- Akkor ezért voltál ennyire kétségbeesett, amikor azt hitted, hogy terhes vagy? – kérdezett rá, én pedig óvatosan bólintottam egyet. – Komolyan azt gondoltad, hogy elhagylak emiatt?

- Figyelj, veszekedhetünk ezen, de én nem kaptam semmi pozitívumot ezzel kapcsolatban. – sóhajtottam, s feltápászkodtam, hiszen eddig végig az alfa mellkasán feküdtem. – Én sem szerettem volna, hogy vége legyen annak, ami köztünk volt, márpedig az előző nagy szerelmem emiatt hagyott el, úgyhogy...

- Persze, kicsim, ez érthető, de én nem olyan vagyok. – ült közelebb hozzám, s fogott az arcomra, én pedig szomorkás tekintettel néztem rá. – Tudom, hogy nem ismerted a szándékaimat, de... Nem mindenki annyira rossz ebben a világban.

- Úgy sajnálom, Jungkook. – könnyesedtek a szemeim. Ez a nap, Kang Jongsu felbukkanása túl sok volt. Lehet, hogy most egy hisztis cafkának néz az alfa, de az a sok elnyomott érzelem most kirobbant belőlem. Éreztem, hogy könnyebb a lelkem, de még nem sírtam eleget ahhoz, hogy túltegyem magam mindenen, ami megtörtént. – Én annyira sajnálom, hogy olyan voltam és...

- Én nem haragszok. Akkor sem haragudtam, pici. – adott finom csókokat az arcomra, hogy kicsit lenyugtasson. Az illata is felerősödött, hogy nagyobb biztonságban érezzem magam, ezeket pedig nagyon is tudtam értékelni tőle. – Teljesen érthető volt a reakciód azok után. Viszont most... – távolodott el, hogy a szemeimbe nézhessen. Két keze közé fogta almáimat, s letörölte a kibuggyanó könnycseppeket hüvelykujjával. – Próbálj meg egy kicsit bízni bennem, rendben? Úgy értem... Fiatal párnak számítunk és nem is akarok elsietni semmit, de... Szóval... Mindegy. – sóhajtott lemondóan, én pedig elkuncogtam magam. Szerintem még sosem láttam őt zavarban, de ezek szerint ilyenkor nem találja a szavakat.

- Ez aranyos. – mondtam, amit gondoltam, ő pedig egy apró mosolyt ejtett. – Akkor most kezd az elejétől. – szipogtam egyet az előző pityergésem miatt, s még az arcomat is megtöröltem, majd minden figyelmemet a férfinek szenteltem, akinek megrándult a szemöldöke, de a somolya nem tűnt el orcájáról. – Most mi az? – zavarodtam össze egy pillanat alatt.

- Semmi, csak nem vagyok hozzászokva ehhez. Ez valami omega-dolog, hogy lelkizni kell? – nevetett, én pedig komolyan elgondolkoztam ezen.

Felix és én mindent megbeszéltünk régen. Ha valamelyikünknek baja volt, órákat zengtük a problémánkat a másiknak megállás nélkül. Ugyan azt mondtuk el mindig, de az ismétlés fel se tűnik, amikor az emberben annyi érzelem – főként, ha az a bizonyos nem más, mint düh – összegyűlik. Be sem áll a szánk, de legalább megkönnyebbülünk a végére valamennyire. Gyakorlatilag meg is nyugtatjuk a másikat, hiszen megoldást keresünk a problémára. Az pedig vagy bejön, vagy nem.

Ez volt a helyzet anyával és a nővéremmel is. Senki se szerette, ha mosolyszünet lépett közbe. Tehát megpróbáltunk a rosszkedv ellen tenni. Emlékszem, hogy volt egy tanárnőm, akit nagyon utáltam. Persze azért, mert velem mindig másképp bánt, mint a többi gyerekkel, de ezt nem jó értelemben mondom. Jihyet se szerette, úgyhogy inkább a családunkkal volt gondja, mintsem a viselkedésünkkel. Mindig rosszabb jegyet kaptam, a terem takarítása pedig rám maradt, így sokkal később értem vissza, mint a többiek.

Anya sosem ért rá a munka miatt, hogy bemenjen fogadóestékre és beszéljen vele, így azt se tudta, hogy hogy néz ki. Csak a leírásunk alapján kapott egy becenevet; Boszorkány. Hatalmas ragyás orra volt és akkora bibircsókja, hogy az űrből előbb azonosítják azt, mint a Földet.

Aztán egy nap anya értem jött a suliba. Sötét volt, s pár nappal előtte derült ki, hogy omega a másodlagos nemem. Az illatom is erősebb lett, a környék pedig, ahol laktunk, nem volt a legbiztonságosabb. Egy fontos szabály volt, mégpedig az, hogy sötétedés után minimum ketten járkálunk az utcán, esetleg többen, vagy ki se tesszük ott a lábunkat.

Akkor találkoztak, anya álla pedig a földet verdeste, akárcsak a tanárnőé. S ez volt az a ragyogó pillanat, amikor megtudtam, hogy mi miért van. Anya elkiáltotta magát, hogy Varangyos Yumi, majd nevetni kezdett. Mint kiderült, ismerték egymást, Varangyos Yumi tanárnő oda- s vissza volt apáért, de esélye se volt anyával szemben, aki annak ellenére, hogy nem egy gazdag család omegája volt, a szépségével és a kedvességével még apánk szívét is képes volt elrabolni. Láttam róla fényképeket és tényleg gyönyörű volt.

Ezeken elgondolkozva válaszoltam a férfinak.

- Valami olyasmi. – bólintottam egyet. – Az alfáknál ez nem szokás? – érdeklődtem, s hagytam, hogy terelje a témát egy kicsit, amíg nem érzi magát elég komfortosan ahhoz, hogy elmondja, amit szeretett volna.

- Egy kocsmában pár ital után. – nevetett, én pedig megforgattam a szemeimet. – Nem igazán tulajdonítunk nagy figyelmet az érzéseinknek, csak akkor, ha nagy a baj. – rántott vállat. – Persze nem vagyunk szívtelenek, csak kevésbé kifejezőek, mint ti.

- Egyszer se volt olyan, hogy annyira kétségbeesett voltál, hogy leállj lelkizni valakivel? – kérdeztem rá. Nem hiszem el, hogy ne panaszkodott volna legalább egyszer. A férfi a plafonra nézett, majd elgondolkodott, s elmosolyodott.

- De, egyszer.

- És mi volt az? – ültem közelebb izgatottan. Olyan voltam, mint aki a pletykákra éhezik, s csupán azok megosztásával lakik jól. Nem tehettem róla, érdeklő személyiségem volt, de ez főként azokat érintette, akik közel álltak hozzám. Jungkook pedig a férjem, és úgy tűnik, hogy mi ketten most...

- Amikor meg kellett védenem a diplomámat. – rázta a fejét mosolyogva. – Alig volt már időm megcsinálni, de annyira féltem, hogy elszúrom, hogy bele se tudtam kezdeni. A főorvos úr látott meg egy olcsó gyorsétteremnél, ahol már a sokadik sojut ittam meg. Csatlakozott és elmondta, hogy csak írjam, amit tanultam és amit gondolok. Ne teljesen arra menjek rá, hogy mások mit várnak el tőlem egy ilyen szövegben, mert még a végén meggyanúsítanak plágiummal és akkor baszhatom... – nevetett. – Hallgattam rá és sikerült. – nézett rám, majd mutatóujjával az állam alá nyúlt, hogy felemelje a fejemet. Zavarodott tekintetét láttam magam előtt, míg én csak próbáltam arrébb húzódni, hogy ne legyek már ennyire közel hozzá, hiszen így is ég a fejem az előző gondolataim miatt. – Mi a baj? – kérdezte.

- Semmi, mi lenne? – kérdeztem vissza, miközben nagyokat pislogtam, hiszen nem gondoltam, hogy ennyire kemény hangon fog megszólalni, elvégre eddig olyan beleéléssel, édesen áradozott.

- Jimin, verj át valaki mást, aki kevésbé ismer és nincs veled összekötve a csomó miatt. – forgatta meg a szemeit, ami eddig nem volt szokása, csupán nekem, de úgy tűnik, hogy átvesz tőlem egyet, s mást. – Halljam, hogy mi az.

- Zavarban vagyok, semmi több. Most jobb? – kérdeztem durcásan, s még az arcomat is felfújtam, hogy jobban éreztessem vele, néhány dolgot jobb nem erőltetni.

- Sokkal. – bólintott. – Azért, mert szerelmet vallottam neked? Vagy mert vonzónak találod a sojut, amit bevertem, míg próbáltam rájönni, hogy hogyan kezdjem el a francos szövegemet a diplomám megvédésére. – kuncogott a végére.

- Egyértelműen a második miatt. – vágtam rá, ő pedig közelebb mászott, egészen addig, amíg rám nem feküdt. – Összenyomsz, te állat! – szenvedtem alatta, de nem úgy tűnt, mint akit érdekel, hogy az omegájából mindjárt csak palacsinta lesz.

- Nem baj, szokj hozzá, kedvesem, mert mostantól ez lesz! – könyörült meg rajtam annyival, hogy az alsókarjain támaszkodott meg a vállaim mellett.

- Hogy kiszaratod velem még a csontjaimat is, úgy elterülsz rajtam? Most, hogy mondod, remek hobbi és egyedi, ilyet nem sok pár talál magának. – jegyeztem meg epésen, de ő csak elnevette magát.

- Akár ahhoz is hozzászokhatsz. De én inkább arra gondoltam, hogy ezentúl minden erőmmel azon leszek, hogy megmutassam, mennyire is szeretlek. – érintette össze a homlokainkat, én pedig nagyot nyeltem, s éreztem, hogy ismét pirulni kezdek. – És az sem fog érdekelni, hogyha fakanállal jössz felém, amikor a konyhában megölellek és nem tudsz főzni. Még az sem zavar, ha ütlegelni fogsz vele. – mosolygott. Amit pedig mondani akartam az elején, az az, hogy bár fiatal pár vagyunk és emiatt is van még időnk ezzel... De most, hogy tudom, hogy mi történt veled, megvárom, amíg te is késznek érzed magad arra, hogy ne csak ketten legyünk ebben a házban. – nézett mélyen a szemeimbe, nekem pedig óvatosan résnyire nyíltak az ajkaim. Nem is tudom, hogy a meglepettség vagy a csodálat miatt, de úgy érzem, hogy nem is lényeg. – Nem voltál hibás akkor, kicsim. Egy gyerekhez két fél kell, fiatal voltál, az az alfa pedig egy rohadék, amiért ilyenre kényszerített. Én azt szeretném, hogy boldog legyél mellettem, önmagad és a magad ura.

- Először is, ha fakanál kerül a kezembe, akkor a seggedbe fogom állítani. Másodszor pedig állj le, nem akarok többet sírni. – szipogtam, ő pedig elmosolyodott, majd lassan hajolt közelebb.

- Amíg nem a fájdalom miatt sírsz, addig sose baj. – csókolt finoman ajkaimra.

Kedves táncra hívott mozgásával, én pedig nem mondtam erre nemet. Belementem ebbe is, ahogy a kis játékába is. Mindezek ellenére a lehető legjobban jöttem ki belőle. Egy csodás felvonást mutathattunk meg a közönségünknek az élet színpadán, s ezen felvonás végét egy lassú, érzelmes keringő zárja egy olyan dallamra, ami néma-tapsszólam lágy húrvonásait foglalja magában; fenomenális.

Az utolsó járatot értük el, ami Busanba visz. Késő volt már, szürkületben indultunk el, de legalább anyát sikerült értesítenünk arról, hogy késni fogunk. Az alfával pedig... Külsőre talán nem változott semmi, hiszen eddig is úgy viselkedtünk, mint egy pár, de mi jól tudjuk, hogy van, ami más lett. A tekintet, ami ezúttal nem hazugság mögött rejtőzködő, félős szerelem. Hanem őszinte, bátor, s magát örömmel mutogató kötelék.

Az érintései is számomra forróbbak, mint eddig voltak, ő maga pedig a lehető legnagyobb biztonság, ami csak körülvehet. A tisztázott érzések néha még a normát is abnormálissá teszik. De nekem ez nagyon is tetszik. Tagadhatatlanul.

A járatunk már akkor ért be Busanba, amikor már sötét volt. Nem is rángattuk ki az állomásra anyát, megmondtuk neki, hogy maradjon csak otthon, a címet úgyis tudjuk. Majd taxival odamegyünk és kész. Busan talán egy fokkal biztonságosabb környékén él, legalább is a szöuli lakhelyünket figyelembe véve, de azért jobb félni, mint megijedni. Rosszak mindenhol vannak, nem lehet ezt csak úgy félvállról venni.

Ahogy megérkeztünk, s felhívtam édesanyámat, ő már ki rontott a házból, mintha egész végig az ablak előtt ült volna, s leste volna, hogy mikor szállunk ki a taxiból. Először engem üdvözölt, s úgy megölelgetett, mint még szerintem soha. Úgy viselkedett, mintha évekre hagytam volna őt itt, pedig csak nászúton voltam.

Jungkook sem maradhatott ki az ölelkezésből, de ő kedvesen, s jól nevelten fogadta. Viszonozta a gesztust, majd mindkettőnket előre engedve becsukta az ajtót. Még mama is fent volt, s úgy tűnt, hogy pont jó pillanatában kaptuk el, hiszen emlékezett ránk, még arra is, hogy megházasodtunk. Az alfa nevét is tudta és érdeklődését kimutatva kérdezgetni kezdett minket mindenről, ami eszébe jutott.

- Mamóka, először hadd pakoljanak le és egyenek, azután beszélgetünk. – simított anya a vénasszony vállára, aki csak bólogatni kezdett.

- Ugyan, engem nem zavar. – legyintett Jungkook. – Az én szüleim folyamatosan beszéltetnek evés közben, úgyhogy nekem inkább megszokott lenne, mintsem idegesítő. – ment mama tolókocsija mögé, hogy az étkezőbe tolja őt, hogy velünk legyen. Mondanom se kell, az öreg eltátott szájjal nézett hol anyára, hol pedig rám, majd elmosolyodott.

- Na ilyen alfa kellett a családba! Szépen nevelt úriember!

- Azért Seojoon se rossz, Mamóka. – jegyezte meg anya, de azért az ő arcán is ott volt a mosoly.

- Seojoon egy papucs, Jihye hordja ott a nadrágot. Az a lány rossz rangot kapott az élettől. – rázta a fejét zsörtölődve. Hát igen, ez igaz, a nővérem férje nem igazán mond ellent a feleségének, még akkor sem, ha túlzásba viszi a dolgokat, ami sajnos nála elég gyakori. – Egyedül a gyerekek szépek, mint az anyjára ütött. Egyébként ki ez a kedves fiatalember? – nézett a háta mögé, azaz Jungkookra, én pedig elnevette magam, akárcsak anya, ugyanis mama ismét átkattant. – Ki hozott ide egy ilyen jóvágsú alfát?

- Mamóka, ő Jimin férje, tudod. – guggolt le elé anya, s mosolygott, de a mama csak értetlen tekintettel fürkészte őt. Hát ez veszett ügy.

- Ki az a Jimin? – kérdezte.

- Szerintem én lefektetem őt aludni, addig ti menjetek csak és egyetek. Majd jövök, kedveseim. – vette át a helyet, s tolta ki mamát. Nem volt itt sokáig, az már biztos. De legalább elcsíphettük egyszer a normális énjét is, ami nagy szó, mert akárhányszor vagyok itt, sosem tudja, hogy ki vagyok.

A konyhában el is kezdtem előpakolni a már előre elkészített ételeket. Anya nagyon finomakat csinált, s mindenből sokat. A húst sem mellőzte, elvégre tudta, hogy egy tisztavérű érkezik velem, aki nem elégszik meg holmi salátával, vagy rizzsel. Igaz, a döntőtöbbség hal volt, de ez nem meglepő egy tengerparti városnál. Anya panaszkodott is, amikor ideköltöztek, hogy az amúgy is drága csirke ára itt az egekben van, viszont a tengergyümölcsei között örömmel válogat, mivel sokkal olcsóbb.

Egy győztes mosoly jelent meg az arcomon, amikor megláttam a hűtőben a hínárlevest, amit azonnal ki is vettem, s a pultra raktam. Közben éreztem, hogy az alfa mögém sétálva átölel, fejét nyakhajlatomba fúrja, majd egy csókot nyom gyenge bőrömre.

- Biztos ne segítsek? – kérdezte halkan, én pedig somolyogva ráztam meg óvatosan a fejem, hogy ne okozzak neki kellemetlenéget, hiszen a buksiját még mindig rajtam pihentette.

- Nyugodtan ülj csak le, én ezeket berakom a mikróba melegedni és megterítek. – mondtam neki, s arrébb is léptem, hogy végrehajtsam azt, amit kifejtettem neki pár másodperccel ezelőtt, viszont volt egy kis baj... A mikró a felsőpolcba volt beépítve. A kinyitást sikernek könyveltem el, viszont az ételek berakását már kevésbé. Az már túlságosan magasan volt.

- Picim, itt vagyok, tudok neked segíteni. – nevetett az alfa, s kivéve a kezemből a tányért, könnyűszerrel tette be.

- Jó, erre nem számítottam... Nem használunk mikrót, csak elromlott anya indukciós főzőlapja és ehhez kell folyamodnom. – motyogtam.

- Holnap menjünk el és vegyünk neki egyet? – kérdezte, én pedig bólintottam, ugyanis az jó ajándék lenne, főleg, hogy a nászútból csupán egy hűtőmágnest hoztunk, illetve egy kókuszhéjból készült vázát. Egész hangulatos, anya meg úgyis szereti a virágokat. – Rendben, akkor ezt megbeszéltük. – csókolt a homlokomra, s mikor anya lépteit hallottuk, kicsit távolabb állt tőlem. Azért nem akartunk enyelegni előtte.

- Egyébként hogy-hogy ilyen későn jöttetek? Valami baj történt? – kérdezett rá, s komolyan mondom, hogy ez egy képessége az összes anyának, hogy ráéreznek egyből arra, ha valami gond van.

Jungkookra néztem, aki szintén az én tekintetemet akarta elcsípni. Nem tudta, hogy ő szólaljon-e meg, s ha mégis, akkor mit mondjon. Megértettem, őt, s ilyenkor jobb, ha rám hagyja a dolgokat.

Elmosolyodtam, majd fejemet a férfi vállára hajtottam.

- Nem. Már minden rendben. – mondtam, hiszen így éreztem.

Nem tartottam kizártnak, hogy ismét összehoz az élet Kang Jongsuval, hiszen most is találkoztunk egymással annyi év elteltével. De most tudtam, hogy bármi jöhet, nem leszek ismét magam. 16 évesen a kisbabámmal együtt egy részem is meghalt, ám most azért lettem az, aki. Egy erős, független omega egy olyan kapcsolatban, ahol a mindenki által hűen követett farkastörvények, s a hierarchia csupán néma szavak, láthatatlan szabály egy telített papíron. Mert a mi életünkben mi írjuk a szabályainkat, s a boldogságunk egyik okai mi vagyunk. A másik pedig Ő. Ő, aki megmutatta, hogy igenis lehet egyenlőség egy alfa, s egy omega között ebben az elcseszett társadalomban.

▫️➰➰➰▫️

Hello Sütikék! A kis párocskánk csak megbeszélte a dolgokat, mindent tisztáztak egymás között😌

Ez egy lightosabb rész volt, amiért elnézést kérek, ha kevésbé volt élvezhető, de ritka szar hetem volt): Meglátogatott a covid is, s egy kedves ismerősöm, egy igazi művész távozott el a napokban. Nehezemre esett az írás, de nem akartam tovább húzni ezt.

Néhányan tudjátok, hogy idén végzős vagyok, s nyakamon az a szemét érettségi is. Nagyon kellenek a pontok és eszméletlen hajtás van ebben az évben. Viszont a második félévet mindenképp meg akarom húzni, ugyanis a jövőm függ ettől. Nagyon sok dolgot terveztem, de nem fogok tudni mindent megvalósítani. Köztünk egy új történetet akartam publikálni, ha meglesz az 1k követő az oldalamon. Néhány részt sikerült csupán előre megírnom, de annyira kevés időm van, hogy nem leszek kész vele, s így, mint ezt a könyvet, tehát folytatólagosan, nem akarom működtetni. Az nekem is egy újabb nyomás lenne, hiszen tudom, hogy vannak, akik nagyon várják az új részeket, csalódást meg nem szeretnék okozni, legalább nektek nem. Úgyhogy azt a bizonyos 1k-s történetet kénytelen vagyok eltolni egy későbbi időre, amikor már nem lesz ennyi teher rajtam és felhőtlenül fogok tudni írni.

A másik dolog, amin sokat agyaltam, hogy a comestiont érettségi előtt befejezem. Eredetileg 60, maximum 70 részre terveztem, érezhetően már nincs olyan sok hátra. Nem fogom összecsapni, emiatt nem kell aggódni, az engem se hagyna nyugodni, hiszen ismertek. Csupán nem szeretném, hogy utolsó pillanatban még ezzel kelljen vesződnöm, amikor éppen két emelt tantárgy között izzadok egy padban.

A szavazást szokás szerint fogom kitenni, a történet befejezése előtt 5-10 résszel láthatjátok a borítókat és a leírásokat is. Készültem ám, emiatt nem kell aggódni😌 Viszont, nagyon fontos, hogy a nyertes könyv csakis az érettségi lezajlása után fog felkerülni. Addig maximum a prológust láthatjátok.

Kicsit fos a helyzet, én is tudom, de talán ez a legjobb megoldás arra, hogy aktív maradhassak és a saját felkészülési időm se teljen mással, csak a kemény tanulással.

Köszönöm, aki elolvasta ezt én ne haragudjatok a sok pofázás miatt, de semmiképp sem akartam eltűnni csak random, hanem veletek is tudatni akartam a terveimet ezzel kapcsolatban😌♥️♥️♥️

Hogy vagytok?🥺😌♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook