- Na várj, akkor te most gyakorlatilag el vagy jegyezve? – ráncolta a szemöldökét Felix, miközben csak tartotta a kezében a pizzaszeletet, amiről lassacskán lemászott a sajt. Ezért is fogtam meg egy tányért, s tettem inkább a lábára, közvetlen a pizza alá, hogyha tandemugrásra készül, akkor biztonságos helyen landoljon. Egy mosoly ült ki az arcára, s fejét hátra vetve nevetett fel. – El sem hiszem, hogy belementél egy ilyen dologba! Rád sem ismerek, Jimin!

- Én sem magamra. – sóhajtottam, s megtámasztottam a fejem. – Szerinted hülyeséget csináltam?

- Hogy hülyeséget?! A világ legnagyobb hülyeségébe egyeztél bele éppen és én annyira boldog vagyok és büszke is rád! – ölelt meg. – Annyira boldog vagyok, hogy végre mersz is lépni és ismerkedni alfákkal. Aztán most egy szexi tisztavérű omegaspecialista jegyese vagy, Park Jimin. – kacsintott rám, én pedig csak a kezemben lévő párnát a mellkasának nyomtam.

- Fogd be, ez az egész csak ideiglenes. Aztán össze fogunk veszni és...

- Remélem tudod, hogy ez baromi idétlenül hangzik. – kuncogott, mire megforgattam a szemeimet. – Amúgy nem lenne hülyeség, ha valóban egy pár lennétek. Mármint... Gondolj bele... – ült közelebb izgatottan, s a kezemre fogott, könyökeit pedig az ölében lévő párnán támasztotta meg. – Már egy ideje ismeritek egymást, elég közelről. – utalt arra, hogy gyakori nálunk a szex, ugyanakkor nem is egyszer történt meg, hogy összeragadtunk. – Nagyon is jó páros lennétek. Még a szüleit sem zavarja, hogy omega vagy. És te is mondtad, hogy szeretsz vele lenni. – dőlt hátra lazán, miután befejezte a mondandóját, s a pizzát a szájába is vette, hogy megtegye az első harapást.

- Nem, ezt felejtsd el. Igaz, hogy jó vele lenni, de ez még nem jelenti azt, hogy érzek is iránta valamit, esetleg működne a dolog hosszútávon. – ráztam a fejem, hogy kimutassam, mennyire is ellenkezek az ellen, amit mondott.

- Buta Jiminie, konkrétan egymással laktok. Egy közös esténk se volt mostanság, mert vagy te voltál nála, vagy ő volt itt. Mindennek a házban aloe vera illata van, külön helyet kapott a szekrényben és még néhány plusz cucca is itt van, például a borotvája, a parfümjei vagy a tusfürdője és még a fiókban plusz cigit is találtam gyújtóval, márpedig te nem dohányzol. – ingatta a fejét, s közben végig idegesítően mosolygott, hogy az őrületbe tudjon kergetni, s belássam a végén, hogy igaza van. – Próbálj mást hülyére venni, aki nem ismer téged annyira, mint a legjobb barátod. – dőlt hátra elégedetten, s ismét a pizzájába harapott, minek a tetején a ketchup már teljesen szétfolyt. – Szerintem tökéletes páros lennétek, mivel már most nagyon jó összhangban vagytok. Meg könyörgöm, minden adott. Csak Jihye-noona kóstolgatja őt, mert félt téged, de szerintem simán belemenne a dolgokba és áldását adná rátok. – rántott vállat.

- Jó, akkor tegyük fel, hogy igazat adok neked... – kezdtem bele, de ő a szavamba vágott.

- Úgyis igazat fogsz adni nekem, mert igazam van. – mosolygott, mire csak leintettem, s mit sem törődve vele folytattam.

- De ő nem szeretne viszont. Csak egy indok kell neki, hogy a szülei leszálljanak róla. Egyébként is, ő egy omegaspecialista, pontosan tudja, hogy milyenek vagyunk, meg amúgy is, ha annyira akarná ezt az egészet, akkor már rég megkérhetett volna normálisan is, hogy járjunk. – kontráztam, viszont erre már nem tudott mit mondani, ezért rajta volt a sor, hogy legyintett. Nyertem. Még akkor is, ha kicsit rossz tudatában lenni annak, hogy mennyire is ramaty a szerelmi életem. Ha belegondolunk, tényleg semmi sincs köztünk Jungkookkal, csak szex. Ebben egyeztünk meg, s az, hogy most a jegyese leszek... Valahogy olyan furcsa érzésem van ezzel kapcsolatban, még akkor is, ha csupán egy színjáték az egész.

Nem is beszéltünk tovább erről, inkább mindketten egy párnát az ölünkbe tettünk, arra rá egy tányért, hogyha a pizzáról lehullik valami, akkor az arra érkezzen, s filmet néztünk. Igyekeztem arra koncentrálni, viszont fejben folyamatosan máshol jártam. Többször bevillant a kép, amikor néztem magunkat a tükörben. Akarva-akaratlanul görcsölt be a gyomrom, viszont nem fájóan. Kellemes volt. S ez rettentően megijesztett, mert tudtam, tisztában voltam egy ténnyel; ez nem a lunám műve. Nem miatta reagál így a testem, nem az ő kezében van az irányítás. Én pedig... Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban elengedhetem a gyeplőt, amit eddig úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Ki tudja, talán azon is múlt az életem. A szabályaimon, amiket lehet, hogy sosem kellett volna megszegnem.

Felixnek lehet, hogy feltűnt a figyelmetlenségem, hiszen csupán bámultam a képernyőt, de semmit sem reagáltam, míg a srác nevetett, s olykor-olykor megijedt a jelenetek miatt. Viszont nem szólt miatta. Valószínűleg ő is tisztában van azzal, hogy egy olyan dolgon filozofálok most, ahol jobb, ha nem szól közbe.

Emlékszem, amikor még tinik voltunk, mennyire elevenek voltunk mindketten. Jó is volt, mikor éjszakánként kilógtunk a kollégiumból, kimásztunk az ablakon, s elmentünk bulizni. Sosem felejtem el, hogy olyan másnaposan keltem fel, hogy azt hazudtam, hogy rosszul vagyok, s hogy hiteles legyen, egész héten be se mentem. Akkor minden egyes nap a miénk volt, s akkor teljesen kiéltük a fiatalságunkat.

Akarva-akaratlanul húzódott szomorú mosolyra a szám, ahogy minden egyes felejthetetlen pillanatot végiggondoltam. S a felejthetetlen közé Ő is hozzátartozik. Kiélveztem, hogy fiatal és csinos omega vagyok, de talán ez volt a legnagyobb probléma. Emiatt túl hamar járt el az idő felettem.

Két ölelő kart éreztem meg, s egy puha hajkoronát, ami az arcomat kezdi simogatni. Felix fejét nyakhajlatomba fúrva bújt hozzám közelebb, s lágyan dülöngélve próbált lenyugtatni.

- Lehet, hogy Jungkook... Más, mint ő. – suttogta. – Talán csak jobban meg akar ismerni. Olyan jó hozzád, annyi mindenben segít téged, már tényleg olyan, mintha évek óta együtt lennétek. – hajolt el, majd simított a kezemre, s kulcsolta össze a sajátjával. – Félsz, igaz? – kérdezte, én pedig lehajtott fejjel bólintottam.

Hogyne félnék? Főleg, hogyha belegondolok, akkor nagyon is igaza van, bármennyire is fáj ezt bevallanom. Viszont én még nem vagyok képes bevallani semmit, egyáltalán nem vagyok tisztában az érzéseimmel. Az is lehet, hogy csupán annyira vágyom a szerelem édes ízére, hogy az váltotta ki belőlem azt a bizsergő érzést, amikor a tükörben magunkat láttam. Esetleg a felhelyezett csomó, fogalmam sincs. Nem is szeretnék egyenlőre erre logikus magyarázatot találni, túlságosan ijesztő csupán a tudata is annak, hogy létezik válasz.

A héten ismét megjelentek a tanulók, hogy tapasztalatot szerezzenek Jungkooktól. Ez már egy jóval barátságosabb társaság volt, mint az előzők, mivel azok olyan csúnyán néztek rám, amiért omegaként vagyok a doktor asszisztense, hogy azt hittem, hogy még a felmondólevelemet is megírják helyettem. Ám a jelenlegiek rettentő kedvesek, s még szóba is állnak velem. Viszont ez az utolsó napjuk itt. Érdekes, mert nem egy egész hetet töltenek egy bizonyos szak megfigyelésénél, hanem három napot. Ma pedig szerda van, s holnap, azaz csütörtökön már máshol lesznek.

Jungkook éppen az egyik omegán végzett vizsgálatot, aki eleve idegessége miatt rettentően erős illattal érkezett, de a vadonatúj szűrő miatt egy röpke ide nem illő illatot sem érezhettem. Szerencse, mert a tömény levendulától már rendesen a hányinger kerülgetett. Meg a fiatal tanoncok nem is bírják úgy visszafogni magukat, mint Jungkook, akinek meg se kottyant az, hogy a hölgy már rendesen veszélybe sodorta magát ezzel. Biztosan ingerelne néhány alfát.

- Ne haragudj, tudnál adni egy tollat? – hajolt le hozzám az egyik tanuló egy kínos mosollyal. – Az enyém kifogyott és így nem tudnék jegyzetelni. – mondta a srác, mire csak kedvesen somolyogva kihúztam a szekrényt, s felé nyújtottam egyet.

- Csak csendben. – tettem a szám elé a mutatóujjam. – A doktor nem szereti a hangzavart. – adtam neki egy tanácsot, mire a száján lévő görbület még szélesebb lett, s bólintott is egyet.

Egy probléma volt a társasággal, mégpedig az, hogy hangosak voltak. Jungkookot még egyszer sem láttam fegyelmezni, most viszont megtörtént az első nap végén. Aki pedig tollat kért, az Kim Jungwoo. Az alfa elég csendes, de nagyon rendes, s maximalista. Volt, mikor tőlem is hamarabb ért be, s segített nekem előkészülni. Bár dicséretet emiatt nem kapott Jungkooktól, azért én hálás pillantásokat löveltem a fiú felé. Nekem azért sokat jelent, hogy kapkodva kell-e mindennel elkészülnöm, vagy nyugodtan.

Az ebédszünetet se töltöttem egyedül, hiszen ő odaült hozzám. Volt egy aranyos kishúga, akiről olyan beleéléssel tudott mesélni, hogy élmény volt hallgatni. Látszott, hogy iszonyatosan szereti az öt éves kislányt, akiről képet is kaptam. Én is mondtam egy-két szót a nővérem ördögi fiairól, köztük azt is, hogy a kis lurkók nem szólítanak hyungnak. Nyilván nem is várom el már, elég szokatlan lenne, de másoknak ez teljességgel elképzelhetetlen, s furcsa.

Jungkook mindeközben az itt lévőket pontozta, s írt véleményt a professzornak, aki beajánlotta őket. Nem akarta a munka egészét hazavinni, inkább elkezdte ekkor, s befejezte otthon a maradékot. Ezért sem aludtam nála, s szigorúan neki is otthon kellett maradnia, hiszen félő volt, hogy nem foglalkozna azzal, amivel kellene, hanem velem. Én pedig úgy gondoltam, hogy az első a kötelesség, én ráérek. Mindent be lehet pótolni.

A nap is viszonylag hamar eltelt, s én is már pakoltam, hogy rendben hagyjam a rendelőt. Jungkook is bent volt, s az asztalán rendezgette a rengeteg papírt, amit odaszórt napközben. Éppen arról beszélgettünk, hogy mit vegyek majd fel szombaton, hiszen ha elmegyünk a szüleihez, ne szakadt utcai göncökben jelenjek meg, hanem azért adjam is meg a módját. Ám ekkor egy kopogás után nyílt az ajtó, s Jungwoo lépett be rajta. Jungkookkal összenéztünk, mivel nem értettük, hogy mit keres itt. Azt hittem, hogy ő hívta be, viszont tekintetét látva, ez koránt sem így volt.

- Elnézést, hogy zavarok, sunbae-nim. – hajolt meg Dr. Jeon előtt, majd kissé félénken nézett fel. – Holnap a belgyógyászaton kellene megjelennem és... Nem tudom, hogy az hol van. – simított a tarkójára. – Esetleg útba tudnának igazítani...?

Ismét Jungkookra néztem, aki már válaszolt is volna, viszont én letettem a kezemben lévő papírtömkeleget, s kedves mosollyal fordultam a srác felé, akinek azonnal hálásan csillant fel a szeme, s egy kisebb mosolyt is megejtett.

- Majd én elkísérem. – biccentettem az ajtó felé, s meg is indultam. A fiú még egyszer meghajolt a doktor előtt és utánam is fordult, mihelyt bezárta maga után az ajtót. – Hogy-hogy nem a recepción kértél útbaigazítást? – kérdeztem, amikor beért.

- Nem volt ott senki, én is furcsálltam. – rántott vállat, mire egy pillanatra megrándult a szemöldököm. Lehetetlen, hogy nincsenek a recepción, mindig van ott minimum két nővér. Mindenesetre nem mondtam semmit, csak tovább mosolyogtam, s folytattam az utat. A belgyógyászat lent van az épület másik felében. A nővérekkel már csak pincének hívjuk, mivel ahol át kell menni... Hát tényleg hasonlít egy pincéhez, de legalább nem poros és boroshordók sem díszítik. Amióta itt dolgozom, eléggé kiismertem a kórházat. Pont itt mentünk keresztül, amikor a fiú megszólalt. – Elég durva, hogy ilyen helyek is vannak erre. – jegyezte meg, én pedig elkuncogtam magam.

- Igen. – bólogattam. – Mikor először jártam erre, még rendesen ijesztőnek is hatott, de szerencsére nem sokszor kell a belgyógyászatra járnom. Csak egy-két papírt vittem el Dr. Jeon helyett, de semmi más nem történt. – rántottam vállat, viszont ekkor megálltam, s szemöldökömet ráncolva néztem hátra. Az alfa fiú köhögni kezdett, s nem jött tovább. Hezitálás nélkül siettem hozzá, miután láttam, hogy a falnak támaszkodik a roham miatt, ami a semmiből tört rá. – Kim Jungwoo, minden rendben? Gyorsan hívok valakit, rendben? – mondtam, hiszen egy lélek sem volt a folyosón. Ez csak egy átjáró, ahol hamarabb leérhetünk, tekintve, hogy a liftek mindig tele vannak, hiszen a röntgen is itt van, oda meg nyilván jobb azzal közlekedni, mint gyalog. Ám ekkor a srác megragadta a csuklómat. Nagy szemekkel néztem vissza rá. – Jungwoo, engedj el, ígérem, hogy sie. – akartam mondani, de ekkor meghallottam nevetését. Lehajtott fejjel kacagott, amitől a hideg végigfutott az egész testemen.

- Jaj, Park Jimin! Olyan kis édes vagy. – egyenesedett ki, s nézett rám vörös szemeivel. Azonnal elfogott a rettegés, s az illatom is automatikusan erősödött fel, akárcsak az ő szorítása. – Megbolondítasz az illatoddal. – hajtotta hátra a fejét. – Már az első nap kiszúrtalak, direkt közelebb mentem hozzád, hogy jobban érezhesselek és, ah! – nyögött fel egyik kezével nyakára simítva. – Rájöttem, hogy akarlak, omega. – pillantott ismét rám. – Most pedig csak miattam illatozol így, csak nekem. – rántott közelebb magához, míg én a levegőt hevesen véve próbáltam lefejteni magamról a kezét. A lábaim, s a kezeim is remegtek. Teljesen megrémített az alfa viselkedése, s nem csupán bajjóslatú volt, hanem maga volt a hatalmas probléma. – Alig vártam, hogy kettesben legyünk egy olyan helyen, ahol senki sem zavarhat minket. Mindent tudok erről a kórházról, kerestem a tökéletes helyet és végre... Megtaláltam. Legalább utolsó nap, amit veled töltök, az legyen csodás és örömmel jöhessek el ide minden nap. – simított a derekamra, s a háta mögött lévő ajtót kinyitva a könyökével belépett rajta maga után rángatva engem is. – Ne ellenkezz, tudom, hogy te is akarod, omega. Olyan szemekkel néztél rám, hogy alig bírtam visszafogni magam, hogy... Ne tegyelek magamévá azonnal. De most végre... Végre az enyém lehetsz, Park Jimin. – lökött a szertár falának, s erőszakosan mart ajkaimra. Kapálóztam, rugdostam, ahogy csak bírtam, de én omegaként semmit sem értem egy alfa ellen, akit ez csak jobban felbőszített, ezért egyik kezével összefogta fejem fölött a mancsaimat, lábaim közé nyomta a térdét, s másik mancsával pedig erősen fogott az arcomra. Nagyon fájt minden, amit csinált. – Ne merj ellenkezni, mert kurvára szét foglak szedni, te kis senki! – ordított velem, s illatát még jobban felerősítette. Az a borzasztó, s egyben fullasztó kapor majd' megfojtott, s éreztem is, amint az orrom vére elered, s köhögni kezdek. – Ez a te hibád. De semmi baj, sosem késő, hogy javítsunk a dolgokon. – nevetett, s arcomat elengedve ingemet kezdte kigombolni.

Rettenetesen féltem, s lunámmal automatikusan Jungkook farkasát kezdtem hívni, viszont félő volt, hogy ő ebből semmit sem fog érzékelni, hiszen messze van. Én pedig aztán sikíthattam volna, egy lélek sem volt erre. Pedig könnyeket hullatva könyörögtem neki, hogy hagyja abba, s hiába fogott le, folyamatosan mozgolódtam, mintha ezzel bármit is megoldanék.

Megbántam, hogy elkísértem őt, s jelenleg mindent, még azt a mosolyt is. Ez az ember beteg! Nem normális, hogy ilyet csinál!

- Engedj már el! Kérlek, könyörgöm, hagyj békén, én ezt nem akarom! – rekedt be a hangom, de ő csak lefogott kezeimet jobban a falhoz szorította, mire a fájdalomtól felnyögtem, s úgy éreztem, menten elájulok.

A szag, ami belőle áradt, fojtogatott, s a félelem, ami eluralkodott rajtam, valóban az eszméletvesztés felé vezetett. Homályosan láttam, aligha érzékeltem magam körül valamit a közelgő pánik miatt, egészen addig, amíg ki nem vágódott az ajtó, s az alfa lekerült rólam. Azonnal térdre rogytam, s csak próbáltam levegőhöz jutni, s elnyomni a bennem levő félelmet, ami valóban csillapodni látszott. A kapor mellett egy másik illat dominált. Az aloe vera.

Jungkook farkasa érzékelte a lunám segélyhívását a kapocs miatt, s egyből a keresésemre indult, s mikor megtalált, egyszerűen elpattant a fejében egy ér. Szemei vöröslöttek, s hosszú szemfogaival vicsorított az alatta fekvő tanoncra. Morgott, s minden izma megfeszült. Egyértelmű volt, hogy a farkasa van jelen, nem pedig ő. Jungkooknak nyoma sem volt abban a pillanatban.

- Hogy mertél hozzáérni ahhoz... Ami az enyém?! – fogott a fiatal alfa nyakára, aki egyből fuldokolni kezdett, én pedig hirtelen azt se tudtam, hogy mit csináljak.

Nagyon jól ismerem a szabályokat, hogy két alfa közé egy omega nem állhat be, mivel engem akár meg is ölhetnek. S azzal is tisztában vagyok, hogy a farkastörvények szerint vérre is mehet köztük a csata, ha egy jelölt omega megbecstelenítéséről van szó, esetleg, ha a tulajdonos alfa úgy érzi, hogy veszélyeztetve van az, ami az övé. Márpedig én nem voltam megjelölve. Ha Jungkook most végzetes hibát követ el, akkor akár börtönbe is kerülhet. Ezt pedig nem engedhettem meg.

Nem voltam az omegája, nem jelölt meg, így valószínűleg nem fogom tudni lenyugtatni, de... Egy próbát megért. Muszáj volt megpróbálnom, kockáztatnom az életem – hiszen ilyenkor az is megeshet, hogy a méreg miatt, ami elönti az alfát, nem ismer fel a farkasa –, hogy megakadályozzak egy végzetes hibát.

Remegő lábakkal álltam fel, s léptem közelebb a vicsorító, morgó alfához. A másik már csak kapálózott, a tisztavérű egyértelműen erősebb volt. Esélye se lehetett volna, ha harcra kerül a sor.

- Jungkook... Jungkook, kérlek, engedd el. Megmentettél, nincs bajom. – remegett a hangom, de ő nem reagált, sőt, erősebben szorította. – Jungkook, kérlek. – léptem ismét közelebb, s óvatosan, de a hátára simítottam. Felmordult, így el is kaptam a kezem, viszont... Most nem lehettem gyáva. – Jungkook, engedd el. Kérlek, alfa. – próbáltam teljesen lenyugtatni magam, hogy a lunámon is érezze, elmúlt a veszély, s valóban eleressze a fuldokló fiút. – Alfa, nincs semmi baj. Itt vagy és... Melletted biztonságban lehetek. – merészkedtem átölelni őt. Hozzábújtam, s szipogni kezdtem. – Csak kérlek, ne bántsd... Nem akarlak elveszíteni. – suttogtam, s nem bírtam tovább, könnyeim utat törtek maguknak.

Tényleg nem akartam, hogy Jungkook miattam kerüljön börtönbe. Akármennyire is érdemelte meg ez a barom, amit kapott, miatta nem szerettem volna elveszíteni az alfát. Egyszerűen... Megrémített a tudata annak, hogy nem lesz velem többé.

Lassan éreztem, hogy befeszült izmai elernyednek, s el is engedte a fiút, aki köhögve borult térdre, s próbált annyi levegőt a tüdejébe szívni, amennyit csak lehetett. A férfi felém fordult, s szemeimbe nézett. Még mindig vörösek voltak, viszont aki velem szemben állt, az a doktor volt, nem pedig a benne lakozó vérengző vadállat.

- Soha többé nem engedem, hogy bármi bajod essen. – mondta mély hangon. – Nem akarom ismét látni, hogy sírsz vagy hallani, ahogy segítségért kiáltasz. Ha kell, megölöm azt, aki bántani mer és egy csöppet sem fog érdekelni, hogy megjelöltelek-e vagy sem. Senki sem érhet hozzád, senki, aki nem én vagyok. – fogta közre lágyan arcomat forró, puha mancsával. A gyengédségre automatikusan lehunytam a szemeimet. Az előbbi durvaság után ez kifejezetten jól esett. – Kihívom a rendőrséget. – mondta a férfi. – Te pedig ne is álmodozz arról, hogy valaha is normális pályára léphetsz. Gondoskodom róla, hogy legalább orvos ne lehess. Rohadék. – nézett vissza a még mindig levegőért hevesen kapkodó fiúra, majd felém fordulva homlokát az enyémnek döntötte. – Minden rendben van, pici. Itt vagyok. Majd én megvédelek, rendben? – kérdezte szinte suttogva, míg én csak nagyot nyelve, még mindig reszketve, s könnyeimmel küszködve bólintottam egyet. – Gyere, menjünk ki innen. Felhívom a biztonságiakat, majd ők őrizetbe veszik. Te megsérültél? Azonnal elküldelek egy... – akarta mondani, de ekkor én csak közelebb lépve hozzá szorosan megöleltem, s arcomat a mellkasába fúrtam. Nem érdekelt, hogy az orrom vérzett, csak az ő illatát akartam érezni, a testének a melegét, ami a valódi megnyugvást jelenti nekem.

- Kérlek, ne hagyj egyedül. Nem kell semmi, csak maradj itt velem, jó? Kérlek, ne... Ne menj sehova. – sírtam fel, s nem érdekelt, hogy látja ezt az oldalamat is, de most egyszerűen nem tudtam visszafogni magam, s nem is akartam. Ha benntartottam volna, az elnyomás lenne az, ami hurkot kötne a nyakam köré, s fojtana meg. Most csak sírni akartam, kiadni minden bennem felgyülemlett félelmet, s megkönnyebbülést is. A megnyugváshoz pedig csak az alfára volt szükségem, senki másra. Csak rá, s az ölelő karjaira, amivel nem csak a lunámat, de engem is egy olyan világba repít, ahol már egyszer jártam. Nem akartam ismét itt lenni, sőt, egész eddig ez elől menekültem, de ezt nem én irányítom. Néha akarva-akaratlanul arra az útra fogunk térni, ahol egyszer csapdában estünk, s igyekezzük elkerülni az évek során. De az élet olyan, mint a társasjáték. Nem fogod tudni, hogy milyen számot fogsz dobni a kockával.

Nos... Üdv ismét neked, Park Jimin.

▫️➰➰➰▫️

Hello Sütikék! Egy nap késéssel, de itt van! Elég eseménydús lett😌

Mit gondoltok?😌♥️♥️♥️

Tudom, hogy sokan kíváncsiak vagytok Jimin történetére, viszont egyenlőre csak teóriákat gyárthattok😌 Most azért néhány embere biztosan megváltozhatott a mostani részt tekintve🤭♥️

Már az oldalamra kitettem, de itt is szeretném megköszönni azt, hogy már több, mint 900-an vagyunk! Rettenetesen boldog vagyok miatta, hiszen ez egy baromi nagy szám, ráadásul én sosem voltam az a felkapott író ezen a platformon, szóval ez számomra akkora löketet adott, hogy wahXD Hát durvább volt, mint a napi 4 adagnyi kávém, mikor hajnali ötkor kelek és este kilenckor érek haza suliból🤣🤣

Egy szó, mint száz, iszonyatosan hálás vagyok a támogatásért, amit kapok tőletek. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy valaha eljutok erre a szintre, de most büszke vagyok magamra. Mindig is úgy gondoltam, hogyha már egy ember olvas, akkor is olvas valaki. Most viszont 900-at tudhatok a csapatomban, ez pedig hatalmas ösztönzés számomra, s bizonyítja, hogy igenis — egyesek véleményével szembefordulva — érdemes órákon keresztül a gép előtt görnyednem és pötyögnöm nektek. Sokak kedvét feldobom ezzel, együtt nevetünk és sírunk a részeken, ami az én paraszti átlagos agyamból pattan ki. Remélem, hogy a jövőben is ennyi érzelmet csalhatok ki belőletek, s azt is, hogy itt maradtok velem♥️♥️♥️

Nagyon szépen köszönöm, hogy vagytok nekem, mind a 900-an és imádlak titeket!🥰♥️♥️♥️♥️♥️♥️♥️

Hogy vagytok?🥰♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook