Semmiképp sem szerettük volna anyát és mamát egy szállodába küldeni, úgyhogy felajánlottuk nekik, hogy legyenek nálunk nyugodtan. Jungkook kiderítette azt, hogy Dr Park Jun milyen időbeosztásban dolgozik. Szerencsénk volt, hiszen hétfőn rendel, viszont csak délután 3-tól. Ez nekünk nem lenne gond, hiszen mi egész nap ott vagyunk és szorgalmasan rendelünk, ám anya rég nem járt Szöulban, a tömegközlekedés pedig számára egy rejtély, amit akárhogy magyarázok, nem érti meg. Leginkább azért, mert mindenből túl sok dolog van és túl sok variáns van arra, hogy eljusson egyik pontból a másikba.

A legegyszerűbb az volt, ha Jihye eljön értük, ugyanis a nővérem jelenleg nem dolgozott, szabadságon volt, jogosítványa pedig van. Mondjuk én nem szívesen ülök be mellé, sőt, még egyszer se tettem meg, pedig már legalább fél éve, hogy átment a forgalmi vizsgáján. Hallottam Seojoontól, hogy nem a legjobb, mert túlságosan siet. Parkolni például egyáltalán nem tud, s egy jó ideig eltotyog a parkolóban, mire sikerül úgy megállnia, hogy a mellette lévő legalább el tudjon menni a két jármű között.

Majd őt is értesítenem kell ezekről, s mihelyt hazaérünk, ezt meg is fogom tenni. Tudom, hogy ráér, mert a kicsiket hétfőn lerakja oviba és iskolába is, neki pedig onnantól kezdve semmi dolga. Talán a főzés, de szerintem nem halnak bele abba, ha rendelnek valamit ezen az egy napon. Hyun úgyis rágta a fülemet, hogy veszek-e neki pizzát, mert ő azt nagyon szereti, főleg, ha van rajta sok sajt és az nyúlik is. Én a vajszívemmel meg is tettem volna szívesen, viszont az anyja nem engedte, s utólag igazat is adok neki. Túl sok ételt készítettünk, pazarolni nem akartuk, úgyhogy majd máskor eszik pizzát.

Szegény mama azt sem tudta, hogy merre megyünk, de nagyon jól érezte magát. Úgy érezte, mintha egy igazi felfedező lenne, pedig csak a fővárosba hoztuk be, de őt még ez is lenyűgözte. Busan sem kicsi, sőt, hatalmas, ugyanis nagyobb terület, mint Szöul, de ők nem gyakran jártak a városközpontba, mi pedig kénytelenek vagyunk áthaladni azon. Az esti fények pedig csak jobban hozzátesznek a hangulathoz.

Jungkookkal mindig a parkolóban hagyjuk a kocsit, sosem féltettük a járművet, mert sok helyen be van kamerázva, tehát nem kellett attól tartani, hogy ellopják, ha pedig mégis, akkor volt benne valami beépített kütyü, amivel nyomon tudta követni azt, hogy merre ment. Úgyhogy először az álló autóhoz mentünk, hogy beszállhassunk és elinduljunk közösen haza.

- Hogy nézett ki? – kérdezte anya, hátul, s ahogy megláttam a szemeit a visszapillantó tükörből, a remény sugara megcsillant íriszeiben. Az elhaló most feltámadt, s a lelke is mintha felgyógyult volna.

Elmosolyodtam a kérdésén, s visszaemlékeztem a doktorra, hogy megfelelően körülírjam őt válaszomban.

- Szétszórt volt. – mondtam. – Amikor először láttam, akkor kócos volt, megőszült és néhány helyen már kopaszodott is. – ingattam a fejem. – De jól tartja magát.

- Tehát eszik rendesen. – sóhajtott anya megkönnyebbülten, nekem pedig egy pillanatra összeszorult a szívem.

Talán eddig bele se gondoltam igazán, hogy mennyire rossz lehetett neki elveszíteni apánkat. Teljes bizonytalanságban élt azzal kapcsolatban, hogy vajon mi lehetett a kedvesével. Hogy él-e, van-e valaki mellette, evett-e rendesen?

Jungkookra pillantottam, s csak hálálkodni tudtam abban a pillanatban, hogy minket nem fenyeget az a veszély, hogy lelépjen. Legalább is nagyon remélem, mert talán anya elengedte őt, de én biztosan foggal-körömmel ragaszkodnék hozzá.

Az alfa biztosan észrevehette, hogy valami érzékenyen érintett, hiszen kezét a combomra tette, s kicsit meg is szorította azt, hogy jelezze, ő itt van mellettem, s bármit is forgatok a fejemben, ami miatt ilyen lett a hangulatom, ő megvéd még a saját démonjaimtól is. Egy kissé nyugodtabban fújtam ki a levegőt, s innentől, mintha minden rossz eltűnt volna, teljesen higgadtan tudtam folytatni a beszélgetést anyával, akinek be sem állt a szája apáról.

Még sosem hallottam ennyi információt az öregemről, s néhány dolog meglepett vele kapcsolatban. Köztük az is, hogy sosem volt jó tanuló, pedig megvolt hozzá az esze, sőt, a szülei nagyon hajtották őt – akiket én nem ismerek, tekintve, hogy apámról se tudtam semmit. Őt szimplán jobban érdekelte a barátnője, azaz anya. Egyértelmű volt mindkettőjük számára az, hogy ők társak, viszont, mivel fiatalok voltak, nem történt meg a jelölés, s azok után se, hogy Jihye és én megszülettünk.

Ahogy közeledtünk a házunk felé, bennem úgy indult el egy kisebb pánik, hogy nem hagytunk-e valamit elszórva a lakásban. Én mindig nagyon odafigyeltem a rendre, s Jungkook ez a páromra is igaz volt, viszont a legjobb pompájában akartam fogadni az újdonsült vendégeinket. Tudom, hogy anya úgyis odaszúrná, ha valami nincs a helyén, mindig is ilyen volt, kellemetlenségbe pedig nem akartam keverni magunkat. Lehet, hogy Jungkook figyelmen kívül hagyná, de engem akkor is zavarna, már csupán az, hogy nem vagyok képes elég tisztán tartani a házat.

Illetlenül én mentem előre, igaz, azt hazudtam, hogy azért, hogy feloltsam a villanyt és lássanak, amikor bejönnek, illetve az ajtó másik szárnyát is kinyitottam, hogy mamát be tudjuk tolni a kocsijával. Mondanom se kell, hatalmas megkönnyebbülés ért, amiért csillogott a lakás belülről, s nem csalódtam magamban, illetve a kisebb tisztaságmániámban. Ezt is anya verte belénk, elvégre hiába voltunk szegények, még nem kellett, hogy azoknak tűnjünk. Ettől függetlenül lehetett tisztaság bent, ha már új és korszerű dolgok nem.

Volt egy külön vendégszoba, s oda húztam fel nekik ágyneműt. Fogalmam se volt, hogy meddig terveztek maradni, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem éjszakát lesznek, tekintve, hogy anya bőröndöt hozott magával. Nem volt probléma, nem aggódtam miatta, hiszen engem nem zavart a jelenlétük. A ház elég nagy volt, s amíg mi az emeleten voltunk, addig őt lent. Így még egy kisebb magánéletünk is lehetett Jungkookkal.

Megmutattam, hogy hol a fürdőszoba, s ott tudnak mosakodni is. Szerencsére ott csak zuhanyzó volt, úgyhogy még a mamának se jelentett gondot. Őt már kicsit nehezebben cipeltük volna fel az emeletre, kivéve, ha Jungkook megoldja nekünk. Erős alfa, biztosan ment volna neki, efelől kétségem sincs.

Miután mindent elrendeztem, s egy telefont is megejtettem, ahol elmondtam a pontos tervet noonának, kicsit fáradtan mentem fel Jungkookhoz, aki helyettem is elkezdte kiválogatni a szennyesünket a táskáinkból. Le is ültem az ágyunkra, s egy fáradt sóhajt engedtem ki ajkaim közül.

- Az utóbbi napok nagyon... Eseménydúsak voltak. – mondtam, miután megtaláltam a megfelelő szót rá. – Nagyon fáradtnak érzem magam. Minden energiámnak oda, pedig ma még sokat is ettem. – jegyeztem meg egy halovány kuncogás kíséretében és elfeküdtem az ágyon, szemeimet pedig lehunytam.

- Valóban sok dolog történt. – helyeselt az alfa, s bár nem néztem rá, szinte láttam magam előtt, amint aprókat bólint fejével. – Annak pedig még mindig örülök, hogy végre láttalak egy normális adagot enni.

- Ennyire meglepő? – kérdeztem rá.

- Igen, ennyire. – éreztem, amint besüpped mellettem az ágy, hiszen a férfi felmászott rá. – Még a nővéred is meglepődött. – adott egy puszit az arcomra, én pedig elmosolyodtam.

- Akkor ezentúl többet fogok enni, jó? – döntöttem oldalra a fejem, hiszen az alfa óvatosan odafúrta az arcát, s lágy csókokat nyomott finom bőrömre, oldalamnál pedig feltűrte a felsőmet. – Jungkook... – simítottam a vállára, s nyitottam ki a szemeimet, hogy az ő bíborjaiba nézzek. – Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet... Anyámék lent vannak.

- Mi pedig fent, a hangszigetelés pedig jó. – mondta. – Elég messze vannak, hogy ne halljanak semmit. – adott ismét egy puszit az államra. – Baromira kívánlak, Jimin. Ígérem, hogy finom leszek. – próbált rávenni. – Jó? Akár irányíthatsz is, mit szólsz hozzá? Hm? – mosolygott, s bújt hozzám úgy, mint egy kiscica. Még egy nevetés is kiszaladt belőlem, ahogy ilyen gyermeki módon próbál rávenni arra, hogy rosszat tegyünk. – Ha lesznek saját babáink, akkor sem mondhatunk nemet a szexnek. Mi van, ha heatben leszel? Nem hagyhatlak szenvedni. – sorolta még mindig az érveket.

- Babáink? Honnan gondolod, hogy több lesz? – kérdeztem jókedvűen. Régen mindig nehezen beszéltem a terhességről, de most, hogy minden tud és teljes mértékben támogat, bármiről legyen szó, könnyedén hozom szóba én is, vagy válaszolok az ezzel kapcsolatos kérdésekre.

- Nem fogok megállni egynél, bébi. – mondta komolyan, belőlem pedig kiszakadt a nevetés. – Kell egy testvérpár. El akarom kényeztetni őket, ahogy téged.

- Elkényeztetés? Én főzök rád és mosom a koszos gatyáidat! – csíptem meg az oldalát, amit ő se bírt ki kacagás nélkül. – Ha lesznek gyerekeink, akkor én nem fogom hagyni, hogy elkényelmesedjenek. – állítottam töretlenül, s mellkasom előtt még a karjaimat is összefontam, hogy jelezzem felé makacs elhatározásom. – Nem érdekel, hogy az erős génjeid miatt alfák lesznek, megtanulnak főzni, hogyha lesz társuk, ne mindent ő csináljon.

- Én is tudom követni a recepteket bébi, nem kell hozzá nagy ész. – szemétkedett velem, de én csak megforgattam a szemeimet.

- Ha nem lennék, felgyújtanád a konyhát. Egyébként is... Akkor miért is rendeltél folyton, amikor én nem voltam itt? Láttam ám mindig a kidobott papírdobozokat! – kötöttem az ebet a karóhoz, ő pedig ajkába harapott, hogy próbálja elrejteni mosolyát.

- Azért volt, mert ha magamra főztem volna, akkor te nem tetted volna meg másnap, amikor nálam voltál és nem ehettem volna a két kedves kezed által végzett remekműből. – csókolt rájuk és közben nézett a szemeimbe, én pedig ismét elkuncogtam magam.

- Egy költő veszett el benned. Szerintem pályát tévesztettél, Dr Jeon Jungkook. – emeltem ki direkt a címét, s tekintetem nem szakítottam el az övétől. Egyszerűen imádtam a szemeit, mindegy volt, hogy alapállapotukban voltak, azaz barnán, szinte feketén csillogtak, vagy vörösen. Az egyik lágy volt, míg a másik durva.

Nem is tudom, hogy meddig nézhettem őt teljesen elcsavart fejjel, szerelmesen, rózsaszín köddel a fejem körül, s az ő egyik hajtincsével szórakozva. Fogalmam sincs, de mintha az idő akkor megállt volna egy pillanatra. Ezt jelenthette az igaz társak. Amikor a folyton járó, szinte rohanó időt se vesszük észre, figyelmen kívül hagyjuk, mert ami igazán számít, azok mi vagyunk. A köztünk lévő különleges, életre szóló kapcsolat.

- Akkor... Szexelünk? – kérdezte meg, én éreztem, amint összetörik az eddig felépített romantikus kép előttem.

- De ha durva leszel, esküszöm kinyírlak. – emeltem fel fenyítően a mutatóujjam, s próbáltam kemény képet vágni, hogy komolyan vegyen az alfa, de nehezen ment, miután láttam, hogy győztesen felegyenesedik és a levegőbe boxol.

- Ígérem, hogy olyan finom leszek veled, mint még soha. – tette szívére a kezét, én pedig csak megforgattam a szemeimet.

- És többet ne tedd fel ezt a kérdést. – mondtam elhalva.

- Nagyon gáz volt? – vigyorgott, én pedig bólintottam egyet. – Pedig fejben nem tűnt ennyire szarnak. – nevetett. – Többet nem mondom, hanem csak leteperlek. – mászott ismét felém, s még mindig kuncogva, de megcsókolt, én pedig nyakát átölelve szívesen viszonoztam, még akkor is, ha közben én is azzal küzdöttem, hogy ne hahotázzak túlságosan.

Nem mondom, az, hogy teljes csendben maradjak, az lehetetlen volt, de akkor nem is igazán érdekelt, hogy hallanak-e. Mondanám, hogy ráfüggtem a szexre Jungkookkal. Nem tudtam megunni a vele való együttlétet. Annyira tökéletes volt, annyira illettünk egymáshoz, olyan összhangot képeztünk, ami a pillanatokat sokkal különlegesebbé tette. Az meg csupán plusz volt, hogy mindig figyelt rám, s arra, hogy én mit akarok, illetve mit nem.

Lihegve, szinte remegve markoltam a lepedőt, s szemeimet összeszorítva próbáltam szavakat kiejteni a számon, de ez sokkal nehezebb volt, mint amilyennek tűnt.

- Nem... Nem csomózol meg? – kérdeztem kínlódva, hiszen az előző már rég összehúzódott, sőt, el is tűnt, én pedig másra se vágytam, csak arra, hogy az alfa felhelyezze a knotját.

- Most nem, picim. – lihegett ő is, s még mindig a csípőmet fogva lehajolt, hogy a vállamra csókoljon. – Majd akkor, ha heatben leszel. – mondta, én pedig kelletlenül nyögtem egyet, mivel igazat kellett adnom neki. Napok kérdése a heatem, s ha nem akarok szenvedni, akkor jobb, ha most elhanyagoljuk ezt.

Még gyorsan lefürödtünk, s szokásosan bevettem a fogamzásgátlómat, mielőtt ágyba bújtunk volna, ezúttal alvás miatt. Holnap nagy nap vár ránk, úgyhogy nem ártana, hogy kipihenjem magam.

Másnap reggel velem együtt anya is felkelt, s segített a reggeli elkészítésében. Persze mondtam neki, hogy nyugodtan menjen még pihenni, mert én ezt elintézem, viszont nem engedett belőle. Azt mondta, hogyha már befogadtuk őket, akkor ez a minimum.

Így legalább ráérősen készültünk, s Jungkook tudott válogatni az ingek között, amit ma fel akar venni, nekem pedig volt időm kivasalni azt neki. Még azt is átnéztem, hogy kiket fogunk fogadni ma, s örömmel láttam, hogy mindenki ismert. Ez azért volt jó, mert akkor nem kínos bent a rendelőben a légkör, hanem bátran beszélgetnek velünk. Meg persze öröm volt nézni a már kifejlődött kisbabákat is az ultrahangon, vagy hallgatni a szívverésüket. Nagyon-nagyon szerettem a munkámat ilyen téren. Még akkor is, ha én nem élhettem meg azt, amit ezek az omegák, mivel én átestem egy abortuszon. Viszont... Ha egyszer tényleg lesz kisbabánk Jungkookkal, ez lesz a kedvenc szólamom az élettől. A kis szíve ütemet dobbanása.

Jihye többször is felhívott, hogy pontosan mikorra érjenek oda, illetve megkérdezte, hogy hova kell menni. Tudta, hogy hol a kórház, viszont eligazodni benne nem tudott. Megértettem a helyzetét, amikor elkezdtem itt dolgozni, kész labirintus volt a hely, viszont mára úgy mozgok bent, mintha itt nőttem volna fel.

Jungkook megtudta azt is, hogy Park Jun akkor végez, amikor mi, annak ellenére, hogy sokkal később, délután kezdi a rendelését. Ez nekünk csak jó volt, mert nem kellett átrendezni az időpontokat arra, hogy ott legyen mellettem, s támaszként funkcionáljon. Sőt, volt olyan rendes is, hogy felhívta az apámat, azzal az indokkal, hogy szeretne tőle kérdezni valamit, mert egy egész furcsa esetbe botlott és nem tud rájönni a megoldásra, úgyhogy örülne, ha szakítana rá néhány percet, mielőtt hazamenne.

Ahogy közeledett az idő, egyre idegesebb voltam. Nem tudtam, hogy mi lesz a kimenetele ennek az egésznek, s akármikor a magyarázata lehetséges útjaira tévedtek a gondolataim, csak jobban összeszorult a gyomrom. Az ebéd is nehezen ment le a torkomon, viszont mindent megettem, még többet is a szokásosnál, ugyanis a párom nagyon megjegyezte a tegnapi kis ígéretemet.

Megtudtam, hogy ide fog jönni a doktor, a mi rendelőnkbe, szóval a nővéremnek is leírtam, hogy merre fogja találni. S mikor eljött az idő és az utolsó páciens is kiment, ő, Park Jun azonnal belépett. Mosolygott, viszont, amikor meglátott engem, ez azonnal eltűnt és csak szomorú szemekkel kémlelt engem.

- Miben segíthetek Dr Jeon? – kérdezte egy erőltetett mosollyal, én pedig összeszorítottam az öklömet. Ilyen könnyen feladja? Komolyan? Múlthéten annyira meg szerette volna magyarázni nekem a dolgokat, hogy mit miért tett, most pedig szabályosan levegőnek néz.

- Ami azt illeti, Dr Park, nem egyre gondolunk. – támaszkodott meg a férjem az asztal két oldalán, s nézett úgy az idősebbre. Felém biccentett. – Azt hiszem, hogy van mit megbeszélniük. – mondta, az apám pedig azonnal felém fordult.

- Meghallgatsz? – kérdezte, s láttam, amint lassan könnyesedő szemeiben megjelenik a fény sugara. Bólintottam egyet, az ő arcán pedig átment a megkönnyebbülés, s megfeszült teste is elernyedt, amint megkapta a válaszomat.

- Viszont még várj egy kicsit ezzel. – mondtam. – Van még itt valaki, akinek magyarázattal tartozol. – néztem rá, s tudtam, hogy azonnal megértette, mire célzok ezzel, mert csak bólintott egyet. Ő is tudta, hogy itt nem én vagyok az egyetlen, akinek el kell mesélnie mindent. Van egy lánya, s egy nő, aki éveken át várta a hazatértét.

Mintha csak erre, a tökéletes pillanatra vártak volna, két kopogás hallatszott az ajtón. Mindannyian felé kaptuk a fejünket, én pedig kissé remegő lábakkal keltem fel, hogy kinyissam, viszont akkora ideg volt bennem, hogy majdnem vissza is csüccsentem a székembe, mert a hirtelen felállástól megszédültem. Az alfa azonnal hozzám termett és a kezemre fogott, szemeivel pedig aggódva kémlelt.

- Megszédültél? Rosszul vagy? – kérdezte Jungkook, én pedig egy halovány mosoly kíséretében simítottam az arcára, majd ráztam meg a fejem.

- Csak hirtelen keltem fel, semmi baj sincs. – mondtam.

- Hozok neked egy pohár vizet. – jelentette ki, s inkább ő ment az ajtóhoz, hogy kinyissa.

Először Jihyét láttam meg, aki, amikor kiszúrta apát... Nem is tudom, hogy mi futott végig rajta. Egyszerre került annyi érzelem az arcára, hogy szinte már azok mentesének tűnt.

Mögötte viszont anya volt. Félénken nézett rá apára, s le sem vette róla a szemét, még akkor sem, amikor a nővérem a kezét megfogva húzta be őt maga után, s jöttek mellém. Apa nagyot nyelt, viszont a mosoly ott bujkált az arcán, s könnyei lassan folyni kezdtek végig az arcán.

- Annyira... Szépek vagytok. – mondott ennyit teljesen meghatva. – Jihye... Úgy megnőttél te is. Még kis foghíjas lányka voltál három csurival a hajadban. Oviba készültél és te mindenkinek tetszeni akartál. Nagyon szép nap volt.

- Akár azt is láthattad volna, ahogy leballagok onnan. És még más helyről is. – válaszolta keményen a nővérem. – Ne tereld a szót. Miért léptél le? Találtál magadnak valami nőt? – kérdezte tőle, apánk pedig egyből védekezően felemelte a kezeit.

- Nem, erről szó sincs! Sosem csalnám meg anyátokat. – rázta a fejét.

- Akkor miért mentél el? Minket nem szerettél? Nem akartál gyerekeket, vagy...?

- Sosem bántam meg, hogy ti lettetek nekem. – nézett hol noonára, hol pedig rám.

- Mi az indok? Itt papolod nekünk, itt sírsz, amiért ilyen szépen felnőttünk, de te is részese lehettél volna! – kelt ki magából, anya pedig erre megpróbált a kezére fogni, de a nővérem elkapta azt. Érdekelte az igazság, de a dühétől most nem látott semmit. – Hol voltál, amikor leballagtam oviból? Vagy az első iskolai napomon? Az ottani ballagásaimon? Esetleg amikor hazahoztam az első pasimat? Nem voltál ott, hogy te legyél az a bizonyos személy, aki nem bírja, mert elveszi a kicsi lányát tőle.

- Jihye, legalább hallgassuk meg. – mondta anya, mire a nővérem végre befogta a száját, s csak csúnya tekintettel bombázta apát.

Mindannyian vártuk, hogy belekezdjen. Ötletem se volt, hogy miért tette azt, amit, de legalább most minden kiderül. Lezárhatjuk ezt a fejezetet magunkban. S talán... Talán hosszú évek elteltével, de azt mondhatom; van apukám.

- Amikor anyátokkal megismerkedtünk, nagyon fiatalok voltunk. Viszont mindketten fülig szerelmesek voltunk egymásba és az egész életünket előre elterveztük. – emlékezett vissza egy kisebb mosollyal azokra az időkre. Anyára néztem, aki szégyenlősen lehajtotta a fejét. Tehát igaz, amit beszél. – A gimnázium utolsó 4 hónapjában viszont anyátok terhes lett. Mind a ketten nagyon fiatalok voltunk, ráadásul az iskola szakmát se adott volna, a megélhetés nagyon nehéz lett volna két fiatalnak, melléjük egy babával.

- Tehát tervezett gyerek se voltam. Király. – jegyezte meg epésen a nővérem, mire anya belecsípett az oldalába.

- Egy percig sem jutott eszünkbe az, hogy elvetessünk. A családom kitagadott. Akkoriban még nehezebben fogadták azt, hogyha ekkora hibát vétettünk, mi viszont nem gondoltuk ennek. Egy pillanatig sem, mert egy áldás volt az, hogy végre saját családunk lehetett. – nézett ránk mosolyogva. – Kiraktak otthonról, úgyhogy anyátok szülei tartottak el minket. Persze kikötés volt, hogy nekem is el kell mennem dolgozni, mert nem lehetek naplopó. Alkalmi munkákat vállaltam, ezzel jutottam pénzhez. És amikor jöttél te, Jimin, akkor már saját házat vettünk. Nem volt nagy, de elég nekünk. Kezdetnek megfelelt. Viszont... Akkoriban az ország helyzete nem volt túl jó. A pénz értéke rosszabbodott, már nem tudtam alkalmi munkákból ellátni a családot. Már nem tudtam semmit se tenni értetek... Évek óta először kerestem fel a szüleimet. – mondta szomorúan. – Amióta elküldtek, nem beszéltünk. Nem akartam olyanokkal társalogni, akik nem hajlandóak elfogadni azt a jövőt, amit én terveztem magamnak. De nem nézhettem, ahogy éheztek. Tennem kellett valamit és bármire hajlandó voltam. Azt mondták, hogy érettségizzek újra és végezzek el egy egyetemet. Ők mindent állnak és a családomat is támogatni fogják pénzzel. Én pedig hittem nekik. Elmentem, hogy egyetemre járhassak és végig bíztam bennük, hogy segítenek nektek. Viszont amikor mondtad, Jimin, hogy milyen körülmények között éltetek. – könnyesedett ismét a szeme, majd anyára nézett. – Nem küldtek haza semmit, igaz? – kérdezte. Anya lehajtotta a fejét, s lassan, halkan válaszolt.

- Semmit. – mondta, s mivel apa semmit mást nem tudott tenni, bólogatni kezdett, amint felfogta a válaszát.

- Vissza akartam menni. De nem voltatok ott.

- Nem tudtuk fizetni a lakást, úgyhogy visszamentünk anyuékhoz. – mondta a nő. – De akkoriban ők is költöztek.

- Teljesen eltűntetek. Nem tudtalak elérni titeket és... Annyira sajnálom. Nem kellett volna feladnom, hanem tovább kellett volna keresgélnem. – mondta, én pedig lehajtottam a fejem, ugyanis éreztem, amint a könnyeim utat törnek maguknak.

Apa valójában... Sosem akart elhagyni minket. Segíteni akart. Mindent megtett, amit a szülei kértek, csak azért, hogy nekünk mindent biztosítani tudjon anyagilag. Hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Az egész... Nem az ő hibája. Nem ő volt a hibás, hanem a nagyszüleim, akik szétszedték a családot, s a szerencsétlen sors, hogy akkor el kellett költöznünk és ő már nem talált vissza hozzánk.

Tudom, hogy lehetetlen lett volna. Anyának évekig nem volt mobiltelefonja, mert nem telt rá, levelet írni pedig nem tudott apa. A címzett megvolt, de a cím nem.

- Sosem lettem volna képes elhagyni titeket. Önként soha. – nézett ránk. – Éveken át kerestelek titeket, de semmi kiindulópontom nem volt, hogy hol lehettek. Elmentem anyósomék házához, de ott is idegenek voltak. Az egész családom eltűnt.

- Kerestél minket...? – kérdezte anya halk, remegő hangon.

- Miután nem találtalak otthon titeket, nem volt olyan nap, hogy ne kerestelek volna titeket. – nézett a szemeibe apa. Nem tudtam rá azt mondani, hogy hazug. A tekintete olyan őszinte volt, olyan nyitott volt, mint egy könyv. Szinte kiolvashattam a szörnyű évei igaz sorait az elém tárulkozó lapokon. – És most annyira boldog vagyok, hogy láthatlak titeket. Hogy felnőttetek és életben vagytok. Még az sem érdekel, ha utáltok, nekem csak az számít, hogy nélkülem is képesek voltatok ilyen... Csodálatos emberekké válni. És lehet, hogy nincs jogosultságom ezt mondani, de büszke vagyok rátok. Iszonyatosan büszke.

- Én... Nem utállak. – suttogott Jihye szorosan leszegett fejjel. Kezei ökölben voltak, s szipogását is meghallottam. Ő mindig kemény volt és nagyon ritkán láttam sírni. De most... Most patakokban folytak a könnyei. – Sosem tudtalak utálni, bármennyire is akartalak. – nézett fel. – Apa, van két unokád. – mondta, s lépett közelebb hozzá. Egy lépés, kettő, majd mikor elé ért, gondolkozás nélkül ölelte meg a férfit, aki azonnal viszonozta ezt. – Van két kisfiam. – sírt, szinte zokogott a nővérem. – Egy férjem, egy szép lakásunk és egy kutyusunk, pedig mindig a macskákat szerettem. Leérettségiztem és amíg terhes voltam, levelezőben elvégeztem egy szakmát. És... És...! – zokogott fel ismét, apa pedig ringatni kezdte, annak ellenére, hogy az ő vállai is rázkódtak a sírás miatt.

- Nagyon ügyes vagy kicsim. Nagyon ügyes vagy. – dicsérte, s ekkor én is felálltam, hogy életemben először, de megöleljem őt. Lágyan nézett rám. Semmi rossz szándék nem volt benne. Hittem neki, semmi oka nem lett volna hazudni.

- Haragszol rám, amiért olyan csúnyán bántam veled? – kérdeztem, ugyanis engem mardosott a bűntudat azért, amiért olyanokat vágtam a fejéhez. Nem tudtam a miérteket, de akkora érzelmi sokk alá kerültem, hogy nem tudtam másképp reagálni. Csak a fejemben összeállított kép volt meg, viszont az egy pillanat alatt eltűnt. Semmissé foszlott.

Apa elmosolyodott, az egyik karját levette a nővérem hátáról, s kitárta, ezzel jelezve, hogy nekem is fenntartott egy helyet.

- Nem. Sosem haragudtam. – mondta, én pedig nem is haboztam, úgy kapaszkodtam belé, mint egy rémült kismajom. Nagyot szippantottam kellemes illatából, s akkor egy életre megjegyeztem. Eltároltam magamban, hogy mindig tudjam; apa itt van. – Amikor leöntöttél egy vázával... Le se tagadhatnátok egymást. – pillantott anyára. – Amikor udvaroltam neki és idegesítettem, akkor ő is ugyanezt tette. – emlékezett vissza, s le sem vette a szemét a nőről. – Ne haragudj, hogy nem jöttem haza hamarabb...

- Ne haragudj, hogy olyan korán elmentünk. – mondta anya könnyekben kitörve, s közelebb lépkedett apához, levette róla a szemüvegét, megsimította kipirosodott orcáját, s kicsit megigazította a haját. – Haza fogsz jönni, ugye? – kérdezte, apa pedig kettőnkre nézett. Elmosolyodott, amint látta reménnyel teli tekintetünket, s bólintott egyet.

- Most már van olyan hely, amire azt mondhatom, hogy hazamehetek. Szeretlek titeket. Az életemnél is jobban...

Haza. Mert ahol a család van, ott az otthon. S ahol az otthon, ott a család. A szeretet pedig körülöttük, bennük rejlő, belőlük áradó érzelem, amivel születünk. Hiszen mi mind annak gyermekei vagyunk. S ha valaki madárként elhagyá a fészket, amíg egy ég alatt vagyunk, bátran ejthetünk ki két lexémát mindannyian; hazatérek, s szeretlek.

▫️➰➰➰▫️

Hello Sütikék! Hát... Lehet picit sírtam a rész miatt🥲

Kiderült, hogy miért nem jött haza sosem az apuka... De most megteheti, végre lesz olyan hely, amit otthonnak hívhat🥺

Nem sok van hátra a könyvből. Érezhetően a felbontott szálakat elkezdtem elvarrni, viszont van még olyan, ami bizonytalanul lebeg. Szerintetek mi lesz? Az biztos, hogy nem hagylak titeket nyugton az utolsó részekben sem😌♥️♥️♥️

Amikor megírtam a részt és visszaolvastam az apuka utolsó mondatát, azonnal eszembe jutott a coming home zene. Szerintem nagyon illik hozzá, legalább is a végéhez😌♥️

A következő héten tervezem behozni a lemaradásaimat a válaszadásokkal kapcsolatban. Többször is említettem már, hogy annyira lefoglal az iskola, hogy nem tudok mindenre válaszolni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem látom őket, mert mindet elolvasom. Mindent látok ám😌😌

A következő fejezet (6-00) alatt megtekinthetőek lesznek az új könyvjelöltek. Szerintem egy bitang erős verseny lesz köztük, és nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy melyik lesz a kiválasztott😌 Mondanám, hogy van tippem, de tekintve, hogy a Blow the whistle szavazását a comestion nyerte meg, amire a legkevesebb esély láttam, inkább befogom a szám🤣

Köszönöm szépen a 60k megtekintést! Nagyon-nagyon durván haladunk ezekkel a számokkal, szinte hihetetlennek tartom, hogy az első omegaverse sztorim ilyen jól fut🥺♥️♥️♥️

Hogy vagytok?♥️♥️♥️ Hétfőtől búcsúzunk a maszktól😌 Hátra végre ismét minden a régi lesz🥺

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook