Az ajtót magamra csuktam, s még a lábaimat is felhúztam, ahogy a vécé tetején ültem. Nem akartam, hogy bárki is észrevegye, hogy itt vagyok, kivétel ugyebár Jungkookot, de ő pontosan tudta, hogy hol lehetek, hiszen elmondtam neki. Folyamatosan beszélt nekem a telefonban, de én nem tudtam válaszolni neki. Lefoglalt az, hogy befogjam a saját számat, hogy legalább ne hangosan zokogjak bent.

Nem akartam elhinni, ami történt. Egyszerűen nem... Egyszerre tombolt bennem olyan düh, ami még soha, s azt a csöppnyi örömöt, amit azért éreztem, mert végre megtaláltam az apukámat; elsodorta a szomorúság folyamának heves áradata.

Nem voltam kíváncsi a miértekre. A válaszok egyszerűen nem tudtak érdekelni, annak ellenére, hogy több millió kérdés fogalmazódott meg a fejemben egyszerre. Fájt, szabályszerűen szúrt a mellkasom, a tüdőm égett, a torkomat pedig, mintha valaki szorosan tartotta volna ujjai között. Nem csupán a lelkem sérült akkor, úgy éreztem, hogy fizikailag is hatott rám akkor a tudatosság ormótlan átka.

Azt sem tudtam, hogy szóljak-e erről anyának, vagy Jihyenek. Megérdemelték volna, hogy tudják az igazságot, de most képtelen lettem volna a beszédre. Lehet, hogy nem is érdekelné őket. Már... Mindegy lett volna, nem? Sosem volt az életünk része, jobban mondva az enyémnek. Ha nincs az a kép, azt se tudnám, hogyan nézett ki! Hisz lelépett a francba. Ki tudja, talán van egy másik családja. Egy omegája, vagy egy alfája és alapított egy tisztavérű famíliát. Fogalmam sincs!

Heves lépteket hallottam, én pedig csak jobban összehúztam magam. Azt hittem hirtelen, hogy Ő az, de amikor az orromba kúszott a finom aloe vera illata, s Jungkook lihegve mondta a telefonba, hogy mindjárt itt van, egy kisebb kő esett le a szívemről. Az alfa nem csupán a mosdóajtót vágta ki, de még azon dörömbölni kezdett, amelyikben én voltam.

- Kicsim, Jimin nyisd ki. Komolyan, rád fogom törni, ha nem nyitod ki a kurva ajtót.... Jimin...! – szólt erélyesebben, én pedig lassan lemásztam, s remegő kezemet az elfordítható műanyagra tettem, amivel feloldhatom a zárat. Az kattant is, az alfa pedig elcsendesült. Várta, hogy mikor lépek ki. Én pedig... Meg is tettem. Azonnal a mellkasába temettem az arcomat, s ezúttal ő volt az, aki megakadályozta azt, hogy hangosan zokogjak.

Hirtelen viszont azt se tudta, hogy mit csináljon. Alfaként ők nem mutatják ki annyira az érzelmeiket, mint mi, omegák. Nagyon jól el tudják fojtani magukban. Van egy bizonyos makacs oldaluk, egy olyanfajta büszkeségük, egy olyan égkövük, melyen csúnya karcolást ejtene pár könnycsepp. Nem számít, hogy azt most szomorúságból hullatnák, vagy a felülkerekedett, s mégis elfojtás alatt tartott düh miatt.

Kellett neki pár másodperc, amíg karjait szorosan körém fonta, s állát fejemen támasztotta meg, miután egy hosszabb csókot nyomott a hajamra, hiszen az arcomat jelenleg lehetetlen lett volna elérnie.

- Mi történt, kedvesem? Bántott valaki? – kérdezte halkan. Olyan nyugtató volt a hangja, az egész jelenléte, hogy nem akartam őt elengedni egészen addig, amíg a bennem tomboló érzelmek ott nem hagynak, s letesznek arról, hogy tovább bántsanak, több sebet ejtsenek rajtam. Azt akartam, hogy mind önként tegye le a fegyvert, s tudatosuljon bennük; van valaki, aki pajzsom, a védelmezőm, s az otthonom.

- Él... – suttogtam pár perc elteltével, amikor lenyugodtam. Páran benyitottak a mosdóba, de Jungkook intett nekik, hogy menjenek a másikhoz, s most ne zavarjanak. Ez úgyis csak személyzeti mellékhelyiség volt, beteget semmiképp sem küldene ki. Talán ezért sem zavarta, hogy leültünk a földre, s úgy ölelve ringatott, csitítgatott, lágyan simogatott és adott apró puszikat, hogy érzékeltesse velem, hogy ő velem van és nem hagyja, hogy bármi bajom essen, amíg ő mellettem van.

- Ki? – kérdezte zavartan, mégis próbált nyugodt maradni, annak ellenére, hogy a farkasa tombolt, üvöltött benne, mert tudta, hogy a lunám szenved. Iszonyatos kínon ment át jelenleg.

- Az apám... Él. – mondtam teljesen elhalva, ő pedig egy óvatos csókot nyomott a homlokomra. – Él, nélkülünk, de él. A kibaszott apám otthagyott minket a szarban, amíg ő elvégezte az orvosit és annyi nem volt benne, hogy legalább pénzzel támogassa anyát. – túrtam a hajamba, s nevettem fel már-már hisztérikusan. – És jön nekem azzal, hogy megmagyarázza. Mit kellene ezen magyarázni? – szipogtam egyet, s keltem fel végre a földről, hogy a csaphoz lépkedve megmossam egy kicsit az arcomat.

- Figyelj, kicsi... Ez lehet, hogy nem fog tetszeni neked, de szerintem meg kellene hallgatnod. Biztos oka van annak, hogy lelépett. Ha pedig hülyeség, akkor lesz miért haragudnod rá, akár életed végéig, vagy letojnod, mert annyira nem fontos. – fogott arcom két oldalára, s úgy nézett a szemeimbe. Látszott rajta, hogy segíteni szeretne nekem, s mindenbe kapaszkodik, amibe csak lehet, hogy a jobbom lehessen.

- Most... Csak haza szeretnék menni, Jungkook. – válaszoltam. Nem voltam abban az állapotban, hogy meghallgassam őt. Talán később menni fog, ha lenyugodtam, s pontosan el tudom dönteni, hogy tényleg akarom-e hallani a válaszokat a miértekre. Viszont jelenleg nem szerettem volna azt, hogy újabb tőrt szúrjon a vérző szívembe.

- Rendben. – bólintott, én pedig hálás voltam neki, amiért nem erőlteti. – A táskád hol van? – kérdezte, én pedig sóhajtva feleltem.

- A rendelőben. Csak a dokumentumokat vittem magammal, amiket odaadott nekem. Bejönnél velem? – kérdeztem kissé félve. – Nem akarok egyedül odamenni...

- Persze. – ejtett egy biztató mosolyt, s intett, hogy menjek előre nyugodtan. Nem is akartam a kelleténél tovább itt lenni. Már biztos néhányan furcsállják, amiért addig vagyunk a mosdóban. Szinte látom magam előtt jövőhéten a nővéreket, amint elfordulnak, s pletykálni kezdenek rólunk. Bár már az meglepő, ha csendben vannak.

Közösen indultunk a jelenlegi rendelő felé, ahova beosztottak, mivel Jungkook nincs. Persze az alfa felajánlotta nekem, hogy majd ő kihozza azt, ami kell, én várjam meg őt nyugodtan a folyosón, de semmiképp sem szerettem volna egyedül maradni. Nem érdekelt, hogy bent talán találkozok vele, ugyanennyi esélye volt annak is, hogy a folyosón összefutunk, mivel magára maradt minden elintéznivalója. Nem volt mellette asszisztens, hogy az megkönnyítse a dolgát.

A lényeg ugyanaz, legalább nem egyedül nézek szembe a testet öltött múlt-félelemmel. A szellemmel, aki, mint kiderült, sosem volt kísértet. Csupán a tudata, hogy létezik; volt számomra lidérc.

Amilyen szerencsém van, pont bent volt. Ahogy kinyitottuk az ajtót, fel is kapta a fejét. Látszott rajta, hogy körülötte is felborult minden, amit eddig olyan gondosan fenntartott, hogy a világ hirtelen a feje tetejére állt, viszont ezzel igyekeztem nem törődni. Az ő hibája volt. Ez az ő keresztje, nekem... Nem szabad ezzel foglalkoznom.

- Jimin, beszélhetnénk...? – kérdezte ismét azt, amit akkor, mielőtt elmentem volna. Nem válaszoltam, próbáltam őt figyelmen kívül hagyni. – Figyelj, tudom, hogy most nagyon dühös vagy rám, teljesen jogos a kiakadásod, de...

- Ha valóban így gondolod, akkor ne is szólj hozzám. Nem akarlak meghallgatni. – erőltettem magamra egy kisebb önbizalmat, s próbáltam érzéstelenül hozzászólni.

- De ha megteszed, az teljesen megváltoztatná a dolgokhoz való állásodat! Nézd, én tudom, hogy nem voltam ott, amikor kellett volna...

- Soha nem voltál ott. – fordultam felé idegesen.

- Doktor, hagyja ezt, kérem. Legyen tekintettel rá. – avatkozott közbe Jungkook is, aki még közelebb is lépett hozzám, s hiába volt professzora az apám, mégis vörös szemekkel nézett rá. Tiszteletlen volt, hiszen egy tapasztalatokban gazdagabb férfiról volt szó, ráadásként pedig idősebb is.

- Ott akartam lenni. Minden egyes pillanatotoknál. Te és Jihye voltatok a mindeneim anyátokkal együtt, viszont...! – ekkor viszont elhallgatott, hiszen tettem róla, hogy ne mondjon többet.

Az asztalon pakolásztam, neki háttal, s az, hogy ennyire nem adott egyikünk szavára sem, felidegesített. A hozzám legközelebbi dolog egy váza volt, amiben pár szál virág próbált életben maradni egy rövid ideig, de nem is ők voltak a lényegesek. Nyakon öntöttem a dokit, akit teljesen lesokkolt a tettem, így végre valahára, de be is fogta a száját, s csak nézett rám, mint egy hal a szatyorban.

- Mondtam, hogy nem akarom hallani. – remegtem a dühtől, s idegesen csaptam le az ujjaim által szorongatott vázát az asztalra.

Gyorsan a mellkasomhoz szorítottam a cuccaimat, Jungkook kezét pedig megragadtam, hogy magam után húzzam ki a rendelőből. Még őt is meglepte a tettem, hiszen csak pislogni tudott, semmi mást. Pedig igazán megszokhatta volna, hogy nem egy olyan omegával van dolga, aki beletörődik abba, hogy lépésképtelen a rangsorban való pozíciója miatt. Ez engem egyáltalán nem jellemzett.

- Erre nem számítottam. – mondta őszintén, amikor beültünk a kocsiba, s el is nevette magát. – Még én se mertem volna nyakon önteni egy váza vízzel a doktort. – kuncogott. – Hihetetlen vagy. – simított a combomra, mielőtt elindította volna a járművet, ez pedig az én számra is mosolyt csalt, még akkor is, ha még mindig nagyon rosszul éreztem magam.

A nap maradék részében – bár szerettem volna egyedül lenni kicsit – Jungkookkal voltam. Kitalálta, hogy főzzünk együtt, mert azt úgyis annyira szeretem, s még a keményebb munkát is bevállalja, hajlandó megtanulni a konyha minden titkát, csak azért, hogy jobb kedvem legyen. Kár volt tagadnom, hogy ez nagyon jól esett tőle, s egy pillanatra tényleg elfelejtettem azt, ami történt.

A párom még Felixet is felhívta, s biztos vagyok benne, hogy elmondott neki mindent, mivel a szeplős ausztrál aggódó tekintettel jött be, mégsem mondott semmit, hanem próbált közös programokat szervezni. Még az sem zavarta Jungkookot, hogy valami nyálas filmet nézünk, s mindenféle egészségtelen dolgot tömünk magunkba, sőt, az alkoholt is örömmel vettük kézhez. Mondhatnám, hogy egy teljesen normális péntek, de hazudnék. Egyrészt nem péntek volt, hanem csütörtök, másrészt pedig nem szokásom az ivászat. Nagyon ritkán nyúltam felé, de akkor vagy buliban voltam, vagy annyira sérült voltam lelkileg, hogy már nem láttam más kiutat. Csupán egy pillanatra akartam az összes fejemben egyszerre kiáltozó gondolatot elcsitítani. Arra pedig ez tökéletes volt.

Tudtam, hogy a csendhez hozzá lehet szokni, s többet és többet akar belőle az ember, de én egy napig akartam nyugtot. Egy estén át, ahol felhőtlenül beszélhetek, gátlástalanul cselekedhetek, ha elég bátor leszek hozzá. Semmi többet, mert én nem olyan voltam, aki kapott a káros szenvedélyek mézes cérnája után.

- És elmondanád nekem, hogy miért randizol egy drogossal, akit én nem is ismerek? – kérdeztem már eléggé jókedvűen Felixtől, aki csak laposan pislogott, amíg fel nem fogta a kérdésemet.

- Én nem randizom drogossal. – mondta.

- Akkor csak megkörnyékezett egy. Miért hagytad neki? És miért nem mondtad el nekem? Azt hittem, hogy barátok vagyunk, Lixie! – könnyesedtek be a szemeim.

- Pisil a szemed! – nevetett.

- Komolyan! Ki az a Cha...! – fogtam be a számat, hiszen baromira elfelejtettem a nevét.

- Ki? – kérdezett vissza.

- Chang...Jin! – vágtam rá, de ő csak furcsa fejet vágott. – Changmin...? – nem talált. – Changsu? – próbálkoztam, természetesen sikertelenül.

- Changbinre gondolsz? – döntötte oldalra a fejét, s egy újabb adag salátát tömött a szájába egy adag fokhagymával, ugyanis ő nem fog este csókolózni senkivel. Legalább is remélem.

- Igen! Rá! Ő a drogbáró! – kiáltottam fel, s majdnem le is estem a kanapéról, úgy hadonásztam kézzel-lábbal. – Jársz vele? Miért nem beszéltél róla?

- Mert amikor nászúton voltál, akkor találkoztam vele! – vágott hozzám egy levelet. – Egy buliban voltam, mert meghívtak és pár alfa követni kezdett. Találkoztam vele az utcán és megvédett. – fújta fel az arcát. – De annyira részeg voltam, hogy megköszönni sem tudtam. Azt hittem, hogy nem látom többet, de aztán majdnem elütött biciklivel, mert leléptem elé, hiába csengetett. Ezért volt sebes az arca, amikor ti is láttátok. – sóhajtott, én pedig csak pislogtam, s próbáltam felfogni a szavait. – Amúgy egy kávézónak a tulaja. Szóval nincs vele semmi gond és nem drogozik, csak cigizik! – dobott meg még egy levéllel.

- És miért volt rajta kesztyű? – próbáltam minden maradék információmba kapaszkodni, de mindhiába.

- Mert biciklivel van és kibaszott hideg van, mert közeledik a rohadt tél! – mondta idegesen, s ismét a tálba markolt, hogy tovább dobálhasson.

- Jó, tedd azt le! Nekem kell feltakarítanom. – morogtam. – Jó, bocsánatot kérek, de nekem gyanús volt. – rántottam vállat. – Csak aggódtam.

- Én is aggódok érted. – helyezte vissza a salátát, majd nézett rám. – Szólni fogsz anyudéknak? – kérdezte, én pedig gondterhelten dőltem hátra. Nem akartam ezt a beszélgetést, de Felix mellett mindig másképp álltam a dolgokhoz. Mindig mellettem volt, minden rossz pillanatomat vele éltem át, s mindenki mástól jobban bízok benne.

- Megérdemlik, hogy tudják az igazságot. – ráztam a fejem. – Anya is, hogy ne várjon feleslegesen, mert tudom, hogy titkon még mindig reméli, hogy visszajön hozzá... De nem fog. Orvos, Szöul legjobb kórházában van állása már évek óta, teleszedte magát pénzzel és mégse jött vissza. Megtehette volna, ha akarja. – hajtottam le a fejemet, s a poharamban maradt sojut is megittam, de nem töltöttem magamnak ismét. Nem szerettem volna túlzásba esni, ugyanis már így is megkérdőjeleztem azt, hogy fogok-e tudni egyenesen menni. – Holnap szerintem felhívom anyát és megmondom neki, hogy átnézek hétvégén. Jobb személyesen, mintha telefonban közölném vele a híreket. – kezdtem el összepakolni a szétdobált dolgokat.

- Persze, ez teljességgel érthető. – segített nekem, bár először, amikor felkelt, vissza is seggelt a kanapéra, mert annyira nem bírta magát megtartani. El is kezdtünk nevetni.

- Azt hiszem, hogy fel kell hívnod a hősödet, hogy hazavigyen. – kuncogtam, ő pedig megrántotta a vállát.

- Lehet, hogy megfogadom a tanácsod. – ingatta a fejét.

- Tehát tetszik. – bólogattam.

- Kár lenne tagadnom. – sóhajtott. – Jó pasi. – mosolygott, én pedig kacsintottam egyet, s közöltem vele, hogy hívja csak fel, hogy mire végzünk, itt legyen.

Örülök, hogy azért Felix mégsem egy veszélyes alakkal állt össze, sőt... Innen is látszik, hogy nem szabad külső alapján ítélni. Már csak azért sem, mert mihelyt az omega felhívta az alfát, az kissé idegesen, de aggódva mondta, hogy adja le a pontos címet és elindul érte, addig pedig ne merjen elmozdulni. Nos... Azt hiszem, hogy ezek után fejet hajthatok a kapcsolatukra. Bízom az ítélőképességében. De ha bántani meri, magam herélem ki.

A holnap pedig... Egy felkészülés lesz. Egy pihenő, egy bizonyos szusszanás a tudatosan ledobott atombomba előtt. Mert nem fogom magamban tartani azt, hogy kivel találkoztam. Anya, aki ennyi éven át várt, ideje, hogy megtudja, nem kell tovább.

▫️➰➰➰▫️

Hello Sütikék! Itt is vagyok az új résszel, bár baromi későn🤣🤣

Éjjeli baglyok?🦉♥️

Na kiderült, hogy ki ez a rejtélyes Changbin! Hihetetlen! Ezért sem szabad elítélni senkit látszatra, mert nem tudni, hogy valójában kivel van dolgunk😌♥️♥️♥️

Mielőtt valaki megjegyezné (!!!)

Jimin nem alkoholista, nem is hajaz rá és a leírtakkal sem az a célom, hogy buzdítsak, bátorítsak másokat arra, hogy kipróbálja az alkoholt. Erről szó sincs, én, mint aki sosem ivott, eszemben sincs ilyesmi. Nem old meg semmit az illuminált állapot, jobb tiszta fejjel átgondolni mindent😌♥️

Nagyon szépen köszönöm az 55k megtekintést, ami a könyvön van! A statisztikák alapján jobban fut, mint a Blow the whistle (ami mellesleg új borítót kapott🤫), ez pedig hihetetlen számomra😳 Nagyon szépen köszönöm, eszméletlenek vagytok!🥰♥️♥️♥️

Hogy vagytok?😌♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook