Amilyen szerencsém van, amikor felhívtam anyát, hogy meglátogatjuk őket Busanban, szólt, hogy a nővéremék is ott lesznek. Talán tőle kicsit jobban tartottam, mint a szülőmtől, mert az ő haragja borzalmas. Sosem szerettem vele veszekedni, nem csak azért, mert makacsul követeli az igazát, hanem azért sem, mert nem tudod megértetni vele a másik helyzetét. Mindig azon agyaltam régebben, hogy a forrófejűsége – s egyéb más – miatt alfának kellett volna születnie, de az élet nem így adta. Helyette egy erőteljes omega lett, a család diktátora. Valahol megértem, hogy a férje csak egy papucs olykor.

- Izgulsz? – kérdezte Jungkook, s a térdemre helyezte a kacsóját. Ekkor tűnt csak fel, hogy a lábam folyamatosan járt, dobogtam, s a vonaton többen is engem bámultak. Csupán az alsó ajkam beharapva, s fejem lehajtva bólintottam egyet. – Itt leszek veled. – fogott ezúttal a kezemre, majd szorította meg kicsit, ezzel is jelezve nekem, hogy nézzek a szemeibe. Olyan nyugalmat sugárzott felém, hogy úgy éreztem magam, mint aki egy magas dózisú gyógyszert kapott. Nagy hatással volt rám az alfa, olyannal, amivel eddig nem.

Már egy ideje gondolkoztam azon, hogy talán megtaláltam azt, akit eddig kerestem, a társamat, viszont a napokban egyre biztosabb vagyok benne. Nem minden csupán a rózsaszín köd okozta mesebeli eufória. Néha ezek komoly dolgok, valósak, nem a képzelet szüleménye, s tapogatózás vakon egy fényes szobában. Ez pedig pont ilyen volt. Egyre jobban láttam magam előtt Jungkookot, amint a nagy Ő, akit eddig semmilyen formában nem tudtam elképzelni, ezúttal alakot ölt.

Jungkook a napokban sokat panaszkodott. Fájtak a fogai, ami teljesen érthető, hiszen én – annak ellenére, hogy házas voltam – hajadon omegának számítottam. Nem voltam megjelölve, az ő ösztönei pedig olyanok voltak, mint egy élesített bomba. Szinte marcangolta őt a farkasa, amiért még nem tett magáévá. Nem is bújik olyan közel a nyakamhoz, mint régen, avagy nem olyan gyakran. Az illatomra is olykor érzékenyebb. Persze ez nem azt jelenti, hogy ingerült, ugyanis nagyon jól kezeli a helyzetet, csupán távolságtartóbb. Ez pedig nekem nem igazán tetszik, de... Még nem éreztem magam késznek, hogy megjelöljenek.

Valahogy tartottam még mindig ettől az egésztől. Nem attól féltem, hogy Jungkook egyedül hagy a későbbiekben, csupán... Nem tudtam, hogy miképp változnék meg jelölés után. A nővérem például egy ideig nem volt hajlandó elszakadni a párjától. A friss jelölés miatt iszonyatosan ragaszkodó lett, a lunája átvette felette az irányítást, s idő kellett ahhoz, amíg megtalálja saját maga, s közte az arany középutat.

A gyomromban a görcs csak rosszabb lett, amikor megérkezett a vonatunk Busanba, mi pedig már a taxit vártuk, hogy elmehessünk anyához, akinél már valószínűleg egy család élősködött. Pontosan azt szerettem volna elkerülni – kisebb gondolkozás után –, hogy egyszerre tudják meg, amikor az egész família ott van. A gyerekek nem lennének felkészülve erre, s valószínűleg fel se fognák, hogy az anyukájuk miért ennyire dühös. Talán az idősebb megértené, de a kicsi... Őszintén nem tudtam, hogy most valljak-e be mindent, vagy várjak vele. Anyának igenis joga volt tudni, elsőkézből, de nem tehettem meg azt, hogy félrehívom őt. Kétlem, hogy tudna úgy viselkedni, ahogy eddig, Jihye biztosan kiszúrná, ha valami változás történik. Túl jól ismertük már.

Ő mindig azt mutatta, hogy nincs semmi baj, mindig mosolygott. De mindez hazugság volt. A tekintet sokat elárul. S olykor nem kellenek könnyek a szembe ahhoz, hogy tudjuk, mindez csak színjáték, egy szerep, amihez hűnek kell lennie. Elég volt látni, hogy a csillogás eltűnt a szemeiből, s helyettük a hatalmas karikák vették át az uralmat. Az üresség és a fáradtság.

Néha minél jobban próbálunk valamit elrejteni, annál jobban észrevehető a valóság. S a józanító pofonokat a hamis mosoly és az őszinte szemek adják.

Arra eszméltem fel, hogy Jungkook felbont egy – az útra hozott – palackozott vizet, s miután a szájába helyezett egy tablettát, nagyot kortyolt belőle. A kezére fogtam, s aggódva néztem rá.

- Baj van? – kérdeztem, s miután elcsíptem a tekintetét, nem is engedtem azt szabadjára. – Ismét a szemfogaid...? – húztam picit a számat. A legkevésbé sem tetszett, hogy miattam szenved, viszont valahol az én félelmem is érthető volt. A jelölés egy életre szóló dolog, s hiába volt a vallomás, hiába volt minden, ha az valamilyen szinte a szabadságommal jár.

