Azt hittem, hogy ebben a két napban az eszemet vesztem. Dr. Jeon úgy ugráltatott, mint valami kutyát. Hoznom kellett neki inni, délre pedig ebédet, amit kénytelen voltam vele elfogyasztani. Akkor is egész végig csipkelődött velem, megjegyzéseket tett, még az öltözékemre is. Felix szerint túlságosan is úgy nézek ki, mint egy nagypapi, viszont a doktor az ellentettjét állította. Azt mondta, hogy ez a nadrág elég kihívó, s eleinte még csak azon mérgelődtem, hogy nem hagy békén, s még ezzel is nyaggat, viszont utána még jobban feltolta az agyvizem. Ő most megbámult?!

Teljesen kikészültem, s péntek délután alig vártam, hogy megszabaduljak tőle, s minél hamarabb hazaérjek, felkapjam a cuccaimat, amit a hétvégére viszek anyához, s felszálljak az első buszra, ami kivisz a vasútállomásig. Anyáék nemrég költöztek vissza Busanba, hiszen onnan származnak, s a kissé beteges nagyimnak jót tesz az, ha olyan helyen van, amit ismer. Belevaló asszony, csupán néha átkattan, s akkor nem tudja, hogy ki beszél vele éppen. Gondozásra szorul, de csak emiatt. Szerencsére pelenkázni nem kell, nem ágyhoz kötött, csupán kettyós, ahogy a nővérem mondaná.

- Jimin, a jövő héttel kapcsolatos ma... – mondta volna a doktor, de én a cuccaimat szedve vágtam a szavába.

- Az asztalon van, minden időpont benne van, tele leszünk. – válaszoltam gyorsan, majd hajoltam meg. – Jó hétvégét! – indultam volna el, de ekkor elkapta a csuklómat a doktor. hátra pillantva az ő értetlen tekintetével találkoztam. Szemöldökei ráncban voltak, s gyanakvóan méregetett.

- Hova ilyen sietősen? – döntötte oldalra a fejét. Egy kisebb mosollyal emeltem fel a kacsómat, amit még mindig az ő hatalmas keze ölelt körbe, s néztem meg a karóráján az időt.

- Vége a munkaidőmnek és sietnem kell haza. El kellene érnem a buszt, mert hétvégén a családommal leszek, és nem szeretnék túl későn érkezni. – magyaráztam összeszedve minden maradék türelmemet.

Valóban nem akartam a sötétben lófrálni egyedül. Sosem éltem Busanban, csak a nővérem, ő is csupán pár évet. Én már Szöulban születtem, így nem ismerem olyan jól a várost, s még rá kell jönnöm, hogy hogyan jutok el anyáékhoz. Azért nem olyan biztonságos ilyenkor kimozdulnom omegaként. A vonatút is közel két órás lesz, s abban már csak reménykedni tudok, hogy az állomástól nem laknak annyira messze, ugyanakkor nem kell olyan sok átszállást beiktatnom a kisebb túrámba.

- Ezt el kellene hinnem, vagy ismételten csak le akarsz lépni, mert félsz, hogy mit teszek? – húzta az agyam, én pedig egy mély levegőt vettem, s próbáltam fenntartani a kettőnk között kialakult szemkontaktust.

Igaz, ha az enyém volt az utolsó szó, akkor azelőtt elhúztam a csíkot, mielőtt reagálhatott volna. Ugyanakkor nem értem, hogy miért kellene vele őszintének lennem. Vége a munkaidőmnek, nem vállaltam plusz műszakot, nem tarthat itt. Mindent elintéztem, hogy jövő hét hétfőn ne kelljen semmi fontossal foglalkoznom reggel, főleg, hogy valószínűleg vasárnap fogok hazautazni. Azt még nem tudom, hogy délelőtt, esetleg délután jövök vissza Szöulba. Majd meglátjuk, hogy mennyit kell segítenem anyának.

- Nem hiszem, hogy olyan dolgot tett volna eddig, ami miatt félnem kellene. – válaszoltam, s rántottam meg a vállamat. – Ha elhiszi, ha nem, engedelmével elmennék, mert nem szeretnék éjfélkor Busan utcáin járkálni. – bújtam ki karja alatt, s mosolyogtam rá. – Legyen szép hétvégéje. – hajoltam meg.

Ezúttal nem voltam szemtelen, szimplán sietnem kellett. A korábban induló vonatot nem érném el, viszont a későbbit is csak visítva. A forgalom ilyenkor hatalmas ebben a rohanó, soha meg nem álló városban. A legtöbb embernek ekkor jár le a munkaideje, s a tanításnak is ilyenkor van vége. Tehát nagyon sok ember lesz most az utcákon, s a dugó se kizárt.

Nem is álltam meg a legközelebbi buszmegállónál, hanem egyből a következőnél. Ott pont elcsíptem egy olyan járatot, ami nekem kell. A pakolást már megoldottam, s mindent, ami fontos lenne, az utazótáskám mélyén lapul. Még a szagelnyomókat is elrejtettem, hogy a hazaútnál ne legyen probléma.

Nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mikor leszek lázban, sajnos ez eléggé ingadozó, legalább is akkor, ha napi pontossággal akarjuk nézni. Jobb, ha felkészülten megyek, bár őszintén reménykedek benne, hogy nem lesz semmi baj, hiszen nem akarok úgy hazajönni, hogy majd' meghalok a fájdalomtól, ami vele jár.

Otthon csak gyorsan felszaladtam a lakásomba, hogy összeszedjem a cuccaimat. Közben Felix is felhívott, hogy meséljen. Legalább nem éreztem magam olyan egyedül, bár meg kell mondanom, levinni a lépcsőn mindent úgy, hogy közben ne ejtsem el a telefont, elég necces volt. Mindenesetre megoldottam, s ürümmel kérdezgettem ki az ausztrált, hogy milyen otthon lenni. Persze azt is elújságoltam, hogy én is hazamegyek ezen a hétvégén, hogy kicsit besegítsek mamával.

A szeplős nagyon boldog volt, hogy végre visszamehetett egy kicsit a családjához, akik nemhogy más országban, de más kontinensen is élnek. Miután elszegényedtek, visszatértek, kivéve Felixet, aki Koreában maradt. El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet neki. Nekem úgy is hiányzik az anyukám, hogy közel két órára van – talán picit többre –, s az ő helyzetébe bele se merek gondolni. Szerintem megőrülnék, ha magam maradnék egy országban.

- Kicsit azért visszavágyok Koreába. – mondta a fiú, akinek ezúttal az arcát is láttam, hiszen videóhívást indított. Én is elfoglaltam egy helyet a buszon, s a fülesemet is betettem, hogy ne zavarjak másokat. – Hiányoztak az itthoniak, de kicsit sok belőlük. – nevetett. – Mindenki körülöttem ugrál, én pedig ezt nem szeretem. – ingatta a fejét. – Arról pedig nem is akarok beszélni, hogy ismét találtam egy akkora pókot a szekrényemben, mint a fejem. – borzongott meg, míg én szabályosan elszörnyedtem. Szerintem én ott halnék meg, ha meglátnék egy olyan rémet, mint egy hatalmas nyolclábú. – Szerencsére apa kivitte nekem. – rántott vállat, mintha mi sem történt volna. – Most mi az?

- Emlékszel, amikor anyukád elhívott hozzátok? Illedelmesen szeretném visszamondani. Szerintem nem elég nagy Ausztrália a póknak és nekem. – legyezgettem magam a kezemmel, hiszen rendesen lefőttem a gondolatra, hogy talán én is találnék egy olyan nagy micsodát valahol, mint Felix.

- Ne aggódj, apa már profin kezeli az ilyet. – nevetett.

- Én ezt elhiszem, de te meg tudod, hogy én milyen profin szívrohamot tudok kapni azoktól az izéktől. – kontráztam, mire belőle ismét egy jóízű nevetést váltottam ki.

Sajnos a távolság miatt ő meg is akadt párszor, illetve néha nem hallottam őt, esetleg robot hangja volt. Persze ez nem jelentett gondot, mert eszméletlen boldog voltam azért, hogy beszélhettünk. Bár nem tud semmit Dr. Jeonról, hogy ő az a személy, akit a bulin lekaptam, mégis jó volt, hogy kicsit kipanaszolhattam magam, miszerint milyen nehéz, meg mennyit kér a doktor már most. Nyilván, a fizetésért nagyon is megéri a fáradozás, viszont a szemtelenséget nehezen tűröm. Olyankor én is felveszem azt a stílust, mivel nem fogom hagyni magam, s automatikusan úgy védekezek, hogy hasonló stílussal állok a másik felé. Mintha egy tükörképet akarnék mutatni felé.

Amikor megérkeztem a vasútállomásra, akkor le kellett tennünk a videóhívást Felixszel, mivel nem lesz olyan jó a jel. Így maradtunk az írogatásnál, legalább is addig, amíg én el nem tűntem, hiszen vittem magammal egy könyvet, s azt kezdtem el olvasgatni. Szeretem Robin Cook könyveit, s jelenleg a Genezist olvastam. Már leírásilag is nagyon magával ragadott, mikor a könyvesboltban voltam. Felix nem szeret olvasni, így nehéz is volt magammal rángatnom, viszont tudta, hogyha nem akar egyedül lenni, akkor kénytelen lesz engedni nekem. Szomorú is voltam, hogy csak most került le a polcomról, hiszen a munkám miatt nem volt időm olvasni. Ám ez egy tökéletes alkalom arra, hogy elűzzem az unalmamat, s érdekessé tegyem ezt a hosszabb utat a hobbim iránti vágyakozásom kielégítésével.

Szerencsére a nővérem és a párja voltak olyan kedvesek, és eljöttek értem, így nem kellett a busz után kutatnom. Szerencse is volt, mely olyan kicsiny utcákba mentünk, ahova az biztosan nem vitt volna, ráadásul igencsak a város másik végén laknak anyáék. Már voltam itt, de akkor is végigaludtam az utat.

- És milyen a munka, Jimin? – kérdezte Seojoon, a nővérem férje.

- Elég kemény, de jól fizet, szóval van miért kibírni. – válaszoltam egy kedves mosollyal.

- Te fogytál. – fordult hátra a szőke hajú nővérem, s nézett végig rajtam hatalmas szemekkel. – Eszel te rendesen? Vagy Felix felgyújtotta a konyhádat? – kérdezte kuncogva, mire megforgattam a szemeim.

- Igen, rendesen eszek. Amúgy meg te híztál. – vágtam vissza. Nem volt a nővérem nagyobb darab, szép nőies vonalai voltak, csupán miután megszületett a két gyerekük, azóta kerekebb. Nagyon is tökéletes volt, csupán engem nyaggat mindig, hogy olyan vagyok, mint aki két hétig nem evett. Nyilván, én nem nő vagyok, így annyira szép alakom nem lehet, mint neki, ő pedig örömmel viccelődik ezzel.

- Na, ezt majd anyával megvitatjuk. – fordult vissza. – Szerintem akkor is fogytál. – morogta az orra alatt.

A nővérem, Jihye, egy nagyon szabad szájú, illetve szabad szellemű nő. Omega, akárcsak én, viszont sokkal talpraesettebb. Teljesen mások vagyunk, csupán kinézetre hasonlítunk. Elég forrófejű volt a testvérem, akárkinek képes volt a torkának ugrani. Na ő tényleg egy tüzes omega. A párjával is úgy ismerkedtek meg, hogy amikor egy bárban dolgozott, mint felszolgáló, s a részeg Seojoon csúnyán szólt neki, ő egy korsó sörrel ajándékozta meg. Mondanom se kell, nem csak az állásával játszott, de akkor a tűzzel is. Szerencsére az alfa akkor sem volt olyan indulatos, mint az omega nővérem, s inkább bocsánatot kért.

- Egyébként hogy-hogy eljössz anyuhoz? – kérdezte a nő, s ismét hátrapillantott.

- Úgy, hogy eredetileg hozzátok mentem volna, csak közölted, hogy nem lesztek itthon. Én pedig nem szívesen maradtam egyedül, ezért gondoltam elugrok. – rántottam vállat. – És még titeket is elcsíptelek. – nevettem. Való igaz, eredetileg őket látogattam volna meg, Felix is erről tudott, viszont le lett mondva, mivel elutaztak. Azt nem mondták, hogy hova, s mit ad a sors? Összefutunk. – Mama mennyire van magánál? – kérdeztem kikapcsolva a biztonsági övemet.

- Mikor eljöttünk, akkor még megkérdezte, hogy kik vagyunk. – mondta a nővérem, s felkapta a kistáskáját, amit magával hozott. – Úgyhogy jobb, ha bemutatkozol neki.

- Rendben. – sóhajtottam, majd kinyitva az ajtót kiszálltam.

A csomagjaimmal nem is kellett bajlódnom, hiszen Seojoon kiszedte nekem a csomagtartóból, viszont mielőtt lezárta volna, végignézett rajtam.

- Te tényleg fogytál. – bólintott, én pedig szememet forgatva vágtam hozzá a menetjegyemet.

- Hagyj már, inkább méregesd a nődet. – morogtam, s kaptam ki a kezéből az utazótáskám.

Anya kint volt, akárcsak mama, aki éppen süttette magát. Kis szalmakalap volt rajta, s nézett magából kifele. Anyát is Hyejinnek hívta, pedig a saját lánya, ugyanakkor nem is ez a neve. Hozzátenném, hogy testvére nincs.

Azonnal ide is jött szülőanyám, s egy hatalmas ölelésben részesített. Nem csak a nővérem volt szőke, hanem ő is. Úgy tűnik, hogy kihagytak valamiből. Bár az én hajam se olyan sötét, gyakorlatilag én is szőkének számítok. Nagyjából.

Azonnal elkezdett kérdezgetni, hogy milyen a munka. Természetesen mindenki erre kíváncsi, mióta megtudták, hogy hova kaptam állásajánlatot, s mindenkinek ugyanazt a választ adom. A doktorról direkt nem mondok semmit, hiába érdeklődnek felőle is. Nem akartam az orrukra kötni, hogy majdnem elkövettem egy hatalmas hibát, jobban mondva az is lehetett volna. Még időben leálltam, bár tény, hogy a szerencsém elhagyott, s helyette az ellentettje kezdett követni hűségesen.

A mama viszont – a nővérem adta információkkal ellenben – felismert, s boldogan adott puszit az arcomra. Ő is megkérdezte, hogy hogyan halad a sorom, bár jobban az érdekelte, hogy van-e már alfám. Érdekes, mert hiába nem én voltam az elsőszülött gyerek, sokkal kedvesebb volt velem, mint a nővéremmel. Őket nem lehetett egy légtérben hagyni anno, mert kikészítették egymást, s ezzel minket is. Olyan vitákat tudtak generálni. Mindenbe beleszóltak. Le sem tagadhatnák, hogy rokonok, mert személyiségre teljesen egyformák.

A két lurkónak is köszöntem. Nagyon jól kijövök velük, bár mindkettő csak Jiminnek szólít. Valamiért nem sikerült hozzászokatni őket, hogy hyung legyek nekik. Felixnek egyből ezt mondták, de nekem a mai napig nem hajlandóak megadni a szóbeli tisztelet efféle módját. Valószínűleg azért, mert ezt hallották mindenkitől. De annyira nem fontos, nem hibáztatok senkit érte, mert túlélhető. Legalább nem érzem magam olyan öregnek.

Az első dolog az volt, hogy játszanom kellett velük. Lepakolni se tudtam, mert már megtámadták a lábaimat a kisautókkal, markolókkal, s minden mással, amit csak el tudtak hozni magukkal erre a hétvégére. Nem baj, úgyis a nappaliban fogok aludni valószínűleg, szóval túl messzire nem kell mennem.

A vacsorát közösen tartottuk meg, s megbeszéltük, hogy elmegyünk a strandra. Bár fürödni nem fogunk, legalább megnézzük a tengert, s a mama se lesz bezárva minden egyes nap. Ugyanakkor a gyerekek is láthatják. Igaz, én se voltam még ott, s nekem is hatalmas élmény lesz.

Másnap közösen próbáltunk reggelit készíteni. Azt hinné az ember, hogy sokkal gyorsabban haladunk így, de ez nem volt igaz. Kész káosz volt, ahogy egyszerre hárman próbáltunk uralkodni a konyhán – ha a mamát beleszámoljuk, aki csak kiáltozott, hogy mit keresünk a házában, akkor négyen – és összedobni valamit. A három fiú, Seojoon és a gyerekek inkább ki is mentek az udvarra, amíg mi megpróbáltuk megvitatni azt, hogy ki milyen feladatot kapjon a rántottához. Hihetetlen, hogy ezt mondom, de az alfa Soojinnal sokkal egyszerűbb volt bánnom, mint velük.

Végül abban maradtunk, hogy anya csinálja a reggelit, míg mi a nővéremmel az útravaló szendvicseket készítjük el, s a kulacsokba töltünk vizet, ugyanakkor a mama gyógyszereit is elrakjuk. Az utóbbit anya inkább rám bízta, mivel én dolgozok kórházban, így biztos figyelmesebb vagyok.

Felix is hívogatni kezdett, mint egy félőrült. Eleinte figyelmen kívül hagytam, mert nem értem rá, ugyanakkor most kihangosítani se tudtam, hiszen a mama múltkor a rádióra is azt hitte, hogy valami űrlény, ami elpusztítja az emberiséget. Viszont a negyedik csörgésre muszáj voltam reagálni, s a telefont a vállam és a fülem közé nyomva próbáltam meghallgatni az ausztrált, aki kérte, hogy menjek ki elé a reptérre, mikor hazajön. Busanba jönne, úgyhogy holnap együtt jönnénk haza, addig pedig elszállásoljuk, mert látni akarja a gyerekeket. Ebbe már nem volt beleszólásom, hiszen megvette a jegyet, én pedig nem fogom őt egyedül hagyni. Legalább én se leszek magányos hazafele.

Homlokomat törölve, s nagy levegőt véve indultam, hogy megmossam a kezeimet, mivel mindennel kész lettem, ám a nővérem megállított.

- Minden rendben van? – kérdezte. – Teljesen ki vagy pirulva. – ért az arcomhoz, de el is kapta a kezét, s közelebb hajolva a levegőbe szippantott.

- Basszus, szerintem a láz. – húztam a számat, majd léptem hátra. – Van nálam szagelnyomó. Legalább tesztelem, hogy mennyire hatásos. – motyogtam.

- Rendben, de szerintem maradj itthon. Ha fájni fog, akkor nem tudunk veled mit kezdeni. Inkább zárkózz be és maradj biztonságban, rendben? – simított a vállamra, én pedig kissé elkenődve, de bólintottam. Tényleg nem lenne jó ötlet ilyenkor az utcán járkálnom. Már csak remélni tudtam azt, hogy a hétvége maradék része elég lesz ahhoz, hogy kellőképpen felkészítsem magam arra, hogy visszafogjam a lunámat, amikor hétfőn találkozok Dr. Jeonnal.

▫️➰➰➰▫️

Hello Sütikék! Meg is hoztam a következő részt😌 Sajnálom, hogy késtem vele, de itt van és ez a lényeg🥰

Képzeljétek, éppen az erdőben vagyok, mert biciklizünk (anyávalXD) Szóval gyorsan fel is töltöm, amíg van mobilneteeeem🤣

Nagyon szépen köszönöm a 6k megtekintést! Nagyon szépen és gyorsan halad a könyv, ezt pedig jó érzés látni🥺♥️♥️♥️

Hogy vagytok?🥺♥️♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook