Amíg én elmentem tusolni, addig Nathaniel néma csendben elfoglalta magát a szobában. Mivel több, mint öt órája vigyázott mellettem anélkül, hogy bármi mást csinált volna, a gyomra hangos korgással jelezte felém, hogy itt az ideje honorálnom a kedvességét, így ezúttal nem engedtem, hogy visszautasítsa a vacsorameghívást. Igaz, nagyon kellemetlen volt, hogy az elrontott báránybordán és egy doboz kólán kívül nem tudtam neki más ennivalót adni, de még azt is úgy ette, mintha életében nem jutott volna hús közelébe soha. Én csak örültem annak, hogy elfogy, ő pedig annak, hogy végre nem csak konzervet kell ízlelnie.

Fürdés után már felöltözve tértem ki hozzá a fürdőszobából, ahol tagadhatatlanul újra és újra elsírtam magam a zuhany alatt, így teljesen vörös és felduzzadt arccal álltam meg végül előtte. Csak némán ült a széken, az asztal mögött és aggódó tekintete az enyémet kereste. Én nem mondtam, ő pedig nem kérdezett semmit, és ez így volt rendjén.

Idő kellett, mire elég erőssé váltam ahhoz, hogy megálljam a könnyezést és kínos csendben vettem magamra Alison régi bakancsát és a fehér bundával bélelt farmerkabátomat, amely eddig remek szolgálatot tett az őszi szél ellen. Mivel egy rock koncertre készültünk, nem is bántam, hogy így tudtam csak felöltözni, mert kevésbé lógtam ki az új barátaim köréből és annak az esélyét is csökkentettem, hogy Andy haverjai rajtam élcelődjenek. Elvégre Alisonból is nagy ellenszenvet váltottam ki a szolid kis szövetkabátommal és a csinos kis felsőimmel, most viszont a farmerom úgy lógott rajtam, mint tehénen a gatya, az arcom épp eléggé viseltes volt ahhoz, hogy elrejtsem a női bájaimat a szétdobott hajamról nem is beszélve. Már csak abban reménykedtem, hogy ez a program majd valahogyan elfelejteti velem Jasont.

Bezártam a lakásom ajtaját, miután elhagytam azt Nathaniellel és egy újabb néma séta vette kezdetét a szürkületben, mivel a koncert előtt visszamentünk a partra, a bátyámékhoz, hogy onnan együtt mehessünk a Pavilonba. A negyed órás gyalogúton egyetlen szót sem váltottam a fiúval, pedig úgy vártam a kíváncsiskodó kérdéseit, mint a messiást. Szerencsémre Nate mégis volt annyira diszkrét, hogy nem faggatózott a bajomról, ezzel feltépve a sebeimet, hanem minden bizonnyal arra várt, hogy magamtól kezdjek bele a lelkizésbe. Nos, erről lemaradt...

- Megjöttünk! – kiáltotta el magát a srác, mikor átléptük a küszöböt a kinti világ és a kevésbé hideg szoba között.

Martin a konyhapultnak támaszkodva meredt ránk, szájában egy füstölgő cigarettával, Chris pedig idegesen járkált fel-alá a lakásban. Kicsit nyugtalannak tűntek, de fogalmam sem volt arról, hogy mi történhetett, ami így feldúlta őket.

- Mi az, mi történt? – kérdezett rá Nate egyből a lényégre. – Hol van Alison?

- A fürdőben tollászkodik. Már csak rá várunk. – sápítozott Martin unottan, majd a mellette heverő, üres sörösdobozba hamuzott. – Mikor is kezdődik a koncert?

- Olyan 7-8 óra körül. – rántotta meg Nate a vállait, miközben válaszolt.

- Király. Akkor még van időnk.

- Igen, de azért nyugodtan odamehetnénk előbb is. – vetette fel az ötletet a szőke. – Szerintem Andyék már ott vannak és rég elkezdték a bulit nélkülünk.

- Csigavér, Nate! Még így is bőven lesz időnk a koncert előtt berúgni. – intette le őt Martin mosolyogva, majd tekintete ködösen rám vándorolt és, amint észrevette a letört ábrázatom, egyből lehervadt a vigyor az arcáról. – Minden rendben veled, Kölyök?

A kérdésére hirtelen felocsúdtam a sivár lelki világomban való barangolásból és ijedten kaptam fel a fejemet Martinra, aki még pislogni sem akart addig, míg meg nem nyugtatom a válaszommal. Csak összepréseltem az ajkaimat elsőre, miközben azon agyaltam, hogyan húzzam ki magamat a kényes kérdése alól és nem tudtam nem észrevenni, hogy Nate közben úgy bámul, mintha perceken belül ő akarná elszólni magát helyettem, amennyiben én nem mondok semmit. Természetesen nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy elújságolhassa, miként vesztem össze a vőlegényemmel telefonon.

- Persze, csak lefárasztott a mai meló. – füllentettem már sokadjára ugyanazt a sablonszöveget, amibe kezdtem belefáradni. – A halloween miatt nagy volt a pörgés. Miért?

- Ja, semmi, csak olyan nyúzottnak tűnsz.

- Jól vagyok. – erőltettem magamra egy vérszegény mosolyt, miközben Natere néztem, aki kicsit sem volt boldog attól, hogy elhallgatom mindenki elől a bajaimat, holott virít rólam, hogy legszívesebben eltemetném magam.

- Chris, az isten áldjon már meg, meddig fogsz még egyhelyben járkálni? – kérdezte ekkor kiakadva Martin az orosztól, aki végre lefékezett ennek hallatán.

- Tényleg, mi baja van? – tette csípőre a kezeit Nate, miközben kacéran tolakodott.

- Ne is kérdezd! Egész nap ezt csinálta. – ingatta a fejét a bátyám, mire Chris tőle szokatlan módon elvörösödött.

- Ha ennyire zavarlak titeket, akkor inkább kimegyek addig, míg Alison kész nincs. Adj egy cigit! – lépett oda Martinhoz, és követelőzően kinyújtotta felé a markát, a bátyám pedig már kezdett is a zsebében kotorászni a Winston után.

- Tőlem tarhálsz? – játszotta meg a sértett, majd megkínálta Christ a dobozból.

A srác a szájába vette a fehér szálat, Martin pedig kérés nélkül is jól tudta, hogy ezek után tüzet is biztosítania kell a barátjának. Ugyanabból a zsebéből, ahol a cigarettát tartotta, elővette az ezüstös zippot, aminek oldala rondán meg volt karistolva, majd meggyújtotta vele a cigi végét.

- Mikor kapom már végre vissza a gyújtómat? – kérte számon őt Chris, a fivérem pedig ahelyett, hogy végre visszaszolgáltatta volna a tulajdont a gazdájának, inkább visszarejtette a saját dzsekijébe.

- Majd! Még szükségem van rá.

- Csakhogy nekem is. Töltsd után a sajátod! – mordult rá Chris türelmetlenül, mire Martin ajkai szélében megjelent egy kaján vigyor.

- Húzz már ki innen! – parancsolt rá a magas srácra, aki ezt követve szinte viharként távozott a helyszínről.

Csak döbbenten néztem utána és egyszerűen nem tudtam magamban hova tenni a viselkedését. Még sosem láttam őt ennyire feldúltnak és csak találgatni tudtam, hogy vajon mi lehetett az, ami ilyen szinten kikészítette. Elvégre még a Graalmannal vívott bokszmeccset is olyan higgadtan kezelte és az ezerszer bajosabb volt egy koncertnél. Nem tehettem tehát róla, egyszerűen furdalt a kíváncsiság, hogy minek köszönhető ez az egész.

- Christ meg mi lelte? – mutattam az ajtóra, mintha a srác lenne ott, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy a fiúk értsék a célzást. – Még sosem láttam őt ilyennek. Történt valami?

Martin csak sejtelmesen elmosolyodott, amint összenéztek Natetel, bár a szőke srác is hasonlóan értetlenül állt az ügy előtt. A bátyám mégis sokatmondóan nézett rá, mintha neki pontosan tudnia kéne, miért is viselkedik Chris úgy, ahogy. Egyedül csak engem kellett beavatniuk.

- Mei miatt. – közölte egyszerűen, mire Nate némiképp értelmesebb fejet kezdett erre vágni, én viszont pont az ellentétét mutattam ennek. – Szegénykém csak most kapcsolt, hogyha a koncerten ott lesznek a többiek is, akkor minden bizonnyal Meijel is összefutunk majd. Szóval válaszolva a kérdésedre, - fordult ismét felém közben. – ami Christ bántja az nem más, mint a szerelem.

Akkorát néztem erre, hogy majdnem kiestek a szemeim a helyükről és a döbbent arcom láttán Martin halkan felkacagott.

Valahogy sosem tudtam volna elképzelni, hogy valaha Chris nevét a ,,szerelem" szóval együtt fogom hallani egy mondaton belül, ráadásul olyan formában, hogy ez rá vonatkozik. A srác elvégre nem csak, hogy mogorva kinézettel és folyton sebes és színes foltokkal volt megáldva, valahol az érzelmi intelligenciáját sem tudtam volna a szerelemhez emelni. Nála ez a dolog karakter idegennek számított az én ismereteim alapján, de Natet például egyáltalán nem érte ez hidegzuhanyként. Persze, ő jól ismerte Christ, de ebből arra is következtettem, hogy ez a Mei egy visszatérő séma lehetett már a srácnál.

- De, te ezt úgysem értheted, mert még túl fiatal vagy a szerelemhez. – legyintett Martin, én pedig megemeltem a szemöldökeimet erre a lejárt szövegre.

Kikértem magamnak, hogy így ítéljen meg a saját bátyám, csak hangot nem adtam ugyan neki. Elvégre ő volt olyan analfabéta, hogy azt sem vette észre, hogy Alison a közvetlen környezetéből mennyire rajong érte. Vagy, ha észre is vette, csak nem akart róla tudomást venni. Ilyen háttérrel pedig nem volt joga okoskodni felettem és eldönteni, hogy mennyire vagyok én idős a szerelemhez. Elvégre, ha tudta volna, hogy el vagyok jegyezve, akkor biztosan lefordult volna a konyhapult tetejéről, legalább annyira elámulva rajta, mint én az előbb Chris szerelmi életén.

Igaz, a nemrég történt telefonos szakítás miatt, már aligha nevezhettem Jasont a vőlegényemnek és mérget vettem volna rá, hogy látni sem akar majd, ha valaha visszaevickélek New Yorkba. Ezért nem is fáradoztam azon, hogy kimentsem magam nála, mert nem volt mire hivatkoznom és őszintén szólva, jobban fájt a beszólása, mint kellett volna. Nem azért, mert adtam a lemaradt véleményére, hanem, mert eszembe juttatta Jasont.

- Kicsit sokáig tartott, mire leesett neki, hogy Mei is ott lesz. – fűzte hozzá a témához rövidest Nate. – Számíthatott volna rá a kezdetektől. Na, meg különben sem kerülgethetik egymást örökké.

- Ki az a Mei, egyébként? – szúrtam be ide a kérdést szendén.

- Majd megismered, ha odaérünk valaha a koncertre. – adta meg a rövid választ a bátyám, majd a fürdőszobaajtó felé nézett. – BÁR, HA ALISONON MÚLIK, AKKOR A BÜDÖS ÉLETBE NEM INDULUNK EL! – ordította el magát hangosan, csakhogy az emlegetett lány is biztosan meghallja.

Azonnal ki is nyílt az ajtó, mely mögül Alison dugta ki az orrát, végre menetkész állapotban a koncerthez. Sőt, kicsit talán túlzásba is vitte a készülődést.

A lány stílusa eddig sem volt éppen szemet gyönyörködtetően rózsaszín, hanem folyton szürke és sötét cuccokban járt, most viszont még az időjárás okozta fagyhalálra is merő bátorsággal hányt fittyet az öltözékével. A lábán ugyan a szokásos bakancsát hordta, de nadrág helyett most egy szál, fekete harisnya takarta, a tetején egy rakott varrásúnak tűnő, sötét szoknyával. Felül egy fehér, hosszú ujjú pólót hordott, felette egy fekete rövid ujjúval, ami nem éppen tűnt túlzottan melegnek a mai éjszakához.
Szemeit sötét és dús szempillák keretezték erősen meghúzott tusvonallal, ajkait pedig vörös rúzs emelte ki csábítóan. Bármennyire is hárította eddig Alisont a bátyám olyan téren, most én is láttam, hogy megakadnak rajta a szemei.

- Na, hogy festek? – kérdezte elégedetten a lány, Martin pedig érzéstelen arccal próbált meg válaszolni.

- Leginkább, mint egy ribanc. De jó lesz, csak ne fagyjon be a feneked. – bókolt neki igen sajátos módon Martin, mire Nate mellettem felkuncogott, Alison pedig csak összehúzta a szemöldökeit.

- Most komolyan? – kezdett kételkedni a választásában és végignézett a szettjén.

- Ne aggódj, remekül nézel ki! – szépített az előbbi beszóláson Nate. – Csak most már induljunk, mielőtt ideér a betörők második hulláma.

- Ezzel ne is poénkodj! – mordult rá fintorogva a lány és Martin is hasonlóan reagált erre.

Bármilyen ízléstelen is volt Nate humora, attól még megmosolyogta a saját viccét, ha már mástól nem kapott érte elismerést. Magára vette a lenge mellénykéjét, ami azonkívül másra nem volt jó, hogy szegecsek, egy pár kitűző meg felvarró tárhelye legyen, majd szépen megindultunk kifelé a nyílt térre. A ház mellett Chris levegőzött és próbált relaxálni a nagy találkozás előtt, de a barátaitól ezúttal is csak egy gúnyos vihogást kapott. Én magam is komikusnak találtam ugyan, hogy mégis miféle férfi az olyan, aki halált megvető bátorsággal verekszik át egy egész éjszakát erősebbnél erősebb ellenfelekkel, de a randi puszta gondolatától is irtózik. Mindenesetre, már nagyon kíváncsi voltam, hogy mégis milyen lány lehet ez a Mei, aki ennyi gondot tud okozni Chris szívében.

A Pavilon kissé messze esett a bátyámék lakhelyétől, voltaképp a félsziget belső végében volt, nagyjából félórányi gyalogútra a rakparttól. Persze egyáltalán nem bántam, hogy sétálni kellett, mert legalább nem volt felesleges kilométer hiányom és remekül el tudtunk beszélgetni közben. A srácok gondosan megnyugtattak, hogy minden rendben lesz, mert nagyon jól fogom magam érezni és a többi.

Az ezüstös és csillagos éjszakát végül az óceán felől érkező fátyolfelhőzet kezdte bontani, ahogyan szép lassan bekebelezte a sarló alakú holdat. Szerencsére nem volt sokkal hidegebb a ma éjszakánk, mint eddig megszokhattuk, de a hőmérséklet még így is közelebb volt a fagyponthoz, mintsem a kellemesnek mondható pluszokhoz. Bár én persze így is eléggé dideregtem és, ha velem ez volt a helyzet, akkor bele sem merek gondolni, hogy Alison és Nate mennyire fázhattak.

Jó társaságban hamar telik az idő – mondják, és számomra ez a bölcsesség akkor nyerte el magának az elismerést. A Pavilonhoz érkezve egyre nagyobb hangzavar csapta meg a füleimet, valamint a zárt színpad felől már felzendültek a dobok és a gitárok is, minden bizonnyal az előadás kezdetét megelőző próbaszerűség miatt.

Még sosem láttam azelőtt a Pavilont és nem is hallottam róla semmit sem, ezért úgy sejtettem, hogy az építmény nem tartozik Boston leghíresebb látványosságai közé. Erre pedig akkor jöttem rá, mikor végre teljes életnagyságban elém tárult az épület és beigazolódott, hogy nem tévedtem. Gyakorlatilag egy hatalmas, szabadtéri színpad volt felhúzva az északi partoldal kikötőjének szélső csücskében és az egész felé csupán egy óriási, fehér ponyva volt kifeszítve a hullámos fémszerkezeten, ami a nézőteret is takarta. Azelőtt még csak az operaház és néhány színház előadótermében jártam, konkrétan koncerttel nem volt nagy tapasztalatom, ezért nem is könyveltem el már rögtön az egészet egy fapados helynek. Valahogy úgy éreztem, hogy ez a környezet képes is lesz megadni a különleges hangulatát a mai programnak és nyitott voltam az újdonságokra. 

Hogy mit tartogatott számomra az aznap este, akkor még elképzelni sem tudtam, de teljesen megérte rábólintanom a koncertre. Mert ugyanis, amíg sétáltunk, amíg azt a különösen remegő, görcsös fájdalmat éreztem a gyomromban és izgatottan néztem farkasszemet az ismeretlennel és körbevettek engem azok az emberek, akik már szinte a második családommá váltak az itt tartózkodásom alatt, valahogy teljesen megszabadítottak engem a csalódás gondolatától. Nem arról volt szó, hogy nem érdekelt vagy nem fájt az, ami Jason és köztem történt és biztos voltam abban, hogy előtör még az este folyamán belőlem a hisztis kislány, de a vidám társasággal körülvéve egyszerűen képtelen voltam most arra gondolni. És, ha otthon maradtam volna aznap, talán egy egészen hajnalig tartó önmarcangolás vette volna kezdetét, de így legalább volt is értelme az álmatlan éjszakámnak. Úgysem tudtam volna egyedül maradni.

1988. Október 31. - Ma van a Dropkick Morphys koncert.