A madár akkor is az marad, ha kalitkába zárják. Ez igaz a szerelemre is. Egy része a régi marad, nem változik. Viszont a csicsergő bezárva, rácsokkal körülvéve nem tud repülni. Az égivándor egy része eltűnik. Az lesz, aki volt, de valahol... Valahol mégis kámforrá válik. Szárnyai lesznek, de az értékük, a szabadsága, mint egy kedves álom ébredésnél; szertefoszlik.

- Nem vészes. – rázta a fejét Jungkook, majd biztatóan elmosolyodott. Hazudik. – Pár perc és hatni fog. – sóhajtott, s a kezemre fogott, majd annak ellenére, hogy közeledtünk a tél felé, ő lehúzta az ablakot a taxiban, hogy friss levegőhöz jusson. Tudtam, hogy az illatom, amit annyira szeret, most kínozza őt.

Olyan kettős érzés volt bennem. Annyi érzelem tombolt a szívemben, hogy egyszerűen nem tudtam, hogy merre mozduljak először. Segíteni akartam az alfának, de erre csak egy mód volt, azt pedig nem szerettem volna még. Néha azt kérdeztem, hogy miért nem lép ő, ha annyira rosszul van, viszont amint feltettem magamban ezt a kérdést, rögtön meg is ráztam a fejem. Egyértelmű volt, hiszen annyiszor elmondta ezt, nem csupán a gyermekvállalásnál. Azt akarja, hogy én kérjem, hogy én legyen felkészült rá.

Jungkook nem volt egy fafejű barom, aki csak a saját érdekeit nézi. Ő a tisztavére ellenére engem tartott szem előtt. Azt, hogy én mit akartam, hogy milyen lépést hogyan szerettem volna megtenni, hagyta. Mellette... Nem éreztem magam alávetve a hierarchiának, amiben élünk. Nem volt helye a rangsornak, a dominanciának. Önmagam lehettem, s ez bizonyította igazán azt, hogy ő az igaz társam. Hogy hatalmat ad egy senki, egy omega kezébe. A döntésképtelenből bíró lett, a nincstelenből pedig számára a minden.

Ez a részem... Ez a részem annyira hálás volt neki. Jobban, mint bárkinek valaha. Hiszen megmutatta a világ, az élet olyan oldalát, amit még sosem láthattam. Értéket adott nekem, amit minden omega megérdemelne. Hiszen mindenkinek megvan a saját ékessége.

Ahogy a taxi kirakott minket, s a cuccainkkal együtt az ajtóhoz mentünk, ki se kellett nyitnunk, mert az kivágódott, ahogy a két kis lurkó, Hyun és Hyunwoo kiszaladtak, egyenest hozzánk, hogy megöleljenek minket. Mosolyogva guggoltam le, hogy én is jól megszorongassam a fiúkat, s egy-egy puszit nyomjak a homlokukra, míg nekik be sem állt a szájuk arról, hogy mit kérnek karácsonyra. Öröm volt nézni ezt a két kis hipergombócot, ahogy édes kis hangjukkal, izgatott csillogással a szemükben magyaráznak nekünk.

- El sem hiszitek, hogy milyen véres harcok mentek azért, hogy ki kihez szaladjon, amikor megérkeztek. – jött ki a nővérem is nevetve, majd a kisebbet az ölébe vette. – Hogy vagytok? – ölelt magához nehezen, hiszen a kezében volt a fiúcska. – Milyen az együttélés?

- Az nem változott, mert már egy ideje együtt laktunk. – mondta Jungkook, miközben bementünk, s egy kézfogás mellett tiszteletteljesen meghajolt Seojoon előtt.

- Eladtad már a házat? Vagy bérben van, Jimin? – tette le a kanapéra a nővérem a fiát, de ő rögtön le is mászott róla, s a játékáért futott.

- Csak béreltem én is, úgyhogy nem az enyém, csak tart még a szerződésem.

- Megvehetnénk. – ingatta a fejét Jungkook, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem rá. – Akkor kiadhatnánk bérbe. Szerintem lenne olyan, akinek szüksége lenne egy új lakásra. – nézett rám, engem pedig azonnal ért is a megvilágosodás. Misoo mondta, hogy Jongsu többször is megjelent már a lakásánál, s a zárcsere mellé még egy lakatos megoldást is össze kellett hoznia, hiszen nem egyszer fordult elő, hogy az alfa annyira dörömbölt az ajtón, hogy az majdnem kiszakadt a helyéről.

- Ez nagyon jó ötlet! – mondtam, s heves bólogatásba kezdtem, hogy ezzel is megerősítsem őt a válaszommal kapcsolatban.

- Miről van szó? Lemaradtam valamiről? – kérdezte Jihye, bennem pedig ekkor realizálódott, hogy mennyi mindent kell most feltárnom a család előtt.

Kang Jongsu, az ízig-vérig utált személy, akinek még csupán a nevét se mondtuk ki. Olyan, mint Voldemort a Harry Potterben. A nem nevezzük nevén ember ebben a forgatókönyben. Persze mi nem tartottunk tőle, csak számomra volt ő az a bizonyos fejezet egy történetben, amin 2-3 kötet után sem tettem túl magam.

S most itt volt apa. Ő nem csak nekem számított érzékeny témának. Jihye egyenesen utálta őt, amiért itt hagyott minket, az okát sosem tudta, de gyűlölte. Én nem ismertem, sosem láttam őt, csak azon a képen, illetve most, az első igazi találkozásunkon. S azt kell mondjam, nem tudom szívből gyűlölni őt. Nem volt szerves része az életemnek, hogy valóban azt tudjam mondani, hatalmas törést okozott számomra. Nem volt ott soha. Nem voltam hozzászokva, hogyha csúfolnak, akkor, mint a többi gyerek, megfenyegetem őket, hogy elmondom őket az apukámnak.

Nekem a furcsa volt a normál. Viszont Jihye más. Ő – anya elmondása szerint – nagyon apás volt, így különösen érzékenyen érintette az, hogy akire felnézett, akit olyan nagyon szeretett és ragaszkodott hozzá, egyszer csak elment. Teljes mértékben érthető volt az ő helyzete, ahogy anyáé is. A hű szerelmes omega, aki várja haza az alfát évek elteltével is.

Ő őszintén szereti. Hiszen nem kellett a jelölés, s az abból adódó agymosott vágyakozás az alfa után. Tiszta szívvel és lélekkel várt rá.

- Anyu egyébként hol van? – kérdeztem, ezzel terelve a témát. Nem akartam egyből mindenbe belevágni. Persze az sem jó, ha egyszerre zúdítok rájuk mindent, de ritkán találkozunk. Ha várok ezzel, csak rosszabb lesz a helyzet. S talán... Talán apa is eltűnik ismét.

- Leszaladt a kisboltba, hogy vegyen neked hínárlevest. – dobott meg egy szalvétával. – Nem értem, hogy mit szeretsz azon annyira. Mármint... Finom, de nem mondanám a kedvencemnek. – húzta a száját.

- Hát én meg a csilis csirkelábadat nem szeretem, mégsem kötök beléd! – vágtam vissza.

- Jogos. – sóhajtott, s engedte is el a témát. Ritka alkalmak egyike...

Nem is kellett sok, anya haza is jött, s hatalmas szeretettel, ahogy mindig is tette, köszöntött minket is. Érdeklődött a hogylétünk felé, viszont megakadt rajtam a szeme. Amióta történt az a bizonyos eset Kang Jongsuval, sokkal jobban odafigyel minden rezdülésemre. Látta, hogy baj van, viszont én még nem akartam elmondani mindent. Szerettem volna kicsit oldani a hangulatot, teljesen random témákról beszélgetni, nevetni egy kicsit, mielőtt mindenki kedvét teljesen elrontom. Mielőtt a nap teljesen lemenne, s helyét a sötétség venné át. Az az időszak, amikor egyetlen égen megmutatkozó csillag sem látszik, s a hold sem mosolyog sápadtan. A rút, kietlen igazság színtere.

- Egész nap fura vagy. Mi a baj? – kérdezte anya, miközben a vacsorához pakoltunk elő. A kezem egy pillanatra megállt, miközben az evőeszközök között kutattam fel az utolsó pár pálcikát.

- Majd elmondom. – sóhajtottam.

- Jungkook az? – kérdezett rá azonnal. – Rosszat tett? Vagy beteg vagy? Esetleg ő? Amióta itt vagytok, két gyógyszert is bevett.

- Még kettőt? – tátottam el a szám, egyből arra gondoltam, hogy ezért minimum egy fejmosást fogok neki adni, de azt nagyon. – Nem, semmi Jungkookkal kapcsolatos. Neki csak fájnak a szemfogai, mert... Mert ugye még nem jelölt meg és a farkasa nem a legtürelmesebb lélek. – sóhajtottam.

- De kincsem, ha szeretitek egymást, akkor miért nem engeded neki? – simított a kezemre. – Félsz tőle?

- Nem. – ráztam a fejem, s még egy kisebb mosolyt is elengedtem. – Nem erről van szó, nem félek Jungkooktól. Tudom, hogy sosem bántana. Csupán... – szontyolodtam el egy pillanatra. – Olyan idegen ez az egész. Odaadni a szabadságomat, az egyetlen dolgot, amit még magaménak tudhatok. Szóval nehéz. – vallottam be őszintén. – Bízok benne és szeretem őt, de ez egy olyan dolog, amit még ezek ellenére sem tudok elengedni. Még nem. – ráztam a fejem, viszont anya közelebb jött, s egy kedves, meleg ölelésben részesített.

- Teljesen érthető, amin keresztülmész most. Mindenki átesik ezen, mert a jelölés nem egy olyan dolog, amit másnap eltörölhetsz. Ez egy életre szól. Minden omega, akinek ilyen türelmes és kedves alfája van, mint neked, alaposan meggondolja, hogy akarja-e. – bólogatott.

- És megbánják? – kérdeztem.

- Természetesen! – vágta rá, én pedig csak nagyokat pislogtam, úgy meglepődtem. Nem erre a válaszra számítottam. – Amikor felidegesít a hülyeségeivel egy alfa, aztán ott se hagyhatod, mert össze vagytok kötve... Gondolt el, milyen borzalmas elviselni egy hisztis és nyűgös izompacsirtát, aki azért nyavalyog, mert nem sült át eléggé a hús, pedig gyereket sem ő szül. – kuncogott, én pedig kifújtam egy adag levegőt. – Egy részük biztos megbánta. – vette komolyra a szót, de még mindig mosolygott. – De te nem az leszel. – nézett a szemeimbe. Olyan nyugodt volt, s annyira szerettem, hogy bármikor képes volt tanácsokkal ellátni. – Te majd elvered egy fakanállal az alfádat, ha sírásra áll a szája valami miatt. – kacsintott.

- Lehet. – kuncogtam.

- Tudom én! Két nagyon erős és jó omegát neveltem fel. – húzta ki magát büszkén.

- Az biztos. Elég csak Jihyére nézni. – bólogattam.

- Te és a nővéred mások vagytok. Két különböző személyiség, de valami mégis összeköt titeket valahol. A felfogásotok is más, a dolgokhoz való állásotok... Jihye egy kész viking, te pedig egy tündér vagy. – nevetett halkan, akárcsak én, hiszen ez egy tökéletes hasonlat volt. Az a nő egy őserőkkel rendelkező harcos, az már biztos. Tőlem sem áll távol a harciasság, de én nem vagyok olyan kemény dió, mint ő.

- Anya... – szólítottam meg őt, mielőtt még kiment volna a tányérokkal. Érdeklődve fordult felém, én pedig nagyot nyeltem, s csak aztán tettem fel a kérdésemet. – Ha apa most megjelenne és azt mondaná neked, hogy szeret téged... Te engednéd, hogy megjelöljön? – kérdeztem. Nem számított rá, hiszen a mosoly egy pillanatra el is tűnt az arcáról, viszont csak annyi időre, arra a pár másodperce, amíg gondolkozott. Kissé pirospozsgás arccal, s egy félénk somollyal válaszolt.

- Igen. Igen, engedném neki. – mondta lágyan formálva ajkaival a szavakat.

Az egész vacsoraidő alatt szótlan voltam. Amikor engem kérdeztek, akkor Jungkook próbált választ adni. Tudta, hogy gondolkodok, s azt is, hogy min. Valahogy fel kellett hoznom a kényes témát, viszont az ilyet nem lehet csak úgy odadobni. Viszont minden annyira meghitt volt, olyan kis családias. Vétek lett volna elrontani. Ám tudtam, hogy még egy ilyen lehetőségem nem lesz.

- El kell mondanom valamit. – vágtam közbe. Nem is tudom, hogy min veszekedtek éppen, de mihelyt megszólaltam, csend lett. Mintha csak erre vártak volna. Minden szempár engem nézett, s kíváncsian várták, hogy mit fogok majd megosztani velük. Nagyot nyeltem, hiszen hirtelen úgy kiszáradt a torkom, hogy úgy éreztem, a szárasság fog megölni. – Én... Szóval. – próbálkoztam, de nem volt ez olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

- Jimin... Minden rendben? – kérdezte Jihye óvatosan. Ezúttal őt is megijesztette a viselkedésem. Anya viszont... Zavart volt. Talán eszébe jutott a feltett kérdésem, ez pedig okot adott számára a gyanakvásra.

- Én... Találkoztam Kang Jongsuval. – mondtam végül, s hajtottam le a fejem. Kezdjünk a könnyebbel.

- Az a féreg még nem halk ki?! Vannak még olyanok, akikre nem hat a permet. – fújta fel magát egyből a nővérem, s egyből a kezemre fogott. – De mi történt? Bántott? Megjegyzést tett? Felismert egyáltalán? – kérdezte.

- Először nem ismert fel. A barátnőjét hozta be. Semmit sem változott. Azt követelte, hogy végezzenek abortuszt a lányon, mert neki nem kell gyerek.

- Hogy meredjen meg a farka! – csapott az asztalra, mi pedig mindannyian a gyerekekre néztünk. Szerencsére ők korábban vacsoráztak, s ki is dőltek a kanapén, az egész napos játszás miatt pedig fel se keltek a hangzavarra. – És a lány? Ő is abortuszt akar?

- Nem. – ráztam a fejem. – Felvette velem a kapcsolatot és neki lesz majd a lakás. – néztem Jungkookra, aki csak egy kedves mosoly kíséretében a térdemre tette hatalmas mancsát. – Jongsu visszajár hozzá, nincs biztonságban a lakhelyén, viszont azt nem tudta, hogy én hol éltem. Úgyhogy majd szépen beköltöztetjük oda őt, persze ha beleegyezik. – mondtam.

- És hogy viseled? – kérdezte anya, majd egyből Jungkookra nézett. – Gondolom már tud mindent.

- Igen. – bólintottam. – Ha nem lett volna mellettem... Nem is tudom, hogy mi történt volna. – nevettem fel kínosan, majd simítottam a tarkómra. – Hála neki, sokkal könnyebben feldolgoztam a találkozást vele, mint ahogy azt elképzeltem. – pillantottam rá hálásan, ő pedig egy csókot nyomott a homlokomra, amit csak lehunyt szemekkel fogadtam. Szerettem az ilyen apró gesztusokat tőle. Nem kellett, hogy folyton csöpögjön a nyál. Máshogy is ki lehetett fejezni a szeretetet a másik iránt. – Viszont nem csak ezt akartam elmondani. – sóhajtottam fel, s ezúttal én voltam az, aki Jungkook kezére fogott. Most mindennél jobban kellett a támogatása.

- Van még más is? – ráncolta a szemöldökét Jihye. Anyára pillantottam. A szemei csillogtak. Tudatlanul nézett rám, viszont tisztában voltam azzal, hogy érezte. Jól tudta, hogy mit akarok most mondani.

- Nem csak Jongsuval találkoztam. – ráztam a fejem. – A... Apával is. – mondtam szinte suttogva. A légkör szinte megfagyott a szobában. Senki nem mondott egy szót sem pár percig.

- Lehetetlen. – motyogta halkan Jihye, én pedig felkaptam a fejem. – Lehetetlen. – ismételte meg magát, ezúttal rendes hangerővel.

- Noona, én...

- Nem is tudod, hogy hogyan néz ki! – szólt rám idegesen, s láttam, amint ujjai elfehérednek attól, ahogy az abroszt markolja, s néhány fent lévő tányér közelebb is araszol hozzá.

- Láttam a képen, noona. – könnyeztem be. – Az a kép, ami még régebbről van. Az volt nála is és a történetét is elmondta, ahogy csinálták.

- Nem lehet. – rázta hevesen a fejét.

- Amikor felmutattam neki az enyémet, egyből tudta, hogy ki vagyok és magyarázkodni kezdett...!

- Fogd már be! – kiáltott rám, én pedig rémülten hallgattam el. Erre már a két kicsi is felkelt, Seojoon pedig azt se tudta, hogy az omegája mellett maradjon, aki az idegösszeroppanás szélén áll, vagy a két megilletődött fiúhoz menjen, s vigye fel őket a szobába.

- Noona...

- Nem! Nem, Jimin, nem! Nekünk nincs apánk, érted?! – rivallt rám. – Elment, itt hagyott minket a szarban, nem is érdekelte, hogy mi van velünk! Halott. Felfogtad?! Nincs apánk, nem is volt soha. – szűrte a fogai között, s mutogatott az asztal felett. – Számomra ő meghalt akkor, amikor kilépett azon az ajtón és vissza se nézett. – tolta ki a székét, hogy kiférjen, majd elindult az emelet felé. Nem akart többet társalogni. Seojoon is követte őt, de előtte szólt a fiúknak, hogy ők is menjenek fel, ne maradjanak lent.

Patakokban folytak a könnyeim. Tudtam, hogy hevesen fog reagálni, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire. Érthető az álláspontja, teljes mértékben jogosan akadt ki. Én sem tudtam akkor kontrollálni az érzelmeimet. Még egy vázányi vízzel is leöntöttem.

Anyára pillantottam. Csak meredt maga elé, fel se fogta hirtelen a történteket.

- Anya... Anya, kérlek ne haragudj. – mondtam teljesen kétségbeesve.

- Most... Most kell egy kis magány. – tette remegő kezét az asztalra, hogy azokon támaszkodva felkeljen. Nem áztatták arcát könnyek, mint az enyémeket, s Jihye sem engedte magát elpityeredni. Mindenki... Mindenki más reakciót mutatott erre. Mindenki mást, s ez megrémisztett.

Anya szépen elvonult, én pedig nem is marasztaltam. Szerettem volna megölelni őt, ezúttal én lenni a támasz neki, hiszen ő annyi ideg volt mindkettőnké. De tudtam, hogy kellett egy kis magány ahhoz, hogy mindent átgondoljon magában.

Néha kell az, hogy engedjünk a minket felemésztő démonoknak, hogy lakmározzanak a lelkünkből addig, amíg meg nem unják. Hiszen csak a befejezés után lehet esélyt adni az új fejezetnek, aminek alcíme a gyógyulás.

Jungkookhoz bújva kerestem menedéket az illatában, a teste melegében, s az ölelő karjaiban. Annyira érzékenyen érintett az egész, hogy azt szavakkal sem tudom kifejezni.

Fogalmam se volt, hogy mit tegyek. Hogy egyáltalán ezek után szívesen látnak-e minket. Hiszen most mindent felbolygattam. A nyugodt légkör teljesen az ellentétére változott, s fő téma nem a butaság vagy az általánosság került. Hanem a rég elnyomott fájdalmak, az el nem múló sebek újbóli felkarcolása.

Az alfa mindezek ellenére megdicsért, amiért bátran elmondtam, hogy mi történt aznap a rendelőben. Többször is megemlítette, hogy mennyire büszke rám és azzal nyugtatott, hogy ez csupán egy átmeneti állapot náluk. Hirtelen érte őket, s mindenki más emlékekkel él apával kapcsolatban. Igazat adtam neki, viszont akkor annyira rossz volt ez az elhidegülés, hogy nem tudtam másképp lerendezni magamban a tomboló érzelmeimet, minthogy egy kis sírással.

Türelmes volt velem, ringatott, puszilgatott, még akkor is, ha nehezére eshetett. Többször is erősebben éreztem a farkasa jelenlétét, viszont ő egy pillanatra sem engedte szabadjára az állati ösztöneit. Olyan szörnyű kontroll alatt tartotta saját magát, ahogy soha senki nem bánna magával. Ő mégis megtette.

Közösen pakoltunk el, majd tettünk be mindent a mosogatógépbe. Fürdeni is csak együtt mentünk, egy percre sem hagyott magamra a férfi, amiért igazán hálás voltam, hiszen hatalmas szükségem volt rá, a jelenlétére és a támogatására. S ő ott is volt nekem.

Az emeleten egész idő alatt csend uralkodott. Ahol a nővéremék voltak, abból a szobából hallatszott ki egy kisebb diskurzus, amit a férjével folytatott. Nem hallgatóztam, hiszen nagyon nem szép dolog, s úgy voltam vele, hogy Jihye úgyis elmondja. Ő egy olyan nő, aki nem rejti a véleményét véka alá.

- Szerinted jobb lenne már holnap reggel hazautazni? – kérdeztem Jungkookot az ágyban fekve, ő viszont csak egy sóhajtást engedett el.

- Nem tudom, picim. Baromi kellemetlen lesz mindenkinek a másnap, viszont valamikor meg kell beszélnetek ezt. – mondta.

- Igen, tudom. – húztam a számat. – Azon gondolkodtam, hogy... Hogy felkeresem őt. Kidühöngtem magam és már kíváncsi vagyok azért, hogy miért hagyott el minket. – motyogtam, miközben meztelen mellkasára, azon is a tetoválásán húztam végig mutatóujjam ujjbegyét. Viszont ekkor meghallottam az ajtó nyikorgását. Azonnal odakaptuk a fejünket, s először csak a két fiút láttuk meg. Gondoltuk, hogy biztosan ismét velünk akarnak aludni, viszont utána feltűnt a nővérem árnyéka is.

- Beszélhetnénk...? – kérdezte, én pedig Jungkookra néztem.

- Menjek veled? – kérdése után noonára néztem. Az ajkát harapdálta. Megráztam a fejem.

- Nem. – adtam szóban is választ. – Nem kell. Kerítesz helyet addig a kicsiknek? – ejtettem egy kedves mosolyt, miközben leszálltam az ágyról, s megsimítottam a két kómásnak buksiját.

- Persze. – mondta az alfa, s felemelve a takarót hagyta, hogy a fiúk felmásszanak hozzá, míg mi a nővéremmel kimentünk az udvarra.

Csendben néztük az utcalámpákkal megvilágított egyirányú utat a lépcsőn ülve. Nem mondott semmit, ahogy én sem. Nem tudtam, hogy hogyan kezdjek bele úgy, hogy ő ne akadjon ki ismét.

Egy ismerős kattanás törte meg a csendet, s egy újabb fényforrás. Jihye szájában egy szál cigaretta volt, amit éppen meggyújtott. Elmosolyodtam a látványra.

- Visszaszoktál? – kérdeztem, ezzel pedig az ő arcán is megjelent egy kisebb somoly.

- Néha ki kell ereszteni valahogy a gőzt. – rántott vállat. – Van két kölyköm és egy alfám. Nem olyan könnyű három férfi mellett. – kuncogott. – Kérsz egy szálat? – nyújtotta felém a dobozt, de én csak nagy szemekkel néztem rá.

- Nem dohányzok. – pislogtam.

- Tudom, de egybe nem halsz bele. – rántott vállat. – Komolyan... Jungkook is cigizik és te még egyszer sem kaptál rá? – hitetlenkedett.

- Seojoon sem szívja, pedig te igen.

- De Seojoon azért, mert az egész család dohányos volt és még a szagát is utálja. – mondta, s ismét csend állt be közénk, egészen addig, amíg a zsebébe nem nyúlt, s húzott ki onnan egy kis képecskét. – Megtarthatod, ha akarod. Én már túl régóta őrizgetem. – mondta, én pedig próbáltam kivenni, hogy mit is látok pontosan, hiszen nem volt rajtam a szemüvegem, a könnyes szemeimből pedig még fürdés előtt kiszenvedtem a kontaktlencsémet. A gyér fények pedig nem segítettek ezen. – Ő is dohányzott. – mondta, nekem pedig azonnal értelmet nyert a kép. – Sokáig... Én is vártam, hogy mikor jön haza. De sosem tette és én csak... Dühös lettem rá. Baromira dühös. Főleg, mert gyerekes módon próbáltam úgy viselkedni, ahogy ő. – nevetett, s túrt közbe fekete hajába. – Ezért kezdtem el dohányozni. Miután megláttam a képet... Igazából olyan cigit akartam venni, amit ő szívott, de ebből a szarból még a doboz alakját is nehéz kivenni, nemhogy azt, hogy milyen írás van rajta! – mérgelődött. – Úgyhogy bementem a boltba, ahonnan úgy kizavartak, hogy majdnem seggre estem a betonon, úgyhogy megvártam egy felnőttet. Odaadtam a pénzt és ő megvette nekem.

- Anyának azt mondtad, hogy megkínáltak. – emlékeztem vissza mosolyogva.

- Akkor is majdnem megölt miatta, pedig évekkel később buktam le. – rántott vállat. – Aztán ez már csak megszokássá vált. – nézett a félig elszívott csikkre. – Biztos nem próbálod ki? – nyújtotta felém, de én még mindig bizonytalanul néztem rá. – Csak egy slukkot. – lökött oldalba picit, én pedig elvettem tőle. – Még nézni is rossz, ahogyan tartod. – nevetett.

- Fogd be. Akarod, hogy kipróbáljam, vagy sem? – kérdeztem rá, ő pedig védekezően felemelte a kezeit. Csupán helyeslően bólintottam egyet, mivel végre befogta, s ismét a kínált termékre néztem. Ajkaim közé vettem a bűzrudat, s ahogy a páromtól láttam, egy isteneset szívtam belőle. Mondanom se kell, úgy elkezdtem köhögni, s fulladozni a füst miatt, hogy ki is ejtettem ezt az átkozott dolgot, s azon voltam, hogy ne haljak meg menten.

- A kurva anyád, ez drága mulatság, öcskös! – mondta a nővérem, viszont ennek ellenére kisegített azzal, hogy jól hátba vágott vagy négyszer, csak azért, hogy érezzem a törődést. Egyébként semmit sem ért, mert ugyanúgy szédültem és éreztem, ahogy végigmarja a torkomat a füst. – Jól van, megmaradsz. – nyomta el a földön a csikket, s dobta bele a kukába.

- Tényleg? Köszi. – mondtam kissé rekedtesen. – Soha többet nem veszel rá erre, de komolyan. – morogtam, de ő csak nevetett rajtam. – Haragszol még rám?

- Én aztán nem. – rázta a fejét. – Akkor sem haragudtam... Inkább te bocsáss meg, amiért olyan durva voltam. De nem tudtam egyszerűen magamban tartani. Annyi ideig kerestem őt és amikor végre előkerül, akkor sem én vagyok az első, aki találkozik vele.

- Tehát fel akarod venni vele a kapcsolatot?

- Igen. – bólintott magabiztosan. – Elsődlegesen azért, hogy képen töröljem egy lapátnyi tehénszarral, amit még gimisként szedtem fel egy tanyán nyári munkán, hogy legyen pénzem. – mondta teljesen komolyan. – Azután pedig meg akarom tudni, hogy mit miért tett.

- Én is. – sóhajtottam. – Anyával beszéltél?

- Nem. – rázta a fejét kissé csalódottan. – Bezárkózott és nem is válaszol. De ez szerintem teljesen normális ilyenkor. – húzta össze magát, akárcsak én, hiszen egy hűvösebb fuvallat érintett meg minket, mi pedig mindketten egy rövidnadrágban és egy rövidujjú pizsamában voltunk. – Gyere... – ölelt magához, én pedig hozzábújtam. – Majd megoldjuk ezt is, oké? – kérdezte, míg én csak bólintottam egyet.

- Mint régen?

- Mint régen. – helyeselt halkan. – Viszont lassan menjünk be. Az én hőm is végleges és mindjárt a segglyukam is befagy. – kelt fel gyorsan, én pedig mosolyogva követtem őt.

Ezek után már nem beszélgettünk bent, hanem mindketten elmentünk a szobánkba. Nem is lepett meg, hogy Jungkookot szinte párnának használják a kölykök. Mindenesetre aranyos látvány volt. Még nem aludt – ellenben a kicsikkel –, hiszen amikor benyitottam, felkapta a fejét, s suttogni kezdett.

Nem válaszoltam neki, hanem szépen bemásztam mellé az ágyba, s próbáltam Hyunt leszedni róla. Elég, ha csak az egyik fiú csüng rajta.

- Kibékültetek? – kérdezte halkan, én pedig bólintottam egyet. Elmosolyodott, viszont hamar arcára is fagyott, s helyét az értetlenség vette át. Szemöldökét, s orrát is ráncolni kezdte, s mélyeket szippantva a levegőbe közeledett felém. – Te cigiztél?

- Csak kipróbáltam. De soha többet. – borzadtam el az emlékre. – Hogy bírjátok? Azt hittem, hogy meghalok! – akadtam ki suttogva. – Nem is olyan jó. Mit szerettek benne, nem értem...

- Nem is baj. Nem kell, hogy berosszulj itt nekem. – mosolygott a férfi, majd adott egy csókot a számra. – Nem mocskold be a finom kókuszodat a füsttel. – simított az oldalamra, viszont ahogy megmozdult, az egyik gyerkőc is köztünk nyöszörögni kezdett. Nem igazán tetszett neki, hogy összenyomjuk, szóval az alfa vissza is mászott a helyére.

- Majd valamikor folytatjuk. – simítottam az arcára egy kedves mosollyal, ő pedig csak bólintott egyet, s mielőtt még elvettem volna a kacsómat egy puszit arra is kaptam. – Viszont te ne vegyél be ennyi gyógyszert. Olyan tompa leszel, mint egy drogos! Nehogy rászokj nekem a fájdalomcsillapítókra, mert esküszöm felpofozlak, Jeon Jungkook.

- Lemaradt a doktor. – csipkelődött.

- Még egy pimaszság és hat doktor se teszi helyre a képed. – emeltem fel a mutatóujjam, s emeltem ki direkt azt a bizonyos szót.

- Imádom, amikor ilyen heves vagy, de még egy ilyen és én kilakoltatom a kölyköket a szobából, hogy az a majd valamikor most legyen. – kontrázott, én pedig azonnal be is fogtam a számat. Nem olyan jó itt a szigetelés, hogy kedvünkre huncutkodjunk. – Szeretlek. – tette hozzá, én pedig pironkodva mosolyodtam el.

- Én is szeretlek.

▫️➰➰➰▫️

Hello Sütikék!

‼️MIELŐTT ELMENNÉL, KÉRLEK, EZÚTTAL OLVASD VÉGIG A KIS MONDANDÓMAT‼️

Menjünk szépen sorban. Először is, végre tudatva lett a családdal az, hogy az apuka felbukkant. Számítottatok ezekre a reakciókra? Vajon mi lesz a magyarázata az apának? És mi lesz Jimin anyjával?🤔🤔🤔

Másodszor pedig instán megszavaztátok, hogy legyen egy külön kis fejezet a drága changlix párosunknak, ezt pedig el is kezdtem írni, ugyanis tényleg egy különkiadást tervezek nekik, de az jóóó hosszú lesz. Ez persze csak a könyv befejezése után fog felkerülni, nem akarok közben kihagyásokat, ugyanis szorít az időm, az a mocsok érettségi a sarkamban van😭

És sajnos, avagy nem sajnos, a 6-00-nál fel fog kerülni a szavazás. Ez mit takar? Ha először olvasol tőlem, akkor kicsit elkalauzollak a könyveim felkerülésének történetéhez.

Ez a bizonyos szavazás annyi, hogy felteszek a rész alá (jelen esetben ez a 6-00 lesz) pár borítót és leírást néhány draftomból. Ezzel kaptok egy pici töredéket az adott történetekből, ezek alapján szavazhattok egy bizonyos ideig, hogy melyiket szeretnétek következőnek olvasni. A szavazás általában az utolsó részig megy, a lezárás után érkező szavazatokat már nem számítom bele. Hamar fel szoktam rakni, hogy több idő legyen megfontolni és minden fejezetnél hagyok ezzel kapcsolatban emlékeztetőt.

Egy könyvre egyszer lehet voksolni, mindent pontosan fogok adminisztrálni, ahogy eddig is tettem. Viszont, ha valaki nem tud dönteni és (tegyük fel) mind a háromra szavaz, az érvényes. Ez persze nem jelenti azt, hogyha mindre ugyanannyi érkezik, akkor mindet publikálom. Akkor újrakezdődik a "játék", egészen addig, amíg egy nyertes nem lesz.

Izgi, mi?😏

Nem kell aggódni, ha nem a látszólag kedvenc történet nyert, mert következő szavazásban visszatérhet (elárulom, most is lesz olyan, amire újból lehet szavazni).

Aztán... Most kicsit komolyabbra fordítom a szót.

Tudom, hogy sokaknak lerágott csont, és biztos vagyok benne, hogy nem én leszek az első, aki ezt megemlíti. Viszont valahol kötelességemnek érzem ezt.

Mind tudjuk, hogy mi a helyzet most Ukrajnában. Legalább is hallunk róla. Elmondhatnám, hogy mennyire borzalmas, szörnyű, rémes és még sok-sok szinonimát használhatnék erre, de ezt mindannyian tudjuk.

A határ közelében élek. Én is félek, mondjon bárki bármit, s el sem tudom képzelni, mit élhetnek át azok, akik most ténylegesen az életükért menekülnek. Szabolcsi vagyok, ráadásul közel fél órára lakok a határtól, így tudom, hogy mi a helyzet. Legalább is itt.

Tudom, hogy vannak olyanok is, akik külföldről olvasnak. Miattuk aggódok a legjobban. Megkérdezném, hogy jól vagytok-e, sőt, legalább négyszer kitöröltem, amikor leírtam, de egyértelmű lenne a válasz. Én sem, és senki más sem lenne jól.

Sajnos több embertől hallom, hogy nyűgnek gondolják a menekültek befogadását. Van, aki őket okolja a háború miatt.

Szeretném elmondani, hogy SENKI SEM TEHET ARRÓL, HOGY HOVA SZÜLETETT ÉS MI FOLYIK KÖRÜLÖTTE! Úgyhogy fejezzük be ezt az egymásra ujjal mutogatást, mert ha mi lennénk ilyen helyzetben, nekünk sem lenne jó ártatlanul a megvető tekintet, amikor mindenki csak élni akar. Mert joga van élni.

Több helyen is gyűjtenek adományokat. Lehet telefonálni és banki átutalással is. Nem csupán pénzadományról van szó, hanem élelemről is. Kérnék ezúttal is mindenkit, hogyha valamiből van felesleg, akkor ne sajnálja azt átnyújtani. Valakiknek az otthona lett oda, talán ez lesz a legkevesebb, amit tehetünk, de ha csupán ezzel is kicsit segíthetünk és jobb emberek lehetünk, ne tétovázzunk. Nem ezen fog múlni a havi zsebpénz, vagy a vacsora a családnak. Nem kell horrorárakat sem felajánlani. Csak arra kérlek titeket, hogy lépjünk. Egy apró lépés is valami, már nem semmi és tétlenkedés.

Csak kicsit képzeljük bele magunkat az ő helyzetükbe és ne tétovázzunk segíteni.

Köszönöm mindenkinek, akik végigolvasták♥️🇺🇦

Hogy vagytok?♥️♥️♥️ Vigyázzatok magatokra mindannyian♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook