6-03
Mert van, mikor a terv csupán felvetés marad, egy lehetőség, egy olyan út, melyet mi építünk fel. Amihez mi hordjuk az anyagot, vagy dolgozunk rajta hajnaltól a következő éjszakáig pihenést nem ismerve. Viszont az elhatározás, a gondolatfoszlány nem jelentheti a jövőt. Nem határozhatja meg a lépést. A mondat, melyet kimondunk, változhat. A pont helyett lehet vessző, könnyen átírható írásjel. Egy ilyen egyszerű, s látszólag befejezett dolgot tehetünk mégsem azzá. Sőt, ez nem is rajtunk múlik. Az elv lehet az első pont, melyet egy ismeretlen kéz átalakít. Az eredeti pedig csupán egy rész lesz, egy részlet. Valami, aminek a vége nem általunk formált betűkből íródik. S hogy tetszik-e nekünk a befejezés? Befejezés...
Tompán hallottam mindent, s mintha a körülöttem történő dolgokat belassították volna. Mint aki részeg, vagy csak nagyon beteg. Hallottam a saját szívverésem, éreztem a pulzálást a halántékomon, még a két karomban is. A légzésem egyenletlen volt, s bár belül ordítottam, egy hang sem jött ki a torkomon. A testem egyszerűen... Lezsibbadt.
Úgy éreztem magam, mint aki lebénult. Nem tudtam mozogni, s mikor az alfa lekapta rólam Jongsut, egyszerűen csak eldőltem. Changbin futott ide. Láttam, hogy mozog a szája, de ő is... Mintha néma lenne, vagy csupán én lennék süket. Azt sem éreztem, amikor a karomra fogott, csupán láttam elmosódott alakját, amint felém nyúl. Tátogott. Changbin... Felvette felem a szemkontaktust, de csak némán próbált nekem mondani valamit, viszont semmit nem értettem. Annyira homályosan láttam, hogy semmit se tudtam kivenni belőle.
Nem volt bent a kontaktlencsém. Nincs rajtam a szemüvegem. Biztosan... Biztosan a közelben lehetett.
Hol hagyhattam? Miért... Miért nincs rajtam?
Oldalra pillantottam.
Nem mozog a kezem. Csak... Látni akarok. Egy picit élesebben. Hisz szemüveges vagyok.
Egy foltot láttam. Néhány homályos pálcát. Megtaláltam. A földön volt.
Hogy került a földre? Az orromon a helye. Ha lehajolok se csúszik le, pedig nincs nagy nózim. Érte akarok nyúlni. Fel akarom venni, hogy lássak. Látni akarok, de tulajdonképpen mit is...? Mi is... Történik körülöttem?
Ennyire rossz sosem volt a látásom. Hogy ne tudjam kicsit se kivenni a vonásokat. Hogy ne legyen arca az embernek. Se közelre, se távolra nem láttam. Mi történt velem?
Hirtelen kezdett sípolni a fülem, rettentő hangosan, annyira, hogy késztetést éreztem, hogy odakapjam mindkét kezem. Olyan volt az egész, mint egy külső hanghatás, mint mikor rossz a mikrofon egy iskolai előadáson, s a hangszóróból az az idegesítő hang szól, amire mindenki érzékeny. Ez most sokkal erősebb volt. Annyira, hogy az átmeneti bénulásomból felébredve mozdítottam meg a karjaimat. Ám ekkor, mintha végigfutott volna rajtam az áram.
A testem égni kezdett, a nyakon lévő sebhely fájt, s olyan volt, mintha minden csontomat ripityára törték volna. A mellkasom nyomott volt, a hátamon mintha mázsás súlyok lettek volna, akárcsak a vállaimon. A talpamban éreztem a szívem heves, s erőteljes dobbanását. Mintha a pokol tüzén égettek volna.
Felordítottam a fájdalomtól, s kapkodni kezdtem a levegő után, hiszen a tüdőm szúrt, égetett, a torkom pedig száraz volt, s hiába volt nyáltermelésem, az csupán kifolyt a szám szélén, s a padlóra csöppent. Nem tudtam nyelni, szinte fulladoztam.
- Jungkook! – kiáltott Changbin erőteljes hangjával, s próbált lefogni, hiszen én vergődni kezdtem a fájdalom miatt. A fejemet ide-oda mozgattam, miközben kezeimmel egyszerre próbáltam a sípoló hangot eltüntetni, s közben a hajamat tépni, hiszen folyamatosan összerándultak az izmaim. Mintha rohamom lenne, mégis az egésznek tudatában lennék, s minden pillanata mélyen az elmémbe vésődne. – Yunho, állítsd le, mert megöli! – szólt rá. – Jimin, Jimin, hallasz engem? – fogott a vállamra, de én csak összehúztam magam, s eleve sebes ajkaimat haraptam kínomban.
- Jungkook, állj le! Tudom, hogy iszonyatosan dühös vagy, de Jimin fontosabb, mint a vérszomjad! – próbálta a fogorvos lefogni a tisztavérűt. – Ha összeköttetésben vannak, minden fájdalmát érezni fogja. Ha megölöd, ő is sérül, érted? Ismered a törvényeket és a jelölést is. – sikerült végre lerángatnia őt, s lefognia hátulról. – Nincs magánál, Jungkook, hallod? – próbálta lenyugtatni.
Jungkook megpróbálta megölni Jongsut? Hiszen ő... Megharapott. Nem teheti, mert akkor...!
- Ne tedd! – kiáltottam lihegve, amivel magamra vontam a figyelmet. – N... Nem ölheted meg. Akkor... Te kerülsz... Az ellent mondd a szabályoknak. – remegtem, s halkult a hangom. A fejem majd' szétment a méreg miatt, ami egyre jobban kebelezte be a testem. -Kérlek... Ne tedd. – kezdtek patakokban ömleni a könnyeim. – Ne hagyj magamra, Jungkook. – sírtam fel, s a fájdalom miatt hátradöntöttem a fejem, s egyszerűen eldőltem volna, ha Changbin nem kap utánam, s húz vissza. – N... Ne engedd neki, hogy hülyeséget csináljon, kérlek.
- Orvoshoz kell vinnünk. – nézett a másik kettőre. – Talán még... Még van remény.
- Megharapta őt, Changbin. – remegett Jungkook hangja is, s hajtotta le a fejét. – Elkéstem...
- Te vagy az orvos, Jeon! Kell lennie valami megoldásnak. – kapta elő a telefonját, s kezdett hívni valakit. Az illető hamar felvette, a férfi pedig azonnal beszélni kezdett. – Megvan neked Jimin apjának a száma? Vagy az anyjáé? Teljesen mindegy, csak értesítsük Dr Parkot. – mondta, én pedig halkan érzékeltem Felix mély, s aggódással teli hangját. – Majd elmondom, de most sürgősen kell. És az is, hogy azonnal menjen a kórházba, ha nincs ott.
- Nem érzem Jongsu szagát... Nagyon halvány. – motyogta Yunho, s mikor biztonságosnak gondolta a helyzetet, elengedte Jungkookot is, aki egyből hozzám lépkedett, s számtalanszor bocsánatot kért, miközben a kezemre fogott. Ám erre a kijelentésre a tisztavérű a levegőbe szippantott, majd a szemeimbe nézett. Alig láttam őt, ezúttal viszont a könnyeim miatt volt fátyolos a tekintetem.
- Nem akarok az övé lenni. – remegett a hangom, s bújtam hozzá, bármennyire is volt most fájdalmas a mozgás. Ha többé nem lesz lehetőségem erre... Akkor ki akarom élvezni az utolsó pillanatot. – Nem akarok vele lenni, Jungkook. Én... – szipogtam, s nyúltam az arcához, amit óvatosan simítottam meg, ügyelve arra, hogyha ismét rángógörcsöm lenne, akkor ne sértsem meg őt. – Én téged szeretlek.
- Annyira sajnálom, pici. – remegett a hangja a férfinak, s egy mély levegővétel után, melyet szaggatottan fújt ki, a tenyeremre nyomta ajkait. – Annyira, de annyira sajnálom, hogy nem értem ide időben. – engedett ki egy nagy, sós könnycseppet. Egy halovány mosolyt ejtettem, s ismét arcára vezetve a kezemet letöröltem azt.
- Egy tisztavérű megengedheti magának, hogy sírjon? – kérdeztem halkan, ami az ő arcára is mosolyt csalt. Le is hajtotta a fejét, viszont ennek ellenére láttam, s éreztem is, hogy több, s több csepp buggyan ki csodaszép, egy világot magában rejtő szemeiből.
Egy olyan világot, ahol voltam valaki. Ahol dönthettem, ahol önállóan sétálhattam. S ahol ő mellettem volt, végigkísérte az utamat a kezemet fogva, dicsérve engem.
Ahol én nem omega voltam, ő pedig nem alfa. Ahol emberek lehettünk, egyenlőek, rangtól és születéstől függetlenek. S ahol ő az enyém volt, én az övé, a világ pedig, melyet közösen tarthattunk a tenyerünkben; csak a miénk.
Tompán hallottam ezek után mindent. Ismét érzéketlenné váltam, s bár égett a testem, mégsem tudtam mozdulni. Tudatomnál voltam, folyamatosan nézelődtem, viszont minden csupán képekben maradt meg. Minden, ami ezek után történt, nem volt más, mint egy összevágott film, vagy egy lapjait tépett könyv.
Mondat, amit a felénél lezártak.
Kocsiba tettek, s sietősen mentünk valahova. Izzadtam, mégis majd' halálra fagytam. Vacogtam, még úgy is, hogy Yunhonak dőltem, s az alfa ölelt engem. Egy pokrócot is terített rám, amit a csomagtartóból vettek elő, ám nem segített.
Néha hallottam a kocsi kürtjét, s a motor hangját. Egyszer sem álltunk meg. Az úton ide-oda dőltem, ahogy Jungkook minden szabályt megszegve sietett valahova. De azt már nem tudtam, hogy merre megyünk.
Álmos voltam, rettentően elfáradtam, hiszen... Sokat dolgoztam ma. Takarítottam egész nap. A lakásomat. Én... Csak aludni szerettem volna egy jót, hogy utópiában járva meggyógyuljak, egy olyan helyen legyek, ahol nincsenek fájdalmak, s ahol a rút valóság nem több egy rémtörténetnél. Valamivel, amivel a kicsiket ijesztik meg, s amitől én is távol szeretném tartani magam.
A szemeimet bántották a fehér fények. Az ágy, amire felfektettek kényelmetlen volt. A takarót levették rólam. Apa arcát láttam meg, körülötte sok-sok nővérrel, s Jungkook is ott volt. Velünk együtt futott. Csak őt tudtam nézni. Csak őt. Hiába volt ott apa, mégis úgy éreztem, hogy az alfa az, aki megvédhet. Hiszen a lunám hozzá kötődött. Ragaszkodott hozzá foggal-körömmel, még akkor is, ha arra készültek, hogy láncot kötnek nyaka köré.
Egy szobába értünk, ahol apa a fejemet elfordítva kezdte vizsgálni a harapásnyomot a nyakamon, s szippantott egyet a levegőbe. A nővérkék fel-alá szaladgáltak, állványt hoztak be, s felakasztották az infúziót. Közben üvegcsékből injektáltak ki valamit, hogy azt később beadják nekem.
Hevesen véve a levegőt pillantottam ismét a két orvosra.
- A méreg nagyon lassan halad, ezért szenved ennyire. Nem tudta befejezni, amit elkezdett, kicsi mennyiség került a szervezetébe, de ha hagyjuk, akkor szépen eléri a hatást. – mondta apa, Jungkook pedig a hajába túrt.
- Hogy lehet megakadályozni? – kérdezte. Apa elgondolkodott, s pár másodperc után nézett csak a férfira.
- Nem biztos, hogy ez működik.
- Megpróbálok mindent, ami segíthet. Ha nem biztos, akkor ideje megnézni, hogy jó-e a hipotézis. – nézett rendíthetetlenül Dr Parkra, aki csupán bólintott egyet.
- Talán... Talán egy nagyobb adag méreg dominánsként megölheti a másikat. Nem fejezte be. Csak elkezdte injektálni a mérgét. De te... Te befejezheted. Nem tudom, hogy működhet-e, ez csupán egy feltevés, de...
- Próbáld meg. – szólaltam meg, mire mindketten felém kapták a fejüket. – Csináld, Jungkook. – néztem az alfára, s fogtam a kezére, ami közelebb volt hozzám, s el is értem. – Kérlek...
Jungkook lágyan nézett a szemeimbe. Enyhén nyitott ajkait összezárta, láthatóan nyelt egyet, hiszen ádámcsutkája fel, s le mozgott, majd megkomolyodva bólintott egyet. Apa intett a nővéreknek, akik bár furcsállták a helyzetet, nem szóltak közbe, csupán mindent, ami a kezükben volt, letették, s szépen kivonultak. Dr Park volt már csak rajtunk kívül. A tisztavérű vállára fogott.
- Nem tudom, hogy mennyi esély van arra, hogy sikerül... De ments meg őt, Jungkook. – paskolta meg a lapockáját, s magunkra hagyott minket.
A férfi felém fordult, s a homlokomra nyomott egy csókot, amit én csak lehunyt szemekkel élveztem. Annyira jól esett, hogy ilyen gyengéd velem. Hogy a legerősebb úgy bánik velem, mint egy porcelánnal, egy értékkel. Lehetnék a szemében senki, de...
- A mindenem vagy, ugye tudod? – kérdezte suttogva, s homlokomból kitűrt pár kósza tincset, hideg ujjbegyeivel megsimította felhevült bőrömet. Az egész... Rosszabb volt, mint egy heat. Ezerszer rosszabb. – Meg akartam várni, hogy te is készen állj arra, hogy megjelöljelek. Mert ez a te döntésed, a te életed és én...
- Már egy ideje... Gondolkoztam ezen. – suttogtam, hiszen úgyis hallja. Csak ketten voltunk bent. Erre felkapta a fejét, s most rajtam volt a sor, hogy kisimítsak néhány sötét tincset, melyek azokat a csodálatos szemeket takarták. – Persze egy romantikus este keretében szerettem volna az egészet, de... – kuncogtam az abszurd helyzeten. – De ez is megteszi, csak... Csak te legyél az alfám. – cirógattam az arcát, s néztem mélyen 'világába.
- Meg foglak védeni. Mindentől és mindenkitől. – hajolt közelebb, hogy homlokát az enyémnek döntse. – Megígérem, kedvesem. – adott egy óvatos, de érzelmes csókot forró, s sebes ajkaimra, hogy aztán lassan elváljon tőlem.
Nagyot nyeltem, s hagytam, hogy felültessen. Átölelt, fejét vállamba fúrva, míg én remegő kezemmel tarkójánál lévő hajába túrtam, s azt kezdtem cirógatni. Finom puszikat hagyott rajtam, egészen a kezdetleges jelölésig, én pedig próbáltam annyira oldalra dönteni a fejem, amennyire csak tudtam, hiszen rettenetes fájdalmam volt az ilyesfajta mozdulatoknál. Csupán annyit akartam, hogy jobban hozzáférjen.
Jungkook forró nyelvével szántott végig a seben, mely közel volt a vállamhoz. Valahol a nyakam, s aközött lehetett a harapásnyom. Ezek után kedves csókot nyomott rá, s éreztem, amint aloe vera illata erősebb lesz. Bocsánatot kért, ugyanis most fájdalmat fog okozni nekem, de én nem bántam. Nem volt baj, ha miatta éltem át a kínok kínját. Elvégre, amíg mellette lehetek, addig nem lehetett semmi bajom.
- Nagyon szeretlek, pici. Az életemnél is jobban. – suttogta.
- Én is téged, Jungkook. – motyogtam. – Én is téged...
Iszonyatos fájdalom hasított végig a testemen. Ahogy Jungkook hosszú, éles szemfogait a más megkezdett sebbe helyezte, s tovább szaggatta a bőrömet, azt hittem, hogy elér a vég. A mérge, amit injektálni kezdett sokkal jobban égette a testemet, s hiába akartam ezt, sírva szorítottam az alfa vállára. Néma sikolyra nyitottam ajkaimat, s akarva-akaratlanul kezdtem mocorogni. A torkomat mintha elszorította volna valami. Nem kaptam levegőt, mindenem égett, a fejemtől kezdve a lábujjaimig minden. Olyan volt, mintha elevenen égettek volna el.
- J... Jung...Kookh. – lihegtem. – E... Ez nagyon fáj. – beszéltem szinte már tudatomon kívül, hiszen ahogy a méreg bekebelezte a testem, sokkal gyorsabban, mint Kang Jongsué, úgy éreztem, hogy kihúzzák a lábaim alól a szőnyeget, én pedig zuhanni kezdek a sötét semmibe. – Ez fáj, Jungkook. F... Fáj. – kezdtem remegni, de ő csupán körém fonta a karjait, s nem eresztett, akárhogy sírtam. Hiszen neki nem fájt, ő nem érezte azt, amit én. Nem élte át.
S ekkor... Felhevült bőrömön megéreztem valamit. Jungkook orrán, s álla hegyén a könnyei szépen lassan, súlyuk miatt lecsöppentek. Minden mozgásomat abbahagytam.
Nem fájt neki fizikailag. Nem érezte azt, amit én. Viszont mélyen belül, a lelke, ő maga, s a farkasa ordított a kíntól. Azért, mert én gyötrődtem.
A farkasa... Éreztem őt. Hallottam, hangját a távolból, amint a nevemen szólít. Ahogy közelebb, s közelebb ér hozzám, hallottam lépteinek erősödő zaját, ütemes koppanását. S a sötétségben, ahol azt hittem, hogy egyedül vagyok, a kezét nyújtja. Rubintjaival engem néz, s talán ijesztőnek tűnhet elsőre, valójában nem az.
A vörös nem mindig a vér, a harag, a háború, a bajjóslat vagy a veszély és halál jelképe. Az életet is jelentheti. S számomra pontosan ezzel bírt. Az újrakezdéssel, újjászületés, a lét reneszánsza. Egy esélyt, s egy jobbot, ami képes felhúzni, ami képes megmenteni. Amit, ha elfogadok, soha el nem engedek. S tudom, hogy ő hűen fogja tartani kezét várva rám, hogy összefűzzem ujjainkat, akárcsak sorsunkat. Hogy amikor felkelek a földről, láthassam, milyen is a napvilág valójában.
Remegve nyúltam felé, s mikor összeérintettem ujjainkat, ő csupán elmosolyodott, s ennyit mondott; végre személyesen is találkoztunk.
Mert a farkas lehet vad, vérengző vadállat, melytől mindenki ódzkodik. Ám sosem tudtuk, hogy miért ilyet. Feltenni kérdéseinket nem tettük. Hagyjuk, hogy a látszat megtévesszen, s a vörös tekintet, a bajjóslat legyen az, a saját félelmünk, mely eltakarja a szemünket, s nem láthatjuk a valóságot. Elképzelhetjük a napot az égen, a felhőket, a madarakat, hiszen az emberi fantázia végtelen útvesztő, melynek minden alternatíváját megjárhatjuk. Lehet az a hatalmas csillag kék, zöld, vagy akár lila színű is. Az égre, s mindenre ez vonatkozik. Viszont mindez egy képzet, az agy szüleménye, ami csak óvni akar minket. Viszont mi van akkor, ha az agy az, ami tévedett, s a félelmet előidézve próbál minket meggátolni a későbbi sérelmektől?
Néha szembe kell nézni velük. Néha látni kell a valóságot, kilépni utópiából, elhagyni a képzetet, s feltenni a kérdést; sosem akartál igazán bántani, igaz?
Soha, mert az életemnél is jobban szeretlek.
▫️➰➰➰▫️
Hello Sütikék! Huh, hát nem is tudom, hogy mit mondjak😅😅
Először is...
❗️NAGYON HAMAR ÉRKEZETT A FOLYTATÁS, HA NEM OLVASTAD AZ ELŐZŐT, AKKOR TEDD MEG, HOGY ÉRTSD, HOGY MI MIÉRT TÖRTÉNIK😌❗️
Másodszor;
3 órán át írtam szünet nélkül, beraktam egy sad playlistet és én végig bőgtemXD Elképzeltem szegény beteges Chimet és a reménytelenséget, ami körülöleli őt és a többieket🥺🥺🥺 Nyah, a szívem szakad meg értük):
De csak sikerült a jelölés😌 Nagyon sok helyen utánanéztem, s láttam, hogy van ilyen kezdetleges jelölés. Mint mondtam, az omegaverse világnak szigorú szabályai vannak, mégis könnyen megmunkálhatóak. Mindenki úgy építi a sztorit, ahogy szeretné. Én semmiképp sem akartam, hogy mindenki szomorúan távozzon a könyv végén, de gonosz módjára akartam egy kis izgulást vinni a történtekbe😌
A kezdetleges jelölés általában azoknál az alfáknál jellemző, akik ugyan tisztában vannak a másodlagos nemükkel, viszont még nem fejlődtek ki a hosszabb szemfogak, s azokban a méreg. Tehát, gyakorlatilag nem elég érett arra a fiatal alfa, hogy megjelöljön egy omegát, de úgymond lestoppolhatja. Ez is egy bizonyos kötelék, de közel sem olyan erős, mint egy rendes harapás. Ez tényleg a fiatal korosztály stip-stop kategóriája.
Ezt variáltam meg kicsit, mint láthattátok. Kang Jongsu megjelölte Jimint, de Jungkook időben közbelépett, így csak elkezdte a birtoklás folyamatát, amit Jungkook fejezett be, hála a kevés méregnek, amit épphogy sikerült a kicsi omegánkba injektálnia annak az ótvaros... khm😌 Szóval, a lényeg az, hogy Jungkook a több méreg miatt még időben megjelölhette Jimint🥺
Megnyugodott a kis lelketek?🥺 Nagyon goni voltam?🥺👉👈 Bocsánat🥺
Csak, hogy tudjátok, szeretlek titeket🥰🥰🥰
Hogy vagytok?♥️♥️♥️
Insta: wattpad.sankook
Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^
xoxo: SanKook
Bạn đang đọc truyện trên: Truyen247.Pro