasat sem.

Még mindig hihetetlen az egész, ami velem történik. Az, hogy így alakult az életem. Jobban mondva... Hogy ennyire szépen. Annyira borzalmasnak tűnt, de mára az egész ellentéte. Csodálatos a jelen, s ezért is gondolom azt, hogy bármi is volt régen, teljességgel megérte a szenvedést.

Nézz hátra, hogy lásd, honnan jöttél. De ne állj meg, s ne lépj vissza, mert ott tudod, hogy melyek azok az árnykarok, amik átölelnek, s marasztalnak, fojtogatnak, s végül megölnek. Tudod, hogy milyen kilátástalan a helyzet. Viszont előtted még felvillanhat a remény halovány sugara.

Vezéreljen a bizonytalanságba a tudatlanság, légy merész, s találd meg azt a végtelenül őszintén mosolygó énedet, aki az élet csatája előtt voltál.

A páromra néztem, amint a fiúk ismét a lábát ölelgetik, s eldicsekednek azzal, hogy milyen ügyesen elpakoltak, hogy veszekedtek, de kibékültek és ők már nagyfiúkként tudják kezelni a helyzeteket. Jungkook mindeközben mosolyogva hallgatta őket, olykor-olykor pedig rám pillantott.

Jól az emlékezetembe véstem ezt a pillanatot. A felfelé görbülő ajkakat, az önfeledt kacagásokat, az otthon édes illatát. A tudatát annak, hogy van egy család, amit mi alkottunk. S a férfit, akinek mindezt köszönhettem, akiben megbízhattam, aki megmutatta; bármi is történt régen, ha folytatod az utadat az ösvényen, egyszer lesz valaki, aki melletted, a kezedet fogva segít végig minden akadályon.

Kérlek, hadd mondhassam el még újra, utoljára; köszönöm, hogy az életemnél is jobban szerethetlek.

▫️➰➰➰▫️

✖️✖️✖️

▫️➰➰➰▫️
📌vége📌
▫️➰➰➰▫️

✖️✖️✖️

▫️➰➰➰▫️